- Lassan elfogy a tűzifa - mondta a férfi. - Hozni kell.

- Ezt nekem mondod? - egyenesedett fel a vörös hajú kis nő az asztal fölül, ahol eddig füveket rendezgetett.

- Ki másnak? - vetette oda a férfi.

A nő egy pillanatig méregette a férfit, aztán magára kanyarintott egy nagykendőt, és kiment. Jó negyedóra múlva az ajtó újra kinyílt. Egy öregember, egy fiatal nő és egy fiatal férfi lépett be. A fekete hajú férfi felpattant a tűz mellől, elvette a nőtől a kis csomagját.

- Látom, hideg van kint - mondta.

- Brr... - rázta meg magát a szőke hajú férfi. - Hideg bizony!

- Helga hol van? - kérdezte az öreg.

- Odakint. Sikerrel jártatok?

- Igen - mondta az öreg. - Odaadtuk a gyógyfüveket a plébánosnak, cserébe megkaptuk, amit kértünk. De rettenetesen hideg van, és még hidegebb lesz holnap. Örülök, hogy ma tettük meg az utat.

- Jobb is így - bólintott a fekete férfi. - Melegedjetek meg! A csomagokat majd elrakjuk.

- Az jó lesz! - húzódott a tűzhöz közelebb a nő. - Teljesen átfagytam.

Bizonytalan kaparászás hallatszott az ajtó felől. A szőke férfi odaugrott, kinyitotta. A kis vörös nő jött be, akkora halom rőzsét, fát hozva, hogy ki sem látszott mögüle.

- Á, szóval itt voltál! - mondta a férfi, szélesre tárva az ajtót.

- Köszönöm! - kiáltotta Helga és odaimbolygott a kandallóhoz. Leszórta rakományát, gyorsan elrendezgette, míg a többiek részben a tűznél melegedtek, részben a hozott kincseket szemrevételezték.

- Mit hoztatok? Kaptatok sót? - kérdezte a kis nő ruháját sepregetve, amikor végzett.

- Kaptunk. És kölest is, és tojást, és lisztet, és mindent, ami kell - sorolta mosolyogva az öreg. - El is kellene raknunk a kamrába minél előbb.

- Hagyd csak, mester! - mosolygott rá Helga. - Átfagytatok, melegedjetek, majd mi elrakjuk.

Azzal felkapott két szakajtót, és már indult is az ajtó felé. Ott megállt, hátrapillantott. Ám ha arra várt, hogy Malazár segít neki akár ajtót is nyitni, hiába várt. Helga visszafordult, roggyant a térde, hogy letegye az egyik szakajtót, míg kinyitja magának az ajtót, amikor észrevette, hogy az öreg nézi. Komoly, mozdulatlan arccal nézi, csak a szeme beszél. S Helga érthette, mit beszél, mert halványan elhúzta a száját, alig észrevehetően megrázta a fejét, majd folytatta a félbe maradt mozdulatot. Míg ő az ajtóval kínlódott, az öreg csóválta meg a fejét.

Beesteledett. December közepe felé jártak ugyan, de már egy hónapja tél volt, nem ősz. Négy nappal ezelőtt megint szakadt a hó, annyi, hogy a szikla melletti kis kunyhó ki sem látszott volna belőle, ha a férfiak nem ástak volna valami kis ösvénykét köré. Most viszont hideg volt, farkasordító hideg. A csillagok gyémántként szikráztak, kemény fényük ezüstösen szórta be a tájat, és csillant meg a mindent elborító havon, hogy itt is, ott is apró csillagokként szikrázzanak a hókristályok. Fogvacogtatóan hideg, dermedten néma és élettelen volt a táj. És mégis... Gyönyörű! - gondolta Helga, aki az istállóból visszatérőben állt meg szétnézni. Csak állt ott, gyönyörködve szívta magába a látványt, amíg a hideg rá nem ébresztette, hogy a kandallóban lobogó tűz is tud szépségekkel szolgálni.

