Szeretetben, békességben

– Hát akkor… köszönjük a vendéglátást, Malfoy. Draco – igazította ki magát gyorsan Ron, és ismét magára öltötte azt a vicsorgást, amit ő eredetileg barátságos mosolynak szánt.  

– Én is köszönöm – csatlakozott a férjéhez Hermione anélkül, hogy erőltetettség látszott volna rajta.

– Mi köszönjük, hogy eljöttetek – felelte Draco, és a búcsúzkodás a legtökéletesebb udvariasság keretei között zajlott le.

– Ne engedd be a hideget, Scorpius – intette az unokáját Narcissa, mire a fiatalember – arcán még mindig üdvözült mosollyal – végre becsukta a bejárati ajtót, ahonnan a távolodó autó után nézett.

– Hát nem gyönyörű? – kérdezte a családját, mire az apja ugratva visszakérdezett:

– Az autójuk?

Scorpius megütközve nézett rá.

– Rose! – pontosította a kérdését.

– Ja! – játszott tovább Draco. – Azt hittem, az autójukat bámultad olyan sokáig. Mert nem a legjobb márka, de nekik, gondolom, megteszi…

– Apa!

– Jól van, na! – szánta meg végül a fiút Draco. – Tényleg szép – mondta mosolyogva.

– Csinos – jegyezte meg a felesége. – De most ez a Granger is egészen elfogadhatóan nézett ki. Nem volt olyan… torzonborz, mint régen.

– Gondolom, igyekezett kitenni magáért – jegyezte meg fanyarul Narcissa. – Végül is tudta, hova jön.

– Jaj, ne legyetek már ilyen pikírtek! – intette le őket Scorpius, mire a család egyöntetűen igyekezett mosolyt igazítani az arcára.

– Nagyon szép a kislány – veregette meg Scorpius vállát a nagyapja. – De ha nem haragszol, én most inkább levenném ezt a merev ünnepi öltözéket.

– Tényleg! – kapott észbe a fiatalember. – Nekem is át kell öltöznöm. Tudjátok, mondtam, hogy Rose-zal még elmegyünk valahová.

– Mondtad, mondtad – hagyta rá az anyja, és előhúzta a pálcáját, hogy eltüntesse az ebédlőből az ünnepi vacsora nyomait.

Szinte még el sem kezdhette, amikor Scorpius már átöltözve száguldott lefelé.

– Boldog karácsonyt! – mondta egy-egy futó csókot nyomva az anyja és a nagyanyja arcára, aztán már ugrott is be a kandallóba. – És köszönök mindent! – Azzal már el is tűnt.

– Nem lett volna egyszerűbb Weasleyéknek is a hopp-hálózattal jönniük? – kérdezte Lucius gúnyosan, miközben átment a nappaliba, hagyva, hogy az asszonyok hadd rendezkedjenek.

– Weasley biztos dicsekedni akart a vezetési tudományával – felelte Draco nem kevésbé gúnyosan, követve az apját.

– Ez az autó… – ült az egyik kényelmes fotelbe Lucius. – Zajos, büdös, és nagyon nehézkesnek tűnik. Egészen biztos, hogy Weasleyék még nem érhettek haza. Kár volt Scorpiusnak annyira sietnie, akárhol találkoznak, a lány úgyis késni fog.

– Egy kis brandyt? – kérdezte Draco, aztán apja bólintására töltött mindkettőjüknek.

– Mit gondolsz, Scorpiusnak is lesz autója? – kérdezte Lucius, miközben átvette a maga poharát.

– Egészen biztosan, apám – felelte Draco rezignáltan, és leült egy másik fotelbe. – Úgy látszik, ez olyan… muglis dolog.

– Hát persze! – húzta el a száját Lucius. – Át kell vennie Weasleyék életstílusát. Mugli autó, mugli ház, mugli szokások… Még mindig olyan jó ötletnek tartod ezt a tervezett házasságot?

