Alice romantikus elképzelésekkel telve jött át. Ó, igen, Harry megküzd a Nagyúrral, és ki lesz mellette, ki segíti majd? Hát természetesen ő, Alice! Micsoda dicsőség lesz ez! Micsoda diadalmenet! Szép elképzelés… És ehelyett mi történt?

Az Átszállóban megadta a célját: a Malfoy kastély. Még meg sem érkezett, amikor érezte, hogy egy irdatlan erő ellöki a kastély közeléből. Jó fél mérföldet kellett kutyagolnia, mire ismét visszajutott a kapuhoz. Egy fia őrt sem talált, de azért igyekezett óvatos lenni, egészen a kapu széléhez húzódott. És milyen jól tette! Alighogy áttette a lábát azon a láthatatlan határvonalon, ami a kastély területét elválasztja a külvilágtól, megnyílt alatta a föld. Éppen csak el bírta kapni a verem szélét, és így nem esett a kihegyezett karókra. Ám bárhogy igyekezett felhúzni magát, nem sikerült, sőt egyre lejjebb csúszott – lehet, hogy ebben közrejátszott az az idegtépő vijjogás is, ami abban a pillanatban harsant fel, amikor megnyílt a csapda. Mindegy, bármi volt is az oka, már nem sok híja volt, hogy mégiscsak lezuhanjon, amikor váratlan segítség érkezett, méghozzá nem is akárki, Harry maga. Már éppen kezdett megkönnyebbülni – közben a vijjogás is abbamaradt-, ám kiderült, hogy az öröme korai. A Harry társaságában tartózkodó férfiak egyike ugyanis Lucius Malfoy, a másik pedig a rettegett Sötét Nagyúr volt, és nem úgy nézett ki, mintha Harry bárki fölött is győzelmet aratott volna, hanem úgy, hogy Harry is tulajdonképpen fogoly. Igaz, őt nem zárták tömlöcbe, mint Alice-t… Vagy csak máshová tették volna?

Így hát Alice a várható nagy diadalmenet helyett váratlanul itt találta magát ebben a meglehetősen sötét, nyirkos és büdös cellában, és ha netán azt hitte volna, hogy ennél rosszabb már nem érheti, meggyőződhetett róla, hogy tévedett.

Egyszer csak kinyílt a cella ajtaja, és belépett rajta egy borzalmas alak. A cella magasan levő, parányi ablaka nem adott elég fényt ahhoz, hogy alaposan szemügyre vegye, ráadásul a jövevény a pálcája hegyére varázsolt fényt is inkább az ő hunyorgó szemébe irányította, Alice mégis tudta, hogy ez az alak maga a két lábon járó rettenet.

Ahogy a férfi közelebb lépett, belekerült abba a keskeny kis sávba, ahol az aprócska ablakon átvergődő fény megvilágította. Zömök alakjából áradt valami félelmetesen vad erő, az arca pedig… Alice borzadva meredt a vörös és fekete festékkel áthúzott iszonyatos hegekre. Ebből az undorító kavalkádból alig lehetett kivenni a több soron eltört orr torz vonalát, csak sejthette az ember, hogy ott van, a között a két jéghideg szem között, ami úgy pásztázta őt, hogy a lány gerincén végigszaladt a hideg.

Aztán a férfi elmosolyodott.

Alice amúgy is a fekvőhelyének kinevezett deszkákon kucorgott, de most még jobban igyekezett összehúzni magát. Kegyetlen volt ez a mosoly és könyörtelen.

- Jó reggelt, kicsikém – szólalt meg a férfi. Karcos, mély hangja volt. – Engem Diavolónak hívnak, és a Nagyúr testőrségének parancsnoka vagyok. A Nagyúr azért küldött hozzád, hogy elbeszélgessünk néhány érdekes témáról. Kezdjük az elején! Neked mi a neved?

- Alice… Alice Piton – rebegte alig hallhatóan a lány. Udvariasságra nevelték, de félt.

- Alice Piton – ízlelgette Diavolo. – Szép neved van. Annak idején futólag ismertem az apádat.