- Nagyon sokáig elmaradtál - mondta az öreg, amikor belépett.

- Megnéztem a lovakat, meg a kutyákat, aztán jöttem.

- És ott lettél ilyen derűs? - mosolygott rá az öreg.

- Ott is - mosolygott vissza a lány. - No meg utána. Annyira szép a táj, muszáj volt gyönyörködni benne egy kicsit.

- Nem lehetett volna innen, a szobából gyönyörködnöd? - kérdezte Hedvig. - A mester a nyári terveket akarta megbeszélni velünk, de nem kezdett bele, míg nem jössz.

- Sajnálom - fordult az öreg felé Helga. - Ha tudtam volna, előbb jövök.

- Nem történt semmi baj, lányom - mondta kedvesen az öreg. - Azok a pillanatok biztos megérték az időt, amit rájuk szántál. Mielőttünk meg itt van az egész este, amikor még beszélgethetünk.

- Akkor tudtok még egy kicsit várni? El szeretném rakni az edényeket.

- Nem igaz, hogy mindig van valami, ami miatt hátráltatsz minket! - fakadt ki Malazár. - Nem csoda, hogy a Mester nem akar egyedül elereszteni!

- Ezt mondtad, Mester? - kérdezte döbbenten Helga.

- Nem - mondta az öreg. - Azt mondtam, jobb lenne, ha tavasszal kettesével kelnétek útra.

- Úgy van - bólintott az öreg felé türelmetlenül a fekete férfi. - De nyilvánvaló, hogy miattad, még akkor is, ha nem mondta ki.

- Miért miattam? - kérdezte halkan Helga.

- Mert te keveredsz mindig bajba. Téged kell megvédeni. Pátyolgatni a kislányt! Mert soha nem tudod, mit kell tenned - Malazár hangja metsző volt. - Nézd meg, most is! Kint fagyoskodsz a vakvilágban, ahelyett, hogy végeznéd a dolgodat.

Az öreg újra beszédes szemekkel nézett Helgára. Helga arca egy kicsit kipirult, elkapta tekintetét, és gyorsan rakosgatni kezdte az edényeket. Nem nézett senkire, úgy mondta:

- Sajnálom, Malazár. Talán ha ti is segítenétek, valószínűleg kevesebbet kellene rám várnotok.

- Kifogás! - legyintett Malazár. - Lusta vagy, az az igazság. Többet jár a szád, mint a kezed.

- Lusta? - egyenesedett fel Helga. Arca égett, zöld szeme szikrákat kezdett szórni, de még mindig nem nézett senkire. Megbicsaklott a hangja, ahogy megszólalt: - Ha nem tetszik, amit csinálok, vagy ahogyan csinálom, miért nem csináljátok ti?

- Mi? - vakkantott Malazár.

- Azt kérdeztem - ismételte meg Helga immár szilárd hangon -, hogy ha nem tetszik, amit csinálok és ahogy csinálom, miért nem csináljátok ti?

- Ezt hogy érted? - kérdezte Godrik.

- Úgy, ahogy mondom. Idáig én csináltam minden házi munkát. Én salakoltam, én gyújtottam be, én főztem, én mostam, én mosogattam, takarítottam, láttam el a jószágokat... én hoztam be a tűzifát, és söpörtem a havat a ház elől, sőt! még tűzifát is sokszor én vágtam, havat is én lapátoltam!

- De Helga! - mondta Godrik. - Ez nem igaz! Malazár és én vágtunk fát, és mi lapátoltuk a havat!

- Hányszor vágtál fát, Godrik? - fordult felé hirtelen a vörös lány.

- Sokszor! Négyszer vagy ötször!

- Négyszer vagy ötször! - csattant fel Helga. - Mit gondolsz, nekem hányszor kellett vágnom, hogy a télen elég legyen a fa?

- Na és? - kérdezte fanyarul Malazár. - És ha vágtál, akkor mi van?

- Az - kiabált most már Helga -, hogy én csináltam mindent, és még te mered rám fogni, hogy lusta vagyok?!

