A két férfi olyan csöndben osont az erdőben, hogy a földön matató kis mókus csak az utolsó pillanatban vette őket észre. A kis állat villámgyorsan rohant fel a fára, és csak a biztonságot nyújtó magasságból nézett vissza.

Fölöslegesnek bizonyult a mókus óvatossága, a két férfi szemmel láthatóan ügyet sem vetett rá, bár nyilvánvaló volt az éberségük. Feszült figyelemmel pásztázták a földet, a fák oldalát. Látszott, hogy nem először járnak erdőben, és az is, hogy a nyomolvasás sem újdonság nekik. Szemük pillanatok alatt találta meg a legparányibb jelet is, így folyamatosan tudtak haladni.
Közrefogták a más számára szinte láthatatlan ösvényt, amelyet követtek. A fekete hajú férfi hosszú tőrt, a szőke kardot tartott a kezében. Hosszú íjuk hátukon feküdt, a sűrű erdőben nem tudták volna használni. Még a tőr és a kard is bele-beleakadt a bokrokba, és ha azokat vágták volna fegyvereikkel, jobban haladtak volna. De nem használták, csak készenlétben tartották, és ha beleakadt valamibe, zaj nélkül szabadították ki.

Nagyvadra vadásztak? Vagy emberre?

Mindkettőre.

*

Előző nap egy halálra rémült szénégető esett a hegy lábánál megbúvó erdő mélyi kunyhóba.

- Egy medve! - mesélte nekik. - Egy vérmedve! Megölte a szamarunkat, aztán Boglyas Dant, aki szembefordult vele, hogy elmenekülhessen a családja. Azt hittük, megeszi, de nem! Üvöltött felette egy darabig, aztán nekiesett a fáknak, amikre felmásztunk. Úgy rázta, hogy kis híja, hogy le nem estünk. Szétverte az egyik hutát, aztán megint rázta a fákat, úgyhogy Kicsi Bo le is esett. Az a dög meg széttépte szegényt. És üvöltött. Egész idő alatt üvöltött - kapott a füléhez a szerencsétlen, mintha még most is hallaná azt az üvöltést. - Nagyon-nagyon sokára ment el, és mi még szinte napnyugtáig hallottuk a hangját. Csak másnap reggel mertünk lejönni a fákról, és éppen temettük az elhunytakat, amikor berontott közénk. Visszajött. Azt még láttam, hogyan üti le egy ütéssel Hannah-nak a fejét, de én bizony nem néztem tovább, nyakamba kaptam a lábam, és futottam, ahogy csak bírtam.

A férfi még mindig remegett az átéltek hatására. Kormos arcából elővillanó szeme nagyra tágult a rettegéstől, ami két napja a nyakába akaszkodott. Hedvig meleg levest nyújtott neki egy csészében, a szénégető hálásan fogadta el.

- Mekkora volt az a medve? - kérdezte Malazár.

- Hatalmas! Ahogy két lábra ágaskodott, Boglyas Dan csak a melléig ért, pedig ő olyasmi termetű volt, mint ti, ifiurak.

- És a színe? - faggatta Godrik.

- Barna. Hatalmas barna hím.

- Merről ment a táborotokba?

Jó darabig eltartott, mire tisztázni tudták, hogy a medve valószínűleg az erdő mélyéből tört elő, méghozzá úgy, hogy ha egyenesen halad tovább, a legelőkön keresztül a közeli faluba jut, Ditch Valleybe.

Az öreg, Malazár és Godrik összenéztek. Ez rossz hír volt, nagyon rossz. Ha a falubeliek tudomást szereznek a vérmedvéről, akkor összefognak, és el tudják pusztítani. Vagy értesítik kegyurukat, Lord Archibaldot, és ő rendeli el a vadászatot a fenevadra. De akár egyik módon, akár a másikon ölik meg, addig még nagyon sok ember és jószág fog elpusztulni. A háziállatoknál csak egy teremtmény védtelenebb: az ember.

- Azonnal értesíteni kell a falubelieket, vagy Lord Archibaldot - mondta az öreg.

- Vagy nekünk kell megkeresnünk a medvét - vélte Godrik.

- Vagy mindkettő - mondta Malazár. - Időbe telik, mire megtaláljuk a medvét, addig szólni kell a pásztoroknak meg a falubelieknek. Lord Archibaldot sem ártana riasztani.

- Nem árt a fegyveres védelem a parasztoknak - bólintott Godrik.

