Josh még emlékezett rá, hogy a Malfoy kastélyba csak a családtagok hoppanálhatnak, és azok, akiknek a családfő engedélyt adott. No persze a Nagyúr és a Mester kivételek voltak ez alól, de ez most nem számított. Ő, Joshua nem volt kivétel, tehát az Átszállóban át kellett gondolnia, hogy hová is akar megérkezni.

Emlékezett arra is, hogy hogyan menekültek ki annak idején a Malfoy-kastélyból. Már csak azért is, mert ezt gyakran felelevenítették a felnőttek. Érdemes lenne követni ugyanazt az útvonalat, hátha ez most is élő lehetőség. Persze, jobb, ha először a folyó túloldalára hoppanál, mert ki tudja, hogy mi várja odaát.

Hát akkor… Rajta!

Ahogy végiggondolta a célját, már ott is volt. Átható hangú mély búgás zúdult rá azonnal. Josh elkínozva kapott a füléhez, kezével igyekezve tompítani a zajt, ám amikor kitántorodott a bokrok rejtekéből, kiderült, hogy nem ez az egyetlen támadás ellene. Egy varázspálca szegeződött a halántékának, és lágyan csengő női hang igyekezett keményen szólni rá:

- Ne mozdulj, mugli!

Joshua valóban megdermedt, csak a szeme sarkából mert a foglyul ejtőjére pillantani. Középtermetű, csinos fiatal nőt látott. Azt, hogy középtermetű és csinos a nő, a gyér fény ellenére is meg bírta állapítani, annyira ott domborodott a sziluett, ahol kell, ám azt, hogy fiatal a nő, a hangjából ítélte meg.

Úgy tűnt, egyedül van.

Josh egy szempillantás alatt lefegyverezte a nőt, és ugyanazzal a mozdulattal mögé is került. A nő addig pálcát szorongató jobb kezét szorosan markolta a bal kezével, így a nő másik kezét is tétlenségre kárhoztatta, jobbjával pedig most ő szegezte a pálcát a nő halántékának.

Hm… Milyen jó illata van!

Visszahátrált foglyával a bokrok közé.

- Ki vagy te? És mi ez a riadalom? – kérdezte belesúgva a nő fülébe. A hangja önkéntelenül is mélyebb és búgóbb lett, mint általában szokott.

- Miattad van – nyögte a nő. – Ha idegen próbál behatolni a Malfoy kastélyba, azonnal jelez valamelyik varázslat. Nem tudtad?

- Ez itt nem a Malfoy kastély. Az a fény mindig ott van? – kérdezte a fejével a távoli zöld fény felé bökve. Mivel az arca hozzásimult a nő fejéhez, a fogoly érezte a mozdulatot.

- Nem – válaszolta. – Úgy látszik, mégsem miattad van. Valaki más próbált meg behatolni. Most már elengedhetsz.

- Miért engednélek el? – csodálkozott Joshua.

- Hiába szegezed rám azt a pálcát, úgysem tudod használni – felelte gúnyosan a nő.

- Már miért ne tudnám használni?

- Mit kezdenél vele, mugli?

- Mugli – mormolta Josh maga elé. – Szóval te varázsló vagy. Mi a neved? És mit keresel itt?

- A nevem Gianna Darkey.

A nő úgy mondta ezt a nevet, mintha Joshnak ismernie illene. Ismernie és félnie. Josh azonban – természetesen – egyáltalán nem ismerte.

- Szép neved van – válaszolta. – Gianna… Ez olyan olaszos hangzású név.

- Mert az is, te bunkó!

- Bunkó…! – mormolta az orra alatt Josh az újabb sértést. – Na és Miss vagy Mrs. Darkey?

- Miss… Te nem tudod, ki vagyok? – csodálkozott a nő. – Honnan az ördögből pottyantál ide?