- Nem értem, hogy jön ez most ide - vonta meg a vállát a fekete férfi.

- Úgy, hogy cselédnek néztek!

- De hiszen az is vagy, nem? - szólalt meg Hedvig. Barna szemét ártatlanul csodálkozva meresztette az immár dühében remegő lányra.

- Micsoda vagyok? - hördült fel Helga.

- Hát... cseléd! - vont vállat Hedvig.

- Nézd, mi nagyon kedvelünk téged, és nem akarlak bántani, de hát mindnyájan tudjuk, hogy jobbágynak születtél - mondta kedvesen Godrik.

- Úgy van! - tódította Hedvig. - Nem tudom, azt képzelted, hogy majd én állok oda főzni? - mosolyogva pillantott a két fiatal férfira, mintha egy jó tréfán derülne. Azokon látszott, hogy teljes mértékig egyetértenek vele.

Helga azonban nem. Arca immáron elfehéredett, annyira elfehéredett, hogy a finom szeplők lángolni látszottak rajta. Orrcimpája kitágult, szeme, a mindig mosolygó szeme elsötétült. Ellentétben addigi kiabálásával vészjóslóan halkan szólalt meg:

- Még az éhhalál se venne rá, hogy bepiszkítsd a hófehér úri kezeidet?

- Nem értelek - csodálkozott Hedvig. - Komolyan nem értelek. Csak nem kívánod, hogy azt csináljam, amit te?

- És ugyan miért ne?

- Mert... - nézett szét tanácstalanul Hedvig. Godrik sietett a segítségére.

- Mert nem vagytok egyenlők - mondta kedves hangon, mintha kisgyerekkel próbálna valami nyilvánvalót megértetni.

- Nem vagyunk egyenlők?

- Nem hát! Hedvig nemes kisasszony, te pedig parasztlány vagy.

Helga orrcimpái megremegtek.

- Griffendél Godrik! - mondta még mindig halkan. - Azt mondod nekem, hogy nem vagyunk egyenlők? Nem vagyok veletek egyenlő? Hogy én alantas vagyok?

- Mi nem érthető ezen? - csattant fel Malazár. Felpattant székéről, öles lépteivel odament a vörös lány elé, és lehajolt hozzá, szinte összeért az orruk, lassan tagoltan magyarázta: - Alantasabb vagy! Annak születtél! Érted már?

- Boszorkánynak születtem.

- Cselédnek születtél!

Helga tágra nyitott szemmel, vértelen ajakkal szólalt meg:

- Úr vagyok, mert nem voltam cseléd soha, csak a sajátomé...

- Fogd már föl végre, liba, hol a helyed! - dörrent fel Malazár.

- ... és ti is csak akkor lehettek urak, ha önmagatok cselédjei lesztek! - azzal sarkon fordult, és felvette a kabátját, amit bejövetelekor egy ládára tett.

- Mester! - fordult az öreg elé meghajolva. Az öreg komoly arccal, csillogó szemekkel bólintott felé. Helga felegyenesedett, és elindult az ajtó felé.

- Hová mégy? - kiáltott fel Godrik.

- El - válaszolt vissza sem nézve.

- De hova? - pattant fel Godrik. - Hideg van, sötét van, hova akarsz menni?

- Én dolgom - vetette hátra Helga, és lenyomta a kilincset. Godrik utána ugrott. Elkapta a könyökét, húzta vissza.

- Helga! Nem tudom, mi ütött beléd, de nem mehetsz most el!

- Helga! - jött oda Hedvig is. - Kérlek, gyere vissza! Megfagysz odakint!

- Nem értem aggódtok ti - szólt jeges hangon a nő -, hanem magatokért.

- Ugyan már, kedvesem! - hízelgett Hedvig. - Nem mi akarunk kimenni a hideg éjszakába! De te sem, ugye, nem?

