- Hogy… ? Hogyan…? – dadogott Draco halálsápadtan.

- Ő jött a szobádba. Gondolom, elolvasta a neked címzett levelet.

- Szent isten… - hűlt el Draco. De nem azért, mert Hermione illetlenül viselkedett volna, hanem mert beleesett a csapdába.

- Dehát… Hogyan? – faggatta az apját kétségbeesetten.

- Igazság szerint magam sem tudom. Ide, a kastély belső termeibe csak az én közvetlen családtagjaim hoppanálhatnak. Mivel elvileg neked kellett volna jönnöd, eszembe sem jutott ezen a szabályon változtatni. Hogy jöhetett hát ide Hermione…?

Draco tudta. Egy pillanatra be kellett hunynia a szemét, hogy erőt tudjon magán venni.

- Terhes – mondta velősen.

- Ó! Így már értem! Olyan gyermeket hord a szíve alatt, akiben Malfoy vér folyik…

- Igen. Ezért hoppanálhatott ide. Bár ne tette volna!

- Legalább biztos lehetsz benne, hogy a gyerek a tiéd – jegyezte meg Lucius fanyar humorral. Ám ahogy Draco az apjára pillantott, abból egyértelműen kitetszett, hogy neki nem tetszett ez a poén.

Lucius köhintett egyet, aztán összeráncolta a homlokát.

- Ez nekem akkor sem gömbölyű – mondta. – Hermione nem tudja, hogy tartod velem a kapcsolatot?

- Dehogynem tudja.

- Akkor végképp nem értem. Arról a levélről mérföldekre bűzlött, hogy csapda. Hogyan sétálhatott akkor bele Hermione?

Draco szomorúan nézett vissza az apjára.

- Azt mondtad, leírtad benne, hogy Harry veszélyben van. Egy anyának elég ennyi.

- De Hermionénak? Azt hittem, jóval okosabb ennél – biggyesztette le az ajkát Lucius.

- Mondtam, hogy terhes. – S hogy Lucius továbbra is értetlenül meredt rá, Draco magyarázni kezdte: - Onnan jöttem rá az állapotára, hogy a kedélye rettenetesen ingadozott. Meg a gondolatai. Látszott rajta, hogy befelé figyel, nem a környezetére. Ilyenkor sokszor inkább ösztönszerűen cselekszik, semmint logikusan. Az én gyönyörű, okos feleségem is csak asszony, apám – lágyultak el egy pillanatra a vonásai, - miért viselné jobban a terhét, mint más nő?

- Na igen… - enyhült meg Lucius is egy kicsit. – Nő… A nőknél meg egyébként sem lehet tudni, mit miért tesznek.

- Na látod. De most aztán végképp nem tudom, hogy mitévő legyek – komorodott el Draco.

- Kapd fel a feleségedet meg a fiad, és menjetek haza.

Ám Draco csak megrázta a fejét.

- Ezt már megbeszéltük. Azóta meg csak bonyolódtak a dolgok. Itt van Alice, és jönni fog utána a Professzor is. Meg Josh – hacsak nem jött át máris. És amennyire én ismerem, Remus Lupin is csatlakozni fog a Professzorhoz, nem hagyja, hogy egyedül kóvályogjon itt. Egyszóval – emelte fel a fejét, - nem mehetek. Ezek az emberek a barátaim. Nem hagyhatom cserben őket.

Lucius mereven nézte a fiát. Szája szögletében megjelent az a jellegzetesen kemény, szinte kegyetlen vonás, aztán kirobbant:

- Micsoda könnyfakasztó szentimentalitás! „Nem hagyhatom cserben őket!” – utánozta eltúlozva Dracót. Aztán ráförmedt: - Nem szégyelled magad?

- Nem – mosolygott a fia. Úgy látszik, valahol számított Lucius kirohanására, mert szinte derűsen folytatta: - Ez az érdekem. Mert nem felejtettem el a tanításodat, apám: Egy Malfoy mindig úgy cselekszik, ahogy az a legjobban megfelel az érdekeinek.

- És mennyiben felel meg az érdekeidnek az, hogy önként hurokba dugod a fejed másokért?

