asd: Ha élni kell
Hermione Granger már meg sem lepődött, hogy Draco Malfoyt ott találta a lakásában. Évek óta tudatosan kereste a hathatósabbnál hathatósabb zárvédő varázslatokat, talált is jó néhány olyat, amit rajta kívül nemigen ismert más, de lett légyen az a bűbáj bármilyen régi, bármilyen bonyolult, Draco - ha jönni akart -, semlegesíteni tudta mindet. Ez már szinte egyfajta játéknak számított köztük, és mindig Draco győzött.
Nem mintha sűrűn jelentkezett volna; csak évente-kétévente. És Hermione egyszerre örült és szomorkodott a látogatásai miatt. Még diákkorukban szerelem szövődött köztük, amit csak az előtt sikerült beteljesíteniük, mielőtt Dracónak végleg el kellett mennie az iskolából. Apja rendelte haza, hogy halálfaló legyen, Voldemortnak, a Sötét Nagyúrnak felesküdött csatlósa. Hermione pedig aurornak ment, aki nap mint nap halálfalókra vadászott.
Ellenségek lettek.
Kezdet kezdetétől tudták, hogy azok lesznek.
Éppen ezért fájt Hermionénak minden egyes találkozás, mert újra és újra feltépte a sebeit, pedig felejteni akart. Nem élhette le az életét egy ábrándkép csalóka fényében. Ronald Weasley régóta célozgatott rá, hogy több szeretne lenni, mint a barátja, és Hermione úgy döntött, hogy hozzámegy. Az eljegyzés már megtörtént, az esküvő időpontja viszont halasztódott. Nem olyan volt a helyzet, hogy nagy lakodalmat lehetett volna ülni. Háború készülődött.
Valójában a háború már évek óta tartott, csak ezt az emberek zöme nem vette észre. Mintha a sötét hatalmak elvették volna az eszüket, a muglik maguk is remekül értettek ahhoz, hogy vakon rohanjanak a szakadékba. Voldemortnak és híveinek csak egészen apró praktikákhoz kellett folyamodniuk, hogy minden lényeges pozícióban átvegyék a hatalmat. És mivel a fehér mágusok kényes becsületérzete nem engedte, hogy hasonló eszközökhöz nyúljanak, egyre védtelenebbek, egyre kiszolgáltatottabbak lettek. És egyre fogytak. A halálfalók sorra irtották őket. Hivatalosan ugyan még a fehér mágusok voltak hatalmon, de valójában a halálfalók már védekező helyzetbe kényszerítették őket, még a Főnix Rendjének tagjait is.
Válságossá vált a helyzet. A muglivilágban mindennapos lett a terror, az erőszak, a gazdasági káosz, a korrupció, a varázslóvilágban pedig a halálfalók támadásai. Csak a bolond nem látta, hogy a háború hivatalos kezdete bármelyik pillanatban bekövetkezhet.
Ilyen helyzetben állított be Draco hét hónappal ezelőtt, és kérte Hermionét, hogy tűnjön el valamerre. Karib-tenger, Déli Sark, mindegy, csak minél messzebb a lakott világoktól. És Hermione, aki eddig általában hallgatott Dracóra, most kerekperec kijelentette, hogy nem.
Nem mintha Hermione nem látta volna a szituációt. De túl bátor volt ahhoz, hogy elbújjon a harc elől, és bár szíve mélyén még mindig nagyon szerette az ifjút, már megszületett benne az elhatározás, hogy elfelejti ezt a szerelmet. Hiába érvelt neki Draco, Hermione megmakacsolta magát.
Három hónap telt el, mire Draco ismét megjelent. Addigra már megtörtént Hermione eljegyzése is, ami a férfit minden tagadása ellenére féltékenyen felbőszített. Heves vita tört ki köztük, és Draco kénytelen volt ismét eredmény nélkül távozni.
A következő négy hónapban még vagy tízszer jött el. Vitáik veszekedésekké alakultak át, és ezek a veszekedések egyre inkább hasonlítottak a régiekre, amelyek tele voltak meggondolatlan sértésekkel és gyűlölködő felhangokkal.
