Három nap telt el azóta, hogy Helga visszatért az erdei kunyhóba. Hosszú volt a tél, elég idejük volt elgondolkodni azon, hogy mivel tartoznak egymásnak, és mit várhatnak el egymástól.

Az öreg druidának mindig is közel állt a szívéhez a lány, Helga is szinte gyermeki szeretettel viseltetett az öreg iránt, így az ő viszontlátásuk tele volt őszinte melegséggel.

Godrik és Hedvig is szeretettel fogadta Helgát, és azóta is nagyon kedvesen bántak vele, így Helga is pillanatok alatt feloldódott köztük. Az, amiért a tél elején összekaptak, szóba sem került, mind Godrik, mind Hedvig viselkedésén egyértelműen látszott, hogy immár maguk közé valónak tartják a fiatal lányt. No és megosztották egymás között a ház körüli munkákat is - ha más nem, már ez egyértelműen jelezte Helgának, hogy egyenlőnek tartják magukkal.

Malazár azonban… Hűvösen tartotta a távolságot, és csak akkor szólt Helgához, ha muszáj volt. Egyébként még azt is elkerülte, hogy rápillantson. Ha csak tehette, a ház körül keresett magának elfoglaltságot, mintha még egy levegőt sem akart volna szívni vele.

Helga természetesen érzékelte az ellenszenvet, és maga is dacosan fordult el a férfitól. Malazártól függetlenül azonban jólesett neki a fogadtatás, hálásan illeszkedett be a kis kunyhó mindennapos életébe. Arról, hogy tulajdonképpen hol töltötte a telet, soha nem beszélt, és az öreg intésére a többiek sem kérdezték róla.

Április eleje volt ekkor. A hó nemrégiben olvadt el, és egy-két naptól eltekintve szinte egyfolytában esett. Az erdőben is akkora lett a sár, hogy szinte bele lehetett veszni, hát még ott, ahol az emberek kiirtották a fákat! Mégis, akadt munka, hogy mire az utak felszáradnak, indulni lehessen. Úgy számolták, április végére már biztos útra kelhetnek, hiszen olyan rövid a nyár, ki kell használni minden napot.

Ugyan már hosszabbak voltak a nappalok, mint az éjszakák, mégis esténként ültek le a tűzhely elé, hogy megbeszéljék mindennapjaikat és terveiket a jövőjükre nézve. A kettesével utazás lehetősége ismét felmerült, csakúgy, mint azon a bizonyos tél eleji estén. A druida hozta szóba.

- Szeretném - mondta, - ha mostantól nem egyedül kóborolnátok a világban. Annyi baj adódhat útközben, jobb, ha ketten vagytok, ha számíthattok egymásra.

- Jól van, mester - szólalt meg Malazár. - Akkor én megyek Godrikkal.

- Nem egészen így gondoltam - nézett rá az öreg. - Jobb lenne, ha Hedviggel, vagy Helgával mennél.

- Miért? - játszotta az értetlent Malazár. - Godrikkal mindig jól megértettük egymást. Biztos, hogy számíthatnánk egymásra.

- Ebben nem kételkedek. És abban sem, hogy Hedvig és Helga is számíthatnának egymásra. Mégis, azt hiszem, nagyobb védelem alatt állnának valamelyikőtökkel - nézett hol Malazárra, hol Godrikra.

- Természetesen, mester! - szólalt meg mosolyogva Godrik. - Hiszen erről már nem először beszélünk! Egy legény, egy leány!

- Miért kellene testőr? - kérdezte Helga merev arccal. - Hedvig is, én is meg tudtuk eddig védeni magunkat. Most egyszerre mitől lettünk ilyen gyámoltalanok?

