- Tessék? – kérdezte csodálkozva Hermione.

- Jól hallotta – mosolygott Voldemort.

- De… csak akkor lehetnék Lady Voldemort, ha a felesége lennék.

- Ezen egy esküvővel könnyen segíthetünk.

Hermione felnevetett.

- Csakhogy én már férjnél vagyok – mondta.

- Valóban? Tényleg… Hol is van most a férje, kedvesem? – hajolt közelebb a Nagyúr.

- Nem tudom – hőkölt hátra Hermione a túlzott közelségtől. – Miért érdekli magát?

- Mert legjobb tudomásom szerint az a bizonyos levél neki volt címezve. Két lehetőséget látok rá, hogy miért maga és nem ő jött el.

- Éspedig?

- Az egyik lehetőség az, hogy maga igen-igen illetlenül elolvasta a férjének címzett levelet. Ez nem éppen udvarias viselkedés, kedves Hermione. Ha az én feleségem lesz, attól tartok, tanulnia kell majd egy kis illemet.

- És a másik lehetőség? – vágott a nő a Nagyúr szavába. Voldemort csak sötéten mosolygott erre.

- Ismét udvariatlan volt, de majd alakul… Ezt garantálom. Nos – emelte meg a hangját, mielőtt Hermione ismét közbevághatott volna, - a második lehetőség az, ha Draco Malfoy már nem él. Ebben az esetben joggal bonthatta fel a neki címzett levelet.

- Érdekes teóriák – szegte fel az állát az asszony. – Én is felállíthatok egyet-kettőt.

- A levéllel kapcsolatban?

- Azzal is. Elgondolkodtató, hogy ön tud arról a levélről. Ugyanúgy elgondolkodtató az is, hogy tudta, miféle címzés van rajta. Két válasz-lehetőség erre is akad.

- Hallgatom.

- Az első az, hogy maga személyesen közreműködött a levél írásánál. A másik, hogy elfogta a levelet, aztán valamilyen okból kifolyólag továbbengedte.

- Megkérdezném, hogy miért tettem volna akár így, akár úgy, de előbb jobban szeretném, ha maga válaszolna az én kérdésemre, kedvesem.

- Ugyan, Lord Voldemort! – hajtotta oldalra a fejét az asszony. – Akkora helyzeti előnyben van, hogy ennyi kedvezményt igazán adhatna nekem!

Voldemort egy pillanatra meghökkent, aztán felnevetett.

- Komolyan mondom, magába akkora pimaszság szorult, kedvesem, hogy az már megérdemli, hogy respektálják! Rendben van! – mondta derűsen. - Tehát azt kérdezi, hogy én írattattam Luciusszal vagy továbbengedtem?

- Igen, Milord. Valóban erre lennék kíváncsi.

- Én viszont arra, hogy maga melyikre tippel.

- Tehát mégiscsak visszapasszolja a labdát. Hát legyen! Hm… - gondolkodott el Hermione. - Ha maga írattatta a levelet, akkor ez egyértelműen csapda. Ha azonban csak továbbengedte… nos, akkor is.

- Csak ennyi? – vonta fel a Nagyúr kérdőn a szemöldökét.

- A maga rossz szándéka felől végül is semmi kétség akár így történt a dolog, akár úgy. A kérdés inkább az…

- Igen? – sürgette a Nagyúr, mikor az asszony töprengő arccal elhallgatott. – Mi tehát a kérdés?

- Semmi, Milord – emelte fel Hermione a fejét, mint aki mély vízből bukkant fel. – Belátom, ostoba vagyok, és ostoba kérdésekkel próbálok kibújni a válaszadás alól.

Voldemort elgondolkodva fürkészte a nő arcát.

- A kérdés Lucius? – bökte ki végül.

Hermione minden önuralma ellenére alig láthatóan, de összerezzent.

- Tessék? – rebegte.

- Kedvesem, maga minden, csak ostoba nem. És kétlem, hogy az ostoba kérdések jellemzőek lennének magára. Megpróbáltam követni a gondolatmenetét, és… Nos, ha az én rossz szándékom kétségtelen, akkor másvalakié lehet kétséges. És ki más lehetne az a másvalaki, ha nem Lucius?

- Miért lenne kétséges az ő rossz szándéka? – igyekezett erőt venni magán Hermione, de a sápadtságát nem tudta eltitkolni.