- Igen? – élénkült fel egy kicsit Alice. Neki fogalma sem volt az apja halálfaló múltjáról, így eszébe sem jutott, hogy a férfi által emlegetett futó ismeretség esetleg baljóslatú is lehet.

- Igen. A Roxfortban volt bájitaltan tanár, nem?

- De igen – felelte Alice szinte megkönnyebbülve.

- Régen láttam már. Leülhetek? – kérdezte a fekvőhelyre mutatva.

- Persze – bólintott a lány félénken, de azért megkockáztatva egy halvány mosolyt. A férfi viselkedése megtévesztette.

Diavolo elnyomott magában egy diadalittas vigyort, leült a lány mellé. Kicsit közelebb, mint indokolt lett volna.

- Mesélj, mi van vele! – mondta társalgási hangnemben.

- Hát… jól van… - kezdte Alice bátortalanul.

- Vele élsz?

- Igen.

- Mekkora is a családotok? – kérdezte a férfi. – Azt tudom, hogy született egy fia. De rólad nem tudtam. Mennyi idős is vagy?

- Májusban töltöm be a tizenötöt.

- Jövő májusban?

- Igen.

- Most még csak augusztus van. Nem lenne helyesebb azt mondani, hogy már betöltötted májusban a tizennégyet?

- Nem! – berzenkedett Alice. A dac elsöpörte a félénkségét, kezdett valódi önmagára hasonlítani.

- Rendben – hagyta rá vigyorogva a férfi, magában pedig azt gondolta: “Milyen tüzes a kicsike!” – Rendben, tizenöt éves leszel! Na és hol éltek?

Alice-be beleköltözött a gyanakvás.

- Miért érdekli ez magát? – kérdezte bizalmatlanul.

- Beszélgetünk, nem? – nevetett fel Diavolo.

- De igen.

- Akkor meg miért ne kérdezhetném meg, hogy hol laktok?

- Mert… Maga halálfaló?

- Most én kérdezhetném, hogy miért érdekel ez – nevetett ismét a férfi.

- Azt mondta, hogy maga a Nagyúr testőrségének a parancsnoka… - mondta elgondolkozva Alice. – Akkor maga igenis halálfaló!

- Na és akkor mi van?

- Akkor az van, hogy nem válaszolok a kérdéseire! – emelte fel Alice dacosan az állát. Úgy érezte, mindenre el van szánva, ámde a férfi ismét csak felnevetett.

- Azért nem válaszolsz, mert nem tudsz! – mondta.

- Már miért ne tudnék? – kerekedett ki a lány szeme.

- Mert azt hallottam, hogy senki sem tudna. Varázslattal rejtették el a falutokat. Vagy tudsz esetleg mondani valamit, ami a közelében van? Egy másik falut, vagy egy várost? Vagy hogy melyik országban vagytok?

- Nem… - töprengett Alice. – Semmi ilyesmit nem tudok…

- És azt legalább tudod, hogyan jöttél ide?

- Hát persze!

- És hogy hogyan mész vissza?

Alice izgatottan megmozdult.

- Hát visszamehetek?

- Előbb-utóbb biztos – vonta meg a vállát Diavolo vigyorogva.

- De mikor?

- Ezt a Nagyúr tudja. Viszont ha például azt mondaná, hogy ma visszamehetsz, hogyan mennél?

Alice hallgatott.

- Nem tudod?

Alice most sem beszélt. Diavolo elvigyorodott.

- Ej, de makacs vagy! Talán nem akarsz beszélni az Átszállóról? – Alice döbbent arcát látva még hozzátette: - Vagy a botocskáról? Amit el kell törni?

- Honnan tud maga ezekről? – kérdezte a lány, észre sem véve, hogy ezzel elkottyantotta magát.

