Idwal még jószerével el sem csendesedett, amikor betoppantak Malazár úrék. A halottat megpillantva mindkét úrnő elsápadt, ám Godrik úr a többieket vette szemügyre.

- Hol van Soladra? - kérdezte.

- Mi történt? - morogta vészjóslóan Malazár is.

- A kisasszony jól van - sietett megnyugtatni őket Nual. - Ciaran gróffal távozott az imént. Nem találkoztatok vélük?

- Nem - rázta meg a fejét Godrik. - De mondd hát, mi történt? S mi volt az izeneteddel, melyet e fiúval küldtél? - intett fejével hátra, a meglapuló szolgalegény felé.

- Elmondok mindent, uraim, szépen, sorjában - intette őket türelemre Nual, és hozzákezdett.

 Mondandóját imitt-amott kiegészítette Zadon úr és Philip atya, s néha-néha belekotyogtak a többiek is, de csak halkan, csak óvatosan, mert a szemöldökét egyre jobban összevonó Malazár úr és az egyre komorabb arcúvá váló Godrik úr félelmet keltett bennük. E nagyurak nem védtelen, hosszúhajú leányzók voltak, mint Soladra, e nagyurak haragját magára vonni bárkinek is nemcsak ostoba cselekedet lett volna, hanem hihetetlenül veszedelmes is. Most tudatosult csak bennük, kinek a lányát, keresztlányát akarták máglyára vetni az imént, s előbbeni tetteiket, szavaikat felejtendő Idwalt feketítették. Olyannyira, hogy az eddig néma csendben álló Rowena úrnő meg is jegyezte:

- Ha ti annyira pártoltátok Soladrát, Nual úr miért szalajtotta legényét segedelemért?

Feleletet nem kapott, de Weylin és Brogan látszólag észrevétlenül eltávozott, a többiek pedig jónak látták, ha a továbbiakban inkább hallgatnak.

Nual úr - becsületére legyen mondva - igyekezett tárgyilagos és lényegretörő maradni, s nem is szaporította feleslegesen a szót.

- ... Ciaran gróf pedig előkapta a saját tőrét, és Idwal lovag szívébe vágta. Aztán látva, hogy több veszedelem nem fenyeget, elment a kisasszonnyal együtt. Csodálom is, hogy elkerültétek egymást, hiszen csak egy minutával előbb távozott, mint ahogy érkeztetek ti - fejezte be.

Szavait eleinte csend fogadta, aztán Rowena úrnő szólalt meg először:

- Ciaran még nem gróf - mondta halkan.

- Atyja halálával az lesz - válaszolta ugyanoly csöndesen Godrik úr.

- Cselekedetei által máris az - jegyezte meg Malazár úr.

- Idwalt fel kell ravatalozni. - Helga úrnő tisztán csengő hangjára mindenki felkapta a fejét.

- Mit beszélsz? - csodálkozott rá Malazár.

- Itt nem maradhat.

- Tán szemétdombra...! - fakadt ki indulatosan Godrik, de Helga tiszta szemekkel nézett rá.

- Tanítványunk volt - mondta, s Godrikban benne rekedt a folytatás. - Az elhunytakért jöttünk imádkozni. Tisztességgel tegyük azt.

A két úr összenézett. Eltelt tán két pillanat is, mire intettek az ifjabb nemeseknek. Azok közül négyen gyorsan meg is ragadták a tetemet, s Philip atya vezetésével becipelték a főhajóba. Az oltárra tették fel, s egy régi, ócska palást is került rá szemfedőnek. Tudták, a mise végére koporsó is akad.

- Tessék, uram! - nyújtott át egy tőrt Malazárnak az egyik ifjú. - Ciaran gróf tőre.

- Köszönöm - vette át Malazár, mintha mi sem lenne annál természetesebb, hogy leendő veje széthagyott, véres gyilokjait neki adják át. De nem is igen lett volna idő mást mondania, hiszen elkezdődött a mise.

Történt, ami történt, a latin nyelvű szertartás zökkenőmentesen zajlott le: Philip atyát a több évtizedes rutin átsegítette mindenen. Talán csak az áhítat hiányzott, talán csak a gyász, mert a mise után mindenki olyan gyorsan hagyta el a kápolnát, ahogy csak tudta. Nem maradt ott még Philip atya sem, még Nual úr sem, csak Malazár, Godrik, Rowena és Helga.

Helga még mindig az összekulcsolt kezére támasztotta a fejét, mintha imádkozna, de a többiek tudták, hogy gondolkodik.

- Mennünk kellene - kockáztatta meg egy idő után Godrik.

Helga nem tett úgy, mintha nem tudná, elsősorban neki szól ez. Hálás volt a többiek eddigi tapintatáért is.

- Menjetek csak - felelte. - Én még maradok.

- Mi végre?

- Gondolkodom - sóhajtott az úrnő, s végre felemelte a fejét a kezéről. - Gondolkodom.

- Miről gondolkodol? - kérdezte Godrik, de csak azért, hogy szóljon, hiszen mindnyájan tudták, miről gondolkodik.

- Ama sebeket nem egy egyszerű állat ejtette Ulán - jelentette ki némi habozás után Helga, s hogy senki sem szólt rá, hozzátette: - Démon volt.

- Lehet - bólintott megfontoltan Malazár. Az arcán egy izom megfeszült. - Na és?

