- Hozd ide hozzám, Lucius! - mondta Voldemort.

Ám Lucius megrázta a fejét.

- Nem hiszem, hogy ez sikerülne, Nagyuram! A kölyök saját bevallása szerint magid, és az imént is úgy semmisítette meg a kötelékeit, mintha nem is lettek volna.

- Értem - vonta fel magasra a szemöldökét Voldemort. - Nos, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez. Jövök! - Azzal a füstből szőtt arc eltűnt. Helyette megjelent a Malfoy-kúriában az egész férfi, a maga teljes valójában.

Harry végre igazán szemügyre vehette.

Magas, szikár férfi állt előtte, tetőtől talpig fekete talárban. A kígyószerű arc - ha lehet - még félelmetesebb volt így, élőben, mint az imént, füst alakban. Harry undorodva hátrált egészen az asztalig.
Voldemort természetesen észrevette a fiún az irtózást. Keskeny szájára gúnyos mosoly ült ki.

- Felesleges húzódoznod, ifjú Malfoy - mondta élesen magas hangján. - Az elkövetkező időszakban sok időt fogunk együtt tölteni. Nagyon sok időt.

Aztán félig hátat fordított a fiúnak, ahogy Luciushoz szólt.

- Kár, hogy nem ismerted a muglik moziját.

- Hallottam már róla, Nagyuram.

- És hallottál már a Csillagok háborúja című filmről is?

Lucius elgondolkodott egy kicsit.

- Űrhajók, jedik, sith-lovagok? - kérdezte kissé bizonytalanul.

- Bravó, barátom! Sokkal műveltebb vagy a mugli filmművészetben, mint gondoltam! - nevetett Voldemort. - Igen, arról beszélek. Teljesen úgy érzem magam most, mint a császár, amikor Darth Vader eléhozta az ifjú Skywalkert.

- Ifjú Skywalkert... - erőltette az emlékezetét Lucius. - Ő annak a fekete páncélosnak volt a fia, nemde?

- Úgy bizony! - nevetett fel ismét Voldemort, aztán a kezét Lucius vállára tette, úgy hajolt közelebb a férfi füléhez, bár nemigen halkította le a hangját. - Itt viszont én vagyok a császár, a kölyök Skywalker, te pedig, drága barátom - az apja!

- Én a nagyapja vagyok - nézett a Nagyúrra mosolytalanul Lucius.

- Hát igen... - fordult vissza Voldemort Harry felé. - És nem ez az egyetlen, amiben a mi történetünk más, mint a mugli film története. Az eltérés például abban is meg fog nyilvánulni, hogy ebben a mesében én fogok győzni, te pedig, ifjú Malfoy, eldöntheted, hogy mellém állsz vagy meghalsz.

Harry döbbenetén végre felülkerekedett a haragja. Ám mielőtt ismét eltüntette volna a kötelékeit, felfigyelt Lucius szemére. Az idősebb férfi arca merev volt, mintha maszkot viselt volna, de a szeme figyelmeztetően villogott. Harry végre ráébredt, hogy neki szól ez a figyelmeztetés. A fiú teljesen összezavarodott, de felcsendült a belsejében, mit is mondott neki nemrégiben Lucius: "Tartalékold az erődet a Nagyúrra. Még az is lehet, hogy elég sem lesz." Hogy is van ez? Most feladta őt a nagyapja Voldemortnak vagy sem? Védi vagy sem? Harry egyszerűen képtelen volt válaszolni ezekre a kérdésekre, de úgy látta jónak, hogy most inkább óvatos legyen, mint heves. Kifújta a tüdejéből a levegőt, amit egy fél percig visszatartott, és ellazította az izmait.

Reakciója egyik férfi figyelmét sem kerülte el. Lucius alig észrevehetően megnyugodott - bár csak átmenetileg, - Voldemort viszont érdeklődve kapta fel a fejét.

- Nocsak! - mondta. - Nem téped szét a béklyóidait?

Harry nyugton maradt és felpeckelt szájjal természetesen nem is válaszolhatott.

- Pedig jobb lenne neked, fiatal barátom, hidd el! - folytatta a Nagyúr. - Úgy látom, Lucius gondoskodott róla, hogy alaposan meg legyél kötve, arra pedig nemigen számíthatsz, hogy bárki is a segítségedre sietne. Magadnak kell hát elbánnod a kötelékekkel, méghozzá minél előbb!

Harry most sem mozdult. Voldemort felvonta a szemöldökét és gúnyosan felnevetett.