Diavolo azonban észrevette. Nagyon is észrevette. Diadalittasan nyugtázta magában, hogy elvégezte a feladatot, amivel a Nagyúr megbízta, ráadásul semmiféle erőszakot nem kellett bevetnie. Tini lányok! Olyan ártatlanok! Olyan… hamvasak! Semmi tapasztalatuk nincsen még az élet dolgairól. Ennek a lánynak sem. De most… Ő most megtanítja egy-két dologra. A lánykán múlik, hogy kellemesek lesznek-e számára, vagy sem.

Kezét bizalmasan a lány combjára tette.

- Ó, én nagyon sok mindent tudok! – hajolt egészen közel. – Nem vagy rá kíváncsi, hogy miket?

Alice megérezte a témaváltást, bár még nem tudta, hova akar a férfi kilyukadni. Hirtelen megint feléledt a félelme, és szívesen arrébb húzódott volna, de mivel eleve a sarokban kucorgott, nem volt hova.

- Mire gondol? – kérdezte, miközben próbálta elvonni a combját Diavolo keze alól, kevés sikerrel.

- Például tudom, hogy most félsz. Fázol, és magányosnak érzed magad. De tudok neked segíteni. Gyere! Átmelegítelek! – azzal átkarolta a lányt, hiába próbálta meg Alice a falhoz feszíteni a hátát. – Hát nem jobb így?

- Hát… - dadogta Alice. Nagyon nem tetszett neki a férfi szeméből kicsapó kéjes láng.

- Na ugye! Különben is biztos voltál már ilyen helyzetben. Csókolóztál már?

- Micsoda?

- Hát persze, hogy csókolóztál! Egy ilyen nagylány, mint te… Biztos megbolondítod a fiúkat.

- Honnan veszi? – próbált elhúzódni Alice, de nem bírt. Diavolo teljesen magához szorította őt, a másik kezével pedig a karját simogatta. Ocsmány arcát is a lányéhoz nyomva rekedten suttogott:

- Mert engem is megbolondítasz, kicsikém!

- Hagyjon békén! – kiáltotta Alice, de hiába. A férfi teljesen odapréselte a sarokba, nem volt menekülés. Amikor pedig a keze elkezdett matatni, Alice-nek nem maradt más, csak az, hogy nyöszörögve minél jobban összekucorodjon.

- Ejnye, kicsikém! – korholta Diavolo. – Így nem tudunk szórakozni. Gyere! Engedd el magad!

Alice azonban nem engedte el magát. Görcsösen összegubózott, hogy a férfi minél kevésbé tudjon hozzáférni. Ez azonban feldühítette Diavolót. Felpattant, ölébe kapta a lányt, majd ugyanazzal a lendülettel letette a kemény ágyra. Alice éles hangon felsikoltott, majd tíz körmével esett a támadója arcának. Diavolo elkapta a lány kezeit.

- Mondtam, hogy így rosszabb lesz neked – vigyorgott Alice képébe.

Alice erejét megsokszorozta a harag. Kirántotta az egyik kezét, és belemart a férfi arcába. Érezte, ahogy körmei alatt reccsen a bőr, és a vér végigfut a kezén. Diavolo azonnal elkapta ismét a kezét, elejét véve ezzel egy újabb sikeres karmolásnak, majd visszakézből lekevert egy pofont.

Iszonyatos ereje volt a férfinak. Alice úgy érezte, rászakadt a mennyezet ettől az egyetlen ütéstől. A szeme szikrát hányt, szája megtelt a saját vérével, mert összekoccanó foga megharapta a nyelvét. Szaggatott sóhajjal tört ki belőle a sírás.

- Ne…!

Diavolót a legkevésbé sem hatotta meg a lány könyörgése. Tovább erőszakoskodott volna vele, de…

- Te rohadt, mocskos állat! – ordította egy Alice fülének oly kedvesen ismerős hang, és ugyanakkor valaki letépte róla a férfit. Alice magánkívül pattant fel a kemény fekhelyről, futott volna a Diavolótól legtávolabbi sarokba, amikor két erős kar elkapta. Alice nem látta, ki az, aki talárt terítve rá védelmezőn átkarolja, de ez a valaki gyöngéd volt és jó illatú. A lány védelemért fohászkodva bújt hozzá – és nem csalódott. Lucius – mert ő volt az – valóban el volt szánva, hogy megvédi. De erre nem volt szükség.