Voldemort halkan, de hátborzongatóan felnevetett.

- Maga és Harry miatt, kedvesem. Akárhogy is nézzük, maga a menye, Harry pedig az unokája. Bennem is felmerült Luciusszal kapcsolatban a kétely, bár el kell ismernem, ellentétes értelemben, mint magában.

- Lehetséges, hogy Lucius Malfoy szembeszállna magával? – tette fel a kérdést Hermione kíváncsian.

- Nem tudom. De nem szokásom feleslegesen megbízni senkiben sem – mosolygott sötéten a Nagyúr. – Még akkor sem, ha az illető olyan régi szolgám, mint Lucius.

- Mit szándékozik vele tenni?

- Micsoda asszonyi kíváncsiság! – nevetett hátravetett fejjel Voldemort. – Elég egyszer megengednem, hogy egyetlen kérdést feltegyen, és tessék, máris kérdések egész áradatát zúdítja rám!

Hermione lehajtotta a fejét.

- Bocsásson meg, Milord.

- Nincs mit megbocsátanom. Ilyen a nők természete. Viszont nem kerülte el a figyelmemet, hogy a modora ugrásszerűen javul. Gratulálok! Úgy látszik, az éles eszéről szóló mendemondák nem voltak alaptalanok.

Hermione csupán meghajtotta a fejét és óvakodott attól, hogy további kérdéseket tegyen fel a Nagyúrnak.

- Rendben – bólintott Voldemort. Önkéntelenül is kihúzta magát, ahogy levegőt vett a következő mondathoz, és így lenézett az asszony fejére, hiszen jóval magasabb volt nála. – Akkor talán térjünk vissza az általam felvetett kérdésekre. Hol van a férje?

- Nem tudom – mondta halkan Hermione.

- Tehát él.

Hermione hallgatott.

Voldemort megkerülte a nőt ismét, ám most a háta mögött állt meg. Hermionét a rosszullét kerülgette, ahogy a férfi lehelete a nyakát érte.

- És hol él együtt a férjével, asszonyom?

Hermione nyugtalanul mozdult meg, de Voldemort váratlan erővel fogta meg a vállát.

- Válaszoljon a kérdésemre! – súgta a fülébe hipnotizálva.

- Egy… házban – nyögte ki Hermione. Látszódott rajta, hogy akarata ellenére teszi ezt.

- Hol van az a ház? – lépett Voldemort olyan közel az asszonyhoz, hogy hozzásimult a hátához.

- A… faluban…

- És hol van ez a falu? – búgta a Nagyúr közvetlen a nő fülébe.

- Valahol…

- Ne játszadozzon velem! – csattant fel Voldemort, de nem annyira, hogy megtörje a bűvöletet.

- Valahol… valamikor… - Hermione egyre kevésbé bírt ellenállni a férfiból áradó különleges varázsnak. Akadozva ugyan, de beszélt: - Térben… és időben… elrejtve… Nem mehet oda hozzá… Nem tudom én sem…

- Hogyan fog visszamenni? – vonta a nőt még szorosabban magához a Nagyúr. Dühös hangjából kiérződött a nyomasztóan ellenállhatatlan akarat.

- Innen… az Átszállóig… - dadogta az asszony. Lehunyta a szemét, az arca halottsápadt lett. A szoros testi kontaktussal kialakított varázslattal Voldemort a hatalmába kerítette. - A botot ketté kell… törnöm… akkor… hazamehetek…

- Miféle botot?

- Ősi varázslat… Aki ártani akar a Falunak… nem bírja eltörni… az meghal…

- Ki adta azt a varázslatot?

- A Mester…

- Ki az a Mester?

- Ő vigyáz ránk…

- Kicsoda ő?

- Ő… Vigyáz…

Hermione elájult. A hiábavaló igyekezet, hogy ellenálljon Voldemort akaratának, teljesen felőrölte az erejét.

Bárki másról lett volna szó, a Nagyúr otthagyta volna. Maga előtt is érthetetlen módon azonban Voldemortot valóban vonzotta ez az asszony. Nem engedte hát, hogy a földre essen, hanem a karjába kapta, és lefektette az ágyra. Még be is takarta.

Egy darabig még elnézte a nő sápadt arcát, aztán kiment.

- Lucius! – szólította az idős Malfoyt.

A férfi azonnal odalépett.

