Az idei termés sem volt bőséges. Tavasszal annyi eső esett, hogy az áradások kimosták az őszi vetés nagy részét, azután pedig egy csepp sem. A tikkasztó hőségben kisült a búza, köles. A folyók visszahúzódtak medrükbe, összeasztak csermellyé, mintha szégyellték volna tavaszi pusztításukat. Sekély, áporodott vizükben alig találni halat. A fák levelei összepöndörödtek, eldobták gyümölcsüket, mint a meddő asszony, aki csak megfogan, de kihordani nem tudja terhét. A csörgő levelű erdőkben alig lézengett néhány vad, mintha elmentek volna más vidékre, ahol könnyebb az élet. A kiégett legelőkön csontig soványodott marhák próbáltak élelemhez jutni, de még az igénytelenebb birkák, kecskék is alig találtak valamit. Hatodik éve egyre kevesebb és kevesebb terem.

És még ezt a keveset is elvitték. Könyörtelenül szedték be az adókat, nem hatotta meg őket sem az asszonyok átka, sem a gyermekek könnye, és az ökölbe szorított kezű emberekkel jól felfegyverzett katonák néztek farkasszemet. Az idén több katona volt az adóbehajtókkal, mint valaha. Lázadástól tartottak.

De ahogy a király kiadta rendeletét a vadászatokra, egy csapásra megváltozott a hangulat. Kósza hírek kaptak szárnyra. Hogy parancsba jött: a sok vadat szárítani kell, a termést nagy magtárakba rakni, a kovácsoknak fegyvereket, páncélokat készíteni, a mészárosoknak töménytelen marhát vágni, a tímároknak sok bőrpáncélt, a vargáknak sok csizmát csinálni.

A hadviselt emberek rögtön tudták, hogy ez a sok előkészület háborút jelent. Háborút! Végre háborút!

Végre megfizetnek a sötét varázslóknak, akik a nyugati hegyekbe felhúzódva rontást hoznak a hívő keresztényekre! Áradás, aszály, mind az ő sötét praktikáiknak eredménye! Az éj sötét leple alatt leosonnak a síkvidékre, elapasztják a teheneket, papokat ölnek, pásztorok elméjét zavarják meg! Kisdedek vérét isszák, ártatlan szüzeket rabolnak, hogy feláldozzák bálványaiknak! A keresztvizet ellökik maguktól, pogányok, a pokolba jutnak előbb-utóbb, ez biztos, mint Isten az égben! De inkább előbb, mint utóbb!

Végre háború!

Az emberek nem lázadoznak már, hanem keményen megfogják a dolog végét. Rendbe tenni a házat, biztos helyet készíteni, hogy az asszonyok, gyerekek meg a jószágok szükség esetén oda menekülhessenek. Kaszákat kiegyenesíteni, bőrszíjakat bezsírozni, gyakorolni a fegyverforgatást, sok a munka, tavaszig se győzik elvégezni!

Az asszonyok fonják a fonalat, szövik a sűrű vásznat, varrják a ruhákat, készítik a szárított húst, sajtot, üres kézzel nem engedhetik embereiket a hadba.

A papok minden vasárnap arról prédikálnak, hogy aki a szent kereszt nevében pogányt öl, az Istennek tetsző dolgok művel. Aki sokat öl, annak sokévi tisztítótüzet engednek el. S ha netán elesik valaki a harcban, minden bizonnyal a mennybe jut!

Este előkerülnek a régi történetek. Nagy a keletje az öregeknek, akik még emlékeznek dicső tettekre, nagy háborúkra, melyekben ifjan részt vettek, vagy ha maguk nem is voltak ott, emlékeznek mások elbeszéléseire. És halkan mesélnek a varázslók rémtetteiről, a pokol szülöttei szörnyekről, akiket maguk ugyan nem láttak, de a négy szomszéddal arrébb lakó mesélte, hogy az egyik rokona találkozott velük.

Így volt ez a királyság egész területén, palotákban, kunyhókban egyaránt. Lázas készülődéssel telt az ősz, a tél.

Még fel sem száradtak az utak a tavaszi esőzések után, amikor körbejárt a hadba hívó véres nyílvessző. Minden épkézláb férfi elment. S még össze sem gyűlt a sereg, amikor pusztító förgetegként csapott le az ellenség. Úgy haladtak, mint a villám, nem volt, ki ellenállhatott volna nekik. A hadakat felmorzsolták, a lakosságot elsöpörték. Nyomukban nem maradt más, csak felperzselt földek, üszkös romok, véres hullák.