Az utolsó ilyen találkozásra majdnem négy hete került sor, és Hermione azt hitte, hogy Draco végre feladta a hiábavaló küzdelmet.
Tévedett.
Most ismét itt volt, és ismét hatástalanította a védelmi varázslatokat. Csakhogy aznap Hermione túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy örülni tudjon az efféle vereségének. Rettenetesen nehéz napot tudott maga mögött, és csupán egy forró fürdő és a megvetett ágy vágya tudta még tartani benne a lelket.
- Draco! - sóhajtotta fáradtan. - Mi szél hozott...
A mondat másik felét belefojtotta a döbbenet, ugyanis az ifjú rászegezte a pálcáját. Hermione ugyan tudta, hogy Draco halálfaló, de soha nem tételezte volna fel róla, hogy valaha is rá fog támadni.
Márpedig most pontosan ez történt.
Nem is értette, mit mondott a férfi, csak rátelepedett a sötétség...
*
Puhán oszladozott a homály. Még nem látott semmit, de már érzett. Meleget. Virágillatot. Rózsa illatát.
Kinyitotta a szemét. Bársony szemfedő? Nem. Ágy baldachinja. Bordó.
Ó! Színek is vannak a világon!
Miféle világ ez?
Felült. Tágas termet látott. Asztal, fotelok, kandalló, Draco...
Draco.
Emlékezett már. Draco megtámadta.
- Szemét! - Azt hitte, hogy kiabál, pedig csak rekedten suttogott. Kezét ökölbe szorítva csapott a férfi felé, de az erőtlen ütés legyintéssé degradálódott. Becsukta egy pillanatra a szemét és nyelt egyet. A torka száraz volt, mint a tapló.
- Vedd be ezt! - hallotta a férfi hangját. Kinyitotta a szemét. Draco egy fehér pirulát tartott a tenyerén, a másik kezében pedig egy pohár vizet.
- Mi ez? - intett Hermione a szemével a pirula felé.
- Közönséges aszpirin.
Hermione elfogadta. Egy hajtásra itta meg hozzá a vizet.
- Kérek még - suttogta rekedten.
Miután Draco szó nélkül öntött neki egy kancsóból, azt is azonnal felhajtotta. Szédült. Visszahanyatlott az ágyra. Felkavarodott a gyomra, oldalra kellett fordulnia.
- Hamarosan jobban leszel - hallotta Draco hangját.
Nem válaszolt, de nemsokára érezte, hogy valóban múlik a szédülése és a gyengesége. De azért még egy darabig nem mozdult, csak fekvő helyzetből nézte, hova is csöppent.
- Hol vagyok? - kérdezte.
- A Malfoy kastélyban.
Hermione egy darabig csendben emésztette a hallottakat.
- Megtámadtál - mondta egy idő után.
- Kénytelen voltam.
- Miért?
- Nem hallgattál rám.
Hermionéban most, hogy jobban lett, egyre inkább fellobbant a düh. Újra felült.
- Elraboltál.
- Itt biztonságban vagy.
- Nem kérek a biztonságodból!
- Nincs más választásod.
- Már hogyne lenne! - pattant fel a nő és az ajtóhoz szaladt. Nagy lendülettel kinyitotta - és visszatántorodott, mintha egy láthatatlan, de hatalmas kéz vágta volna mellbe.
- Hol van a pálcám? Elvetted? - fordult Draco felé villámló szemekkel.
- Ott van - intett a fejével a férfi az ágy melletti asztalka felé.
Valóban ott volt. Hermione felkapta és visszament az ajtóhoz. Nyilvánvaló volt, hogy ha kinyithatja az ajtót, de ki már nem léphet, akkor az ajtó mögött van a varázslat. Eddigi játékuk során rengeteg védelmi vonalat záró és nyitó varázslatot tanult meg, és most mindet kipróbálta.
Hiába.
Egy idő után - feldühödve a sikertelenségén - megperdült és pálcáját Dracóra fogta.
- Gyerünk! - kiáltotta. - Nyisd ki vagy megátkozlak!
- Nem tudsz - válaszolta Draco nyugodtan.
- Tévedsz! - mondta Hermione. - Azért, mert auror vagyok, ne hidd, hogy nem tudok egyetlen ártó átkot sem!