- Várj, még én kérdezek – intette le Josh, ám Gianna megelégelte a fogságot. Megpróbálta kirántani magát a szorításból, de a férfi még erősebben vonta magához. Ekkor a nő bevetette a mágiát is; pálca nélkül nagy erejű taszító hullámot bocsátott ki magából. Ám nemhogy nem sikerült ellöknie magától Josht, hanem a férfi a maga mágiájával kissé meg is legyintette. Olyasmi volt az egész, mint egy mentális csettintés, Gianna mégis úgy érezte magát tőle, mintha erőteljesen felpofozták volna. Megtántorodott tőle. Tán el is esett volna, ha Josh nem tartja annyira erősen a karjaiban.

- Ki vagy te? – suttogta a nő rémülten elkerekedő szemekkel.

- Mondtam, hogy még én kérdezek. Szóval ki is vagy te, és mit csinálsz itt?

Josh érezte a nő testének rezdüléseiből, hogy erős harcot vív benne a támadó ösztön és az óvatosság. Végül az utóbbi győzedelmeskedett.

- Mr. Malfoy alkalmazottja vagyok – mondta a nő kissé megremegő hangon. - Én őrzöm a birtokának ezt a részét.

- Mit őrzöl rajta?

- Itt van a folyó és az erdő. Mr. Malfoy nem szeretné, ha a muglik kihalásznák a halait, vagy ritkítanák a vadállományát.

- Aha…

Ebben a pillanatban elhallgatott az átható búgás.

- Mi volt ez? – kapta fel a fejét Joshua.

- Mr. Malfoy elhallgattatta a jelző bűbájt – felelt készségesen Gianna.

- Elkapta a behatolót?

- Lehet. Bár még mindig látszik a zöld fény.

- Miért? Mi van azzal a zöld fénnyel?

- Az jelzi, hogy valamelyik csapda behatolót fogott.

Josh elgondolkodott.

- Ha én most áteveznék a túlpartra, mi történne? – kérdezte.

Gianna félig hátrafordította a fejét, és Josh a sötétben is látta, ahogy a szeme felparázslik.

- Nem tudom – igyekezett Gianna ártatlan hangon felelni. – Próbáld ki!

Josh azon kapta magát, hogy meg akarja csókolni ezt a nőt. Megijedt, hogy annyira természetesen fordult meg a fejében a gondolat. Hiszen nem is ismeri! Jószerével csak annyit tud róla, hogy fekete mágus és Mr. Malfoy csatlósa. Mégis döbbenetes módon vonzza…

Josh erővel igyekezett elterelni a gondolatait a karjában tartott nőről. Tekintetét nagy nehezen elszakította tőle, és a zöld fényre nézett. Sejtette, ki lehet a behatoló. Alice. Harry hallhatott eleget otthon a Malfoy-kastélyt övező csapdákról, no meg Malfoy volt maga is. Nála biztos nem jeleztek volna a riasztó bűbájok. De Alice…!

- Mi lesz a behatolóval? – kérdezte.

- Tömlöcbe vetik – nézett vissza csodálkozva Gianna. Ki ez, hogy ezt sem tudja? Azért nem állta meg, hogy gonoszkodva hozzá ne tegye: - Már ha túléli a csapdát.

Kíváncsian leste a szavai hatását, de Joshnak csak a szeme szűkült kissé össze.

- Honnan tudod mindezt? Szoktál a kastélyba menni? – kérdezte a férfi.

- Természetesen. Hetente kell beszámolnom az őrparancsnoknak, hogy mi történt.

- Értem – bólintott Josh. – Hol laksz? Úgy értem, lenned kell valahol éjszaka vagy napközben. Valami ház, vagy ilyesmi… Hol van?

- Egy házam van, arra – intett a fejével Gianna az erdő felé. A csillagok fényénél éppen csak ki lehetett venni a fák sötét foltját.

- Kivel laksz?

- Egyedül.

- Ha hazudsz…

- Nem hazudok.

- És milyen védelmi bűbájok vannak a házad körül?