- Küldj ide valami cselédlányt, aki ért az ápoláshoz is – utasította a Nagyúr. – A Milady minden kívánságát teljesítsétek, de nem léphet ki ebből a szobából.

- Milady, Nagyuram? – kérdezte meglepődve Lucius.

- Mostantól ez a neve. És Lucius! Semmilyen módon nem érintkezhet a fiával. Megértetted?

- Igen, Nagyuram!

- Ha bármilyen módon is találkoznának, vagy üzenetet tudnának váltani, azért téged teszlek felelőssé, Lucius.

- Megértettem, Nagyuram.

- Helyes! Egyébként pedig – vetette oda mintegy mellékesen, - jobb, ha magad is kerülöd vele a találkozást. Egészségesebb lesz így mindkettőtöknek. Jó éjszakát!

Azzal Voldemort a saját szobájába távozott.

*

- Akármerről is nézzük, ez az ötlet nem jó – dörzsölte meg a homlokát Josh. – Ha fogolyként viszel oda, mint betolakodót, nem lesz szabad mozgásom.

- Nem lenne jobb, ha elmondanád, mit akarsz? Ha jól sejtem, a börtönből akarsz kihozni valakit. De kit?

- Honnan veszed ezt? – emelte Josh a pillantását a nőre.

Gianna elmosolyodott. Fáradt volt már nagyon, de muszáj volt mosolyognia. Milyen naiv is ez a férfi! Mint a férfiak általában, ha nőkről van szó, de Josh még jobban. Olyan… ártatlan. Ezt Gianna ösztönösen megérezte.

- Ha az iránt faggatsz, hogy hogyan lehet be-, és hogyan lehet kijutni a börtönből, akkor az elég egyértelmű, hogy onnan akarsz kihozni valakit. Újra kérdem, kit?

A férfi hosszan méregette a lányt. Alig egy-két órája ismerte, mégis tökéletesen megbízott benne. Az életét is a kezébe adta volna, de…

- Bajba foglak sodorni – mondta végül. Hirtelen felállt. – Attól tartok, így is bajba sodortalak már. Köszönök mindent, és ég áldjon!

- Hová mégy? – kapta el a karját a nő. – Éjnek évadján idegen helyen ugyan hova akarsz kóvályogni?

- El. Minél messzebb tőled.

- És mit oldasz meg vele?

- Hogy legalább téged nem fognak bántani.

- Ha téged elkapnak, kételyed se legyen afelől, hogy eljutnak hozzám is.

- Gianna…!

- És ha most kisétálsz azon az ajtón, valószínűleg tényleg elkapnak.

- Nem lett volna szabad találkoznom veled.

- Lehet. De megtörtént. És most már viseljük a következményeit.

- Téged nem bánthatnak – fogta meg Josh a nő kis kezét, amit még mindig az ő karján felejtett. – Én bűvöltelek meg.

- Nem – rázta meg Gianna a fejét. – Nem hiszem.

- De igen!

- Elbűvöltél, Josh – mosolygott a nő a férfi fekete szemébe. – Ahogy én is téged. De ennek semmi köze a mágiához.

- Éppen ezért kell minél gyorsabban elmennem innen. Minden egyes perccel nő a veszély.

- Vállalom.

- De én nem! – kiáltott a férfi.

Gianna keze lehullott a férfi karjáról, arca merev lett, mintha maszk takarta volna. Egy lépést hátrált.

- Tessék – mondta színtelen hangon. – Menj.

Josh értetlenül meredt a lányra. Mi ez a hirtelen változás? Egyfelől valóban menni akart, másfelől maradni is, megfejteni a nő viselkedésének okát. Mintha fájdalmat látott volna azokban a szép barna szemekben… Úristen! Csak nem azt hiszi Gianna, hogy ő, Josh saját magát félti a veszélyektől?!

- Gianna…

- Menj. Mire vársz?

Gianna reszketegen egy aprót sóhajtott, és Josh tudta, hogy ezzel eldőlt a sorsa. Történjen bármi, neki kell ez a bájos boszorkány. Soha életében nem volt még szerelmes, hát most az lett egy szempillantás alatt, itt, az ellenséges vidéken, egy halálfaló nőbe. Miközben a húga és a legjobb barátai életveszélyben vannak. Történhetett volna a dolog jobbkor? – kérdezte magától ironikusan az agya egyik eldugott szegletében, de a válasz valójában nem is érdekelte. Meghatottan nézte az elvesztés rémétől reszkető nőt, és úgy érezte, semmivel nem tudnák elszakítani tőle. De…

- Gianna, ha téged valami ér miattam, én abba belehalok.