- Nocsak! - húzta fel a szemöldökét érdeklődve Draco. - Ez aztán a meglepetés!
- És még egy csomó meglepetésem van - vágta rá sötéten a nő. - Ne akard mindet megtudni!
- Ez egyre érdekesebben hangzik! - mondta Draco, és a szája szélére kiült egy kis gunyoros mosoly. - Legalább lesz mivel eltöltenünk az időt. Mert időnk az lesz bőven.
- Nehogy azt hidd, hogy tréfáltam! - bőszült fel a férfi viselkedésétől Hermione. - Ha nem mondod meg azonnal, hogy nyílik, tényleg megátkozlak!
- Megtennéd? - Draco felkelt és közelebb lépett. - Valóban megtennéd?
- Miért ne? - szegte fel dacosan az állát Hermione. - Te is megtetted!
- De én halálfaló vagyok - lépett még közelebb Draco. - Tőlem megszokottak az ilyen átkok. De tőled?
- Az aurorok is tudnak annyit, mint ti! És szükség esetén használják is!
- A szerelmeddel szemben is? - kérdezte halkan Draco, és már annyira közel ért, hogy Hermione pálcája enyhén belefúródott a ruhájába.
A nő csak egy másodperc késéssel válaszolt.
- Régen volt már az, Draco - mondta halkan, de határozottan. - Jobb, ha elfelejtjük; te is, meg én is.
- Én nem akarom elfelejteni - válaszolta Draco keményen.
- Rá fogsz kényszerülni.
- Nem hiszem.
- Ellenségek leszünk, Draco. Hacsak nem vagyunk azok máris.
- Ide nem ér el a háború.
- Ha nem engedsz ki, az annak a jele, hogy már itt van.
- Ez ostobaság, Hermione.
- Utoljára figyelmeztetlek.
- Tehát a buta eszméitekért megátkoznál?
- Ha rákényszerítesz, igen.
Draco összehúzott szemöldökkel méregette a nőt, aztán szinte fásult hangon mondta:
- Hát akkor átkozz!
Hermione csak egy pillanatig habozott.
- Stupor! - mondta.
Nem történt semmi.
- Stupor! - ismételte.
Megint nem történt semmi.
- Stupor! - kiáltotta már kissé hisztérikusan, de ennek az átoknak sem volt hatása.
Draco elfordult és egy kis beépített bárpulthoz ment. Látszólag egyáltalán nem foglalkozott Hermionéval, miközben italt töltött két pohárba. Az egyiket felé nyújtotta.
- Kérsz? - kérdezte.
Hermione fehér volt, mint a fal. Megremegett a szája széle, miközben kimondta:
- Crucio!
Ugyanúgy nem történt semmi, mint előzőleg.
Draco a legnagyobb lelki nyugalommal újra a nő felé lendítette a poharat.
- Kérsz? - ismételte.
Hermionét rázta a düh, miközben leengedte a karját.
- Mit műveltél a pálcámmal? - kérdezte halk, fenyegető hangon.
- Semmit - válaszolta Draco. - Csak ebben a szobában nem működik a mágia.
- Hogyan?!
- Ahogy mondom. Csöppet sem volt könnyű létrehoznom egy ilyen szobát, de végül is sikerült. Itt benn még én sem tudok varázsolni.
- De miért hoztál létre egy ilyen szobát?
- Neked.
- Miért?
- Erről már beszélgettünk egyszer-kétszer.
- Draco! Ne akard eljátszani a megmentőmet!
- Rákényszerítesz!
- No és mi lesz veled? - váltott taktikát Hermione. - Te ugyanúgy megsebesülhetsz vagy meghalhatsz, mint én!
- Ennek kicsi a valószínűsége.
- Egy jottányival nem kisebb, mint az én esetemben.
- Zongorázni lehetne a különbséget.
- Csöpp különbség sincs.
- Te Dumbledore-nak csak egy feláldozható katonája vagy, én viszont tiszt vagyok.
- Nem vagy egy kicsit beképzelt?
- Egyáltalán nem, te is jól tudod.
- Jó, és tisztnek lenni azt jelenti, hogy elbújhatsz mások mögé?
