Harry dobogó szívvel lépett a barlangba. Járt már itt természetesen, nem is egyszer. Melyik gyerek nem? De az Átjárón még soha nem jutott át, pedig azzal is próbálkozott. Ám az Átjárónál ilyenkor azonnal működésbe lépett a varázslat. A belépő gyermek úgy érezte, puha vatta öleli körül, és a következő pillanatban a mágia messzire repítette. Minél könnyebb volt a gyerek, és minél nagyobb lendülettel indult, annál messzebbre. És mivel soha nem ütötték meg magukat – a varázslat erről is gondoskodott, – órákat szoktak ezzel játszani a kicsik.

Harry még emlékezett rá, hogy a többiekkel milyen nagyokat nevettek, sikongattak annak idején. Most egyszerre olyan távolinak tűnt az emlék.

De mi van akkor, ha az Átjáró szerint mégsem elég távoli? Mi van, ha még mindig gyermeknek ítéli, és nem engedi át?

Joshua nem akar tenni semmit, neki kell lépnie. Neki kell lépnie. Muszáj.

Harry vett egy mély lélegzetet, aztán nagy lendülettel elindult.

Az Átjáró átengedte.

Harry döbbenten nézett szét a beugró részben. Meglepő… Innen, belülről is ugyanolyan, mint az Átjárón túlról…

Lángok lobbantak fel, és hamarosan teljesen körbevették. Kéken és zölden lobogó lángok. Táncoltak, hullámzottak, elszédítettek… és hamarosan elültek. De ekkor már egy másik barlang tárult a személő elé.

Harry már hallott erről a másik barlangról. Ez az Átszálló, eddig a Földről is eljuthatott bárki. Csak itt egy kis botocskát kellett kettétörnie annak, aki el akart jutni a fehér mágusok falujáig. Ha ketté bírta törni, jó szándékkal közeledett. Azt átengedte az Átszálló. Ám aki sötét terveket forgatott magában, az semmi erővel nem tudta kettétörni a botocskát, és annak a halál máglyáját jelentették a felcsapó kék-zöld lángok.

Harry kissé megborzongott, pedig ő aztán álmában sem akart semmi rosszat a falujának, no meg ráadásul most a Földre igyekezett, nem vissza, tehát a botot a kezébe sem kellett vennie. Viszont itt kellett kigondolnia, hogy hova is akar menni.

A Malfoy-kúria.

Ismét felcsaptak a kékes-zöldes lángok, megint megkezdték szédítő táncukat. Szerencsére ez sem tartott sokáig, mire Harry megérezte volna a fejében a körforgást, az egész már abba is maradt.

Egy barlangban kötött ki. Egy igen-igen szűk és sötét barlangban. Annyira szűk barlangban, hogy az már inkább hasonlított egy zsúfolt kamrához, aminek polcairól most mindenféle állagú holmi esett a fiú nyakába.

Harry fuldokolva, félvakon botorkált ki. Hallotta a csörömpölésből, dübörgésből, hogy nekiment néhány tárgynak, de nem foglalkozott most vele. Nem győzött köhögni, és türelmetlen mozdulatokkal söpörte ki a hajából, arcából a rárakódott por és folyékony valamik undorító kulimászát, és igyekezett lerázni a lábáról a rátekergőzött WC papírtekercset. Kissé felháborodva tudatosult benne, hogy takarítószeres kamrába sikerült megérkeznie. Jó idő eltelt, mire újra látott, és ekkor azt kívánta, bár ne látna még mindig semmit.

Két marcona külsejű varázsló állt vele szemközt. S nehogy Harrynek kétségei támadjanak a szándékaikat illetően, varázspálcájukat fenyegetően rászegezték.

*

- Mr. Malfoy! Egy illegális behatolót kaptunk el – hajtotta meg magát a nagydarab varázsló, aki kihallgatást kért.

A kastély ura végre elfordította a fejét az ablaktól, és ránézett. Tekintete hideg volt, és érzelemmentes. Mondhatni, közömbös. Pedig mind a kora ellenére még mindig rendkívül finom vonásai, mind acélszürke szeme alkalmas lett volna rá, hogy érzelmek széles skáláját fejezze ki, de nem tette. Csak elenyészően ritkán és csak nagyon kevesen láttak ilyesmit Lucius Malfoyon. És ezek közé a kivételezettek közé nem tartozott az őrség parancsnoka.

- Na és? – kérdezte előkelően halk, de erőt sugározó hangon az úr.

- Kihallgatást kér Öntől, uram.

- Kihallgatást kér? – vonta fel a szemöldökét Lucius.