- Lehetséges, hogy az ifjú fehér mágusunkban felülkerekedett a józanész? Ez meglepő! Bevallom, nem ezt vártam. De ha már itt vagyunk, tedd meg nekem azt a szívességet, fiatal barátom, hogy megmutatod magid képességeid egy részét, és elbánsz azzal a kötéllel.

Harry csak nézte a Nagyurat. Ha szemmel ölni lehetett volna, Voldemort kétségtelenül holtan esett volna össze. Ám mivel a gyilkolásnak ez a módja még mindig nem működik - még magidoknál sem -, Voldemort leült egy székre, egyik lábát átvetette a másikon és érdeklődve figyelte a fiút.

- Nem? - kérdezte. - Látom, a szép szóval nálad nem megyek sokra... De vannak más eszközeim is. Tudod, én is varázsló vagyok, és állítólag nem is akármilyen. Mit szólnál hozzá, ha ez a kötél elkezdene szorítani téged? Hm?

Hanyagul a fiú felé suhintott pálcájával, amit a talárja ujjából húzott ki, és a kötél valóban egyre szorosabb és szorosabb lett. Harry érezte, miként vágódik bele egyre jobban a húsába. Csak annyit kellett volna tennie, hogy eltünteti a gondolatának erejével, de - nem tudni, miért - úgy érezte, nem lenne jó, ha megtenné. Szinte presztízskérdést csinált abból, hogy azért sem. Igyekezett minél jobban ellazítani az izmait, mintegy befelé koncentrált, és tűrte, hogy a kötelékek mind jobban és jobban szorítsák. Még akkor sem szólt, amikor már felsebezte a bőrét, és valóban szó szerint a nyers húsába vágott. Érezte, miként csordul le a vére egyre sűrűbb cseppekben - de meg sem mukkant, és a kötelet sem tüntette el.

- Attól tartok, ez a módszer nem válik be, uram - hallotta valahonnan nagyon messziről Lucius hangját.

- Igen... - válaszolt rá bosszúsan Voldemort magas hangja. - Magam is úgy látom. No de sebaj! Van még más lehetőség is!

Harry érezte, hogy a szorítás egy szempillantás alatt megszűnik, de a kötél továbbra is fogva tartotta a testét. Csak olyan... furcsa lett. Mintha mozgott volna. És a mozgás közben ezernyi apró pikkely piszkálta a sebeit. Mintha... És mielőtt Harry végiggondolhatta volna, már szembe is találta magát - egy kígyóval.

A fiú döbbenten kapta hátra a fejét. Alig merte tudatosítani magában, hogy a szájába tett pecek sem pecek már... Bárki más undorodott volna, akármelyik varázsló megrémült volna, de Harry éppenséggel szerette a kígyókat. Mindössze meghökkent a váratlan fordulattól, de az első reakció után némiképp meg is könnyebbült, hiszen sokkal rosszabbat várt. Igaz, a szájába soha nem szokta venni őket, de hát édes istenem, ez is kibírható!

Bármennyire is megpróbált úgy tenni, mintha félne, Voldemortot nem egykönnyen lehetett átverni. Meglehet, azt nem tudta, hogy a fiú a kígyók nagy barátja, de azt igenis észrevette, hogy varázslata még mindig nem érte el a kívánt hatást. Bosszúsan vonta össze a szemöldökét, és könnyed pálcasuhintására a kötél ismét megváltozott. Most férgek, giliszták, szőrős hernyók, undorító, nyálkás csigák, bogarak, pókok tömkelege lett, amik rámásztak a sebére, szívták, nyalogatták a vérét, a kivillanó húsát, bele-belecsíptek, martak, és ami azt illeti, a szájában sem maradtak tétlenek.

Harryt most már valóban a rosszullét környékezte. Az ájulással küszködve próbált meg erőt venni magán, hogy ne égesse porrá a testén, sőt már a testében nyüzsgő förtelmes masszát. Hogy miért is nem szabad, azt már régen nem tudta - ha tudta is valaha, - de ez már nem is számított. Az öntudata szélére sodródott akarata parancsolta így - és a többi nem volt lényeges.

Küszködése azonban jóval túllépte azt az időhatárt, amit Voldemort felállított. A Sötét Nagyúr bosszankodva állította helyre a kötél állagát, és türelmetlenül zongorázni kezdett a saját térdén.

- Biztos, hogy a fiú magid? - fordult Lucius felé. A szeme vörösen izzott az indulattól, magas hangja pedig olyan hidegen csengett, mint a jégcsapok csilingelése.

- Magam is láttam, Nagyuram - válaszolta behízelgően Lucius.

- Lássam!