- Nem szoktam mások mögé bújni.
- Akkor honnan ez a bizonyosság, hogy védettebb vagy, mint én?
- Tiszteket nem szoktak az első vonalba küldeni.
- Tehát mégiscsak erről van szó! Hogy gyáván elbújsz mások mögé!
- Nem.
- Könnyű úgy beszélni a védettségről, hogy közben mások viszik vásárral a bőrüket helyetted!
- Szó nincs ilyesmiről.
- Ugyan már! Hiszen az iskolában is mindig ezt tetted! - gúnyolódott a nő. - Állandóan ott volt mögötted Crak és Monstro.
- Nem fog beválni ez a taktika, Hermione.
- Talán nem voltak testőried?
- Ne felejtsd el, hogy mardekáros voltam.
- És a mardekárosoknak testőr kell?
- Átlátom a szándékodat. De nem tudsz úgy feldühíteni, hogy kiengedjelek.
- Mit akarsz tőlem, Draco? - kiáltott rá a nő hevesen.
- Hogy maradj nyugton, míg elmúlik a háború.
- NEM akarok nyugton maradni!
Draco megvonta a vállát.
- Tudom. Erről már beszéltünk.
- Akkor meg?
- Kénytelen leszel. A háború hivatalos kitörése már csak napok kérdése, és biztosíthatlak, hogy nem fog sokáig tartani. Addig pedig… itt leszel.
Hermione elgondolkodva méregette a férfit.
- Úgy beszélsz, mintha kizárólag Voldemort győzhetne - mondta.
- Valóban. A Nagyúr éveken keresztül szőtte a terveit, és nagyon gondosan valósította meg őket. Ti meg… Egy Dumbledore-t meg egy Pottert tudtok szembeállítani. Dumbledore megvénült és képtelen egységbe fogni az erőiteket, Potter pedig… mögötte nincs más, csak egy bizonytalan kimenetelű jóslat.
- Honnan veszed, hogy bizonytalan a kimenetele?
- A Nagyúr bennfentes köreibe tartozom. És ne legyenek illúzióid, a Nagyúr igenis ismeri az egész jóslatot.
- Honnan? - kérdezte döbbenten Hermione.
- Megvannak a forrásai.
- Ki az?
- Ezt nem tudom.
- Ó! Voldemort bizalmasa ezt nem tudja?
- Mi szükségem lenne erre az információra? Csak a lényeg érdekel, a többi nem számít. De ha valamilyen oknál fogva fontos lesz, meg fogom tudni, és ha akarod, elmondom neked.
- Ennyire bízol bennem? - kérdezte gúnyosan a nő.
- A legteljesebb mértékig - felelte hidegvérrel Draco. - Ebből a szobából nem tudsz kimenni.
Hermione összerázkódott. Az ablakokhoz lépett. Gyönyörű kilátás nyílt a parkra, de az ablakokon semmiféle kilincset nem bírt felfedezni, amivel kinyithatta volna őket. Valahol pedig szellőznie kell a szobának. Hol vannak a szellőzőaknák? Tekintete önkéntelenül is a mennyezet felé vándorolt, de képtelen volt felfedezni.
- Igen, fentről szellőzik, de olyan apró lukakon, hogy azon még a kezed sem férne át - mondta Draco, aki - figyelve őt - kitalálta a gondolatait.
Hermione dühös lett önmagára, mert kiszolgáltatta a gondolatait Dracónak, és dühös lett azért is, hogy ezt a férfi azonnal az orra alá is dörgölte.
- Kit érdekel? - mondta tettetett közönnyel.
- Téged.
- Ne képzeld magad annyira okosnak! - fújtatott rá. - Egyáltalán nem biztos, hogy erre gondoltam!
- Láttam az arcodon - mondta nyugodtan Draco.
Hermionét iszonyúan ingerelte a férfi nyugalma. Itt áll, úgy beszél a győzelmükről, mintha máris a tarsolyukban érezné, és mindezt úgy mondja, hogy az ember szinte kénytelen elhinni, hogy valóban ők fognak győzni. És ő, Hermione nem tud segíteni a barátainak, mert be van zárva ebbe a szobába.