- Közvetve. Ha hagynám, hogy a barátaim elpusztuljanak, amikor esetleg segíthetnék nekik, akkor a feleségem és a gyerekeim vetnének meg.

- Bah! – legyintett fölényesen Lucius. – A feleségednek te mondod meg, hogy mi merről hány méter! A gyerekeidnek meg pláne!

- Az én feleségem nem olyan, hogy meg lehetne neki mondani, mi merről hány méter – mosolygott továbbra is Draco. – Többek között ezért is szeretem annyira. A gyerekeim pedig előbb-utóbb önálló emberek lesznek önálló véleménnyel. Nem parancsolhatom meg nekik, hogy becsüljenek, legfeljebb kiérdemelhetem.

Lucius továbbra is gőgösen meredt a fiára, de a nézése valahogyan megváltozott.

- És te? – kérdezte sokára. – Te hogyan gondolsz rám?

Draco elkomolyodott. Érezte, hogy ez most nagyon fontos az apjának, nem hazudhat. De a teljes igazságot sem mondhatja el, ha nem akarja megbántani.

- Gyerekkoromban mindig te voltál a példaképem – felelte vontatottan. – A te szavad fontosabb volt nekem, mint bármi. Halálfaló is csak a te kedvedért akartam lenni – meg a hatalomért.

Lucius szeme villant egyet, nagyon jól értette, miről beszél a fia.

- De aztán… Amikor Hermione válaszút elé állított, hogy a hatalom vagy ő, rájöttem, hogy a hatalom veszélyes játék. Magasra emel, de valójában üres, mint egy léggömb, és ha kiszúrják, olyan nagyot lehet zuhanni, még a nyakát is kitörheti az ember.

- Ha nincs észen, akkor igen – vetette közbe Lucius.

- Tudom. És azt is tudom, hogy te élvezed ezt a játékot. Neked ez az életed. És ha nem találkoztam volna Hermionéval, nekem is ez lenne, vagy… halott lennék. Magid vagyok – tette hozzá magyarázólag apja értetlen tekintetét látva. – A hatalom nálam belülről fakad. Ha nem értem volna be a belső erőmmel, akkor halálfalóként előbb-utóbb megpróbáltam volna lelökni a Nagyurat a trónusáról, és akkor most vagy én lennék a földön a legnagyobb hatalom, vagy alulról szagolnám az ibolyát.

- Hiszen most is arra készülsz, hogy szembeszállj vele!

- A családomért. És ebben te vagy a példaképem: te is mindig mindent a családodért tettél.

- Igaz – bólintott kegyesen Lucius.

- Még az életedet is hajlandó lennél kockáztatni értünk.

- Igen.

- Akkor miért csodálkozol, ha én is követem a példádat? – kérdezte komoly arccal Draco, de a szeme huncutul csillogott.

Lucius rájött, hogy Draco behúzta a csőbe. Mégis, hogy mentse – úgymond - tekintélye maradékát, mogorva képet vágott.

- Én most elmegyek aludni – jelentette ki nyomatékosan. – És azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ebben is követed a példámat.

- Követem hamarosan, csak… Hermione is a pincében van?

- Ugyan, hova gondolsz? A Miladyt kényelmesen kellett elszállásolni. Még cselédet is rendelt a Nagyúr mellé.

- Milady? – visszhangozta kikerekedő szemekkel Draco.

- Azt mondta a Nagyúr, ez Hermione új neve.

- Akkor lehetne csak lady, ha annak születik, vagy egy lord a férje.

- Hát te nem vagy az – mondta Lucius, és látszott rajta, hogy gondolatai viharos sebességgel követik Draco gondolatmenetét. – Itt csak egy lord van, és az…

- Lord Voldemort – mondta ki haragosan Draco a rettegett nevet.

*

A kakaskukorékolás élesen űzte el az éjszaka csendjét. Alig pirkadt, az addigi sötétséget még csak bátortalan, szürkével kevert gyönge színek vették át. A nap sem bújt még ki a horizont alól, Piton mégis fürgén nyitotta ki a házuk ajtaját. Legfeljebb csak az lehetett a gyanús, hogy mintha különösen vigyázott volna arra, nehogy zajt csapjon. Pontosan úgy viselkedett, mintha tilosban járt volna.