- Nem lettetek gyámoltalanok - mosolygott rá az öreg, de hiába, Helga nem mosolygott vissza. - De Hedvig is, te is meséltél olyat, ami elgondolkodtatott. No meg ismerjük mi is annyira a világot, hogy tudjuk, egy magányos fiatal fehérnép mennyi kellemetlenségnek van kitéve. Nincs erre szükségetek. Itt vannak ezek a derék ifjak, akik amellett, hogy ugyanolyan hatalommal rendelkeznek, mint ti, még meg is óvnak benneteket attól, hogy belétek kössön bárki.

- Kötözködő alakok mindenhol vannak - válaszolta Helga.

- Ez igaz, ám így kevesebb alkalmat kínáltok a kötözködésre - mondta az öreg.

- És ha mégis összefutnátok ilyen szemtelen bitanggal, mi majd elintézzük! - düllesztette ki a mellét tréfásan Godrik. Hedvig nevetett is rajta, ám Helga arcán még egy halovány mosoly sem futott keresztül. Majdnem ugyanolyan komoly, sőt komor maradt fiatal arca, mint Malazáré.

- Hát éppen ez az! - válaszolt a lányka. - Ezek szerint valószínűleg nem lesz kevesebb kellemetlenség, csupán ezekkel nem nekünk, hanem Godriknak és Malazárnak kellene szembenéznie. Ezt nem tartom tisztességesnek velük szemben. Én inkább egyedül megyek.

- Sokkal kevesebb kellemetlenség lenne - mondta nyomatékosan az öreg. - Csupán tálalás kérdése az egész.

- Vagyis? - kérdezte Helga.

- Vagyis csupán azt kell kitalálni, milyen kapcsolatban legyetek a világ előtt.

- Igen! - helyeselt Godrik. - Ha azt mondjuk, hogy a velem lévő hölgy a feleségem, azzal egy csomó kellemetlenséget ki tudunk küszöbölni.

- Így igaz - bólintott az öreg. - Ezzel a mesével mindazt, ami egy magányos fehérnépet érhet, el tudunk hárítani.

- Lehet, mester - szólalt meg Hedvig, - de én mégsem tartom igazán jó ötletnek ezt.

- Miért? - kérdezte csodálkozva Godrik.

- Mert mégsem vagyunk házasok - felelt mosolyogva a barna hajú lány. - Időnként szükség van egy kis elkülönülésre, például a szállásoknál. Házasok mégsem kérhetnek két külön szobát!

- Annyira fontos az az elkülönülés? - firtatta Godrik.

- Néha igen. Azonkívül… - habozott Hedvig.

- Igen? - dőlt előre Godrik, mintha még jobban akarná hallani a választ.

- Gondolnunk kell a jó hírünkre is… - fejezte be a mondatot Hedvig, és bájos arcát halvány pír lepte be. Godrik teljesen elképedt.

- A jó híretekre? - kérdezte hüledezve. - Hogy kerül ide a jó híretek?

- Hát ha esetleg később… - mentegetőzött Hedvig egyre nagyobb zavarban. - Ha majd esetleg mással… Tudod!

- Mi van? - kérdezte Godrik értetlenül.

- Azt akarja mondani - vágott közbe Malazár mély hangján, - hogy ha majd egyszer tényleg feleségül akar menni egy férfihoz, ezzel a mesével rossz hírbe keverné előtte magát!

- Miféle férfihoz? - Godrik arcán sötét árnyék suhant át.

- Bárkihez - nyomta meg a szót Malazár. - Nem hozzád, és nem hozzám. Máshoz. Érted?

Godrik megértette. Egyetlen hosszú pillantást vetett az addigra már vérvörös arcú Hedvigre, aztán a tűzbe bámult. Arcáról eltűnt a derű, a vonásai merevek lettek. Feszültség váltotta fel az addig nyugodt hangulatot.

- De ha esetleg, mint jegyesek mutatkoznánk - szólalt meg Hedvig habozva. Godrik azonnal felé kapta a pillantását. - Jegyesekként is tartoznánk annyira egymáshoz a világ előtt, hogy elkerülhetnénk a kellemetlenségeket, de mégis…

- Megóvhatnád a jó híredet - vágta rá Godrik. Komoly arccal nézett Hedvig szemébe, aki már nem is lehetett volna pirosabb. A lány nem is bírta soká, elkapta a pillantását, a földet bámulta, úgy motyogta.