A tehetetlenség érzése rosszabb volt, mint élete során bármi egyéb. Fojtogatta.
- Engedj el - mondta fenyegetően halkan.
- Nem.
- Engedj el, vagy nagyon meg fogod bánni!
Draco vetett egy gúnyos pillantást felé, amibe jó adag öntudatlan lenézés is keveredett, aztán belekortyolt az italába.
Hermionéban elpattant valami ettől a pillantástól. Nekirontott Dracónak és lekevert neki egy pofont.
Draco döbbenten nézett a nőre, ám Hermione szemmel láthatóan nem elégedett meg ennyivel. Kezét újabb ütésre lendítette, de ekkor Draco hátrarántotta a fejét, és utána elkapta Hermione csuklóját. Hermione megpróbálta kirántani magát a szorításból, de kísérlete meddőnek bizonyult. Másik kezét ökölbe szorítva gyomorszájon vágta Dracót. A férfi meggörnyedt, ekkor Hermione ökle az arcát találta el. Draco mintha magához tért volna az ütéstől, elkapta Hermione másik karját is. A lány a térdével megcélozta Draco ágyékát, de ekkor már a férfi résen volt, eltolta magától.
- Elég! - szólt rá. - Hermione, elég volt!
Ám mintha a falnak beszélt volna. Karjai használhatatlanok lévén Hermione a lábát használta. Draco nem győzött eltáncolni előle.
- Csillapodj!
- Megöllek, te szemét! - kiáltotta a nő magából kikelve.
Draco látta, hogy Hermione egyre jobban belelovalja magát a dühbe, és szép szóval már nem lehet lecsillapítani. Elengedte hát a lány karját, és egyetlen ütéssel elkábította.
Hermione úgy dőlt el, mint akit letaglóztak, de nem esett a földre, mert Draco elkapta. Az ágyhoz vitte, ráfektette, utána töprengett egy ideig, majd magára hagyta az eszméletlen nőt. Nem tudta, mikor fog magához térni, de úgy gondolta, jobb, ha ő akkor nem lesz jelen.
*
Hermione most sokkal gyorsabban tért magához, mint az előző alkalommal. Tudta, hogy hol van, és azt is, hogy hogyan került oda.
"Megütött" - gondolta. Valahol mélyen tisztában volt azzal, hogy nem hagyott Dracónak más választást, de igyekezett figyelmen kívül hagyni ezt a tényt. Haragudni akart Dracóra. Haragudni, mert elrabolta, haragudni, mert megütötte. Haragudni és gyűlölni. Draco tehet arról is, hogy ez nem megy maradéktalanul.
Hermione tökéletesen tisztában volt azzal, hogy amiket a férfi a háborúról és annak valószínű kimeneteléről mondott, az az utolsó szóig igaz. Nem csak azért, mert Draco sohasem hazudna neki - még ebben sem, - hanem azért is, mert a Főnix Rendjében, amelynek Hermione is tagja volt, gyakorlatilag ugyanígy látták a helyzetet. Mégsem adták fel a reményt, mert akkor akár öngyilkosok is lehettek volna, bár ha jobban belegondoltak, az ellenállás, a harc felvétele már önmagában is felért egy öngyilkossággal. Mégsem tehettek mást. Fel kellett venniük a kesztyűt, amit Voldemort elébük dobott, mert nem tudtak volna szolgaságban élni, és nem tudtak volna nyugodtan meghalni sem, ha nem használják ki az utolsó lehetőségüket is, amit a harc jelentett.
És őt most megfosztotta Draco ettől a lehetőségtől. Nem harcolhat.
Hermione egyfolytában azt hajtogatta magában, hogy nem érdekli Draco indoka, de nyilvánvaló volt, hogy ez nem igaz. Csak szét kellett néznie ebben a szobában - vagy inkább teremben, - hogy a férfi mennyi odafigyeléssel, mennyi gyöngédséggel bélelte puhára, kényelmesre ezt a fészket. Hermione önkéntelenül is ellágyult attól, hogy milyen mérhetetlenül szereti őt ez az ember.