- Magatokért - fordította tekintetét lassan feléjük Helga. Tekintetében nyoma sem volt a régi derűnek: zöld szeme kimondhatatlan mélységében ősi erő kavargott. - Nélkülem vagy meghaltok, vagy megtanultok élni. Engedj el, Godrik.

Ám Godrik nem engedte, sőt Hedvig is belekapaszkodott a másik oldalról.

- Utoljára mondom, engedjetek, vagy baj lesz! - mondta Helga. Hiába.

Ekkor megremegett a föld. Godrik hátratántorodott, de Hedvig még inkább Helgába kapaszkodott.
Újra megremegett a föld. Malazár ráesett az asztalra. Kikerekedett szemekkel bámult a vörös nőre.

- Te csinálod! - kiáltott vádlón. Ismét megindult a föld alattuk. Ezúttal a mennyezeten hatalmas repedés jelent meg. Hedvig előkapta varázspálcáját, és Helgára fogta. Helga ellökte magától, és rezzenetlenül nézett szembe vele. A barna hajú nő átka ártalmatlanul pattant le róla. Kezén az ujjak megrebbentek. Még erősebb rengés keletkezett. Ekkor már Godrik is látta, hogy valóban a vörös nő kelti a földrengéseket. Ő is előkapta saját pálcáját, de az ő átka sem tett kárt Helgában.
Malazár nem nyúlt a pálcája után. Mereven bámulta Helgát, majd így kiáltott:

- Ha te vagy a föld, én vagyok a víz!

Mindkét kezéből vastag vízsugár tört elő, olyan vastag, hogy még egy bivalyt is leütött volna a lábáról. Ám Helga magába szívta a vizet. Apró lába csöppet dobbantott, rés nyílott a földön, és a víz a lányból beszivárgott a résbe.

- Én vagyok a lég! - kiáltott Hedvig, és kezeiből tornádó röppent a lány felé. Ám a tornádó csak Helga körül forgott, eleinte dühöngve, majd Helga apró kézmozdulatára - mely hatására újabb földrengés keletkezett - gyorsan lecsillapodott, majd teljesen elült.

- Én vagyok a tűz! - kiáltott Godrik, és kezeiből két iszonyatos tűzcsóva röpült Helga felé. Ám a lány ugyanúgy magába szívta a tüzet, mint előzőleg a vizet, és a lába előtti résen át a mélybe küldte.

Helga állt az ajtóban. Zöld szeme mélyén hatalmas erő kavargott. Szikrázott tőle a levegő. Remegett belé a föld.

- Én vagyok a föld - suttogta, de halk szavai tornádóként söpörtek végig a kunyhón.

- Én vagyok a föld - mondta, és a mélybe küldött tűzcsóvák testén keresztül törtek fel a mélyből, mintha egy vulkán lenne, ujjain át borítva be a kunyhót. És mielőtt minden hamuvá égett volna, újra megszólalt:

- Én vagyok a föld - és ujjaiból immáron víz tört elő, mintha forrás lenne, eloltva a tüzet.

- Én vagyok a föld - mondta, és újabb rengés rázta meg a kunyhót. Ez rosszabb volt, mint az előzőek, a többiek az utolsó pillanatban bírtak kirohanni, mielőtt összedőlt volna.

- Én vagyok a föld - mondta Helga, és a rengés hatására a romok mint a vízhullámok emelkedtek fel és álltak össze ismét kunyhóvá.

- Én vagyok a föld - mondta Helga. - És most lássuk, mivé lesztek nélkülem.

Azzal elment.

- Mi volt ez? - kérdezte remegve Hedvig. - Úristen, mester, mi volt ez?

- Semmi különös - mondta a druida, aki egész idő alatt el sem mozdult a helyéről. - Csak megmutatta, ki is ő.

- Hogy ki? - őrjöngött Malazár. - Egy pimasz kis jobbágylány!

- Úgy véled, Malazár? - mosolygott az öreg. - Nos, hosszú lesz ez a tél, lesz még időd átgondolni, ki és mi is valójában Helga.

 - vége -