Nem lehetett előlük elbújni. A falvakat, a templomokat, ahová az emberek menekültek, felgyújtották. A bevehetetlennek tűnő várakat földig rombolták. Ha mocsárba menekültek az emberek, ott is elkapták őket. Ha sűrű erdő mélyébe bújtak, ott is elkapták őket. Ha sebesen rohanó folyók közepén álló szigetekre menekültek, ott is elkapták őket. A biztosnak tűnő menedékek nem rejtekük, vesztőhelyük lett. Az ellenség nem ejtett foglyokat.

A támadók között számtalan nem ember is volt. Troll, óriás, démon, szellem, vérfarkas, vámpír, kobold és minden egyéb szörnyszülött is akadt köztük, akiknek az emberek még a nevét sem tudták. Sötét kámzsába bújt varázslók irányították őket, pálcáikkal kénköves esőt, földrengéseket idézve elő. Rettegés járt előttük, halál a nyomukban.

A király körül csupán egy maroknyi ember maradt. A csapatot két dalia vezette. Az egyik egy szálfatermetű, szőke, kék szemű, rettenhetetlen hős, Godrik. Ő járt elől minden csatában. Nem nézte a veszélyt, és irdatlan csapásai alatt hullott az ellenség. A másik, Malazár öles termetű, fekete hajú, fekete szemű férfi, akinek ravasz terveivel számtalanul sikerült kisiklaniuk a gonoszok szorításából. E két ifjút kedvelhették az égiek: nem tudták legyűrni őket még a sötét varázslók sem, pedig ötször is útjukat állták. Hősiességük lassan a csapat vezérévé tette őket, még a király is hallgatott rájuk, noha éppen hogy férfikorba léptek, midőn hadba vonultak.

A hozzájuk csapódók között akadt egy sudár termetű, barna hajú-szemű leány, Hedvig. Fiatal kora ellenére nagy tudással rendelkezett mind az ellenség természetéről, mind a harcmodoráról. Keserves tapasztalatok árán jutott e tudás birtokába: ősi családjának, akiket elsőként rohantak le, ő volt az egyetlen túlélője. De másban is hasznát vették tudásának: tudta a jelekből, hogy másnapra milyen idő várható, és ismerte a legendákat, ami egy-egy területhez fűződött, így könnyebben találtak rejtekhelyeket.

A kevés túlélő már csak egy váracskában tudott meghúzódni az észak-keleti hegyek lábainál. Tudták, nekik sincs sok idejük. Az ostromlók napokon belül ide is elérnek. A várfalak gyöngék, a bennük lévő emberek erőtlenek. Nincs tovább hova menekülni.

Tudta ezt Godrik, és tudta Malazár is. Mégsem adták fel teljesen a reményt. Próbálták megerősíteni a falakat, embereket. De Malazár szemöldöke egyre sűrűbben húzódott össze, Godrik fiatal arcán egyre gyakrabban feszültek meg az izmok.

Egy leány járta sorra a sebesülteket. Kicsi, vézna lány, kopott rongyokban, mezítláb. Összes vagyonkája egy folt hátán folt zsák volt, benne füvek, virágok. A füvekből, virágokból italokat főzött, kenőcsöket készített, azokkal enyhítette a sérültek kínjait. De még nagyobb enyhet adott lángvörös hajának látványa, csillogó zöld szeme, szurtos kis arcából kivillanó kedves mosolya. A völgyből jött, a neve Helga.

Hedvig egy toronyban állt naphosszat. Szeme hol a vajákos lányt, hol a láthatárt pásztázta. A két lány szeme sokszor összekapcsolódott. Fürkésző pillantással figyelték egymást, majd hirtelen elfordultak. Soha nem beszéltek még, de érezték, hogy valami összeköti őket.

Egy éjjel Helga felriadt. Még nem az ellen volt itt, de tudta, valami történni fog. Egy darabig mozdulatlanul feküdt, majd felkelt és csöndben a torony ajtajához osont. Az ajtó halkan kinyílt. A mögötte megbúvó sötét árnyék zajtalanul lépett ki. Egyenesen Helgához suhant. Hedvig volt.

- Valaki jön - lehelte szinte hangtalanul.

Helga némán bólintott.

Sötét volt. A hold még nem kelt fel, csak a csillagok adtak halovány fényt. A két lány csak állt, a várakozás fokozódó feszültsége megremegtette testüket. Valaki jön! Kezük tétován tapogatózott egymás felé. Egyre hátráltak a torony faláig. Valaki jön!