- Miért lennének védelmi bűbájok? – válaszolt kérdéssel Gianna, de Josh megérezte az egészen apró levegővételt a felelet előtt, amiből tudta, hogy a nő nem mond igazat.

Megpördítette, hogy szembenézzen vele, majd két kezébe fogta a fejét és mélyen a szemébe nézett. Valami érthetetlen szöveget mormolt a foga között, aztán száját a szájára tapasztotta. Gianna meglepődve tiltakozni akart, de ahogy kinyitotta az ajkát, csak azt érte el vele, hogy Josh csókja igazi csókká vált.

Gianna beleszédült a hirtelen rátörő érzéki hullámba. Ilyet eddigi életében még soha nem tapasztalt. Tudta, hogy most meg kellene próbálnia eltaszítani magától az idegent, de ez a kósza gondolat is gyorsan elillant az agyából, helyette remegve húzódott hozzá közelebb, és a kezével rászorította a férfi kezét az arcára. Mielőtt azonban teljesen elveszítette volna az eszét, gyémánt ragyogású fény villant fel körülöttük, és Josh elhúzta az ajkát.

Egy darabig nem hallatszott más, csak a kapkodó lélegzetvételük, aztán a férfi szólalt meg rekedtes hangon:

- Menjünk hozzád.

- Jó.

Gianna döbbenten hallotta a saját - vágytól fátyolos hangú - válaszát. Elpirult, részben szeméremből, részben haragból. Hátralépett volna, de Josh az arcát fogva még mindig nem engedte.

- Gianna… - sóhajtotta a férfi, miközben homlokát Gianna homlokának támasztotta.

- Miért tetted ezt? – kérdezte megremegve a nő.

- Ez egy összekötő varázslat volt – szedte össze magát Josh, de azért még megcsókolta Gianna homlokát. – Innentől bármi ér téged, az engem is ér. És fordítva.

- Tehát ha…

- Tehát ha csapdába csalsz engem, csapdába esel te is – mondta Josh.

- Nem hiszek neked!

Josh elmosolyodott. Elengedte Gianna arcát, kissé hátrébb lépett, és a nő felé nyújtotta az imént elkobzott pálcát úgy, hogy a hegye saját maga felé mutatott.

- Tessék – mondta. – Vedd el, és átkozz meg, ha akarsz. De figyelmeztetlek, nehogy túl ártalmas átkot mondj rám, mert az neked is fájni fog.

Gianna gyanakodó arccal vette át a pálcát.

- Te nem is használtál pálcát – mondta vádlón. – Akkor ez nem is volt varázslat!

Josh továbbra is mosolygott, úgy nézett mélyen a nő szemébe.

- Szerintem ami köztünk történik, az maga is varázslat – mondta, és Gianna kénytelen volt egy pillanatra lehunyni a szemét, ahogy a vágy átlobbant a vérén. Amikor ismét kinyitotta és Josh szemébe nézett, tudta, hogy a férfi tökéletesen tisztában van az ő érzéseivel, de azt is tudta, hogy Josh is hasonlóképpen érez őiránta.

Félelmetes volt ez a szenvedély.

Bizonytalanul ráfogta Joshra a pálcát, de nem átkot mondott.

- Ki vagy te? – kérdezte immáron sokadszorra.

- Szólíts Joshnak – mondta a férfi, és fél kézzel átkarolta a nő vállát. – Menjünk!

És Gianna engedelmesen elindult vele a saját háza felé.

*

Közönséges, barna tollú bagoly repült be a barlangba. Fáradtan leszállt az egyik sziklapárkányra, ahol egy vékonyka kis bot hevert. A bagoly billegve toporgott a botocskán, néhányat huhogott. A bal lábához kötözött pergamenből zöld fény villant elő, és a botocska hangos reccsenéssel kettétört. A bagoly ijedten röppent fel a sziklapárkányról. Kis ideig egyhelyben toporgott, aztán ismét leszállt, de ezúttal a barlang padlójára. Hirtelen kék-zöld színű lángok csaptak fel körülötte, teljesen körbevéve a megrémült állatot. Ám mielőtt a bagoly annyira felszállhatott volna, hogy átrepüljön a tüzek felett, a lángok körtánca elcsitult, és a tüzek elenyésztek.