Harry arra figyelt fel, hogy Lucius engedelmesen belenéz azokba az embertelen vörös szemekbe, és teste egyre előrébb dől, mintha azokban a szemekben mágnes is lenne, ami egyre közelebb húzza a szerencsétlen áldozatot. Mint amikor a kígyó hipnotizálja a békát. Már éppen mozdult volna, hogy kiszabadítsa a nagyapját ebből a bűvöletből, amikor Lucius magától kiegyenesedett; szemmel láthatóan megszűnt a varázslat.

- Hm... - gondolkodott el Voldemort. - Érdekes. Nagyon érdekes. Úgy látszik, a fiú valami érthetetlen oknál fogva igencsak vonzódik hozzád, Lucius.

- A szerető nagyapjának tart, Nagyuram - húzta el a száját gúnyosan Lucius, amikre Voldemort ugyanolyan gúnyos fintorral válaszolt.

- Remek! - sipította. - Akkor valószínűleg nem nézi szótlanul a szenvedésedet.

- Hogyan? - vágott értetlen arcot Lucius.

- Hát így, kedves barátom! - vigyorgott Voldemort, és pálcájának újabb intése nyomán az idősebbik Malfoyt is gúzsba kötötte egy másik kötél. A Sötét Nagyúr - úgy látszik - az előző taktikát választotta vele szemben is; a kötél egyre szorosabban és szorosabban vágódott Lucius bőrébe, majd szorítása nyomán kiserkent az első vércsepp, amelyet hamarosan követett a többi is.

Lucius nem volt magid, és mindenképpen váratlanul érte a megpróbáltatás. Először meglepetésében, aztán kínjában kiáltott fel, és ahogy fokozódott a kín, úgy fokozódott az ő hangereje is, ahogy kegyelemért könyörgött. Persze teljesen hiába. Voldemort még csak arra sem méltatta, hogy a pillantását ráemelje, érdeklődő tekintete Harry arcát fürkészte.

Harryt pedig ismét megdöbbentette Voldemort. Ez a céltudatos kegyetlenség, ahogy a Nagyúr a saját főemberével is bánt, teljesen elképesztette. "Meg kell állítani"- villant belé ismét a gondolat, és most Lucius nem tudta megfékezni. Vörösen izzott fel körülötte a mágikus aurája, szemvillanás alatt elemésztve a köteleit, hogy aztán a következő pillanatban Lucius kötelei is semmivé váljanak.

Voldemort ugyan pontosan ilyesmit várt, ám az aura felvillanásának hevessége, a vörös szín intenzitása mégiscsak meglepte. De rutinos játékos lévén legyűrte a meglepetését, és azonnal védőpajzsot vont maga köré, ami zöldes villózással nyelte el a Harry kezéből kilövellő támadó sugarat. Ugyanabban a pillanatban ő maga is zöld sugárral támadta meg Luciust, aki ettől a földre vetette magát, és ott fetrengett kínjában.

- Ügyes! - szólalt meg Voldemort, elismerően biccentve Harry felé. - Valóban nagyon ügyes! De ha nem akarod, hogy megöljem a nagyapádat, jobb, ha ezt most beszünteted.

Harry habozott egy kicsit, de Lucius újabb fájdalomkiáltását hallva leengedte a kezét. Voldemort abban a pillanatban Harry felé fordította a saját kezét, így a zöld sugarak immáron a fiút támadták. Harry éleset kiáltva tántorodott az asztalnak, de szinte rögtön ezután felvonta a maga pajzsát. Voldemort azonnal leengedte a kezét.

- Látod, ifjú barátom - mondta, - jobb, ha hallgatsz a szép szóra. Az erőszak olyan durva megoldás, nemde? Ráadásul fájdalmas is.

- Meg fogom ölni magát - kiáltotta Harry.

- Ugyan, ugyan, ifjú barátom! - húzta el a száját a Nagyúr. - Ez az előbb sem sikerült, pedig igencsak próbálkoztál, ezt éreztem. Én pedig... de hiszen a saját bőrödön tapasztalhattad, milyen az, ha én támadok. Pedig elhiheted, fiam, hogy valódi erőmnek csupán a morzsáját mutattam meg neked, hiszen ha a teljes erőmmel támadlak, már nem élnél.

Akármennyire dühös is volt Harry, be kellett látnia, hogy Voldemortnak alighanem igaza van. Elkésett a védekezéssel, és ha a Nagyúr valóban meg akarta volna ölni... Na, álljunk csak meg!

- Miért kíméli az életemet? - kérdezte gyanakodva.

Voldemort szeme megvillant.

- Nocsak! - felelte mosolyogva, miközben elgondolkodva méregette a fiút. - Úgy látom, nem csak erőd, hanem eszed is van. Ezt már szeretem...