- Tudok vigyázni magamra – élénkült meg kissé a nő arca.

- Megígéred nekem?

- Megígérem.

- De utána nem maradhatsz itt. Velem kell jönnöd.

- Veled megyek.

- És többé nem jöhetsz vissza.

A nő szemében ismét megcsillant a fájdalom.

- Még mindig nem bízol bennem? – kérdezte halkan.

Josh egy lépéssel a nő előtt termett. Két kezébe fogta az arcát.

- Tiéd az életem… - suttogta és szenvedélyesen megcsókolta az ajkát.

Gianna azonnal viszonozta a csókot. Mindent elsöprő hévvel estek egymásnak, és hamarosan kibogozhatatlanul összegabalyodva kötöttek ki a hálószobában…

*

- Harry alszik – fogadta az apját Draco az öltözőszobában.

- Jól kifáradhatott a kölyök. De én is – dörgölte meg a halántékát Lucius.

- Mi történt? Ki volt a behatoló?

Lucius fáradtan leereszkedett egy székre.

- Az első? – kérdezte enyhe iróniával.

- Ezek szerint több volt? – kapta fel a fejét Draco.

- Kettő – válaszolta Lucius.

Dracónak feltűnt az a gúnyos kis mosoly az apja szája szegletében, de a szemében bujkáló kétségbeesés sem kerülte el a figyelmét. Mi történhetett? Még soha nem látta az apját ilyennek.

Lucius folytatta:

- Az első egy fiatal lány. A külső kapunál. Kis híja, hogy fel nem nyársalták a karók. Ha nem érünk oda, biztos lecsúszik.

- Na és ki az? – kérdezte Draco.

Lucius szinte hatásvadász módon tartott egy kis szünetet, mielőtt kibökte volna:

- Piton lánya.

- Alice?! – szökkent fel Draco, mintha darázs csípte volna meg. – Alice itt? Úristen! Mit keres ez a lány itt?

- Harry után jött. Úgy látszik, gyengéd szálak fűzik őket össze – csipkelődött Lucius.

Draco perceken keresztül idegesen rohangászott a kis szobában fel-alá. Végül megállt, de az idegessége nem hagyott alább, erről tanúskodott, ahogy töprengés közben a szája szélét harapdálta. Lucius nem zavarta meg, fáradtan figyelte.

- Apám! – szólalt meg végül Draco. – A Professzor ide fog jönni.

- Ez roppant valószínű – bólintott egyetértően Lucius.

- Hol van most Alice?

- A tömlöcben.

- A pincében?

- Igen.

Draco ismét nekiállt a szája szélét harapdálni, mint egy gyerek.

- Az régen rossz – bökte ki végül.

- Hát… kissé valóban egészségtelen a fekvése – hagyta helyben Lucius enyhén gunyoros felhanggal.

- Azt mondtad, a Nagyúr megígérte Harrynek, hogy nem bánt se téged, se anyát.

- Igen. Bár egy ígéret még soha nem tartotta vissza a Nagyurat attól, hogy azt tegye, amit éppen jónak lát.

- Ez most egy kissé másabb – rázta meg a fejét Draco. – Harry magid. Igaz, képzetlen és gyakorlatlan, de magid. A Nagyúr nem szeret az ilyenekkel összeakaszkodni.

- Ha akarta volna, megölhette volna a fiút. Láttam.

- Rosszul láttad – vágta rá Draco. – Ahhoz nagyon koncentrálnia kellene az erejét. Amit elmeséltél, az alapján biztos, hogy csak meglegyintette.

- Honnan tudod?

- Magam is magid vagyok – vonta meg a vállát a fiatalabb férfi.

- Igaz – bólintott ismét Lucius, aztán visszakanyarodott az előző témához. – Na de hogy jön mindez Piton lányához?

- Mondtad, hogy a Nagyúr megszállottan keresi a falunkat. Harryből nem bírná kiszedni, még akkor sem, ha a fiam tudná a koordinátákat, mert Harry vagy önszántából megmondaná, vagy meghalna. Nincs átmenet. De ha mással manipulálná…

- Arra gondolsz, hogy ha minket vagy ezt a lányt venné kezelésbe a Nagyúr…? – gondolkodott el Lucius.