- Igen…

- Valóban, ez is nagyon jó ötlet! - sietett megszólalni az öreg. - Sőt, bizonyos szempontból még jobb is, mint az előző. Egyetértetek ti is?

Godrik éles pillantást vetett az öregre, aztán elfordult, és merev arccal a semmibe bámulva mondta:

- Hogyne!

Az öreg úgy tett, mintha nem érezte volna ki a szőke ifjú hangjából a csalódottságot. Kérdőn nézett Helgára és Malazárra. Helga a tűzbe meredt kifejezéstelen arccal. Malazár összevonta a szemöldökét, de az öreg szemébe nézett.

- Nekem az egész terv nem tetszik - mondta mély hangján. - De mivel egyedül vagyok a véleményemmel, hát nekem mindegy.

- Nem vagy egyedül! - csattant fel Helga. - Nekem sem tetszik!

Csönd lett. A feszültség szinte tapinthatóvá vált, annyira, hogy szinte összerezzentek, amikor az öreg végül megszólalt.

- Mindketten tisztában vagytok a helyzettel. Tudjátok, mennyi előny származna mindkettőtöknek abból, ha nem egyedül vándorolnátok. Erre nem is érdemes több szót vesztegetni. Viszont azért ellenzitek, mert érzitek, hogy nektek kettőtöknek kellene együtt útra kelnetek. És nem is tévedtek! Valóban ezt akartam javasolni! Meg kell tanulnotok tisztelni, becsülni egymást, és erre pont egy ilyen egymásra utaltság a legalkalmasabb.

- Nem hiszem, hogy ebből sok jó származna - vonta össze még inkább a szemöldökét Malazár.

- Én is attól tartok, hogy ennek rossz vége lenne - tiltakozott Helga is.

- Nem lesz rossz vége! - csattant fel a druida. Hirtelen mintha megnőtt volna, szinte felülről nézett a két renitenskedőre, szeme vészjóslóan villogott. Egyszerre látszott rajta, kicsoda is valójában, öregember helyett egy hatalmas varázsló állt szemben velük. - Nem lesz rossz vége, mert mindketten visszafogjátok magatokat! Ha nem értitek meg, hogy csak egységetekben rejtezik az az erő, amire szüksége van a világnak, akkor jobb, ha akár el is pusztultok! Inkább, mintsem hogy ti pusztítsátok el a világot! Alkalmazkodtok egymáshoz, vagy én végzek veletek!

Nem kiabált az öreg, mégis furcsa volt a fülüknek a csend, ami ezután beállt. Mind a négy fiatal meghökkenve és tisztelettel bámult rá, nagyon régen látták már ilyennek. Vagy talán soha.

Malazár szedte össze magát először. Felállt és mélyen meghajolt az öreg előtt.

- Bocsáss meg, Mester, hogy elvakultságomban nem ismertem fel bölcsességedet! - mondta. Halovány arcán őszinteség honolt. - Igazad van, csak önmagammal törődtem. Ostoba voltam!

Helga is felállt. Szeplős kis arcocskáján zavar és a bűnbánat furcsa egyvelege látszott.

- Mester! - szólt vékonyka hangon. - Én… Malazár - fordult hirtelen a fekete hajú férfi felé,- ne haragudj, hogy olyan ellenséges voltam veled! Túlságosan büszke voltam... Bocsáss meg!

- Te? - meredt rá csodálkozva Malazár. - Én voltam az a nagy ökör, aki büszkeségből nem voltam hajlandó elismerni az érdemeidet! Te bocsáss meg nekem!

Helga bizonytalanul emelte fel jobbját. Malazár habozva zárta méretes markába az apró kezet. Mélyen, elszántan néztek egymás szemébe.