A bagolynak fel sem tűnt, hogy immáron másik barlangban van. Felháborodott huhogással, de csalhatatlan ösztönnel megkereste a kijáratot.

*

Hermione furcsa zajra ébredt. A nap izgalmai után azt hitte, el sem tud majd aludni, de lám, tévedett. Régóta hallhatta a zajt, mert álmodott vele. Mintha egy bagoly hozott volna üzenetet neki, mint a hajdanvolt időkben…

Az asszony kábán nézett körül, kereste a zaj forrását, és végül megtalálta. Valóban egy bagoly kocogtatta az ablakot. Hermione döbbenten meredt rá.

Tizenhat… Nem is! Tizenhét éve nem kapott baglyot. Mikor Draco fogságba ejtette, gyorsan kitört a háború, minden szerette meghalt, nem volt, aki írjon neki. Mióta pedig ide menekültek… Olyan kicsi ez a falu, minek írogattak volna, ha személyesen is elmondhatták egymásnak, amit akartak.

Reszkető kezekkel nyitotta ki az ablakot. A bagoly szemmel láthatóan feldúlt állapotban volt, egyre csipkedte a lábához kötözött papírost, és egyfolytában huhogott. Nyugtalansága ráragadt Hermionéra is, együttes erővel is alig bírták eloldozni a levelet. De hosszas küszködés után sikerült, és a bagoly utolsót huhogva elrepült, az asszony pedig ottmaradt a különös küldeménnyel.

Fényt gyújtott, végre szemügyre vehette. A címzést finom pergamenre írták, cirkalmas koromfekete betűkkel: Draco Malfoy Úrnak. Hermione megfordította a levelet: a borítékot fekete pecsét zárta le, ami csupán egy kört ábrázolt. Kinek a jele a kör? Ki küldhette ezt? Hermione akárhogy törte a fejét, képtelen volt rájönni a megoldásra.

Dracónak jött, de Draco nincs itthon. Várja meg szépen ez a levél.

De Draco sem kapott már évtizedek óta bagollyal levelet! Biztos valami fontos, valami sürgős van benne… De mi?

Fel kell bontani. Levéltitok ide vagy oda, akárki beláthatja, hogy ezt muszáj megtennie. Végtére is ő Draco felesége. Mi lehet olyan, amit Draco tudhat és ő nem? Egy csomó minden, főleg Draco kémtevékenységével kapcsolatban, ezt maga is tudta, de ezt a gondolatot most egy legyintéssel elhessentette magától. Feltépte a borítékot, és mohón nekiállt elolvasni a levelet.

Ez állt benne:

Draco!

Nem gondoltam volna, hogy valaha is írni fogok neked, de olyan helyzet állt elő, amiben kénytelen voltam tollat ragadni.

Ma délután egy fiú állított be hozzám, aki Harry Malfoynak nevezte magát. Nagyon hasonlít arra a fiúra, aki te voltál hajdanán, ezért kénytelen vagyok hinni neki.

A Sötét Nagyúr tudomást szerzett az érkezéséről, és elhatározta, hogy információkat szed ki belőle rátok vonatkozóan. Talán még emlékszel, mit jelent ez: a Nagyúr kínozza a fiút, és a végén megöli.

Messze kerültünk egymástól, de a fiú Malfoy. Nem akarom a halálát, és gondolom, te sem. Én nem tehetek érte semmit, de te talán igen. Lehetővé teszem, hogy ide gyere, megnyitom neked az egykori lakosztályodat. Te döntöd el, hogy élsz-e ezzel a lehetőséggel, és azt is, hogy igényt tartasz-e a segítségemre.