- No meg minél több vadász, annál biztosabb az eredmény - tette hozzá Malazár.

- Nem kell több vadász - vonta meg a vállát Godrik. - Te meg én elbánunk vele.

- Amint megtaláljuk. De most nem tudjuk, hol van.

- Miért veszitek olyan biztosra, hogy meg kell ölni? - szólt bele Helga.

Mind a négy férfi ránézett. A szénégető csodálkozott, hogy egy ilyen hosszú hajú leányzó belekotyog a férfiak beszélgetésébe, de a többiek természetesnek vették. Malazár türelmesen magyarázni is kezdte:

- Mert ez egy vérmedve. Ha egy medve rákap arra, hogy embert öljön, nem szokik le róla, míg mindenkit ki nem irt, vagy meg nem ölik.

- Tudom, mi az a vérmedve - tett a kezével egy elhárító mozdulatot Helga. - De honnan tudjátok biztosan, hogy ez a medve az?

- Nem hallottad, mit mesélt ez a jóember? - kérdezte Godrik.

- Az még nem bizonyíték.

- Három halott nekem bizonyíték - morogta a szőke ifjú.

- És visszament - tette hozzá Malazár. - A vérmedvére jellemző, hogy addig jár vissza egy területre, míg mindenkit el nem pusztít.

- Csakhogy a vérmedve megeszi az áldozatait - vetette ellen Helga. - Ez viszont nem.

- Tényleg nem - mondta Godrik, és a szénégetőre nézett.

- Nem - rázta meg a fejét az idegen. - Úgy véltük, meg akarja, de valamiért mégsem.

- Beléjük harapott? - faggatta a lány.

- Szájába vette őket, de aztán kilökte, és ordított.

- Ez nem vérmedve - jelentette ki határozottan a lány.

- Mire alapozod? - kérdezte az öreg.

- Először is, nem is hallottunk ezen a környéken vérmedvéről. Elég valószínűtlen, hogy most a semmiből itt teremne egy. Aztán meg hogy nem evett az áldozatokból. Fáj valamelyik foga, azért vadult meg.

- A foga? - visszhangozta Godrik. - Ez nevetséges!

- Egyáltalán nem - válaszolta kimérten Helga. - Állandó fájdalomban élhet mostanában, ráadásul nem is tud enni tőle. Az éhség arra ösztönzi, hogy megöljön a környékén mindent és mindenkit, de a fájós foga miatt hiába van ott előtte a hús, mégis éhen marad. Ettől persze még dühösebb lesz.

A többiek elgondolkodtak. Elég észszerűnek hangzott a magyarázat. Ám…

- Ez sajnos nem változtat a dolgokon - mondta Malazár. - Teljesen mindegy, mitől ilyen, veszélyt jelent emberre, állatra.

- Csudát! Csak meg kell gyógyítani!

- Hogyan?

- Vannak nagyon jó főzeteim foggyulladásra!

- No és hogy képzeled? Oda mégy hozzá, mondod neki, hogy "Medve uraság, légy szíves ülj le, míg megvizsgálom a fogaidat"?

- El is lehet kábítani.

- Hogyan?

- Egész egyszerű módszerekkel.

- És meddig tartanád kábulatban? Napokig? Hetekig?

- Ameddig szükséges. És ahogy gyógyulna, úgy szelídülne is.

Malazár nem válaszolt. A Mester, aki eddig a többiekkel figyelte kettejük szópárbaját, most kérdőn nézett rá.

- Hogy vélekedsz?

- Túl kockázatos - bökte ki Malazár.

- Magam is amondó vagyok - bólintott az öreg.

Helga hevesen előre lépett.

- Mester! Legalább hadd próbáljam meg!

- Nem lehet - nézett rá szánakozva az öreg.

- De hát miért nem?

- Hallottad, lányom. Túl kockázatos.

- Mert Malazár azt mondja? Attól még egyáltalán nem biztos!

- Igaza van neki. Te is tudod.

Helga kétségbeesetten nézett egyikükről a másikukra, de hiába. Még Rowena is - aki nem avatkozott bele - csak szánalommal nézett rá.

- De hiszen ez egy medve! - kiáltott fel kétségbeesetten a lány. - Nem mondhatjátok ki csak úgy a halálos ítéletét!

- Helga! - szólalt meg Godrik. - Ez a medve megölt három embert!

- De csak kínjában! Nem rosszindulatból! És nem is evett belőlük! Meg kell próbálni meggyógyítani!