- Megkötitek-e a szövetséget? - kérdezte az öreg.

- Igen - mondta Malazár még mindig Helga szemébe nézve. - Én, Malazár, a Víz Erejének Őrzője szövetséget kötök veled!

- Én, Helga - válaszolt a leány komolyan-, a Föld Erejének Őrzője szövetséget kötök veled!

Godrik felállt, odalépett hozzájuk, kezét a kezükre tette.

- És én, Godrik, a Tűz Erejének Őrzője szövetséget kötök veletek! - mondta.

- És én, Hedvig, a Lég Erejének Őrzője szövetséget kötök veletek! - tette kezükre Hedvig is a kezét.

- Íme, itt van a Lég, a Föld, a Tűz és a Víz Szövetsége! - zúgott fel a druida hangja. A kis szobában szél támadt, szikrák pattogtak a levegőben. - Míg Szövetségetek fennáll, a gonosz nem vehet rajtatok erőt!

A fiatalok összefonódott kezéből fény pattant ki, és egyszerre öltöztette sugarába mind a négyüket. Érezték, eltéphetetlen kötelék támadt köztük, mely eddigi barátságukat magasabb régiókba emelte. Tudták, amíg lélegeznek, ez a pillanat mindig bennük fog élni.

A fennkölt érzés akkor is bennük maradt, amikor elenyészett a fény, és ők elengedték egymás kezét. Zavar nélkül tudtak visszaülni helyükre, zavar nélkül tudtak egymásra nézni. Jó érzés volt.

- De visszatérve a kérdésedre, Mester - szólalt meg Malazár immáron mosolyogva, - attól tartok, ez az álca nekünk nem lesz tökéletes.

- Melyik álca? - kérdezte Godrik.

- A jegyespár álcája - válaszolt Malazár. - Nektek igen, de köztünk még mindig túl nagy az ellentét.

- Hogy érted ezt? - faggatózott Hedvig.

- Nézzetek rá! - mutatott Helga felé a fekete férfi. - Annyira fiatal, szinte még gyerek. Olyan vagyok mellette, mint egy öregember. Hát hogy mutassam be, mint a jegyesemet?

Helga kissé elpirult, ahogy a tekintetek kereszttüzében érezte hirtelen magát. Valóban nagyon fiatal volt. Ugyan abban az időben nem szokták az emberek éveiket számolni, de Malazár azon a tavaszon már betöltötte huszonegyedik esztendejét, Helga viszont előtte ősszel csupán a tizenötödik születésnapját ünnepelte volna, ha tudta volna, hogy az mikor van. Négyük közül Malazár volt a legidősebb, utána Godrik, mindössze fél évvel lemaradva, aztán pedig Hedvig, aki két esztendővel számolt kevesebbet, mint az ifjak. És ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy Malazár négy-öt évvel idősebbnek is látszott valódi koránál, be kell látni, hogy érvelése nagyon is helytálló volt.

- Talán mint a lányod? - kérdezte huncut szemekkel Godrik. Számítása be is vált, Helgát kivéve valamennyien elnevették magukat. A leányka még inkább elpirult.

- Na, azért annyira talán mégsem vagyok öreg! - tiltakozott derűsen Malazár.

- Akkor inkább a húgod - javasolta Hedvig.

- Igen, szakasztott mása a kedves bátyjának - gúnyolódott Godrik. És valóban, a magas, robosztus testalkatú, fekete hajú-szemű Malazártól nem is különbözhetett volna más jobban, mint az alacsony, karcsú termetű, vörös hajú, zöld szemű Helga.

- Azért ezt ki lehetne magyarázni - kötötte az ebet a karóhoz Hedvig. - Mondjuk, nem egy anyától származnak.

- Mindig mindenkinek magyarázkodni? - ellenkezett Godrik.

- Ez valóban eléggé körülményes - bólintott az öreg is.

- Azonkívül - kezdte kissé bizonytalanul Malazár - van itt még más is.