- Igen, uram – válaszolta habozva a parancsnok. Szemmel láthatóan erősen feszengett.

- Hogyan is lehetséges ez? – A szabályok értelmében az őröknek azonnal meg kellett volna ölniük a behatolót, és ezt a parancsnok is, és Lucius Malfoy is tudta.

- Öööö… Azt mondta, hogy az ön rokona, uram.

A marcona férfiról lesírt, hogy legszívesebben valahol egészen másutt tartózkodna.

- Miféle rokonom? – Lucius arca ahelyett, hogy kíváncsiságot árult volna el, gőgös és ingerült lett.

- Azt mondta… Azt mondta, hogy a neve Harry Malfoy – hadarta fejét alázatosan lehajtva a parancsnok. – És hogy az ön unokája, uram…

Lucius mereven nézett a parancsnokra. Hideg szeme ellenére látni lehetett, hogy a gondolatok őrült sebességgel kergetik egymást a fejében. Végül megszólalt:

- Vezessék be.

A parancsnok meghajolt, majd gyors léptekkel az ajtóhoz ment. Kidugta a fejét, valamit intett. Ezek után két másik harcias alak lépett be, egy hátrakötött kezű fiút tuszkolva maguk előtt.

Lucius figyelmesen vette szemügyre a jövevényt. Tizenhat-tizenhét éves, magas, korához képest meglepően izmos, de karcsú testalkatú fiút látott maga előtt. Hosszú, egészen világos, szinte fehéren szőke volt a haja, szeme pedig acélosan villogó szürke. Luciusnak ismerősek voltak a színek, a formák, csak a napbarnított bőr, és a siralmasan egyszerű – és pillanatnyilag meglehetősen viseltes - ruházat nem illett a képbe. De egyébként… mintha magát látta volna ugyanennyi idősen. Vagy akár Dracót…

- Hol fogták el? – kérdezte közönyösen, szemét le nem véve a jövevényről.

- A jobb szárny második emeleti takarítószeres kamrája előtt – hangzott azonnal a készséges válasz. – Innen is gondoltuk, hogy valóban az Ön rokona lehet, hiszen a kastélyba hoppanálniuk csak az úréknak lehet. Így hát… ugyebár…

- Elég – vágta el az amúgy is dadogásba fúló szóáradatot egy halk szóval a kastély ura.

A parancsnok azonnal elhallgatott.

- Volt pálcája? – kérdezte Lucius.

A parancsnok szó nélkül nyújtotta át az elkobozott pálcát. Lucius elvette. Minden egyszerű volt ezen a fiún, az ujj nélküli vászon inge, a rövid vászon nadrágja, a kötélből készült szandálja, de a pálcája nem. A pálca szép volt, fényes, ébenfa pálca.

- A magja? – fordult a fiú felé.

- Unikornis szőre.

Lucius egyet suhintott vele. A pálca végéből szikrák repültek ki.

- Szép – mondta mintegy maga elé, aztán letette az asztalra a pálcát. Kezeit összefonta a mellkasa előtt.

- Elmehetnek – vetette oda az őröknek, mire azok meghajtották magukat, és kihátráltak. A parancsnok kissé habozott, de aztán ő is kiment.

A két Malfoy egyedül maradt.

Egy darabig némán méregették egymást, aztán a fiú megszólalt:

- Eloldozhatnál.

- Miért tennék ilyet?

- Mert ezektől a kötelektől elzsibbad a karom.

- Kibírod.

- Nagyapa! – csattant fel a fiú.

- Nagyapa? – vonta fel a szemöldökét Lucius. – Azt sem tudom, ki vagy. Még soha nem találkoztunk.

- Hát nem… - hagyta helyben a fiú. – Nos, jó… Harry Malfoy vagyok. Az unokád. Elég ennyi?

- Mihez?

- Ahhoz, hogy tudd, ki vagyok. Különben is tudtad.

- Honnan tudtam volna?

- Elég, ha rám nézel – mosolyodott el halványan Harry. – Apámra hasonlítok, és látom, hogy ő meg rád. Szóval rád hasonlítok, és te nagyon jól tudod, hogy ki vagyok.

- Tudom – bólintott Lucius elgondolkodva. Mintha valami régi emléket idézett volna fel. – Tudom… Harry Ronald Granger Malfoy vagy. Az unokám…

Harry látta a férfi szemén, hogy most lélekben messze jár. Az időben utazott vissza. És minden bizonnyal roppant megható pillanatra révedhetett, de Harry jobb néven vette volna, ha a nagyapja most inkább a jelennel foglalkozna, és itt is nevezetesen az ő karjával. Tényleg kezdett kellemetlenül zsibbadni.