- Nem - mondta röviden Malazár, és ez az egy szó tényleg úgy hallatszott, mint egy ítélet.

Helga levegő után kapkodva nézett Malazár szemébe.

- Muszáj! - hadarta utána hevesen. - Megmentett! Amikor elmentem tőletek, befogadott! Nem is aludt téli álmot, hogy tudjon engem etetni! Betörte a folyó jegét, halat hozott… Melegített! Vigyázott rám!

- Nem biztos, hogy ez a medve volt - mondta Malazár csendesen.

- De lehet! - kiáltotta a lány. - Hát nem érted? Ő is csak egy isten teremtménye! Hálával tartozom neki!

- Nem.

- Hogy lehetsz ilyen? Hogy nem tiszteled az életet?

- Az emberekét jobban tisztelem, mint egy medvéét.

- Kőszívű vagy! Érzéketlen kőszívű, mint az apádék! - kiabálta szinte magán kívül a lány.

Malazár arca megkeményedett, szeme hideg lett.

- Nem - jelentette ki, és ahogy mondta, Helga érezte, hogy ez a végleges válasz.

A lány ökölbe szorította a kezét, úgy tűnt, mindjárt mond valami borzalmasat, de aztán sarkon fordult, és kiviharzott a szobából.

Mindannyian Malazárra néztek, de csak a szénégető szólalt meg:

- Igencsak szájas vászoncseléd! Megvered, uram?

Malazár rá sem nézett az idegenre, úgy mondta:

- Nem. És vigyázz, nehogy az úrnő fülébe jussanak az efféle javaslataid.

A szénégető ijedten húzta össze magát, és bizalmatlan pillantást vetett hol az ajtóra, amelyen keresztül Helga távozott, hol Malazárra. Ám az ifjú nem foglalkozott vele tovább.

- Akkor Helgára nem lehet számítani - mondta.

- Mindegy - mondta az öreg. - Akkor nélküle oldjuk meg.

- Nélküle - bólintott Godrik. - Akkor te, Mester, menj a faluba, és figyelmeztesd őket. Rowena, te menj Lord Archibaldhoz. Mi ketten Malazárral a medve nyomába eredünk.

- Ne! - vetette közbe Malazár. - A Mester menjen a lordhoz. Asszonyszemély szavát nehezebben hiszik el, mint egy tiszteletreméltó idős emberét.

- Igaz! - bólintott Godrik. - Akkor Rowena, te mész a faluba!

- És velem mi lesz? - kottyantotta közbe a szénégető.

- Te? - simította meg az állát Godrik. - Választhatsz, hogy itt maradsz, míg vissza nem jövünk, vagy elmész a másik úrnővel a faluba.

- Megyek a másik úrnővel! - vágta rá azonnal a jóember. A Mester és Godrik futólag összemosolyogtak, Malazár pedig úgy tett, mint aki ezt nem vette észre. Rowena azonban végre megszólalt:

- Jobb is. A falubeliek jobban fognak hinni nekünk, ha velem jön ez az ember is.

- Valóban - derült fel egy pillanatra Godrik, aztán végigmérte a szénégetőt. - Tudsz lovagolni?

- Nem.

- Hát akkor most megtanulsz. Induljunk!

- Mindjárt. Csak azért elbúcsúzok Helgától - mondta az öreg, azzal kiment a szobák felé.

Rowena megcsóválta a fejét, Godrik pedig megvonta a vállát. Mindnyájan tudták, hogy az öregnek Helga a kedvence, és most megpróbálja rábeszélni. Csak Malazár arca maradt közömbös. Ő túlságosan jól ismerte a lányt ahhoz, semhogy bízott volna az öreg sikerében.

Ám két pillanat múlva már meg is jelent a Mester feldúlt arccal.

- Nincs! Sehol sincs!

- Kicsoda? Helga? - kiáltott Godrik.

- Hogyhogy? - lépett előre Rowena is.

- Megkeresi - mondta Malazár.

- Kit?

- A medvét - feszültek meg az izmok a fiatalember arcán. - Meg akarja menteni, mielőtt

megtaláljuk.

Az öreg összehúzta a szemöldökét.

- Akkor igyekeznünk kell. Nagyon igyekeznünk.

*

Szerencsére a két ifjú meglehetősen jól ismerte az erdőt, ezért sikerült egészen a szénégető huták közelébe hoppanálniuk. Óvatosan lopakodtak a tisztás felé, de már nem találták ott sem a medvét, sem az embereket. Legalábbis élő embereket nem. Azok az állatok pedig, akiket felbukkanásuk megriasztott, rókák és dögevők voltak.