– Igen, apám. Még mindig.

– Te tudod – morogta Lucius, és kortyolt egyet.

– Miért, egészen kedélyesen zajlott le a tegnapi meg a ma este is  – felelte Draco somolyogva. – Az én mérgem például teljesen elszállt, amikor láttam, hogy Weasley még jobban ki van akadva ettől a házasságtól, mint én.

– Melyik Weasley?

– Ron. Bár ami azt illeti, az örege sem repesett a boldogságtól.

– Á! – kiáltott fel Lucius felderülve. – El tudom képzelni, milyen képeket vághatott tegnap Arthur, amikor náluk voltatok!

– Körülbelül mintha a fiát láttad volna, bár az öreg kétségtelenül fegyelmezettebb.

– Pedig a fiatalt az a sárvérű keményen fogja.

– Igen – gondolkodott el Draco. – Bár Granger külseje és modora is meglepően… csiszolt.

– Biztos sokat gyakorolt – húzta el a száját ismét Lucius. – Végül is aranyvérű családba tornássza fel magát.

– Ne feledd el, apám, Weasleyék is aranyvérűek.

Lucius csak morgott egyet válaszul.

– Csórók, hozzánk képest senkik – folytatta Draco –, de aranyvérűek. Ráadásul az utóbbi évtizedekben az anyagi helyzetük is jelentősen javult. Ami meg a politikai befolyásukat illeti…

– Potternek köszönhetik – köpte szinte a szavakat Lucius.

– Vitathatatlan – hagyta helyben Draco. – Ettől függetlenül ügyesen használták ki az ebből eredő népszerűségüket.

– Hozzánk képest még most is senkik.

– Viszont a családjuk múltjában nincsenek foltok.

– Nem kell a fejemhez vágnod – mondta Lucius mereven. – Tudatában vagyok a szégyenfoltomnak.

– Ilyen szégyenfoltom nekem is van – emelte meg Draco kissé a bal karját. – Nem vágok a fejedhez semmit. Ettől függetlenül tény, hogy Scorpiusnak könnyebb lesz a boldogulása, ha egy olyan család áll a háta mögött, akiknek a karján nincs Sötét Jegy.

– Vérárulók… – morogta Lucius.

– Soha többé ne mondd ki ezt a szót – szólt rá Draco szigorúan.

– A saját házamban…

– Kérlek, ne kezdjük elölről! – vágott a szavába Draco kissé ingerülten. – Amúgy sem értettem teljesen soha, miért volt az olyan eget verő bűn, hogy utálták a Nagyurat. Én is utáltam.

– De a muglikat dicsőítették.

– Nagy volt a pofájuk. De azért aranyvérűek. Sőt,Ron kivételével mind aranyvérűvel kötött házasságot.

– Ettől függetlenül valóban mugliimádók – kötötte az ebet a karóhoz Lucius. – Mi másért fogadták volna olyan kitörő lelkesedéssel azt a sárvérűt? Arthur kimondottan büszke is volt rá, hogy rokoni kapcsolatba kerülhetett néhány muglival. Mintha annál nagyobb megtiszteltetés nem is érhetné, mint hogy bemocskolják a családja tiszta aranyvérét! Piha!

– Vigyázz, apám! – intette Draco. – Amit mondasz, nagyon hasonlít a halálfalók ideológiájához.

– Az ördögöt! – legyintett Lucius. – A tiszta aranyvér megőrzésének szükségessége nem halálfaló ideológia. Ez olyan régi, mint maga a mágia létezése. A Nagyúr csak felhasználta, hogy híveket toborozzon magának.

– Mégis hozzá kötik.

– Az ostobák. No meg tény, hogy a Nagyúr valóban mesterien sakkozott vele.

– De… – gondolkodott el Draco –, a Nagyúrnak nem a saját halhatatlansága volt a fontos? Nekem úgy tűnt, mintha mindent ennek rendelt volna alá.