- Nagyapa…! – kockáztatta meg, hogy magára vonja Lucius figyelmét. Sikerrel.

- Minek jöttél ide? – kérdezte hidegen a férfi.

- Ezt nevezem! – fakadt ki a fiú. – Több, mint tizenhat év után eljövök hozzá, és ő ahelyett, hogy örülne nekem, letámad, hogy minek jöttem ide! És mellesleg megkötözve hagy…

- Miért örülnék neked? Felbukkanásod egyelőre csupán kellemetlen, de hamarosan igen bosszantóvá is válhat.

- Kellemetlen? Bosszantó? Hogy az unokáddal lehetsz? – hüledezett a fiú.

- Mégis mit vártál? Azonnal itt lesz a Nagyúr, és nem csak téged, hanem engem is faggatni fog, hogy hogyan is kerülhettél ide.

- A Nagyúr? A Sötét Nagyúr? Voldemortról beszélsz?

Lucius arca enyhén megrándult.

- Vagy igen nagy bátorságra, vagy igen nagy ostobaságra vall, hogy nevén mered nevezni – mondta hidegen.

Harryt szemmel láthatóan nem érdekelte Lucius aggodalma. Teljesen más foglalkoztatta.

- Voldemort idejön? Csak úgy idejön? Te… halálfaló vagy?

Lucius arca most már úgy rándult meg, mintha ostorral csaptak volna végig rajta.

- Még hogy az unokám…! Az én véremből való nem lehet ennyire ostoba!

- Nem vagyok ostoba! – tiltakozott a fiú.

- Igenis ostoba vagy! – sziszegte a férfi az arcába. – Ostoba vagy, mert nem tudsz semmit, és ostoba vagy, mert ide mertél jönni. Megszöktél otthonról?

- Nos… igen – vallotta be habozva Harry.

- Miért?

- Hallottam, hogy Voldemort közel áll ahhoz, hogy elkészítse az Élet Vizét.

- És?

- Meg kell állítanom.

- Neked?!

- Igen. Július 31-én születtem, és magid vagyok.

Lucius arca ismét erőteljesen megrándult. Mintha nem tudta volna eldönteni, hogy sírjon-e, vagy nevessen. Végül megvetően kirobbant.

- Meglátszik, hogy ki az anyád! Csak egy griffendéles lehet ilyen önhitten ostoba, hogy nyitott mellel bemegy az oroszlán barlangjába.

- Ne sértegesd az anyámat!

- És ki akadályozna meg benne?

- Én!

- Mondom, hogy ostoba vagy!

Harry dühe fellángolt. Még hogy a nagyapja…? Ez a rosszindulatú vénember? Hát majd most megtanulja, hogyan merészelje az ő anyját sértegetni! Magid erejével pillanatok alatt eltépte a kötelet, és a férfi torkának ugrott.

Luciust meglepte a dolog. Határozottan meglepte. De villámgyorsan kiderült, hogy igaz a mondás: öregember nem vénember. Ráadásul Lucius a varázslók között még csak középkorúnak számított, tehát ereje teljében volt. A harc művészetéről pedig eddigi élete során jóval többet tanult, mint a fiú, így nem okozott számára különösebb nehézséget, hogy kivédje a kölyök támadását, sőt, hogy a lendületét saját maga ellen fordítsa.

Ami meglepte, az Harry varázsló ereje volt. Szabályszerűen látta, hogyan izzik fel a fiú körül a mágia, és ilyen jelenséggel még a Sötét Nagyúrnál sem találkozott.

Azért jött, hogy megállítsa a Nagyurat? Hm… De még fiatal… Rettenetesen fiatal, és tapasztalatlan. No és… ostoba!

Kifordult Harry támadásából, és perdülése közben kicsavarta a fiú karját. Egy másodpercig könnyedén megtartotta, aztán elengedte, kicsit még lökött is rajta, hogy a gyerek az asztalnak esett.

- Tartalékold az erődet a Nagyúrra – vetette oda neki. – Még lehet, hogy elég sem lesz.

- Tényleg a kezére adsz? –tápászkodott fel Harry az asztalról.

- Ezt úgy kérdezed, mintha lenne választásom – mondta Lucius közömbösnek tűnő hangon.

- Miért? Nincs?

Lucius ismét karba fonta a kezét, úgy méregette az ifjat.

- Ezek szerint nem sokat meséltek az itteni életről a szüleid.

- Tudom, hogy apám rendszeresen meglátogat téged.