És nem is egyedül. Három férfi árny közeledett feléjük. Az egyik elől járt. Köpönyege földig ért, fejére csuklyát borított. Egyenletes léptekkel haladt. A másik kettő tétován követte. Godrik és Malazár volt.

A csuklyás alak megállt a leányok előtt. Fejét kicsit megemelte, mintha fürkészné őket. Aztán elindult. Az ifjak habozva követték. Helga és Hedvig egymás kezét el nem engedve csatlakozott hozzájuk.

A néma menet egy épülethez ért. A csuklyás alak felemelte kezét. Valamilyen pálcaféleséget tartott. Halkan mondott valamit. Az ajtó hangtalanul kitárult. Ahogy beléptek, az ajtó ugyanolyan hangtalanul becsukódott mögöttük. Még sötétebb volt, mint kint. A csuklyás férfi újra felemelte pálcáját. Lumos - mondta. A pálca végén kis lángocska jelent meg, kis világosságot adva. A férfi határozott léptekkel az épület belsejébe indult, és megállt egy nagy, lapos kőnél. A gyér fénynél a többiek most döbbentek csak rá, hogy a vár templomában vannak, és a nagy kő az oltár.

A férfi az oltárt megkerülve szembefordult követőivel. Szabad kezével leemelte csuklyáját. Idős ember volt, hosszú, fehér hajjal, hosszú fehér szakállal. Arcát mély barázdák szántották. Szürke szeme egyszerre tűnt fiatalnak és mérhetetlenül öregnek.

Hedvig törte meg a csendet:

- Ki vagy te? - kérdezte.

- Egy druida - hangzott mély hangon a válasz.

- Egy pogány! - hőkölt hátra Helga.

Hedvig is hátrált egy lépést. Godrik keze a kardjának markolatára csúszott, Malazár összehúzta a szemét, de nem szólt.

A druida lassan végigsimította kezét a kövön, majd így szólt:

- Ezt a helyet a druidák mindig is szent helyként tisztelték. És ez a kő szolgált oltárunkként,

csakúgy, mint most a keresztényeknek. Különös, mert papjaitok vakok a dolgok mibenlétét illetően, de ez egyszer helyesen jártak el.

- Miért? - kérdezte Hedvig.

- Mert ez a kő segít összegyűjteni a jó erőket. Néha szükség van rá, hogy segítsen megtartani az egyensúlyt.

- Az egyensúlyt? - ismét Hedvig volt a kérdező.

- A létezés első törvénye az egyensúly. Jóság és gonoszság, világosság és sötétség, élet és elmúlás nem létezhet egymás nélkül. A sötét erők a mozgalmasságot adják, a jó erők a rendet. A túlzott mozgalmasság káoszhoz vezet, a túlzott rend merevséghez. Mindkettő vége a pusztulás. Mindkettőnek lennie kell. De kellő arányban! Ha bármelyik javára billen túlzottan a mérleg, azzal veszélybe kerül a lét. S a lét megszűntével a Semmi veszi át a mindenség helyét - Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. - Papjaitok kiirtották a druidákat. És ezzel kiirtották itt a jót szolgáló erőket. Ám a sötét erőkkel nem tudnak mit kezdeni, mert nincs hatalmuk hozzá. A sötét erők pedig támadásba lendültek. És ha legyőznek benneteket, felborul az egyensúly. Megszűnhet a lét. Ezt nem engedhetjük. Ezért vagytok itt.

- Hogy érted ezt? - kérdezte Hedvig.

- Nektek van hatalmatok. Varázstudók vagytok.

- Mik vagyunk? - értetlenkedett Godrik.

- Varázstudók. Igaz, nem vagytok tudatában képességeiteknek, de igen, te, Godrik, és te, Malazár varázslók vagytok. Te, Hedvig és te, Helga az, akit boszorkánynak neveznek tudatlan papjaitok.

- Aljas rágalmazó! - csattant fel Godrik kardját félig kirántva hüvelyéből.

- Nem fordult-e elő veled, Godrik, hogy a csatában olyan helyzetekbe kerültél, hogy azt hitted, itt a vég, és mégis, valamilyen csoda folytán, magad sem tudva, hogyan, mégis győzelmet arattál? Tudtad-e, hogyan ölted meg ellenségeidet? Tudtad-e, hogyan sikerült kivédened neked, és csak neked a sötét varázslók átkait? Vagy te, Malazár, nem kerültél még soha hasonló reménytelen, ám mégis győzedelmes helyzetbe? Vagy te, Hedvig? Vagy te, Helga?

