*

- Diavolo!

- Igen, Nagyuram! – hajolt meg a férfi. Ahogy felegyenesedett, látszott, hogy alig középmagas, de erőteljes felépítése van. Korát nehezen lehetett volna megállapítani, mert az arcát és a kopasz fejbőrét vörös és fekete festékkel kihúzott hegek tarkították. Nem tudni, hol és hogyan szerezhette ezeket az iszonyatos sebeket, de olyan rémisztővé tették a megjelenését, hogy alantasai El Diablónak – az Ördögnek – hívták. Az is igaz, hogy a férfi nem csak a külsejével, hanem hírhedt kegyetlenségével is kiérdemelte ezt a „becenevet”, talán még jobban is, mint a külsejével. Maga Diavolo természetesen tisztában volt azzal, hogy hogyan hívják a háta mögött, és mindent megtett, hogy a rettenet, ami övezte, egy jottányit se csökkenjen. Részben ezért, részben pedig feltétlen hűségéért nevezte ki lord Voldemort testőrsége parancsnokául.

A Nagyúr korán reggel rendelte magához Diavolót, akinek – természetesen – régóta engedélye volt Lucius Malfoytól a kastélyba hoppanálni. Most itt állt, és ugrásra készen leste ura minden szavát.

- Nem bízok Luciusban – mondta neki a Nagyúr.

- Semmi jel nem utal arra, Nagyuram, hogy Malfoy áruló lenne – válaszolta határozottan, de tiszteletteljesen Diavolo.

- Eddig. De most itt van a menye és az unokája. És nagyon remélem, hogy hamarosan itt lesz a fia is.

- Gondolod, hogy a családja miatt hátat fordítana neked, Nagyuram?

- Te mit gondolsz? – fűzte karba a kezét Voldemort.

Diavolo elgondolkodott.

- Malfoy eddig még soha nem mutatkozott érzelgősnek – mondta végül.

- Na és amikor hagyta, hogy a fia elszökjön?

- Azt mondtad, hogy ott volt az a másik mágus, aki…

- Igen – vágott a szavába Voldemort. Még ennyi év távlatából sem beszélt róla szívesen, hogy találkozott egy az övéhez hasonló hatalommal. – Ott volt, de Lucius már azelőtt is bűnt követett el. Gondolj csak bele! Tudta, hogy a fia fogságban tartja Harry Potter legbizalmasabb barátnőjét, de nem szólt nekem. Ugyan azt állította, hogy a nő terhességéről nem tudott, de ezt vagy elhiszem, vagy sem. És ezt is csak az után mondta, hogy Mortell bevallotta, megpróbálták eltűntetni a holttesteket. Na és itt van Piton! Ép ésszel valószínűnek lehet tartani, hogy Piton az orránál fogva vezethette Luciust? Lucius Malfoyt, a legfőbb intrikusomat?

- Értem, Nagyuram – mondta Diavolo. – Tehát figyeljük Malfoyt?

- Minden rezdülését. Nagyon is könnyen elképzelhető, hogy Draco már itt van, csak Lucius bújtatja.

- Ez itt nem lesz könnyű. Malfoy hazai terepen játszik.

- Ha könnyű feladat lenne, nem rád bíztam volna – válaszolta kissé ajakbiggyesztve Voldemort.

Diavolo könnyedén meghajtotta magát, ezzel nyugtázta a burkolt dicséretet.

- Igen, nagyon is könnyen lehetséges, hogy már itt van Draco… Az az ostoba áruló… - töprengett félig magában a Nagyúr, aztán felkapta a fejét. – Ah! Árulóról jut eszembe! Valószínűleg Piton is várható. Nem hinném, hogy cserben hagyná a lányát. Mozgósíts az embereidet. Adjatok nekik részletes személyleírást, hogy el tudjátok kapni. És egyébként is legyen mindenki éber.

- Támadástól tartasz, Nagyuram? – kérdezte a parancsnok.

- Támadástól? Dehogy! Egy támadást meg kell szervezni, de ez információk nélkül elég bonyolult feladat. Tehát valószínű, hogy felderítőket fognak ideküldeni. Kapjátok el őket.

- Meglesz, Nagyuram.

- Úgy tűnik, nem tudunk odamenni hozzájuk – gondolkodott tovább hangosan Voldemort. – Elkaptam Hermionét, semmit nem tudott előlem eltitkolni. Azt mondta, aki ártani akar a falujuknak, az meghal. Persze ezt az információt azért még le kell ellenőrizni, de… A lány! – kapott észbe. – Diavolo, szedd ki abból a lányból, aki éjszaka érkezett, hogy ez igaz-e. A módszereket rád bízom, de nyoma ne maradjon.

- Értettem, Nagyuram – vigyorodott el Diavolo.

- Ha viszont igaz… A Milady egy faluról beszélt, tehát nem lehetnek sokan…

- Milady? – csodálkozott a parancsnok.