"Rabkalitka" - próbálta megkeményíteni magát. - "Akármilyen pihe-puha, attól ez még rabkalitka." És ez igaz is volt. De furcsamód azt is látta, hogy ez a kalitka nem csak az ő távozását van hivatva megakadályozni, hanem mások eljutását is őhozzá. Itt nem bánthatja az ellenség. Itt nem ölhetik meg, hiszen a csata messze elkerüli őt, és a szolgaságból is kimarad, hiszen Voldemort és a csatlósai azt sem fogják tudni, hogy ő életben van.
Egy halálfaló van csupán, aki rabszolgaságban tarthatja, de Hermione azt is tudta, hogy az a halálfaló valójában az ő rabszolgája.
"Jaj, Draco!" - sóhajtott fel a nő gondolatban. - "Gyűlölet árnyékában született a mi szerelmünk…"
*
Draco estefelé tért vissza. Bátortalanul állt meg az ajtóban és óvatos kérdéseket tett fel Hermione egészségére, kedélyére vonatkozóan. A nő szűkszavúan felelt, modora hűvös volt, távolságtartó és kimérten udvarias.
Draco másnap beljebb merészkedett, és azt követően még beljebb. Úgy látszik, rájött, hogy Hermione ugyanúgy nem akar több kínos jelenetet, mint ő. Óvatosak voltak egymással, mérhetetlenül óvatosak, mint két párbajozó, akik megpróbálják az összecsapás előtt felmérni az ellenfél erejét és gyengeségét.
Beszélgetéseik semleges témákról folytak, és általában Draco kezdte őket. Először mindig Hermione hogyléte iránt érdeklődött, utána afelől, hogy megfelelnek-e a nőnek a felhalmozott könyvek, videók, CD-k, tetszik-e neki a bútorzat, elégedett-e az ellátással. (Az ételt egy kis felvonón keresztül kapta, amibe Hermione is bele bírt volna bújni. Draco azonban még az ideérkezése kezdetén jónak látta szinte félvállról odavetve közölni, hogy a felvonó másik végén olyan varázslat van, ami úgyis visszavetné a nőt ide, és semmivel sem lehet kijátszani. Hermione ezek után csak egyszer próbálkozott így a szökéssel, és a kék-zöld foltokon kívül azt a tapasztalatot is megszerezte, hogy érdemes megszívlelni a férfi figyelmeztetéseit.)
Ha bárki hallotta volna őket beszélgetni, azt gondolhatta volna, hogy közömbös ismerősök.
Ha azonban valaki a gondolataikba látott volna…!
A várakozás feszültségével együtt a köztük lévő távolság is egyre nőtt, és nem csak az a veszély fenyegette őket, hogy egyszer kirobbannak, hanem az is, hogy hajdani szerelmük emléke is elenyészik bennük.
*
Azon a bizonyos napon még feszültebbek voltak, mint valaha. Ebben Draco volt a ludas, ő lépett be úgy, hogy szinte izzott körülötte a levegő. Hermione természetesen azonnal megérezte ezt; azoknak az embereknek, akik el vannak zárva a világtól, nem kapnak híreket, hihetetlen mértékben kiélesedik az érzékük minden aprócska változás felfogására. Ettől függetlenül megpróbáltak a szokásos semleges témáikról társalogni, de maguk sem vették észre, hogy mennyivel többet hallgatnak, mint beszélnek.
Egy idő után Draco felkelt, hogy távozzon. Ahogy az ajtó felé ment, egy pillanatra tétován megtorpant, aztán mégiscsak folytatta az útját. Ekkor szólt utána Hermione:
- Holnap reggel indulsz a csatába?
Draco megállt, de még nem fordult vissza.
- Nem - felelte. - Ma este.
- Este?
- Éjjel indítjuk a támadást.
- Na persze - köpte a szavakat gúnyosan Hermione. - El is felejtettem. A halálfalók sötétben támadnak, mert félnek a fénytől.
- A sötétség védelmet ad - fordult szembe Draco a lánnyal. - És ott van a meglepetés ereje. Ezzel minimálisra tudjuk csökkenteni a veszteségeinket.
- Azt hiszed, a fehér mágusokat meg tudjátok lepni? Mert akkor ostoba vagy! Harryék várnak benneteket!