- Micsoda? - faggatta Godrik.

- Helga! - fordult a lányhoz Malazár. - Nem akarlak megbántani, ugye tudod?

Helga komolyan nézett a férfira, aztán bólintott.

- Tudom. Folytasd csak!

- Én lovagként szoktam járni a világot. Lovag is vagyok, azért. De te nem vagy született nemes kisasszony. A lelked persze nemes, de ami a szokásokat, a viselkedést illeti… El tudnád játszani ezt a szerepet?

A többiek lélegzetvisszafojtva lesték, mit szól a lány ehhez a kérdéshez. Helga egy pillanatig komolyan gondolkozott, aztán így válaszolt:

- Nem. Azt hiszem, nagyon sok esetben nem.

- De megtanulhatja! -vetette közbe Hedvig.

- Kétségtelen, de van erre most elég idő? - kérdezte Malazár.

- Nincs! - rázta meg a fejét Helga. - Talán a következő télen. De most nincs.

- Ettől tartottam én is - bólintott Malazár.

- Akkor hát mit javasolsz, mi legyen? - kérdezte a druida.

- A legényem - válaszolt Malazár Helga szemébe nézve.

- A szolgád? - kérdezte döbbenten Hedvig.

- A legényem. Vannak nagyon talpraesett, szabad szájú legények is.

- De vannak ám! - helyeselt felvidulva Helga. - Némelyik úgy le tudja rendezni a gazdáját is, hogy csak na!

- Neked tetszik ez az ötlet? - hüledezett Godrik is.

- Tetszik hát! - pattant fel a székről nevetve Helga. Tréfásan hajbókolt Malazár előtt. - Igenis, gazdám! Parancsolj, gazdám!

- Kerítünk neki fiúruhát - mosolygott az öreg -, és meglátjátok, micsoda helyre kis legényke lesz belőle!

- Az ám! - nevetett Malazár is. - Nekem lesz a legformásabb legényem széles e világon!

- Csak vigyázz, nehogy el akarják szegődtetni tőled! - intette tréfásan Godrik.

- Nana! Azt már nem hagyom!

- És ha ő akar elszegődni mellőled?

- Majd jól elfenekelem, hadd tudja, hol a helye!

- Nana! - vágta csípőre az egyik kezét Helga, miközben másik keze mutatóujjával Malazár felé bökött. - Azt meg én nem hagyom!

- Kérdezem is én azt! - legyintett nevetve Malazár. - Térdemre fektetlek, és kész!

- Majd ha fagy, gazdámuram! - feleselt Helga. - Majd ha fagy!

- Egy jó azért akad a dologban - szólt közbe Hedvig derűsen. - Őszig eldönthetik, ki hordja kettejük közül a nadrágot!

*

A jó hangulatú este után Malazár és Helga kapcsolata valóban megváltozott. Mindkettőjükön látszott az igyekezet. Ettől függetlenül az alkalmazkodás nem bizonyult könnyű feladatnak, mert nem csak külsejükben, hanem természetükben, érdeklődésükben sem lehetett volna nagyobb ellentétet elképzelni.

Malazárt a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte, hogy aznap reggel ugyan milyen virágok fognak kinyílni, és döbbenettel vegyes méltatlankodással utasította el azt a javaslatot, hogy versenyezzenek, az égen összegyűlt felhőkből ki tud több alakot kinézni. Nem hatották meg a fákon ugrándozó mókusok, és nem tudta megérteni, miért olyan szörnyen mulatságos a verekedő kan nyulak látványa.

Helgát viszont nem tudták lenyűgözni a titokzatos és félelmetes bájitalok, viszolyogva pillantott a fegyverekre, képtelen volt megtanulni - mert nem figyelt oda! - az ártalmas átkokat, és csalódott hökkenettel vette tudomásul, hogy Malazár nem azért nézegeti a lovának a pofasérülését, mert annyira szereti az állatot, hanem mert ez akadályozhatja az utazást.