Bármi is volt azonban a szándéka, nem titkolhatta sokáig. Pár lépés után a ház előtt álló vastag diófa mögül előjött egy hatalmas méretű farkas, az állatot pedig egy feltápászkodó férfi követte.

- Mi az ördög tartott ilyen sokáig? – kérdezte enyhén szemrehányóan, de halkan Lupin.

- Mit keresel te itt? – torpant meg a Professzor.

- Csak nem gondolod, hogy egyedül elengedlek az oroszlán barlangjába? – vigyorgott a másik. – Amilyen kétbalkezes vagy, még te is ott ragadnál.

- Én kétbalkezes? Tükörbe mikor néztél utoljára? – morogta Piton, de belül igenis jólesett neki, hogy a barátja itt várta.

- Ami azt illeti, tegnap reggel – dörgölte meg a képét Lupin. – Este nem állhattam neki borotválkozni, mert Avednay azonnal gyanút fogott volna.

- Gondolod, hogy azóta nem keresett? – kérdezte Piton, miközben szapora léptekkel a barlang felé igyekeztek, nyomukban a farkassal.

- Gondolod, hogy nem tudta volna, hol találhat meg?

- Igaz. Első útja hozzánk vezetett volna.

- Abban biztos lehetsz. És Zelda hogyan engedett el?

- Most nyomta el végre az álom – felelte szűkszavúan Piton.

Lupin ebből egyből rájött, hogy Zelda sem akarta elengedni a párját – csakúgy, mint őt az övé.

- Nem értem a Mestert – csóválta meg a fejét menet közben. – Hogy mondhatta, hogy maradj nyugton? Hogy lehet ilyen helyzetben nyugodt az ember?

- Neki nincs gyereke… - szorította össze a fogát Piton.

- Hát én nem tudom, Perselus… Eddig bármit mondott a Mester, annak mindig oka volt.

- Nem muszáj, hogy velem gyere – vakkantotta oda a Professzor. A modorától bárki megsértődött volna, de Lupin már túl régóta ismerte ahhoz, hogy a szívére vegye.

- Hülye vagy. – Mindössze ennyi volt a válasza, és innentől már némán mentek be a barlangba.

Bármennyire is azt javasolta a Mester, hogy Piton maradjon otthon, az Átjárót mégsem zárta le. Ők is ugyanolyan akadálytalanul mehettek át, mint pár órával előbb Hermione, csak ők az Átszállóban nem a Malfoy kastélyt, hanem egy annál kissé távolabbi célpontot jelöltek meg, és ez nem volt más, mint az a bokorcsoport, ahová Joshua is megérkezett. Most azonban nem volt ott semmiféle őr - Giannának pillanatnyilag egészen másfajta elfoglaltsága akadt.

- És most? – kérdezte Lupin. – Hogyan tovább?

- Most? Most megpróbálunk bejutni a kastélyba.

- Gondolod, hogy a gyerekek ott vannak?

- Hol másutt lennének?

- Tudod – vakarta meg a fejét Lupin, - arra gondoltam, hogy ha neked és nekem is ilyen keservesen nehéz bejutnunk abba az átkozott kastélyba, akkor a gyerekeknek még nehezebb lehet. Nem lehetünk benne biztosak, hogy valóban ott vannak.

- Biztosak nem lehetünk, de feltételeznünk szabad.

- Miből feltételezzük?

- A tapasztalatlanságukból – morogta Piton. – Nagyon is valószínű, hogy elkapták őket. Főleg Alice-t. Ha pedig elkapta Malfoy, akkor a tömlöcbe záratta.

Lupin elgondolkodott.

- Lehet, hogy Alice-t igen, de Josht nem valószínű – mondta.

- Miből gondolod?

- Joshnak megvan a magához való esze, Perselus. És már nem gyerek. Azonkívül az ereje is jóval nagyobb, mint a kettőnké együttvéve.