Diavolo dühösen igazgatta a ruháját.

- Megőrültél? – sziszegte. – Tűnj el innen!

Harry tombolt.

- Mit merészeltél tenni vele? – üvöltötte.

Diavolo megunta a dolgot. Előkapta a pálcáját, és az ifjúra szegezte. Varázsigét azonban nem maradt ideje mondani, Harry dühe elemi erővel tépte ki a kezéből a pálcát, és szorította magát a férfit a falhoz, anélkül, hogy ő maga pálcát használt volna.

Diavolo elhűlten érzékelte, hogy itt nem egy gyerkőccel van dolga, ez a dühöngő egy magid, és a dühe őellene irányul! Többet nem is igen volt ereje gondolni, mert a magid annyira összepréselte, hogy nem kapott levegőt.

- Harry! Ne! – kiáltotta Lucius. – Ez a Nagyúr csahosa, ha végzel vele, bajod lesz belőle!

- Ugyan mi bajom lehetne? – sziszegte Harry hátra sem nézve.

- Neked talán semmi. De nekem… - felelte Lucius szinte szelíden.

Nem tudni, annak volt-e hatása, amit mondott, vagy annak, ahogy mondta, mindenesetre Harry elengedte az erősen fuldokló férfit. Amint a láthatatlan kéz leszállt a mellkasáról és a torkáról, Diavolo rongybabaként csuklott össze a fal mellett, és hörögve próbálta pótolni az elmaradt levegőt.

Harry egy pillantásra sem méltatta a férfit. Még mindig dühtől villámló szemekkel fordult vissza a nagyapjához.

- Rendben – mondta. – De Alice innentől kezdve velem marad.

- Emlékezz vissza, mit mondott a Nagyúr a foglyaival kapcsolatban.

- Ezek után próbálja csak meg elvenni tőlem Alice-t! – szorította ökölbe a kezét a fiú. – Hiszen végül is azért jöttem, hogy végezzek vele!

- Csak nehogy ő végezzen veled – intette Lucius.

- Hát lássuk, melyikünk az erősebb! – kapta fel gőgösen a fejét Harry. Ebben a pillanatban igazi, arisztokratikus Malfoy volt – Lucius más körülmények között biztos gyönyörködött volna benne. De most…

- És ha te elbuksz, mi lesz vele? – takarta ki kissé Alice fejét a talárból.

Harry megtorpant. Alice még mindig reszketett, mint a kocsonya, görcsösen kapaszkodott Luciusba, aki védelmezőn átölelte őt. Látszott rajta, hogy fogalma sincs, miről beszélget a két férfi, szeme rémülten tapadt Diavolóra, annak a rezdüléseit figyelte.

Harry habozott.

- Ha netán mégis te bizonyulsz gyengébbnek – mondta halkan Lucius, - a Nagyúr odadobja Alice-t El Diablónak, anyád pedig…

- Akkor mit javasolsz, mit tegyek? – csattant fel dühösen Harry. Átérezte a nagyapja igazát, és valójában nem is őrá volt mérges, hanem a helyzetre. – Mert hogy Alice-t nem engedem, az biztos!

- Csak használd az eszed! – kérlelte Lucius és a szeme cinkosan megvillant.

*

- Jó reggelt, Hermione!

- Jó reggelt, Milord!

- Remélem, kellemesen telt az éjszakája.

- Köszönöm kérdését, a körülményekhez képest igen.

- Helyes! Azt akarom, hogy ma estére olyan szép legyen, mint még sosem!

- Miért?

- Tessék? – kapta fel a fejét Voldemort. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy bárki is magyarázatot kérjen valamelyik utasítására.

- Miért kell ma este szépnek lennem, Milord? – Az asszonyt szemmel láthatóan nem idegesítette a Nagyúr reakciója. Úgy ismételte meg a kérdést, mintha nem is látta volna a férfi elképedt rosszallását.