– Valóban – bólintott Lucius. – És amikor te megismerted, ezt már meglehetősen nyíltan ki is mutatta. De nem így kezdte. Különben gondolod, hogy például apám támogatta volna?

– Tényleg, hogyan kezdte? – élénkült fel Draco. – Bevallom, mindig is kíváncsi voltam, hogyan tudott befűzni egy olyan okos embert, mint te.

– Tényleg erre vagy kíváncsi karácsony este?

– Ez is van olyan kedélyes téma, mint Scorpius leendő házassága – vont vállat Draco.

– Ez igaz – húzta a száját egy kissé féloldalas somolyra Lucius. – És ami azt illeti, a miértek is hasonlók.

– Családunk érdekei? – találgatott Draco kissé rezignáltan.

– Pontosan – bólintott az apja, és kissé megemelte a poharát, mintha tósztot mondana. – Mindig az az elsődleges.

Draco is megemelte a maga poharát, aztán mindketten ittak egy kortyot.

– Bármilyen őrült is volt a Nagyúr – mondta Lucius –, egy-két dolgot tanulhattunk tőle.

– Ha arra gondolsz, hogy a saját érdekeink elérése érdekében kell munkálkodnunk, azt eddig is tudtuk – jegyezte meg Draco.

– Valóban – bólintott Lucius. – Ám azt tőle tanultam meg, hogy úgy kell a céljaink elérésére törekednünk, hogy mások azt higgyék, ez az ő céljuk is.

– Most aztán már végképp kíváncsivá tettél – dőlt hátra a karosszékében Draco. – Mesélj!

A nyílt felkérés után Lucius pár pillanatig csöndben maradt, mint aki a gondolatait szedi össze, de Draco élt a gyanúval, hogy valójában csak hatásszünetet tart, hogy annál jobban felcsigázza az ő figyelmét. Mint egy primadonna a fellépése előtt.

– Tudod jól – kezdte Lucius –, hogy a mágusok nyílt fellépése évszázadok, évezredek fő kérdése volt. Időről időre akadtak merészek, akik túllépték az elméletek határait, és cselekedtek, de ezek kivétel nélkül elbuktak egy idő után. Grindelwald után különösen nagy lett a csend, miután őt legyőzte Dumbledore, úgy tűnt, évszázadok is beletelhetnek, mire valaki ismét próbálkozik. No, nem mintha a régi eszmék elsikkadtak volna. Továbbra is maradtak ősi családok, akik igyekeztek megőrizni a tiszta aranyvérüket, és továbbra is voltak beszélgetések, melyekben felmerült a muglik helyrepakolásának témája. De csak halkan, csak fű alatt.

Ezt természetesen Draco is tudta, de nem szakította félbe az apját. Lucius pedig folytatta.

– Akkoriban még a Roxfortba jártam – mesélte –, másod- vagy harmadéves lehettem. Apám egyre sűrűbben emlegetett egy bizonyos Voldemort nagyurat, aki megmondta, mit kell csinálni. Pedig a Nagyúr eleinte csak általánosságokról beszélt. Hogy valami baj van – valahol. Meg hogy valakik a varázsló társadalom vesztére törnek. Meg hogy valakinek végre lépnie kellene. Nem mondott ki akkoriban még semmit, nem emlegette sem a muglikat, sem a sárvérűeket. De talán éppen ezért… Elégedetlenkedők mindig, mindenhol vannak, és ebbe a minden nevesítést nélkülöző beszédbe mindenki azt képzelte ellenségnek, akit akart.

Lucius ivott egy kortyot.