- Felkészületlenebbek, szervezetlenebbek és gyengébbek, mint mi.
- Csak vigyázz, nehogy kellemetlen meglepetésekkel találd szembe magad!
- Le fogjuk győzni Potteréket.
- Haha! - nevetett fel csípősen a nő. - Eddig még mindig ő győzött le benneteket!
- Melyikünket szeretnéd holtan látni, Hermione? - kérdezte összehúzott szemöldökkel Draco. - Pottert vagy engem?
Hermione elsápadt.
- Csak az igaz ügy győzelmét szeretném látni - hátrált egy lépést, mintha a kérdés megütötte volna.
- Győzelmet tudok garantálni - bólintott hidegen a férfi. - És halottakat.
Hermione még egy lépést hátrált. Ám amikor Draco ismét kifelé indult, utánaszaladt.
- Várj! - ragadta meg a férfi karját. - Vigyél engem is magaddal!
- Az én oldalamon? - érdeklődött Draco.
- Nem…
- Az ellenfelem akarsz lenni? Beláthatod, hogy ezt nem hagyhatom - rázta meg a fejét a férfi.
Hermione szeme dühösen villant, miközben lehullott a keze Draco karjáról.
- Gyáva vagy! Nem mersz szembenézni velem, ha nem vagyok védtelen!
- Az ellenségeimet meg szoktam ölni - mondta kissé lenézően a férfi. - Jobb, ha maradsz.
- Harry vagy Ron fél kézzel is elintéz téged!
- Elhozom neked a fejüket - vetette oda Draco, azzal most már végérvényesen elindult kifelé.
- Malfoy! - kiáltotta a nő, és utánavetette magát, ám az ajtó túloldalán lévő varázslat őt visszalökte.
- Malfoy! - sikította Hermione, miközben a hátsó fertályára esett.
A férfi ment tovább.
- Draco…! - suttogta Hermione, miközben négykézláb az ajtóhoz kúszott.
A férfi megtorpant. Visszanézett. És tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt a látványt, ahogy a nő ott térdel az ajtófélfába kapaszkodva, és az arca maga a megtestesült kétségbeesés.
*
Három nap telt el. Három kínkeserves nap. Kipárnázott kalitkájában Hermione semmiféle hírt nem kapott. Ó, mennyire szeretett volna most szabad lenni, éhezni, fázni, szenvedni akár, de kinn lenni most, és tudni, hogy mi történik! Ki nyerte meg a háborút? És mi lett a vesztessel? Kik hullottak el, kik sebesültek meg? Mi lett Harryvel és Ronnal?
Mi lett Dracóval…?
És nem tehetett róla, de gondolatai között rengeteget szerepelt az is, hogy mi lesz saját magával. Ha Draco meghalt, bárkik győztek is, megtudja-e egyáltalán valaha valaki, hogy ő itt van? Fogalma sem volt, hogyan kerül hozzá az étel; varázslattal-e, vagy a házimanók által, és azt sem tudta, hogy Draco nélkül mindez az ellátás vajon meddig tart. Nem félt önmagában a haláltól, de az éhhalál gondolata jeges iszonyattal töltötte el. Azért elpusztulni, mert elfelejtették… ez olyan végtelenül megalázó. Ha Draco halála az ő éhhalálát hozza magával, akkor átkozott legyen Malfoy csontja, bárhol is porladjon. De ha gondoskodott is róla… Draco halála olyasvalami-e, amit kívánnia kellene, vagy szabad-e imádkoznia, hogy ne történjen meg?
Azt mondta Malfoy, hogy elhozza neki Harry és Ron fejét… Átkozott legyen, ha megpróbálja!
Ha esetleg Ron nem is, de Harry elbánhat vele… Ó, kerülje el messzire a csatában!
E három nap alatt Hermione végigélte a pokol összes kínját. Alig aludt, alig evett, csak sírt, imádkozott és rettegett.
*
- Hermione…
Olyan lágy volt a suttogás, mint a hajnali szél. Vagy csak, mert a tengerről álmodott?
- Hermione…
Az álomtól még kábán nyitotta ki a szemét.
- Draco? - kérdezte az ágya előtt térdeplő alaktól. Ó, igen! Ő volt az! Hermione hirtelen teljesen felébredt és izgatottan ült fel.