Vidd el innen a fiadat, méghozzá minél előbb.

Lucius Malfoy

Hermione szédelgett, mire a végére ért, pedig nem volt hosszú a levél. Harry Voldemort fogságában! És az az átkozott Kígyó kínozza! Az asszony keze ökölbe szorult a tehetetlen dühtől.

És Draco nincs itt!

Valamit tennie kell…

Hermione egy pillanatig maga elé meredt, keze óvatos mozdulattal a hasára csúszott.

Jó. Megérti Dracót, hogy félti. Megérti a Mestert is. De ez a gyermek egyelőre nagyon jól elvan a hasában, a másikat viszont, a nagyot most reális veszély fenyegeti! Az apja nem tud róla, értesíteni sem tudja, akárki beláthatja, hogy kénytelen ő menni, és megmenteni a fiát. Igen. Nincs más lehetőség.

Ahogy elhatározásra jutott, azonnal cselekedett is. Gyorsan felöltözött, rendbe tette az ágyát, aztán kiment az ebédlőbe. Kapkodva írt pár sort Lucius levelének a végére.

Kedves Mester!

Ma éjjel kaptam bagollyal ezt a levelet. Ha elolvasod, remélem, belátod, hogy kénytelen vagyok megszegni a parancsodat.

Kérem Zeldát, hogy ügyeljen a lányokra, míg én odavagyok. Megígérem, hogy igyekszem Alice-t és Josht is megkeresni, és Harryvel együtt hazahozni!

Kívánj nekem sok szerencsét, Mester!

Ölel mindnyájótokat:

Hermione

A levelet otthagyta az ebédlő asztalon, aztán nesztelen léptekkel a gyerekszobához osont. Úgy nyitotta ki az ajtót, hogy az véletlenül sem nyikoroghatott. Odasurrant előbb az egyik, aztán a másik lánya ágyához, megigazította a takarójukat, puha csókot lehelt a homlokukra, aztán kifelé indult. Az ajtóban még megtorpant egy pillanatra, utoljára vetett még egy gyöngéd pillantást a gyermekeire, majd halkan becsukta az ajtót. Sóhajtott egyet, utána felkapta a fejét, és elszánt arccal elindult.

Úgy ért a barlanghoz, hogy útközben senkivel sem találkozott. Meg is lepődött volna, ha mégis, hiszen csak hajnali kettő körül járhatott az idő. Igaz, Pitonéknál mintha fényt látott volna, de gyorsan elment a házuk előtt. Nem akart most beszélni velük.

Az Átjáró minden további nélkül átengedte, pedig Hermione kissé tartott attól, hogy a Mester megbűvölte. Már csak azért, hogy visszatartsa őt az olyan meggondolatlan lépésektől, mint ez is.

Az asszony egy pillanatra meghökkent. Meggondolatlan lépés? Mintha valami valóban nem stimmelne… De már nem volt ideje töprengeni azon, hogy mi, mert felcsaptak a kék-zöld lángok, és megkezdték szédítő körtáncukat. Hermione kissé meglepődött és felkavarodott a gyomra. Ám szerencsére mielőtt valóban rosszul lett volna, már le is állt a lángok körtánca, és a nő ott találta magát az Átszállóban. Látta ugyan az ismét ép botocskát, de azt is tudta, neki nem kell hozzányúlnia, az csak a falu felé igyekvőknek van ott próbatételre. Itt neki most azt kell végiggondolnia, hogy hová akar érkezni, és kész.

Hermione habozott egy pillanatig, de csak egy pillanatig. „Draco hajdani lakosztálya” – gondolta, és a lángok ismét felcsaptak. Mire leültek, a nő már ott is találta magát Draco hálószobájában.

Megilletődve nézett szét. Ismerte ezt a szobát, és azt is tudta, hogy volt mellette valaha egy másik szoba. Ott tartotta őt fogságban Draco annak idején. Vajon megvan-e még? Már éppen elindult volna a kárpitozott fal felé, amikor megrázta a fejét.