Úgy látszik, a fenevad második támadása nagyobb pusztítást végzett, mint az első. A szénégető elmondása szerint az első alkalommal ketten haltak meg, és őket már el is temették, Godrikék viszont öt holttestet találtak. Pontosabban hetet, mert a két előzőleg elhunyt hulláját valami, vagy valamik kikaparták a földből. Félig megrágott maradványaik mellett feküdt a szénégető által említett nő holtteste, nem messze tőle a feje, de már azt is kikezdték az állatok. A nő egy két-három év körüli gyereket tartott a karján, és az a csapás, ami levitte a nő fejét, végzett a kicsivel is. Godrikék még két gyermek és egy férfi hullájára bukkantak.

Bármennyire gyomorforgató foglalatosság is volt, de a maradványokat meg kellett vizsgálni. Mindegyiket kikezdték már az állatok, de a harapásnyomokból ítélve a medve nem evett belőlük.

A füvön már megbarnultak a vérfoltok, de látszott, hogy a dögevők igencsak hamar találtak oda, mert apróbb-nagyobb barnás-vörös állati lábnyomok tarkították a tisztást, és több irányba szóródtak szét. A nagy összevisszaságban az emberi nyomokat sokkal nehezebb volt felfedezni, de Malazárék legalább öt embert azonosítottak, akik a szélrózsa minden irányába menekültek. Megtalálták annak a szénégetőnek is a nyomát, aki hozzájuk vetődött.

És persze megtalálták a medve nyomát is.

Hatalmas szerencséje volt annak az embernek, akit végül követett az állat. Godrikék látták a fa törzsén a vízszintes karomnyomokat, amik - ha eltalálták volna - azonnal végeztek volna még egy páncélos lovaggal is. De ez az ember elmenekült. Ám hogy meddig tartott a szerencséje… ki tudja?

A két ifjúnak meg sem fordult a fejében, hogy nekiálljanak holttesteket temetni. Tudták, ha nem kapják el minél előbb a medvét, még több halott lesz. No és Helga… Mindkét fiatalember tisztában volt azzal, mekkora veszélynek tette ki magát a lány, és összeszorult a gyomruk, ha arra gondoltak, hogy milyen rossz vége lehet Helga önfejűségének. Próbálták ugyan elhessenteni maguktól ezt a lehetőséget, de az iszonyú kép újra és újra befurakodott az agyukba, még nagyobb gyorsaságra ösztökélve őket.

A medve nyoma egy darabig teljesen világosan látszott, mert puha volt a talaj, de aztán kövesebb rész következett, és ekkor már igencsak éles szem kellett ahhoz, hogy észrevegyék. Még a puha talajon imitt-amott felfedezték annak az embernek a lábnyomát, akit a medve üldözött, de a keményebb talajon már nem. Igaz, a holttestét sem. Tehát a medve - eddig - nem kapta el. Ez jó hír volt. Az már kevésbé, hogy a menekülő nem Ditch Valley felé vette az irányt, hanem a hegy túloldalán lévő falu felé, Hollow Dyke-ba. Márpedig ezt a falut nem értesítették Rowenáék, és Lord Archibald sem oda küldi az erőit. Ha nem érik utol addig, a medve szörnyű vérengzést vihet véghez a mit sem sejtő faluban.

Már erősen ment le a nap, amikor Godrik megtorpant. Malazár kérdőn nézett rá. Godrik hívón intett, és közelebb hajolt egy bokorhoz. Malazár gyorsan ott termett, és egy letört, de még le nem hullott ágacskán, ami a férfiaknak nagyjából a vállukig ért, hosszú, vörös hajszálat fedezett fel.

A két férfi összenézett. Szavak nélkül is értették egymást.

Helga járt előttük.

Az ifjak felgyorsították lépteiket. Az állatnak fél napos előnye volt velük szemben, Helgának csupán félórai. Ám míg a nyomokból egyértelműen kiderült, hogy a medvéhez egyre közelebb kerültek, Helgához egy jottányival sem. Igaz, hogy a medve iszonyatosan gyors tud lenni, főleg, ha dühös, de ki tudja, mióta nem ehetett, és ez legyöngíthette. Helga azonban kicsi és törékeny termetű lévén könnyebben juthatott át a sűrű aljnövényzeten, mint a két megtermett, széles vállú férfi, akik még ráadásul fegyvert is készenlétben tartottak, és észrevehetetlenek is akartak maradni.