- Meglehet. Csakhogy itt nem két kivénhedt mágussal kell megküzdenie, hanem egy halálfaló csordával – válaszolta látszólag ridegen a Professzor. – Ez azért egy kicsit más.

- Elbírna akár egy halálfaló csordával is, de szerintem okosabb annál, semhogy nyílt támadásba bocsátkozna. Egyébként ilyesmit ugye te sem forgatsz a fejedben?

- Nem.

- Megkönnyebbültem. Lehet, hogy tényleg megvénültem, de egyetlen porcikám sem vágyik ilyesmire.

- Mi van, öreg griffendéles? – mordult rá Piton, de képtelen volt elrejteni egy kis mosolyt. – Berezeltél?

- Egyáltalán nem, te rozzant mardekáros! – vágta rá azonnal Lupin. – De csak akkor hősködök, ha a berozsdásodott agytekervényeid nem tudnak jobbat kitalálni!

Piton most már nyíltan elvigyorodott.

- Remélem, még működnek annyira az agytekervényeim, hogy ne kelljen hősködnöd.

- Perselus! – bámult rá Lupin. – Te ezt élvezed!

- Bolond vagy!

- Nem azt, hogy a gyerekeid veszélyben vannak, hanem azt, hogy te vagy veszélyben! Lételemed ez a macska-egér játék!

- Mi tagadás, ez izgalmasabb, mint az otthoni életem. – Piton egy pillanatra elkomolyodott. – Az ég ne vegye bűnömül, hogy ilyeneket mondok! Semmi sem tenne boldogabbá, mint a mostani életem, de…

- Értem. Ne magyarázkodj – tette a kezét Lupin a barátja vállára.

A két férfi egy villanásra összemosolygott.

- Na, szóval mi a terved? – kérdezte Remus.

- Megpróbálom megkeresni Dracót.

- Hogyan? Böhöm nagy ez a kastély.

- Látom. De jártam már itt annak idején egyszer-kétszer- mondta magabiztosan Piton.

- Amikor Draco vagy Lucius meghívott.

- Na és?

- Elfelejtetted? Csak akkor mehetsz be a kastélyba, ha a háziúr engedélyezte.

Piton összevonta a szemöldökét.

- Legalább akkor bejutok a tömlöcbe, és meggyőződök arról, hogy ott vannak-e a gyerekek – mondta.

- Akkor már jobb lenne, ha én jutnék a tömlöcbe – ellenkezett Lupin.

- Miért?

- Én magyarázzam egy mardekárosnak? – forgatta a szemeit álszent módon Remus, aztán komolyabban folytatta: – Na figyelj! Én amúgy sem nagyon lézenghetek erre, mert legfeljebb muglinak adhatnám ki magam, de abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy az aranyvérű Lucius eltűr-e ilyen közel magához muglikat. Szóval, ha elkapnának, amúgy is bajban lennék. Rajtad viszont ott van a Sötét Jegy.

- Igaz – kapott Piton a karjához. – Úgy látszik, tényleg öregszem én is, már mindent elfelejtek.

- Ha nem a te gyerekeidről lenne szó, a szokott módon tudnál gondolkodni – nyugtatta meg Lupin. – Szóval adj fel, mint tolvaj muglit az első őrnek. Ha megmutatod a Jegyet, téged nem faggatnak tovább, engem viszont bezárnak a tömlöcbe. Holdsáp veled marad. Bocsátok rátok egy összekötő bűbájt, és rajta keresztül látni-hallani fogod, amit én. Ha megbizonyosodunk afelől, hogy a gyerekek ott vannak, akkor indítsd el Holdsápot értem a pálcámmal. Igaz, hogy így megszakad köztünk a kapcsolat, de megpróbálom megkeresni Dracót, és hátha az ő segítségével jutunk valamire.

- És én? – kérdezte Piton. – Mit csináljak addig én?

- Legyél készenlétben.

- Mire?

- Mit tudom én? Meglátjuk, ha ott leszünk.

- Nem tetszik ez nekem, Remus! – csóválta a fejét a Professzor.

- Van jobb ötleted?

- Nincs, de…

- Akkor ne vesztegessük az időnket tovább!

Folytatása következik

vissza

tovább