Nem. Most nem azért van itt. Most Harryt kell megkeresnie.

Alig tett egyetlen lépést, fülsértő vijjogás harsant fel. Elgyötörten kapott a füle felé, de láthatatlan kezek kapták el, hátracsavarták a karját, és pillanatok alatt gúzsba kötözték.

Csapda! - döbbent rá az asszony, de már késő volt, és mire ez végigfutott az agyán, már nyílt is a hálószoba ajtaja, elhallgatott a vijjogás, és három alak rohant be. Hermione mindhármat ismerte, de csak az egyiknek örült.

- Anya! – kiáltotta Harry rémülten.

Lucius nem mondott semmit, de az arca – míg közömbös álarc mögé nem rejtette – mérhetetlen dühöt sugárzott.

A harmadik férfi pedig… Na igen… Ezt az arcot anélkül is fel lehet ismerni, hogy valaha is személyesen találkoztak volna.

- Voldemort – köpte undorodva a nevet Hermione.

- No lám csak – lépett közelebb a Nagyúr. – Ha nem is azt fogtuk, akire számítottunk, mégiscsak bevált a csapdánk.

- Mit akar az anyámtól? – pattant mellé Harry.

Voldemort továbbra is a nőt nézegette, szórakozottan válaszolgatott hát a fiúnak.

- Az anyád? Hm… - gondolkodott el. - Ha jól emlékszem, akkor ő Hermione Granger, a néhai Harry Potter barátnője.

- És a maga esküdt ellensége – vágta rá gyűlölködve Hermione.

- Milyen csodás! – húzta el a száját Voldemort. – Egyre nő a rajongóim tábora! Talán ritkítanom kellene már…

- Ne bántsa az anyámat! – kapta el Harry a Nagyúr karját. – Ha őt is börtönbe meri vetni, mint Alice-t…

Voldemort úgy mérte végig Harryt, mint egy szemtelen bogarat. Ám mielőtt bármit tett volna, Hermione is felcsattant:

- Ne bántsa a fiamat!

Voldemort ismét az asszonyra nézett. És bár Hermione hátán a hideg futkározott, nem kapta el a tekintetét, elszántan nézett azokba az embertelen, vörösen izzó szemekbe.

- Bántani? – kérdezte Voldemort Harrytől anélkül, hogy levette volna a pillantását az asszonyról. – Hova gondolsz, fiam? Régen volt már ilyen becses vendégem. Lucius! El tudnád szállásolni a hölgyet, mondjuk valahol mellettem?

- Természetesen, Nagyuram – válaszolt a háttérből Lucius.

- Akkor talán vezessük is a hölgyet oda.

Voldemort egyetlen intésére eltűntek az asszonyt gúzsba kötő zsinegek, majd ugyanannak a mozdulatnak a befejezéseként a férfi a karját nyújtotta Hermionénak. A nő a háta mögé rejtette a kezét.

- Ugyan, Miss Granger! – vicsorgott rá a Nagyúr. – Ne legyen udvariatlan! Az ilyesmi ártalmas lehet… akár Harry egészségére!

Hermione elértette a burkolt fenyegetést és erőt vett magán. Legyőzve undorát elfogadta a férfi karját, de arra ügyelt, hogy egy pillantást se vessen rá. A fiát nézte, míg el nem haladtak mellette, aztán szigorúan Lucius hátára meredt, aki előttük ment.

Voldemort hátraszólt még Harrynek:

- Eredj lefeküdni, fiam!

- Mit akar tenni az anyámmal? – kiáltott utána a fiú.

Voldemort farkasvigyorral mérte végig ismét a nőt.

- Elbeszélgetni vele – válaszolta. – Roppant élvezetes lesz.

És Hermione hátán újfent végigszaladt a hideg, ahogy a Nagyúr megpaskolta az ő karjába fűzött kezét.

 Folytatása következik

vissza

tovább