Rájuk sötétedett.

- Ma már nincs értelme tovább folytatni - állt meg Godrik.

Malazárt vitte volna tovább az aggodalma, de belátta, hogy Godriknak igaza van. A sötétben nem látják a nyomokat, a céltalan bóklászásnak nincs értelme, és ráadásul a medve is megérezheti a szagukat. Eddig legalábbis a hátukba fújt a szél.

- Fáklyával? - kockáztatta meg.

- Nem - rázta meg a fejét Godrik. - Ha a tűznek hasznát vennénk, hidd el, felhasználnám. De most ezt sem lehet.

Malazár töprengve meredt maga elé, aztán felsóhajtott.

- Bár itt lenne Rowena! Őt eligazítaná a levegő!

- Ha a medve felől fújna - mondta Godrik. - De egyelőre mi felőlünk fúj. Rowena sem tudna segíteni.

Malazár bólintott. Idegen szemlélő nem sok mindent tudott volna felfedezni az arcáról, különösen így, hogy alig-alig látszott a sötétben, de Godrik tudta, hogy barátja rettenetesen aggódik. Godrik is féltette a lányt, de tisztában volt azzal, hogy Malazár féltése más. Godrik úgy szerette Helgát, mint a kishúgát, de Malazárnak többet jelentett a lány. Húga volt, barátja, anyja… vagy még ennél is több. Ki tudja? Egy biztos, a kis vörös már megint jó nagy kalamajkát okozott, és Malazár aggódott.

Ám most akkor sem mehettek tovább. Vonakodva bár, de felmásztak egy fára, hogy ott töltsék az éjszakát. Az erdőben tűz nélkül lent maradni túl veszélyes lett volna. És a medve miatt még tűzzel is.

Amennyire tudtak, kényelmesen elhelyezkedtek. Igyekeztek olyan helyet keresni, ahol elágazott két vastagabb ág, mert az jobban tartotta őket. Hátukat a törzsnek vetették, és elaludtak. Álmuk nyugodt, de éber volt, mint az állatoké, vagy az olyan embereké, akik még nagyon közel élnek a természethez. De hiszen ők maguk is közel éltek a természethez. Az elemek erőinek őrzői voltak.

Tán egy órával éjfél után eleredt az eső.

- Godrik! - élénkült fel Malazár. - Mehetünk tovább!

- Sötét van még.

- De az eső! Nem emlékszel? Én a víz erejének vagyok az őrzője! Nekem elmondja az eső, hol van most a medve és Helga!

Godriknak csak egy pillanat kellett, hogy felébredjen teljesen ettől a hírtől.

- Menjünk! - mondta, és már kezdett is lemászni.

Amint leértek, Malazár csak állt, átadta magát az esőnek. És a cseppek mintha mind rá akartak volna esni, úgy záporoztak felé, lába alatt villámgyorsan tócsa keletkezett. De Malazárt - úgy látszik - ez egyáltalán nem zavarta. Mintha beszélgetett volna a vízzel.

- A medve aludt, de az eső felriasztotta, és most továbbmegy - mondta egy idő után.

- Merre? - kérdezte Godrik.

- Hollow Dyke felé. Az ember, akit követett, egy fán éjszakázik. Ő nem mozdul, de a medve már nem őt követi.

- És Helga?

- Helga megy a medve után. Már nincs messze tőle.

- Helga honnan tudja…?

- A föld - vágott a szavába Malazár. Godrik megértette. Ahogy Malazár az esőt használta fel arra, hogy tájékozódjon, mert a víz erejének őrzője, Helga a földet faggatta ki, mert ő meg a föld erejének őrzője.

- Menjünk - mondta Godrik komoran. Malazár nem kérette magát, elindult.

Godrik soha nem felejtette el azt a menetelést. Nem kellett immáron ügyelniük arra, hogy csöndben legyenek, hiszen az esőcseppek koppanása a leveleken, ágakon elmosta haladásuk zajait, de lenn, az erdő mélyén olyan sötétség honolt, hogy Godriknak minden idegszálával figyelnie kellett az előtte haladó Malazár lépteinek hangját, ha nem akarta elveszíteni.

Márpedig Malazár haladt. Gyorsabban is, mint délután.

Már hajnalodott, amikor Godrik kimerülten megállt. Malazár azonnal megtorpant, és visszafordult. Arcán látszott, hogy ő is hihetetlenül fáradt, de mindent elnyomott az elszántsága.