Helga nehezen formálta a szavakat.

- Nem tudom, mit higgyek - mondta végül halkan.

- Nincs mit gondolkodni erről - dörmögte Malazár, de nem nézett a nejére. - Ciaran története igaznak hangzik.

- Azért, mert Soladrát védi - rebegte a nő.

- Azért - hagyta rá a férfi.

- Nekünk... nem szabad magunk felé nézni - mondta Helga, s hogy Malazár felé kapta a tekintetét, láthatta, hogy az asszonynak még az ajka is vértelen. - Ki kell derítenünk az igazságot.

- Miért? - kérdezte Malazár keményen.

- Mert Őrzők vagyunk.

- S mert Őrzők vagyunk, kételkednünk kellene önmagunkban?

- Nem önmagunkban... Soladrában.

- Az ugyanaz! - csattant fel Malazár. - Soladra a lányom. Vér a véremből, hús a húsomból. Magamban kételkednék, ha kételkednék benne.

- Ő is csak... ember - nézett rá Helga, s hófehér arcán még a finom szeplők is elsápadtak. - Vétkezhetett ő is. Hibázhatott...

- Vétek? - horkant fel Malazár dühösen. - Hiba? Tudod, mi lenne Soladrával, ha bűnösnek bizonyulna?

Helga nem is válaszolt, csak megborzongott.

- Nem - jelentette ki határozottan a férfi. - Vegyék le inkább vállamról az őrzői terhet, de én ezt akkor sem nézném tétlenül, ha Soladra valóban bűnös lenne.

- Malazár...! Eldobnád magadtól a felelősséget?

- Inkább, mint a gyermekem életét!

- Nem biztos, hogy... Nem biztos, hogy Soladra lenne a bűnös. Meg kellene néznünk...

- Nem. - Malazár kijelentése megfellebbezhetetlennek tűnt.

- Miért? – kiáltotta kétségbeesetten Helga.

- Mert a szívem tudja az igazságot.

Helga nem szólt, csak elgyötörten felsóhajtott és lehajtotta a fejét.

- Talán… - szólalt meg Rowena habozva -, talán én megtehetném. – S hogy mindenki reá nézett, kissé biztosabban folytatta: - Magam is szeretem Soladrát, mint édes lányomat, de mégiscsak távolabb állok tőle, mint ti.

- Így van – bólintott Godrik. – S ez rám is igaz. Ha mi járnánk utána, az olybá lenne, mintha ti magatok tennétek ugyanezt.

Helga habozva pillantott fel Malazárra, de a férfi makacsul a padlóra meredt.

- Jól van… - lehelte az asszony egy parányi sóhaj kíséretében. – Tegyétek azt, amit helyesnek véltek.

Rowena bólintott, majd maga is sóhajtott egyet. S mintha ez a sóhaj körbejárta volna a kis kápolnát, megremegtette a levegőt. Mintha képek elevenedtek volna meg előttük, alakok, kik nemrégiben jártak itt, beszéltek vagy cselekedtek, de oly gyors egymásutánban, mintha vihar fútta volna el őket, s a felderengő képekből nem maradt több, mint bizonytalan látomás.

Godrik a gyertyák felé intett, s azok lángja fellobbant egy pillanatra. De a pillanat alatt ugyanúgy felvillantak az imént látott alakok, mint Rowena sóhajára, s villámcsapásként ugyanúgy elenyésztek, mielőtt bárki is utánuk kaphatott volna.

- Valóban volt itt egy démon – jelentette ki Godrik.

- De nem Soladrához tartozott – egészítette ki Rowena.

- Bár védte őt, kétszer is.

- Idwal ellenében.

- De nem Soladrához tartozott.

- Nem Soladrához tartozott – erősítette meg Rowena.

Helga végre levegőt vett. Egyik lábát kissé előrébb tolta, s megismétlődött az iménti jelenet: alakok villantak fel, mintha porfelhők lettek volna, ám mielőtt észlelni lehetett volna őket, elenyésztek.

- Nem Soladrához tartozott – ismételte meg ő is felderülve. – Hallod ezt, Malazár? Soladra ártatlan: nem ő uszította Idwalra azt a pokolfattyát! Ártatlan! Nézd meg!

- Tudom – bólintott Malazár végre a feleségére nézve. Senki sem vette észre, hogy csak most engedi ki az eddig ökölbe szorított kezét.

- Nézd meg!

- Nem – rázta meg a fejét.

- Nem akarod látni, hogy…? – nyaggatta Godrik is, de Malazár ismét csak nemet intett.

- Nincs szükségem rá. – Halványon elmosolyodott, majd átölelte a hitvese vállát. – Gyertek, menjünk, keressük meg szegény gyereket! Biztosan halálra van rémülve.

A többiek egyetértettek vele, s megkönnyebbült szívvel sietve hagyták el a rossz emlékű helyet.

Tán ezért nem vették észre, hogy a szenteltvíztartóban feketévé vált a víz, a levegőbe dohos szag keveredett, a gyertyák fénye elhalványodott, s a kápolna sima padlója megrücskösödött.

Mert az Őrzők ugyan azt kikutatták a nyomokból, hogy Idwalra nem Soladra uszította azt a démont, de más egyebet semmit sem kutattak ki. Beérték a féligazsággal, mert… emberek voltak ők is.

*

De hát akkor kihez tartozott ama démon?