- Isten segített meg! - szegte fel dacosan az állát Godrik.

- Így igaz. Azzal, hogy varázshatalmat adott nektek. Méghozzá nem is keveset.

- Istenkáromló pogány! - kiáltott Godrik, kardját teljesen kirántva a druidára sújtott.

Hatalmas kék fény villant, majd Godrik kardja ismét hüvelyében lapult, a druida pedig ott állt sértetlenül. Arcán kis félmosollyal úgy nézett végig az ifjakon, mint a vércse a fiókáin.

- Idővel megtanultok teljesen bánni hatalmatokkal. Úgy, mint én. De most - keményítette meg a hangját - nem a tanulás ideje van, hanem a cselekvésé. A sürgős cselekvésé. Az ellenség már itt lapul a vár falai alatt. Csak a telihold feljöttét várják, hogy a vérfarkasokkal indítsák a támadást. Addig már csak hat miatyánknyi időnk maradt. Gyorsan kell döntenetek, segítetek-e nekem legyőzni őket, vagy elbukunk - és velünk a mindenség.

A négy fiatal sápadt arccal, némán nézte a druidát. Az imént látottakat és hallottakat próbálták megemészteni. Végül Malazár törte meg a csendet:

- Mit kell tennünk?

- Miért bízol benne? - kapta felé a fejét Godrik.

- Nem tudom, kicsoda - válaszolta vontatottan Malazár -, de egy az ellenségünk.

- És ha csak fel akar használni bennünket sötét terveihez? - kérdezte hevesen Hedvig.

- Vagy igaz minden szava, vagy egy sem - Végignézett társain. - Tényleg történtek velünk megmagyarázhatatlan dolgok. Lehet, hogy tényleg van varázshatalmunk. Ha ez igaz, akkor az is igaz, hogy vele legyőzhetjük a szörnyeket.

- És ha nem? - kérdezte Godrik.

- Ha nincs varázshatalmunk, akkor nem tudunk tenni semmit. Nem történik semmi.

Újra beállt a csend.

- Miért pont mi? - szólalt meg kisvártatva halkan Helga.

A druida ráemelte átható tekintetét.

- Godrik rettenthetetlenül bátor. Ő a tűz. Malazár higgadtan csavaros eszű. Ő a víz. Hedvig hűvösen okos. Ő a levegő. Te tele vagy gyöngéd segíteni akarással. Te vagy a föld. Külön esendők vagytok. Együtt tökéletes egységet alkottok.

- És te? - csendült halkan Helga hangocskája.

- Én vagyok az erő, amely egységben tartja hatalmatokat, míg szükség van rá.

- És azután? - kérdezte Hedvig.

- Magatoknak kell megteremtenetek az egységeteket, hogy az új csatára fel tudjatok készülni.

- Hát nem lesz vége a harcnak?

- A harc örök. Csak a csatáknak van végük.

- És mikor lesz az új csata?

- Talán holnap. Talán száz év múlva.

Ismét elhallgattak. Végül Godrik emelte fel a fejét.

- Tehát mit kell tennünk?

A druida szabad kezével odanyúlt pálcájához. Ahogy hozzáért, a pálca kettévált. Az új pálcát, amin nem volt lángocska, Malazárnak nyújtotta. Újra hozzáért pálcájához, az ismét kettévált. Ezt a pálcát Godriknak adta. A harmadikat Hedvignek, a negyediket Helgának.

- Érintsétek pálcátokkal az oltárkövet. Gondoljatok a fényre, és amikor szólok, mondjátok: aetas.

Egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd így folytatta:

- A pálca fókuszálja erőtöket. Az ige irányt ad neki. Ne feledjétek, erősen kell gondolnotok a fényre! Amikor kimondjátok a varázsigét, az oltárkő erősen fényleni fog. A fény terjed majd tovább, végig a várban, a váron túl, a határon túl. Ez a fény fogja megsemmisíteni a sötét hordát. És ne feledjétek, egységetek a legnagyobb erőtök! Készüljetek!

Mind a négyen erősen markolták pálcájukat, amit a kőhöz érintettek. Arcukon feszült várakozás tükröződött. A druida szintén a kőhöz tartotta pálcáját. Ő befelé figyelt.