- A legelőhöz ért - mondta.

- És Helga? - kérdezte Godrik.

- Még nem érte utol, de közel van.

- A pásztorok?

- Fent vannak. A kutyák vonyítanak, biztos azok ébresztették fel őket.

- Vannak fegyvereik?

- Ezt nem tudom - rázta meg a fejét Malazár. - Tán karók, meg fejszék.

- A pásztorok harcedzettebbek, mint a szénégetők.

- Meglehet. De félek, kevesek lesznek a medve ellenében.

- Milyen messze vagyunk tőlük? - kérdezte feszülten Godrik.

- Egy fertályidőnyi járás.

- Elkéstünk - szorította ökölbe a kezét Godrik.

- El - hajtotta le a fejét fáradtan Malazár.

- De a faluig még elkaphatjuk! És talán Helga is megússza néhány sérüléssel…

- Gondolod? - nézett rá reménykedve Malazár.

- Azért Helga több mint egy törékeny kislány. Talán elfelejtetted? - kérdezte szinte szemrehányóan Godrik.

- Menjünk! - éledt újjá a remény Malazárban, és elindult, Godrik pedig utána.

Ám pár perc után Malazár megtorpant.

- Mi történt? - kérdezte nekiütközve Godrik.

- A föld… - felelte tétován Malazár. - Helga földsánccal akadályozza a medvét, hogy rárontson a nyájra meg a pásztorokra. Körbe akarja keríteni, de meg is akarja védeni a kutyáktól…

- És? - faggatta Godrik türelmetlenül.

- Odaért ő is a legelő széléhez, de a nekivadult kutyák őt is támadják.

- Meg tudja magát védeni, nem?

- Fáradt…

- Gyerünk! - intett Godrik.

Most már futottak. A felkelő nap felhők takarta fénye erőtlenül, de fokozatosan oszlatta a sötétséget, így Godriknak sem kellett csupán a fülére hagyatkoznia. Amennyire az aljnövényzet és az eső áztatta talaj engedte, kitartó, hosszú távú futással emésztették fel a még hátralévő távolságot.

Malazár egyszer megtorpant, de már futott is tovább.

- Mi történt? - kérdezte menet közben Godrik.

- Megharapták - jött a tömör válasz.

A hír még gyorsabb futásra ösztönözte őket. Nem sok idő múlva meghallották a kutyák ugatását, ekkor még inkább gyorsítottak.

Amikor végre kiértek az erdőből, iszonyatos látvány tárult eléjük.

A föld hullámzott, mintha földrengés lett volna, de egyik helyen állandó, kör alakú falat alkotott. Innen hallatszott a medve szinte mindent elnyomó bömbölése. A másik helyen azonban hol felemelkedett a fal, hol lehullott. Jellemző volt Helgára, hogy azt a földsáncot tartotta maradék erejével, ahová a medvét ejtette fogságba, a maga védelmére azonban nem gondolt. Hosszú botokkal felszerelt pásztorok állták körbe, és amikor a fal leereszkedett előttük, botjaikkal ütöttek, szúrtak, és uszították amúgy is őrjöngő kutyáikat.

Helga már nem látszott. Leteperték az állatok.

Godrik alig bírta követni Malazárt, amikor a fekete hajú ifjú tomboló démonként vetette magát a pásztorokra. Mint a forgószél söpörte szét a karókat, fejszéket szorongató embereket. A pásztorok szétrebbentek, de kissé távolabb összefogtak, és újra támadni készültek. Malazár csak akkor bírt volna el velük, ha nem éri be lefegyverzéssel, hanem megsebesíti, vagy esetleg megöli őket. Ám ezt nem akarta. Komor tekintettel méregette ellenfeleit, és magában örült, hogy sikerült Helga közeléből elcsalnia őket, bár a lányra acsargó kutyák még mindig aggasztották.

Úgy tűnt, nem lehet elkerülni a végső összecsapást, amikor Godrik elkiáltotta magát:

- Állj!

Lehet, hogy a határozott parancs tette meg a magáét, de az is lehet, hogy a hosszú szőke hajú, kék szemű Godrikot nehezebb volt a pokol szülöttének nézni, mindenesetre az emberek megtorpantak.

- Hívjátok vissza a kutyáitokat - hangzott az újabb parancs, ám erre már tétováztak engedelmeskedni a pásztorok. Az egyik - a legöregebb - hangot is adott kételyeiknek:

- De ez egy boszorkány, uram! - mutatott Helga felé.