- Miért?

- Tudod, fiam - mondta lassan Voldemort, - én szeretem a kihívásokat. Kihívások nélkül eltesped az ember. Ellustul, elrenyhül. Kell valami, ami mindig készenlétben tartja. A kihívások... kondícióban tartják az embert. És te... kihívás vagy nekem.

- Azért, mert meg akarom ölni? - csodálkozott Harry.

A Nagyúr finoman elmosolyodott.

- A szolgáim naponta több száz olyan őrülttel végeznek, akik meg akarnak ölni. Ilyesmivel nem foglalkozom - tett a kezével egy elhessentő kis mozdulatot, mintha ezt a témát lesöpörte volna. - Ellenben téged, ifjú barátom az tesz különlegessé, hogy tudsz valamit, ami engem roppant módon érdekel.

- És mi lenne az? - kérdezte óvatosan Harry.

- Az - hajolt előre Voldemort, - hogy hol van a fehér mágusok bázisa.

- Nem tudom - rázta meg a fejét Harry.

- Akkor te hol éltél eddig?

- Én? Egy biztos helyen - felelte zárkózottan a fiú.

- Na látod! - húzta mosolyra a száját Voldemort. - Engem pontosan ez a biztos hely érdekel!

- Belőlem ugyan ki nem húz semmit! - jelentette ki nagy önbizalommal Harry.

- Ebben én a helyedben nem lennék annyira biztos, fiatal barátom. Tudod, minden zárnak megvan a nyitja, csak tudni kell, hogy hogyan nyissuk ki. A te nagy hibád, fiam, az a határtalan jó szíved - mondta az utolsó szavakat végtelen gúnnyal a Nagyúr. - Magadat akárminek hajlandó vagy kitenni, de azt nem bírod, ha mások szenvednek miattad. Ez gyengeség, fiam, nagy-nagy gyengeség!

- Ha vele akar zsarolni - intett Harry Lucius felé -, jobb, ha letesz róla.

- Ó, igen, az imént tanújelét adtad már, mennyire közömbös vagy iránta - ironizált Voldemort.

- Ha egy ma látott öregember és az összes szerettem között kell választanom - húzta ki magát a fiú -, akkor maga előtt sem lehet kétséges, hogy az utóbbiak mellett döntök.

- Bizony ez könnyen meglehet - forgatta meg az ujjai között a pálcáját Voldemort. - Éppen ezért nem is állítalak ilyen döntés elé.

- Akkor meg mit akar tőlem? - vált ismét gyanakvóvá Harry.

- Csupán annyit, hogy ne hagyd el ezt a kastélyt.

- Hogyan?

- Úgyis kíváncsi voltál az ősi fészekre, hát itt a lehetőség! Nagyapád lehetővé teszi neked, hogy bejárd minden zegét-zugát, belenézhetsz a családi iratokba, megnézheted az őseidről a festményeket... Ne mondd, hogy nem vágytál ilyesmire!

- Miért...?

- Én mindössze annyit kérek tőled - vágott a szavába a Nagyúr -, hogy érd be egy darabig a kastéllyal. Ne kívánkozz túl a falain, és ne is menj vissza az otthonodba. Ismerd meg a nagyszüleidet és a kastélyt alaposan.

- Na jó, de... Miért?

- Két hét - mondta kitérően Voldemort. - Mindössze két hetet kérek tőled, Harry Malfoy. Be kell látnod, ez nem egy teljesíthetetlen kérés.

Harry töprengő képet vágott. Tétován Luciusra pillantott, de látszott, hogy a férfi ugyanolyan érthetetlenül áll a Nagyúr javaslata előtt, mint ő.

Voldemort tovább ütötte a vasat. Az ablak elé lépett, karjával maga mellé invitálta a fiút is.

- És nézd csak meg, milyen hatalmas ez a kastély. Látnivalód lesz bőven! No és úgy tudom, még nem is találkoztál a nagyanyáddal.

- Nem...

- Ezt a lehetőséget nem hagyhatod ki! Kevés olyan gyönyörű és művelt úrinő akad ezen a világon, mint ő! Ne hidd el nekem, hanem győződj meg róla magad!

- Na de miért jó ez magának? - tette fel hirtelen Harry azt a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatta.

- Mondjuk azért, fiam, mert hatni akarok rád a nagyvonalúságommal - mosolygott Voldemort. - Elkeserítően kevés alkalmam nyílik ezt az oldalamat is megmutatni. Tudod, siralmasan csekély azok száma, akik erre méltóak.