– Voldemort nagyúr neve szájról szájra járt – folytatta –, akkoriban ugyanis még nem féltek tőle. Nem szerepelt az újságokban, nem adott interjúkat, még a Minisztériumba sem tette be a lábát, estélyeken sem vett részt. Mégis bekerült a köztudatba a hívei révén. A hívek, a halálfalók jártak estélyekre, a Minisztérumba, adtak interjúkat, és mind Voldemort nagyúrra hivatkozott. És a hívei között egyre több lett a befolyásos, híres, gazdag személy. A Nagyúr ekkor kezdett el lassan konkrétumokkal előállni. Lassan nevesített: a muglik a közellenség, akik miatt a varázslók kénytelenek illegalitásba vonulni, és ha a minisztérium annyira leterhelt, hogy nem telik az energiájából lépni, valaki másnak, más szervezetnek kell azt megtennie.

Draco előtt felrémlett Caramell, a volt mágiaügyi miniszter, és megértette, miért érezték a minisztériumot tehetetlennek.

– Erre már jó páran felkapták a fejüket – mesélte tovább Lucius. – A legtöbb varázslóban benne van a mágus-büszkeség, kevés olyan mugli-mániás akad, mint Arthur Weasley és a pereputtya. De ez a kevés, bár azonnal igyekezett elhatárolódni a Nagyúrtól és az ideológiájától, nem számított. A többségnek tetszett, hogy végre van valaki, aki tenni akar valamit a mugli-uralom ellen. Persze arról, hogy mi az a valami, valójában még senki nem tudott semmit. Kivéve persze a Nagyúr legbensőbb híveit.

„Vagyis például téged.” – gondolta Draco.

– A muglik ostoba népség, ezt te is tudod – villantotta a tekintetét Dracóra Lucius. – Közlekedési balesetek, gázszivárgások, ilyesmik nem ritkák náluk. Hanem egy időben mintha megszaporodtak volna ezek a balesetek, és néhányan felvetették, hogy ezekhez a Nagyúrnak és a halálfalóknak van közük. A vélemények megoszlottak. Volt, aki azt mondta, hogy ez ostobaság, volt, aki egyetértett a felvetéssel. Ez utóbbiak sem voltak egységesek: volt, aki helyeselte a mugli-öléseket, volt, aki nem. A helytelenítők között akadtak olyanok, akik erélyesen követelték a Nagyúr felelősségre vonását, ám ezeket nyílt színen azzal vádolták meg, hogy nem tiszta a vérük, azért pártolják a muglikat. Nem a Nagyúr! Dehogy! Befolyásos emberek, akikről nem lehetett kimutatni, hogy halálfalók, viszont mindnyájan aranyvérűek voltak.

– Ezek között a befolyásos emberek között volt a nagyapád is. Ismered a családunk történelmét, tudod, hogy évszázadok óta figyelmet fordítunk a vérünk tisztaságának megőrzésére. Nem keveredünk semmiféle alja népséggel. Amit a Nagyúr az aranyvérűségről és az aranyvérűeket megillető jogokról mondott, számunkra nem volt újdonság, nem tartalmazott meglepetéseket. A szokatlan csupáncsak az a tettrekészség volt, amivel a Nagyúr elbánt az ellenfeleivel. Mert a mugli-pártolókat ideológiával még nem lehetett elhallgattatni. Ide több kellett: tettek. Méghozzá kemény tettek.

– Kemény tettek… - ismételte meg Draco, és picit összeszűkült a szeme.

– Tizennégy éves voltam – mesélte tovább Lucius –, amikor apám a Nagyúr színe elé vitt. Apám szentül meg volt győződve arról, hogy ő gyakorol kegyet ezzel, de a Nagyúr nekem hamarosan bebizonyította az ellenkezőjét. Olyan mágiát mutatott nekünk, ifjoncoknak – mert nem egyedül én voltam a csodálója –, hogy azokat még a legsötétebb sötét varázslatokat tartalmazó könyvekben sem lehetett olvasni. Bámulatos és egyben félelmetes volt a varázsereje, soha azelőtt, és soha azután nem láttam hozzá foghatót. De nem csak én, a többiek sem. Apám minden tudása és befolyása semmiségnek tűnt a Nagyúr erejéhez képest. S mindezekbe a bemutatókba igen helyes érzékkel vegyítette a jóakaratot irántunk. Azt sugallta, hogy egyetlen pálcaintéssel képes lenne elsöpörni mindenkit, aki ellene fordul, de mi, a követői részesülhetünk a hatalmából. Minket, fiatalokat jóval könnyebb befolyásolni, mint az idősebbeket. Mindnyájunkat lenyűgözött, rajongtunk érte és versengve biztosítottuk hűségünkről.