Malazár eközben - Helgát mentve - felkapta, és messzire hajította az egyik legnagyobb kutyát. A pásztorok felmordultak, és megszorították fegyvereiket, mert egyszerű, de bátor emberek voltak.

Ismét Godrik szólalt meg:

- Ha menteni akarjátok a kutyáitok életét, jobb, ha visszahívjátok őket.

A pásztorok még mindig fenyegetően néztek Malazárra. Az ifjú ekkor már felkapta a vállára Helgát, egyik kezével tartotta, hogy le ne csússzon, ám a másik kezével a kardját még mindig nem eresztette le, igaz, nem is szegezte senkire. Tekintete hűvösen pásztázta végig ellenfeleit, mint aki felkészült a végsőkig tartó küzdelemre.

Az öreg pásztor - aki valószínűleg a vezetőjük lehetett - végigmérte az ifjú lovagot, aztán füttyentett egyet. Erre a kutyák visszahúzódtak, az emberek pedig megelégedtek azzal, hogy bizalmatlan pillantással méregették az idegeneket.

- Az a lány - mondta Godrik - nem boszorkány, hanem szentéletű leányzó, akinek az volt a feladata, hogy megvédjen benneteket a medvétől.

- Így-e, uram? - kérdezte az öreg pásztor a földből alkotott falra mutatva.

- Hiszen nem jő átal rajta a medve - válaszolta ironikusan Godrik.

- És azt mondod, uram, hogy ez nem boszorkányság? - vonta fel a szemöldökét a pásztor.

- Isten adománya, hogy ez a leányzó bárkit és bármit meg tud gyógyítani - kerülte meg a kérdést Godrik. - Ha hagytátok volna, már régen ott lenne a medve mellett, és ápolná.

- Ápolná… - az öreg ráncoktól szabdalt arca mozdulatlan maradt, de a tekintete keményen fúródott Godrik tekintetébe. - Hallottam már efféle üvöltést. A támadó medve hangja ez.

- Úgy van - bólintott Godrik. - És mi végeznénk is vele, de a leányzó szerint azért támad, mert beteg. Meg akarja gyógyítani.

- És te mit mondasz, uram? - kérdezte az öreg pásztor. Godrik kissé megvonta a vállát.

- A lány megmentette az életemet - mondta. - Az adósa vagyok.

Az öreg pásztor bólintott, hogy érti, miről beszél Godrik. Ám volt még egy kérdése:

- És ha nem sikerül neki meggyógyítania?

Godrik válaszul kissé megemelte a kardját.

- Értem - mondta az öreg pásztor. - Tudunk-é valamiben segítségetekre lenni?

- Vigyétek innen a kutyáitokat. A csaholásuk csak ingerli a medvét, megnehezíti a leányzó dolgát.

- Jól van, uram. Ha egyebekben is rendelkezésedre állhatunk, csak szólj - mondta a pásztor, és elindult a nyája felé. A többiek követték a kutyákkal együtt.

Godrik csak ekkor bírt a társai felé fordulni. Malazár eddig a vállán tartotta Helgát, nehogy a kutyák ismét rávessék magukat, de most óvatosan letette a földre. A kutyák számos helyen megharapták, és főleg a karján és a lábán alaposan megtépték a ruháját is. Gyenge volt, de nem eszméletlen, bár szemei furcsán zavarosan meredtek a semmibe, és mintha nem teljesen érzékelte volna maga körül a világot.

- Helga! - szólongatta halkan Malazár. - Kicsim, mondj valamit!

A lány azonban nem válaszolt semmilyen próbálkozásra sem.

Godrik egy darabig némán figyelte barátait, aztán megszólalt:

- Malazár! Szerintem a falat tartja fenn. Olyan gyönge, mint a harmat, de a maradék erejével akkor is a falat tartja fenn.

Malazár felpillantott, és igazat kellett adnia a barátjának. A medve körül még mindig állt a meredek, földből kinőtt fal, a mögül hallották az állat ingerült üvöltését.

Az ifjú intett egyet, mire a földsánc körül viszonylag széles vizesárok jelent meg.

- Helga! - mondta a lánynak. - Abbahagyhatod. Vizet vontam köré, ezen nem bír átjönni.

Helga azonban továbbra is meredten bámult a semmibe.

- Nem veszi észre - csóválta meg a fejét Godrik. - Nem elég feltűnő a víz.