- Harry nem bírná nézni a szenvedéseteket.

- De a Nagyúr esküt tett Harrynek, hogy nem bánt minket.

- Magad mondtad az előbb- válaszolta Draco -, hogy még soha semmiféle ígéret nem tartotta vissza attól, hogy azt tegye, amit éppen jónak lát. Azonkívül Alice védelmére nem tett ígéretet.

- Igen… - dörgölte meg az állás Lucius. – Valószínűleg a Piton-lánnyal fogja zsarolni.

- Sajnos erre minden esély megvan – bólintott Draco. – És Harry ugyanúgy fog tombolni, mintha a Nagyúr titeket venne kezelésbe.

- És ezzel ugyanúgy alkalmat nyújt majd a Nagyúrnak arra, hogy átlépje az adott szavát.

- Elméletileg igen – hagyta rá Draco. – De ne feledd, a Nagyúrnak csak másodlagos célja Harry. Az elsődleges az, hogy megtudja, hol van az ellenállás.

- És mivel Harry nem tudja megmondani, elkerülhetetlen az összecsapásuk.

- Én is ettől tartok – sóhajtott egy aprót Draco.

- Fiam… - habozott Lucius. – Akármennyire is magid Harry, a Nagyúrnak jóval nagyobb a rutinja.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Meg fogja ölni.

- Nem hagyom.

Lucius magában elámult, mekkora erő volt ebben a halk, egyszerű mondatban. De…

- Meg fog ölni téged is – mondta.

- Lehet – hagyta rá az ifjabb Malfoy.

Lucius maga elé meredt, de Draco még folytatta:

- Ám ha megérkezik a Professzor, lehet, hogy mindezt elkerüljük, mert vele a Nagyúrnak könnyebb dolga lesz. A Professzor nem magid, és ráadásul a fogoly a lánya. A Professzor könnyebben megtörhet, mint Harry.

- És Piton meg tudná mondani, hol van az ellenállás? – emelte fel Lucius a fejét.

- Nem. Egyikünk sem tudná. Csak a Mester.

- Akkor most mi lesz?

- Nem tudom. Még nem tudom – dörgölte meg elkínzottan a homlokát Draco. Pár percig elmélyülten gondolkodott, aztán az apjára nézett. - A Professzor tudja, hogy én itt vagyok. De az is lehet, hogy veled próbálja meg felvenni a kapcsolatot.

- Mit vársz tőlem? – vált kifürkészhetetlenül hideggé Lucius tekintete.

- Segíts neki.

Lucius szeme még hidegebb lett.

- Draco! – mondta hűvösen. - Te és Harry egy dolog vagytok. A családom vagytok. Hozzám tartoztok. De Piton… ő csupán egy áruló.

- A barátom.

- Neked! De mi közöm hozzá nekem?

- Apám! – kiáltott fel Draco, aztán megakadt. Egy pillanatig átható tekintettel fürkészte az apja arcát, aztán halkan megszólalt: - Tizenhat éved volt a gondolkodásra. Ez immáron a döntés pillanata: el kell döntened, hogy hova tartozol.

Lucius már Draco tekintetéből megérezte, hogy valami fontos dolog fog következni, ám az ifjabb Malfoy határozott kijelentése mégis meglepte.

- Nem gondolod, hogy kicsit sokat kérsz? – vonta össze a szemöldökét.

- Nem én teremtettem ezt a helyzetet. De te mindig arra neveltél, hogy vállalnom kell a sorsomat.

- Na igen… Csak én úgy gondoltam ezt a sorsvállalást, hogy velünk élj, gazdagon és megbecsülten – húzta el a száját Lucius.

- Lélekben gazdag vagyok, mert szeretnek és megbecsülnek. De ezt már számtalanszor megbeszéltük.

- Ha nincs az a lány…

- De van – vágott Draco az apja szavába.

Lucius felkapta a fejét, és a fia szemébe nézett.

- Van és lesz is – mondta Draco. – Szeretem őt, apám.

Csakhogy Lucius nem azért nézte, mert ezt akarta megkérdőjelezni. Egészen más természetű volt a mondanivalója:

- A másik behatoló a te szobádba jött. Beleesett a csapdába, és most a Nagyúr kiemelt foglya.

- Kicsoda? – kérdezte rosszat sejtve Draco.

- Hermione…

Folytatás következik

vissza

tovább