- De úrnőm! Így is láthatod, mire képes az ereje - hallatszott egy nyekergő hang.
- Ostoba! - csattant fel Tamira. - Csak azt az erőt látom, ami még benne maradt. Arról, amit átadott, még mindig fogalmam sincs. És azt is látom, hogy a benne maradó hatalom nagyobb, mint amit el bírtam venni tőle…
- De hát mi az a hatalom?
- Ha tudnám, most nem lennék ilyen dühös, Samat!
- Bocsáss meg, úrnőm, de nem értem, hogy maradhatott benne bármi is. Még soha senki nem bírt a hatalmaddal dacolni, még azok az együgyű lelkek sem, akiket az új hit szent emberként emlegetett.
- Nem értem én sem.
Tamira megállt Malazár előtt, csípőjére tette a kezét, és elgondolkodva bámulta a férfit.
- Nem tudom megtörni - mondta lassan. - És így túl veszélyes. Öld meg! - vetette oda Samatnak, azzal sarkon fordult, és a lépcső felé indult.
Samat intett az egyik hóhér koboldnak. Az felkapott egy tőrt, és beledöfte Malazárba a bordái alatt. Malazár kábulatában is felnyögött, de egyéb nem történt. A hóhér meghökkent, majd ismét döfött. Ám Malazár ismét csak felnyögött.
A két hóhér összenézett egymással, aztán Samattal, utána a másik hóhér is felkapott egy szablyát, és azzal szúrták, döfték áldozatukat. Tamira erre a zajra figyelt fel, és fordult hátra. Összevont szemöldökkel nézte a jelenetet, de nem a koboldokat, hanem Malazárt.
- Vágjátok le a fejét - utasította a szolgáit egy idő után.
Az egyik kobold azonnal ugrott, meglengette szablyáját, és odavágott. Malazár összerándult, nyakán megjelent egy véres csík - de a feje nem vált el a testétől. A kobold újabb utasítás nélkül is megpróbálta újra lefejezni, de ismét eredménytelenül. A hóhér újabb csapása Malazár arcát találta el keresztben, ott is megjelent a véres csík, de egyéb semmi.
- Állj! - kiáltotta Tamira, mielőtt a hóhérai igazán belemelegedhettek volna. Visszament Malazár elé, és arcán látszott, hogy erősen töpreng. - Samat! Ki lehet az, aki engedi, hogy a testét bántalmazzák, de nem lehet megölni?
- Én csak egy olyat láttam, Úrnőm - húzódott hátrébb Samat. - A fivéredet, Odrakon urat, mielőtt összetársult volna a varázsló Mahrunnal. Ez itt… Ez is démonherceg lenne?
- Nem… - felelte Tamira elgondolkodva. - Népes a családom, de tudnék róla, ha bármelyikük meglátogatna. Ez nem démon.
- De akkor ki lehet? - lépett még egy lépést hátrébb Samat.
- Nem tudom, Samat, de… veszélyes. Az ilyen alakoktól pedig meg kell szabadulni.
- De hogyan?
- Lássuk csak… Hiába olyan erős a szelleme, ha a teste alapvetően azért mégis törékeny. A testet kell megsemmisíteni… Égessétek el!
Tamira parancsait villámgyorsan szokták teljesíteni. Egy fertályóra sem telt bele, már kész is volt a tisztáson a máglya, amire felkötözték az ájult Malazárt, akit meg sem próbáltak magához téríteni.
Meggyújtották a máglyát. Az előzőleg olajjal is alaposan meglocsolt száraz farönkök egy ideig nagy lánggal égtek, akkorával, hogy a közelükbe sem lehetett menni, aztán egyszer csak csillapulni látszottak a lángok, füstölögtek, majd teljesen kihunytak, és a félig megégett fahasábokon ott feküdt az ifjú lovag - ugyanúgy, mint ahogy odahelyezték.
Tamira őrjöngött.
- Fojtsátok vízbe!
Nagy dézsát kerítettek teletöltötték vízzel, abba nyomták bele Malazárt. És az ifjú ahelyett, hogy fuldoklott volna, mintha magához kezdett volna térni. Megmaradt szeme körül a duzzanat lappadni kezdett, a máglyán szerzett kormot, a kínzások alatt szerzett vércsíkokat lemosta róla a víz, és bár oly hosszan tartották a dézsa alján, amíg három ember is megfulladhatott volna, mikor kiszedték, még csak nem is kapkodott levegő után.
- A pokol összes ördögére! - szitkozódott Tamira. - Ez egy őrző…
- Az kicsoda, Úrnőm? - érdeklődött Samat tiszteletteljes távolságban maradva a veszélyes emberi roncstól.
- Ostoba! Ne mondd, hogy nem hallottál az Elemek Őrzőiről! És úgy néz ki, hogy ez itt a Víz Erejének Őrzője.
Samat szeme kiguvadt a rémülettől.
- Ez el fog pusztítani bennünket, Úrnőm!
- El, ha hagyom - bólintott Tamira, aztán a gondolkodástól összeráncolódott a homloka. - No, nézzük. Mi a víz ellensége?
- A tűz - kottyantotta közbe Samat.
- Igen, de a tüzet eloltotta. Mi van még?
- A lég és a föld.
- Úgy van. De hogyan pusztíthatnám el a levegővel? Nem. A levegő csak ellentéte, de nem ellensége a víznek. Ellenben a föld…
- Elpusztíthatja?
- Nem, de elfojthatja hatalmát. Akármilyen hosszú időre is. Ha elég nagy halmot helyezünk rá, akkor nem bír kibújni alóla, míg halandó életének egyébként is nem lenne vége. És ha már csak rothadó húsáról, vagy zörgő csontjairól szedné le bárki a ráborított földhalmot, nem árthat nekem.
- Tehát akkor…
- Tehát akkor földhalmot rá! Egy egész dombot!
És a koboldok villámgyorsan munkához láttak…
*
Malazárt női sikítás térítette magához ködös kábulatából.
- Helga - suttogta hang nélkül maga elé, de mozdulni nem tudott. Kínlódva nyelt egyet, de mintha késsel hasogatták volna a torkát, száraz volt, mint a tapló, az ajka kicserepesedett. Erőlködött, hogy ki bírja nyitni megmaradt szemét, de nem igazán sikerült neki. Csak annyit érzékelt, hogy gyér fény szitál rá.
Megpróbált az oldalára fordulni, de törött végtagjai, és valami ránehezedő nem engedték.
- Helga… - motyogta maga elé, mikor újabb sikoltás verte fel a csendet, sóhajtott, de ez már lemondó sóhaj volt inkább. Ráébredt, hogy nem tud segíteni. A tehetetlenség könnyeket csalt megmaradt szemébe, furcsa ábrákat rajzolva lecsurgott koszos-kormos arcán. - Isten veled…
Az újabb sikítástól megmozdult a föld, és a női hang mellé új hangok társultak. A rengés erősödött. Rázkódtak a falak, remegett a levegő, amely egyre átlátszatlanabbá vált a portól. Az ordítások és sikoltozások nem csitultak, de elnyomta őket a fokozódó dübörgés.
Malazár életösztönétől hajtva még kínkeservesen rá bírta kényszeríteni magát, hogy résnyire kinyissa a szemét, és ekkor látta, hogy mellette falszerűen felemelkedett a padló, és csatlakozik hozzá a testére szórt halom is. Aprót tudott csak mozdulni, de ez kevésnek bizonyult, és még megcsendült a fülében a saját ordítása, mielőtt iszonyatos robajjal elnyelte volna szó szerint a föld…
AJÁNLOM AZ OLDALT