Igyekeztek, de annyira különböztek, hogy minden este rendkívül kifáradtak egymástól, és - bármennyire is próbálták önmaguk előtt is eltitkolni - már eleve borzongással gondoltak a következő együtt töltendő napra.

Nyilvánvaló volt, hogy együttlétük még tartogat egymás számára jócskán meglepetést. Kellemest és kellemetlent egyaránt.

És május elején végre felszáradtak az utak! Kitűzték az indulás napját. Sok teendőjük nem volt, hiszen régóta készülődtek már.

Az utolsó együtt töltött este nagyon kellemesen telt. Az öreg még ellátta őket tanácsokkal, és lelkükre kötötte, hogy vigyázzanak egymásra, aztán viszonylag korán ágyba zavarta őket. Reggel elbúcsúztak egymástól, aztán Godrik és Hedvig délnek, Malazár és Helga északnak vette az irányt. Az öreg sokáig állt még a kunyhó ajtajában, ajka védelmező szavakat mormolt, keze védelmező rúnákat írt a levegőbe.

Malazár és Helga első napja meglehetősen kínosan telt. Kiderült, hogy Helga még soha nem lovagolt, és a - Malazár szerint - túlságosan is sok beiktatott pihenő ellenére délutánra már nem érezte a hátsó fertályát. Mondani sem kell, hogy másnap aztán túlságosan is érezte! Ám közben eltöltöttek együtt egy éjszakát.
Vacsorájuk után a tűz két oldalán dőltek le, minél messzebb egymástól. Különösen Helgát igen hamar elnyomta az álom, de Malazár is elfáradt a hosszú nap után. A férfit nyüszítés riasztotta fel szendergéséből. Helga sírt álmában.

- Anyukám! Anyukám! - motyogta a kislány, behunyt szeméből csurgott a könny, lába rugdosott a takaró alatt, keze láthatatlan ellenfelek ellen kapálódzott. Malazárnak nem kellett hosszú idő, hogy rájöjjön, Helga arról a napról álmodik, amikor két éve gonosz szörnyek kiirtották a szülőfalujának lakosságát, és megölték az anyját. A lány csak egyszer mesélt róla, de az iszonyú élmény - úgy látszik - éjjel vissza-visszatért.

Malazár gyengéden megrázta a vállát, de nem használt semmit, Helga továbbra is csapkodott. Ekkor mindkét vállát rázta, immáron jóval erőteljesebben, közben szólongatta. A lány felnyitotta a szemét, de tekintete nagyon zavaros volt még.

- Anyukám! - mondta. Belekapaszkodott a férfi vállába, fejét a mellkasához nyomta, és már aludt is tovább, ezúttal csendben, megbékélten. Malazár meghökkent, aztán megpróbálta lefejteni magáról a leány karjait. Helga azonban szinte azonnal nyugtalankodni és nyüszíteni kezdett. Malazár megdermedt. Helga ismét megnyugodott. A férfi ekkor melléfeküdt, és tétova mozdulatokkal átölelte. Helga olyan békésen aludt tovább, mint egy kisangyal. Malazár még sokáig nézte a csillagok halovány fényénél.
Helga az éjszaka folyamán többször is kezdett mocorogni, de Malazár egy-egy mozdulatára, közelségére megnyugodott.

Másnap reggel összeölelkezve ébredtek. Mindketten iszonyatos zavarba jöttek. Egyikük sem hozta szóba az éjszaka történteket, sőt alig szóltak egymáshoz, még a pillantásuk is kerülte egymást.

Eltelt a nap, és éjszaka szinte szóról szóra megismétlődött minden.