– Biztos jócskán köze volt a származásomnak ahhoz, hogy az egyik kedvence lettem – folytatta Lucius egy korty ital után. – A tizenötödik születésnapomra különleges ajándékkal lepett meg: három halálfalóval elmehettem Biggodékhez. Biggod aranyvérű volt ugyan, mégis a Nagyúr által hirdetett tanok ellen ágált – és nem mellesleg apám ellenlábasa volt egy komoly üzleti ügyben. A halálfalók már figyelmeztették, hogy jobb lenne, ha befogná a száját, de Biggod – mint utólag megtudtam – némi Cruciatus alkalmazása után sem hallgatott az okos szóra. A Nagyúr úgy gondolta, hogy ha Biggod önmagát nem félti, akkor más eszközökhöz nyúl. Ez az eszköz pedig az öreg Biggod fiatal, csinos, sárvérű felesége volt. Nem, nem öltük meg! – szögezte le Lucius, ahogy észrevette Draco arcának rándulását. – Egyszerűen csak használtuk. Meg kell mondanom, még csak nem is nagyon tiltakozott. Alighanem igaza lehetett Medisonnak, az egyik halálfalónak, hogy a kis sárvérű lotyó még örült is, hogy fiatal férfiakat kapott a vén bakkecske férje helyett. Persze felnőtt fejjel már megválogattam, hogy kivel hálok, de akkor még nagyon fiatal voltam, a nő meg szép, a többiek nevetve biztattak, én pedig tudtam, hogy a Nagyúr is ezt várja tőlem. Hiszen végül is egyáltalán nem volt kellemetlen. Ami azt illeti, technikailag nincs különbség sárvérű, vagy aranyvérű között. A nők valahol mind egyformák. Még a muglik is.

Erre az aranyigazságra mindketten elmosolyodtak, és ittak egy kortyot.

– Miután kiszórakoztuk magunkat, a többiek elbeszélgettek az öreggel. Másnap Biggod pánikszerűen elhagyta az országot, és azóta sem tért vissza. Attól nem kellett tartanom, hogy esetleg felismert; én is csuklyában és maszkban voltam, mint a többiek. Így hát mindenki jól  járt: az apám, hiszen kiesett az üzleti riválisa, én, mert férfi lettem, és a Nagyúr, mert apámat és engem is hálára kötelezett. Ezt nem is mulasztotta el apám tudomására hozni. Én meg… tudtam. Igaz, meg kellett esküdnöm, hogy senkinek, főleg apámnak nem mesélek róla, de az eset annyira meghozta a férfiúi önbizalmamat, hogy végül mégiscsak bőven profitáltam a történtekből.

Draco egy újabb összemosolygással megmutatta, hogy érti, mire gondol az apja.

– Az ilyen és ehhez hasonló esetek után lassan kezdték felfogni az emberek – folytatta Lucius –, hogy aki nyíltan megvádolja a Nagyurat, azt előbb-utóbb, de inkább előbb szerencsétlenség éri. Ekkor vették fel azt a szokást, hogy nem mondták ki a nevét, mert azt hitték, így elkerülhetik a bajt. Tudodki – csak így emlegették egymás között, aztán már hivatalos fórumokon is. És a félelem, ami körüllengte a Nagyurat, csak még jobban megnövelte a hatalmát. De megnövelte a miénket is. Jól jegyezd meg, Draco, hogy a névtelentől és az arctalantól tartanak legjobban az emberek, és azt is, hogy akiben félelmet tudsz kelteni, afölött hatalmad is van. 