És akkor beszűrődött az ablakon a telihold fénye. Felharsant a vérfarkasok elnyújtott vonyítása, és a következő pillanatban a többi szörny vérfagyasztó üvöltése. Az álmukból felriadt emberek rémült kiáltásai, sikoltásai feleltek rá. Megremegett a föld az óriások lépteitől, a holdat repkedő denevér alakú vámpírok takarták el. A falakat trollok csapásai rengették meg. És jött a többi szörny is! Elkezdődött a végső támadás.

És amikor kint a sötét varázslók pálcájukat a vár felé szegezve kimondták pusztító átkaikat, a druida felkiáltott:

- Most!

- Aetas! - harsant a négy torokból egyszerre.

Pálcájukból fehér fény tört elő, áttetszővé varázsolva az oltárt, melynek mélyén összegyűlt egy pontban. És a kis pont sebesen nőtt, hajtást eresztett, ágakat, leveleket növesztett, és nőtt, egyre nőtt, fényből szőtt hatalmas fa lett. Egy pillanatig még kavargott, gomolygott a fény az Élet Fájának törzsén, ágain, majd szinte kirobbant belőle. A négy fiatal érezte, hogy melegen csapódik testüknek, kiűzve belőlük mindent, ami baj, betegség.

És a fény egyre szélesedő körben rohant tovább. Amerre elért, felvillantak, majd eltűntek a támadók. Borzalmasan kiáltva megsemmisültek a sötét varázslók is. És a fény terjedt tovább. Eloltotta a felgyújtott falvak tüzeit, kitisztította a bemocskolt vizeket, kiszárította az elárasztott földeket, zöldellővé tette az erdőket, réteket. Meggyógyította a betegeket, sérülteket. És ment tovább. Neki a hegyeknek. Megtisztította a hegyeket is, elűzött mindent, ami gonosz, ami rettegést kelthet. És amikor határon innen és túl új életet teremtett, elenyészett.

A négy fiatal verejtékben fürödve engedte el pálcáját, amit eddig görcsösen szorítottak. Ziháltak, mintha sokat futottak volna.

A druida öreg arcán nem látszott fáradtság. Egy mozdulattal köpenye ujjába rejtette pálcáját. Végignézett a fiatalokon, majd elmosolyodott.

- Derék munkát végeztetek! Az egyensúly helyreállt. De még nincs vége a feladatotoknak! Újra fel kell építeni a világotokat. És ez sem lesz kisebb munka, mint megmenteni!

Ismét végignézett rajtuk.

- Nagyon sokat kell tanulnotok. Ez a hely éppen alkalmas lesz erre. Tartsátok meg a pálcákat. A további varázslatokhoz szükségetek lesz rá. De soha senki előtt nem mutathatjátok, aki nem varázstudó. És azt sem tudhatják a többiek, hogy ti azok vagytok.

- Ne feledjétek, egységetek a legnagyobb erőtök! - mondta még, azzal eltűnt.

A templomra csend borult, melyet csak az egyre csillapodó zihálások törtek meg. Hol egymást nézték, hol a pálcájukat, hol az öreg druida hűlt helyét. Végül Godrik szólalt meg:

- Mi volt ez az egész?

- Megmentettük a világot - válaszolt fanyar mosollyal Malazár.

- Megmentettük a világot! - mondta Hedvig is. Röviden felnevetett. Aztán újra, hosszabban. Aztán nem is bírta abbahagyni. A másik háromra átragadt a nevetése. És csak nevettek, nevettek, egymásra támaszkodva, míg csak ki nem fogytak a lélegzetből. Még akkor is fel-felnevettek, amikor kimentek a templomból.

És kint csodálatos látvány tárult a szemük elé. A megújult föld. A megújult élet. Az emberek hitetlenkedve bámészkodtak, nem tudva még felfogni, hogy megmenekültek. Bátortalanul csendült fel az első nevetés...

Kemény munka várt a kevés túlélőre. De örömmel dolgoztak! A megmaradt vének sem emlékeztek olyan bő termésre, mint amilyen a csoda után lett! Soha még ennyi gyermek nem született, mint a következő tavasszal-nyáron! Az élet újra kisarjadt mindenhol, dúsabban, mint valaha, és az emberek új falvakat, új városokat építettek, sűrűn telepítve fákkal, virágokkal. Szebb lett a világ, mint volt, mert az élet újra győzött a pusztulás fölött!

És hol itt, hol ott felbukkant négy fiatal, két ifjú férfi és két fiatal lány. Néha-néha egy titokzatos csuklyás alak is. És ahol titkon megjelentek, ott kivirágzott az élet...

- vége -