- Az – vetette oda félvállról Voldemort, de aztán megtorpant. Látszott rajta, hogy ötlete támadt. – Nincsenek sokan. Én nem mehetek oda. Őket kell idecsalnom. Megvan! Nagydobra verjük, hogy ma éjfélkor elveszem feleségül Hermione Grangert, és hogy kivégeztetem Alice Pitont! Ha erre nem jönnek ide, akkor semmire!

- Elveszed azt a nőt, Nagyuram? – hüledezett a testőrparancsnok.

- Kifogásod van ellene, Diavolo? – kérdezte gyanúsan lágyan a Nagyúr.

- Nem! Ha te így látod jónak… Csak…

- Igen?

- Már férjnél van – legjobb tudomásom szerint.

- Ki látta azt az esküvőt?

- Gondolom, a fehér mágusok.

- Hát jöjjön ide egy is! – tárta szét a karját Voldemort. – Mondja el! Tiltakozzon! Örömmel látom akár mindnyájukat!

- Értem, Nagyuram! – vigyorodott el Diavolo is. – Ez lesz a csali!

- Pontosan!

- De… - töprengett a testőrparancsnok, - ha sikerül a csel, és idejönnek, nem lesz ez egy kicsit veszélyes, Nagyuram?

- Miért lenne veszélyes?

- Sokan lesznek.

- A halálfalók még többen vannak.

- Itt akarod fogadni őket, a Malfoy kastélyban…

- Ide könnyebben eljutnak, mint az én rezidenciámba.

- Ha velük jön az a másik nagyúr… Ellenséges terepen akkora ellenséges hatalom…

- Csak nem gondolod, hogy ehhez már gyönge vagyok? – kérdezte a Nagyúr fenyegetően.

Diavolo azonban nem hunyászkodott meg.

- Az a dolgom, hogy aggódjam érted, Nagyuram – mondta rezzenetlenül. – A fejemmel fizetek, ha téged valami baj ér.

- Ez igaz – enyhült meg Voldemort. – De ne gondolj engem sem olyan ostobának, hogy túlbecsülöm magam. Hívd ide a Négyeket.

- Értem! – villant fel Diavolo szeme. – Utolérhetetlen vagy, Nagyuram! Tökéletes!

- Akkor itt az ideje, hogy a tökéletességemet továbbadjam az utódaimnak – vigyorgott Voldemort.

- Uram! Ezt az esküvőt… komolyan gondoltad?

- Hát persze! Talán nem tetszik az ötlet? – vonta össze a szemöldökét a Nagyúr.

- Eddig soha nem említetted, hogy házasodni akarsz, Nagyuram.

- Eddig még soha nem találkoztam olyan nővel, akit el akartam volna venni.

- De… Miért akarod elvenni? Ez egy sárvérű!

Voldemort egy pillanatra bosszankodva mérte végig kedvenc testőrparancsnokát, de aztán ahelyett, hogy lesújtott volna rá, mégiscsak válaszolt:

- Egy: ez nem akármilyen sárvérű, hanem Harry Potter egykori bizalmas barátnője – vette számba a szinte természetellenesen hosszú ujjain. – Az uralmam alá hajtani Hermione Grangert majdnem olyan, mintha Harry Pottert hajtanám az uralmam alá. A megismételt bosszú édes íze! – vigyorodott el, aztán rábökött a második ujjára – Kettő: ez bosszú Draco Malfoyon is. Élvezettel viszem majd éjszakáról éjszakára ágyba azt a nőt, aki miatt képes volt hátat fordítani nekem. Három – nyújtotta ki a középső ujját – Hermione Granger az eddigi információim szerint igen kedves az előtt az alak előtt is, akit ezek a mocskos lázadók Mesternek hívnak. Nagy az esély rá, hogy ezért a nőért még az az alak is képes lesz végre kibújni a biztonságos rejtekéről. És végül négy: tetszik nekem.

- Tetszik? – vonta fel a szemöldökét Diavolo.

- Miért, szerinted nem csinos?

- Még nem is láttam, Nagyuram – mentegetőzött Diavolo.

- Nem baj – vágta rá Voldemort. – Nekem nagyon is tetszik, és ez a fő.

- De ez egy fehér boszorkány, Nagyuram!

- Ez csak még izgalmasabbá teszi. Micsoda élvezet lesz betörni…!

- És ha nem törik be? – kockáztatta meg a kérdést a testőrparancsnok.

- Diavolo! Te lebecsülöd férfiúi erényeimet!

- Távol álljon tőlem az ilyesmi, Nagyuram! De azt mondják, ez egy nagyon makacs nő. Mi van akkor, ha mégsem bírod kiverni a fejéből Draco Malfoyt?

- Nos – rándult kegyetlen fintorba Voldemort arca -, ha nem törik be, akkor össze fog törni…

Folytatása következik

vissza

tovább