- Engem? – vonta fel Lucius a szemöldökét, aztán finoman elmosolyodott. – Nem tudom, merre járhat, amikor azt állítja, hogy nálam van, de ha rendszeres a dolog, én Hermione helyében nem örülnék.

- Micsoda? – hördült fel Harry.

- Azóta nem láttam, mióta elhagyott bennünket a miatt a… anyád miatt.

Harry agyában két irányba futottak a gondolatok. Tehát az apja hazudott nekik. Nem Luciushoz járt. De hát akkor hova?

Elhagyott bennünket… Elhagyott…

- Elhagyott benneteket? Mármint… téged és nagyanyát? – kérdezte reménykedve.

- Mármint engem és a Nagyurat – mondta Lucius, kegyetlen kis mosollyal a szája szegletében. – No és a bajtársait. A többi halálfalót.

- Nem igaz… - suttogta Harry fehér szájjal. – Apu nem volt halálfaló soha!

- Nagyon ígéretes tehetség volt. Nem véletlen, hogy a Nagyúr már egészen fiatalon a vezérkarába emelte. Csak aztán jött az a sárvérű nő, meg a fattyú, aztán Piton…

Harryben csak halványan rémlett fel, hogy ezek a megvető hangon emlegetett személyek nem mások, mint az ő imádott anyja, nomeg ő maga. De ezzel a sértéssel nem is foglalkozott. Piton…

- Mi van a professzorral? – kérdezte.

- Ismered? – villant meg Lucius szeme.

- Mi van vele? – ismételte meg a fiú a kérdést, ezzel kikerülve Luciusét.

- Nem tudom, mi van vele – gonoszkodott a férfi. – Csak azt tudom, hogy ő a másik renegát halálfaló, aki akkor lépett le, amikor az apád. Vitték magukkal Piton szajháját, meg a kölykét, a Nagyúr kedvencét.

- Joshua…?

- Igen, azt hiszem, ez volt a neve.

- Joshua a Nagyúr kedvence…?

- Nem láttad a karján a Jegyet? Pedig úgy látom, ismered a kölyköt.

- Hogy Josh…? Halálfaló? Egy gyerek?!

- Egy magid gyerek. A Nagyúr figyelmét nem szokta elkerülni semmi.

Harry szédült az új információk hallatán.

- Nem igaz… - dadogta. – Hazudsz!

- Ugyan, kölyök! – mosolygott megvetően Lucius. – Miért tennék ilyet?

- Hogy élvezd a kínomat.

- Nem vétettél nekem semmit – vonta meg a vállát a férfi.- Hacsak azt nem, hogy idejöttél.

- Hát küldj vissza!

- Nem lehet. És jó, hogy mondod, itt az ideje szólnom a Nagyúrnak.

- Nagyapa…!

- Ne szólíts így! Semmi közöm hozzád!

- De nagyapa…!

- Ostoba kölyök! Fogd már be végre a szád! – sziszegte Lucius, majd pálcáját villámgyorsan a fiúra szegezte.

Harry érezte, hogy a kötelek ismét a csuklójára kúsznak, de most nem csak a kezét, hanem az egész testét megkötözték, szájába pedig pecek került. Haragosan meg akarta semmisíteni megint az egészet, de megdermedt attól, amit látott.

Lucius megérintett a saját bal alkarján egy sötét foltot, és behunyta a szemét. Füst szállt fel, ami mintha a férfi karjából jött volna. Egyre sűrűsödött, aztán egy arccá állt össze. Egy halottfehér, sovány férfi arcává, akinek vörös volt a szeme, az orra pedig lapos, mint egy kígyóé.

Az idősebb Malfoy mélyen meghajtotta magát az arc előtt, és megvárta, míg az szólítja meg.

- Lucius, drága barátom! – szólalt meg a rémlátomásos arc halk, magas hangon. – Miért kívántál látni?

- Nagyuram! – egyenesedett fel a férfi. – Különleges látogatóm érkezett, akivel lehet, hogy találkozni akarsz

- És ki lenne az?

- Egy fiú. Azt állítja magáról, hogy Harry Malfoynak hívják, és hogy az unokám.

A füstből épült arc megfordult, és a vörös szemek a fiúra meredtek.

- Igen… Ez az arc.. a haj… a szem… Olyan, mint te, Lucius.

- Valóban döbbenetes a hasonlatosság, Nagyuram.

- És azt hiszem, nem is véletlen. Ez a kölyök szerintem tényleg a te unokád, Lucius.

- Magam is roppant valószínűnek tartom, Nagyuram.

- Tehát eljött végre… - húzódott mosolyra a kígyószerű arc.

- Ahogy előre megmondtad, Nagyuram…

 Folytatása következik

vissza

tovább