– De hiszen ti sem mondtátok ki a nevét – jegyezte meg Draco. – Ti is féltetek tőle?

– Természetesen – bólintott Lucius. – Csodáltuk és rettegtünk tőle. Kitűnően értett ahhoz, hogy az emberek bizalmába férkőzzön, s aztán, hogy kiismerte a gyöngéinket, azzal tartott minket sakkban. Mindnyájunkról tudta, ki mitől fél, mi fáj neki, de még azt is, hogy mit szeretne, mi a szíve legtitkosabb vágya, és ezt a tudást – ha úgy hozta kedve – az érdekünkben, ha úgy, ellenünkben használta fel. Bizony, még a vágyainkat is ellenünk tudta fordítani. Azt a mondást, hogy a tudás hatalom, ő a legszemélyesebb formában is képes volt alkalmazni.

– Ezt mi is ismerjük és mi is alkalmazzuk – vetette ellen Draco.

– Megközelítőleg sem olyan gátlástalanul, mint ő – csóválta a fejét Lucius. – Halálfalóként magam is rengeteg gátlást levetkőztem, és ebben nem kis szerepet játszott a csordaszellem, de soha a közelében sem jártam annak a teljes, abszolút gátlástalanságnak, ami őt jellemezte.

– És… ez most bánt, vagy örülsz neki? – kérdezte Draco kíváncsian.

Lucius egy kissé elgondolkodott.

– Valószínűleg ezért nem kaptam meg soha a teljes hatalmat – mondta végül. – De valójában mégis örülök neki. Tudod, minden emberi kapcsolatban szükség van egyfajta gátlásra. Például a férj hiába erősebb a feleségénél rendszerint, nem használhatja ki a fizikai fölényét. Vagy a felnőttek hiába nagyobbak, erősebbek a gyerekeknél, mindezt nem fordíthatják a gyerekek ellen. Nekem vannak gátlásaim, de… családom is. A Nagyúrnak azonban nem volt egyik sem.

Most Dracón volt az elgondolkodás sora.

– Lehet – mondta –, hogy pont azért lett ennyire gátlástalan, mert nem volt senkije.

Lucius szeme csibészesen villant meg.

– Csak nem sajnálod a Nagyurat? – kérdezte ugratva a fiát.

Draco azonnal észbe kapott, de nem hagyta magát.

– Végtére is karácsony van – mondta somolyogva. – Mikor legyünk szentimentálisak, ha nem ilyenkor?

– Hát igen. A karácsonyi pulyka mellé legszebbek a halálfalós emlékek – somolygott vissza Lucius.

– Nekem erről kicsit más a véleményem – szólalt meg Narcissa az ajtó mellől. A férfiak nem tudták, hogy a két nő mióta hallgatta a beszélgetést, s ettől kissé kényelmetlenül érezték magukat, de egyikük sem mutatta.

– És minden bizonnyal igazad is van, kedvesem – mondta Lucius békéltetőn.

– Természetesen – mosolyodott el Narcissa ezen az átlátszó engedékenységen. – Mert szerintem a karácsonyi pulyka mellé azok a legszebb gondolatok, hogy együtt vagyunk.

– Szeretetben, békességben – tette hozzá a menye.

Draco azonnal ugrott két másik pohárba is brandyt önteni.

– Szeretetben, békességben – ismételte meg Lucius, miközben Draco átadta a poharakat a hölgyeknek.

– És hamarosan még tágabb családi körben – célzott Rose Weasleyre Draco.

Lucius vette a lapot.

– Ha Weasley, akkor Weasley – sóhajtotta megadóan, és megemelte a poharát: – Scorpius boldogságára! Szeretetben, békességben.

- vége -