Egy pillanatnyi habozás után Godrik is intett egyet, és ekkor tűzgyűrű vette körbe a földsáncot. Az eső nem oltotta el, csak lenyomta a lángokat, ám ahhoz éppen elegendőek maradtak, hogy megakadályozzák a medve kitörését.

Helga szemében megcsillant a tűz. Sóhajtott egyet, aztán lecsukódó szemmel elernyedt. Abban a pillanatban lehanyatlott a földsánc is.

A két ifjú összenézett.

- Megpróbálom megmagyarázni ezt a pásztoroknak - mondta Godrik.

- Én meg megpróbálom magához téríteni Helgát - felelte Malazár. - Ha gyógyítani akar, kezdjen hozzá minél előbb.

- Sok sikert! - tette Godrik a kezét barátja karjára, aztán felkelt, és elindult a pásztorok felé.

Malazár egy intéssel eltüntette a vizes árkot, aztán gyöngéden megrázta Helgát.

- Ébredj! Kelj fel, kicsim!

Helga azonban nem tért magához. Sápadt arccal feküdt a földön, behunyt szeme meg sem rebbent, ahogy arcát-testét verte az eső. Lángvörös fürjei csapzottan terültek szét a vizes füvön. "Mintha halott lenne" - villant át Malazáron a gondolat, és ettől hideglelősen rántotta fel a lányt félig ülő helyzetbe.

- Ébredj! - kiáltott rá. - Ébredj már!

Ám hiába rázta, szólongatta, Helga az élet legkisebb jelét sem mutatta. Malazár minden igyekezete, hogy magához térítse, meddőnek bizonyult.

Ahogy magához ölelte Helga ernyedt testét, arcát a hideg arcához szorította, érezte, hogy miként csökken még jobban a lány ereje. Sebeiből még mindig szivárgott a vér, lélegzetvétele ritkább, szívverése fokozatosan lassabb lett.

A férfi egyre inkább kétségbeesett.

Ó, ha legalább jobban figyelt volna, amikor Helga gyógyított! Ha emlékezne a varázsigékre, amiket a lány szokott használni! Ha nem csak ölni tudna, hanem életet is adni… Nem veszítheti el! Az lehetetlen, hogy egy átkozott medve miatt itt hagyja őt!

- Helga! Kérlek…

Hiába. Malazár szívét jeges rémület kerítette markába. Teljes erejéből szorította magához a lányt, szemét szorosan behunyva fohászkodott hangtalanul, maga sem tudta, kihez. "Nem mehet el! Nem hagyhat itt! Bármit megadnék, akármit! Vigyél inkább engem, csak őt ne! Őt ne…"

Behunyt szemhéja előtt fehér gömb jelent meg. Óriási volt, hatalmas, és lassan közeledett. Már annyira közel ért, hogy az aljának csak egy kis részét látta, de ez a kis rész kitöltötte gyakorlatilag a látómezejét. A gömbről lassú, fehér lángnyelvek csaptak ki, amik biztos irtózatos robajjal járhattak, de Malazár nem hallott semmit.

Az egyik lángcsóva megnyúlt, anélkül, hogy elszakadt volna forrásától, egyre hosszabb lett. Egy férfialak felé nyúlt, akinek behatolt a szívébe. Malazár nem gondolkodott, nem érzett, de tudta, hogy ő az a férfi. Kívülről látta saját magát.

A fehér fény betöltötte őt, eljutott testének minden apró zugába, lassan, egyenletesen hömpölyögve haladt, és amikor már mindenhol járt, és felvett mindent, amit a férfi adhatott, ismét a szívén keresztül kifelé indult, és körülvett egy apró kis alakot - Helgát. Olyan lassan haladt - vagy olyan hosszú volt, - hogy már teljesen elborította a lányt, de még mindig nem lépett ki teljesen Malazár szívéből.

Körbevette Helgát, mint egy gubó. Lustán, de feltartóztathatatlanul kavargott, forgott. Néha-néha ki-kivillant a lány keze, vagy a lába, ritkán az arca is, aztán ismét eltűnt a tejszerű fényben. A fehér láng mozgása eleinte szinte észrevehetetlenül, majd egyre fokozódó ütemben felgyorsult. Egy idő múlva már úgy forgott, hogy Malazár nem tudta, ettől szédül-e, vagy a gyengeségtől. Mert a fény húzta ki az erejét, és adta át Helgának, ezt tudta anélkül, hogy érzett, vagy gondolt volna bármit is. Végül a fény egy rántással végképp távozott belőle, és a kép, amit becsukott szeme előtt látott, elhalványult.