A következő nap Helga rettenetesen ingerültnek mutatkozott. Ő, aki általában mindig derűs kedéllyel szemlélődött, és rá tudott csodálkozni minden apróságra, ami a szeme elé került, aznap összevont szemöldökkel meredt a világra, és ha kinyitotta összeszorított száját, valami szitkot mormolt maga elé. Nagyon szégyellte magát, mert úgy érezte, kiszolgáltatta a gyönge pontját Malazárnak. Pont Malazárnak! Rettegve várta, mikor fogja a férfi az orra alá dörgölni gyengeségét. Ugyanakkor zavartan döbbent rá, mennyire megnyugtatóan hatott rá Malazár közelsége.

Malazár méltóságteljes hallgatásba burkolódzott egész nap. Érzékelte a lány zavarodottságát, és dühét, de nem értette. Ez pedig őt tette zavarodottá és dühössé. Miért bánik vele így ez a kis csitri, ha éjszakánként meg ringattatja magát? Viszont zavarán és dühén keresztül is elcsodálkozott azon, hogy mennyire jólesik neki babusgatnia a csiribirit.

Estére elértek egy fogadót. Malazár kivett egy szobát, ami sivár, barátságtalan volt, de mégsem a csillagos ég tekintett rájuk, és egy ágy is akadt. Mindössze egy.

Malazár játszotta ugyan a gazdát, de lovagként természetesen felajánlotta Helgának az ágyat. A lány - habozva bár - de elfogadta.

Alváshoz készülődtek már. Helga a takarót igazgatta, a haját csavargatta, izgett-mozgott, mire végre megszólalt:

- Malazár!

Malazár éppen azzal volt elfoglalva, hogy a kivénhedt lópokrócból miként tudna magának kényelmes ágyat varázsolni, ezért kissé foghegyről vetette oda:

- Mi van?

- Biztos, hogy én aludjak az ágyban? - kérdezte Helga vékonyka hangon.

- Persze! - mormolta Malazár. A lópokróccal végzett, most a köpönyegéből igyekezett egyszerre párnát és takarót is fabrikálni.

- De úgy látom, nagyon kényelmetlen neked ott lenn! - folytatta tovább Helga.

- Nem, nagyon is jó ez! - dünnyögte Malazár, miközben tarisznyáját közelebb húzta magához. Rájött, hogy az kiválóan megfelel párnának.

- De hiszen annyit mocorogsz! Biztosan kényelmetlen neked ott lenn!

- He? - nézett végre oda a férfi. - Talán te akarsz idejönni?

- Nem… - válaszolt zavartan Helga. - Nem akarok… Csak…

- Igen? - sürgette Malazár. - Mit akarsz? Mondd már ki!

- Semmit - rebegte Helga. Orráig felhúzta a dunnát. - Jó éjt!

Malazár egy darabig még nézte a leányt, aztán letette a fejét.

Arra ébredt hajnaltájban, hogy fázik. Ami nem is volt csoda, tekintve, hogy az időközben mellé vackolódott Helga lehúzta róla a takaró gyanánt használt köpönyegét. Kissé kábán nyalábolta át a leányt, és tette vissza az ágyra. Helga felnyöszörgött. Malazár álmosan rogyott mellé. Helga hozzábújt és megnyugodott. Malazár átölelte, és maga sem vette észre, hogy mosolyog álmában.

Soha nem beszéltek róla, de innentől kezdve természetes volt, hogy együtt alszanak, ágyban, vagy csupasz földön, az mindegy. Helgának többé nem jöttek a lidérces álmai, mert Malazár úgy őrködött felette éjszakánként, mint jó báty a húgocskája felett. És innentől kezdve megváltozott a kapcsolatuk napközben is. Malazár ugyan így is gőgös és gunyoros maradt, de inkább másokkal szemben, és csak néha Helgával. Ezeket azonban a lány már nem is vette szívére, ha mégis, vitájuk gyors volt és többnyire azzal végződött, hogy Malazár - szegény, szerencsétlen elnyomottnak tüntetve fel magát, aki csak az erőszaknak enged - ráhagyott mindent a leányra. Titokban elkezdték élvezni egymás társaságát.

Titokban elkezdték tisztelni és becsülni egymást.

- vége -