- Élsz? Egyben vagy? Nem sebesültél meg? Ki győzött? Hol van Harry? Mi lett Ronnal? Beszélj! - rázta meg ijedten a férfi vállát. Draco olyan szomorúan néz rá… Miért?
- Te hogy vagy? - kérdezett vissza a férfi. - Sápadt vagy. Karikás a szemed. Nem tetszel nekem.
- Hogy én?! - kiáltott fel Hermione berzenkedve. - KI GYŐZÖTT?!
Draco felült az ágyra, félig szembefordulva a nővel, kezébe fogva a lány kezét. Nem kapta el a pillantását Hermione tekintetének kereszttüzéből.
- Mi - mondta végül.
Hermione megremegett. Ez volt a harc lehető legvalószínűbb kimenetele, ő mégis az utolsó pillanatig reménykedett.
Hiába.
- A… veszteségek? - kérdezte elcsukló hangon.
- Dumbledore…
- Voldemort ölte meg?
- Nem. Vagy tízen gyűrűbe vették, de már azelőtt több soron megsebesült.
- Értem… Harry?
- Vele a Nagyúr végzett.
Csönd. Aztán…
- Ron?
- Vele az apám, Mr. Weasley után.
- Mr. Weasley…?
- Meghalt Mrs. Weasley is. Meg az ikrek. Ginny… Bill…
- Úristen! Ez majdnem az egész Weasley család!
- Nem "majdnem".
Hermione szeme kerekre tágult. Az egész Weasley család!
És még nem ért véget. Draco halk, monoton hangon sorolta a közös ismerősöket, akik haláláról tudott. Évfolyamukon gyakorlatilag az összes hajdani griffendélest, hollóhátast, hugrabugost, és folytatta a többi évfolyammal, a Rend-tagokkal, az aurorokkal… Hermione kábán ült ott, agyára úgy záporoztak az újabb és újabb nevek, mint valami súlyos kövek. Az élete… az egész eddigi élete veszett oda.
Ordítani, sírni szeretett volna, de nem bírt. Túl nagy volt a vesztesége, semhogy megkönnyebbülést szerezhetett volna néhány könnycsepp által. És Draco egyre csak sorolta a neveket…
- A mi veszteségeink is érdekelnek? - hallotta valami tompa ködön át a férfi hangját.
- Voldemort meghalt? - kérdezte valaki izzó gyűlölettel az ő hangján.
- Nem. - Érdekes, milyen élesen csattant a válasz, pedig Draco eredetileg olyan lágyan, szinte mentegetőzve mondta ezt.
- Él a kígyó. Él az apád. És élsz te. A többi nem érdekel - állt fel a nő és odament az ablakhoz. Kinézett, de nem látott semmit.
- Gyűlölsz engem? - kérdezte sokára Draco. Hermione nem felelt, ezért a férfi hozzátette: - Több soron én is megsebesültem. Az egyik elég súlyos volt.
Csönd.
- Nem aggódtál értem?
Hermione nem felelt. Draco kezdett dühös lenni.
- Meghalt Crak. Meghalt Monstro. Meghaltam kis híján én is. Miránk egy gondolatot sem pazaroltál?
És hogy még mindig nem kapott választ, döngő léptekkel a lányhoz ment, és a vállánál fogva maga felé perdítette. Bele akart üvölteni az arcába, de…
Hermione nem sírt. Egyetlen könnyet sem ejtett. De nem volt itt, csak a teste, lelke most a csatamező fölött szállt, és sorra járta a holtakat, akiket ismert, akiket szeretett, akikkel együtt kellett volna meghalnia.
De ő életben maradt, egyedül ő.
Mit tehet az élő a holtak között? Csak egyet.
Hermione könnytelen, tágra nyitott szemmel temetett.
Vannak kilátástalannak tűnő helyzetek. Ilyenkor hősök-e azok, akik meghalnak, és gyávák-e azok, akik életben maradnak? Kit kell inkább sajnálni vállalt vagy rákényszerített sorsáért?
Gyenge-e az, akire életet mértek?
Mi tehet az ember, ha élnie kell?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