- Igen? És mégis hányan vannak? - kérdezte kíváncsian Harry.

Voldemort töprengőn tette össze a két kezét az orra előtt.

- Hányan is? Várjunk csak... Ha jól számolom, pillanatnyilag te vagy egyedül. Nos, tehát áll az alku? - nyújtotta természetellenesen hosszú ujjú, szikár kezét a fiú elé.

Harry lenézett a kézre, aztán Voldemortra.

- És mi van, ha nem tartom be? - puhatolózott. - Mi van, ha mondjuk most megyek el?

- Akkor? - mosolyodott el szívélyesen Voldemort. - Ó, semmi különös! Csak megölöm a nagyapádat a nagyanyáddal együtt.

Harryt úgy mellbe vágta a válasz, hogy alig bírta megkérdezni:

- És ha végig maradok?

- Akkor a hajuk szála sem fog meggörbülni.
- És amikor majd elmegyek két hét után?

- Akkor sem.

Harry belenézett azokba a vörösen izzó szemekbe. A Nagyúr ugyan mosolygott, de semmi melegség nem volt a mosolyában. Harrynek a hideg futkározott tőle a hátán. Lopva Luciusra pillantott, de a nagyapja alázatosnak ható oldalpillantásokkal az urát fürkészte.

Harry agyának minden sejtje riadót fújt. Tudta, hogy Voldemort valamilyen csapdát állított, valamilyen nagyon veszélyes csapdát, de nem tudott rájönni, hogy mit. Talán idő kellene hozzá, hogy kiderítse. Nomeg... Egyfelől nem hagyhatta megölni a nagyszüleit, másfelől valóban kíváncsi volt itt mindenre. Két hét? Hát majd meglátjuk...
Egy aprót sóhajtott, aztán döntött. Belecsapott a hullafehér tenyérbe.

- Rendben van - mondta. - Áll az alku.

- Örülök neki, Harry Malfoy - vigyorgott szélesen Voldemort. - Szívből örülök neki.

Kezének szorítása száraz volt és meglepően erős. Harry felkiáltott fájdalmában, de a Nagyúr még mindig nem engedte el. Tenyerük találkozásából zöld villámok cikáztak elő, és suhantak mindenfelé. Harry kínja mellett is megfigyelte fél szemmel, hogy a villámok a kastélyt veszik körbe, mintegy kupolaszerűen. Amikor már teljes volt a kupola, abbamaradt a villámlás, és Voldemort elengedte a kezét.

- És most, hogy ilyen szépen megegyeztünk - mondta a férfi fölényesen lepillantva a kezét masszírozó Harryre, - itt az ideje, hogy megismerkedj nagyanyáddal. Egy szolga majd elkísér.

Csettintett egyet, az ajtó kitárult, és egy alázatosan hajbókoló emberke lépett be rajta. Talárt viselt, tehát nagy valószínűséggel varázsló volt, de a kétrét görnyedő háta világosan mutatta, hogy a varázslói ranglétrán igencsak alacsonyan áll. Vagy... Ki tudja? - gondolta Harry. - Voldemort közelében bármi megeshet.

- Valter - szólalt meg a Nagyúr, mire az emberke csupa figyelem lett. - Kísérd el ezt a fiatalembert a nagyságos asszonyhoz.

- Igenis - hajtotta meg magát a Valter néven szólított emberke.

- És gondoskodj róla, hogy minden kívánsága teljesüljön. Azt akarjuk, hogy jól érezze magát itt, ugye, Lucius? - fordult hosszú idő után végre a főemberéhez.

Lucius haja még mindig elég kuszált volt az iménti kínzás következtében, de ziháló légzése már régen lecsillapodott. Most készségesen hajtotta meg a fejét Voldemort előtt.

- Természetesen, Nagyuram! Ahogy te akarod!

Voldemort biccentett, majd egy kézmozdulattal kegyesen elbocsátotta Harryt és az emberkét. Valter hajbókolva hátrált kifelé a szobából, de Harry nem mozdult.

- Akarsz valamit, fiam? - vonta fel a Nagyúr kérdőn a szemöldökét.

- Nagyapa nem jön velem? - kérdezte habozva a fiú.

- Nem. Nekünk még megbeszélni valónk van. Majd vacsoránál találkozunk.

- Értem - bólintott Harry, majd ő is távozott.

Alighogy becsukódott mögötte az ajtó, a Nagyúr minden figyelmét Luciusra fordította. Átható tekintettel fürkészte a főemberét, miközben ezt mondta:

- Akkor most lássunk végre munkához, ha már így ölünkbe pottyant ez a lehetőség.

 Folytatása követekezik

vissza

tovább