- Az esküvőnk miatt, ha nem emlékezne rá, kedvesem – mondta végül Voldemort.

- Milord! – sóhajtott úgy Hermione, mintha olyan dolgot kellene megbeszélnie valamelyik gyermekével, ami egyébként teljesen nyilvánvaló. – Én már férjnél vagyok.

- Itt úgy tudja mindenki, hogy Draco Pansy Parkinsont vette feleségül.

- Pansy meghalt – vetette közbe a nő.

- A maguk állítólagos esküvőjét pedig nem látta senki – folytatta a Nagyúr zavartalanul. – Tehát semmi akadályát nem látom annak, hogy összeházasodjunk.

- Attól, hogy maguk közül nem volt ott senki, még megtörtént az esküvő.

- És van erre valami bizonyíték is?

- Bizonyíték? – Hermione kezdett felháborodni. – Miféle bizonyíték? Nem elég az én szavam?

- Már megbocsásson, kedvesem – felelte Voldemort szinte behízelgően -, de nekem nem. Hihetem akár azt is, hogy puszta szeméremből állít olyasmit, ami meg sem történt.

- Miért tennék ilyet? – tágult kerekre a nő szeme.

- Hogy ne süssék rá Harryre, hogy zabigyerek – válaszolta a Nagyúr egyszerűen.

Az asszony egy pillanatig levegőt sem kapott a felháborodástól.

- Ki merné azt állítani, hogy Harry zabigyerek? – fakadt ki végül dühösen. – Draco soha nem tagadta, hogy ő az apja, sőt büszke a fiára!

- Egy szimpla apa-fia kapcsolatnál ennek valóban nincs túl sok gyakorlati jelentősége, de az öröklésnél annál inkább.

- Miféle öröklésnél?

- A Malfoy-vagyon öröklésénél – mondta Voldemort. Úgy látszott, minél dühösebb Hermione, ő annál higgadtabb. Most is nyugodtan mutatott körül: - Nézzen csak körbe! Bár szemmel be sem tudja látni a Malfoy-birtokot, még itt, Nagy-Britanniában sem. És még a többi vagyon! Az arany, az ezüst, a drágakövek! A jószágok, a rabszolgák…

- Rabszolgákat? – kapta fel Hermione ijedten a fejét.

- Hivatalosan még mugli a nevük – legyintett a Nagyúr -, de ennek nincs jelentősége. Valós helyzetük alapján rabszolgák, és mint ilyenek, értéket képviselnek. És Luciusnak sok rabszolgája van, erre mérget vehet.

- Miért kellene, hogy érdekeljen az apósom anyagi helyzete? – kérdezte a nő értetlenül, csak azért is megnyomva az „apósom” szót.

- A válasz magától értetődő, kedvesem – mosolygott Voldemort. – Mert ha kérdéses Harry származása, akkor Lucius halála után kérdésessé válik az öröklése is.

- Apósom után Draco örököl mindent – remegett meg Hermione orrcimpája. – Ő az egyetlen gyermeke.

- Ha életben van.

- Micsoda? – kiáltott fel az asszony rémülten.

- A kétségem jogos, kedvesem – húzta el még szélesebb mosolyra keskeny ajkait a Nagyúr. – Draco Malfoy, Lucius és Narcissa Malfoy egyetlen gyermeke, halálfalóim skóciai seregének vezére, a vezérkari tanácsom tagja tizenhat évvel ezelőtt eltűnt, és azóta nem látta senki sem. Ha jól emlékszem, még a régi mugli jogrendszer is tíz év után holttá nyilvánította az eltűnteket. Mi okom lenne feltételezni, hogy életben van?

- Itt vagyok én magam – mondta Hermione habozva. Úgy érezte, valami csapda felé sétál. – És Harry. Mi is eltűntünk tizenhat évvel ezelőtt, mégis élünk, láthatja maga is.

- Tehát azt állítja, hogy Draco is él?

- Igen.

- Nos, ha ez valóban így van, jöjjön ide.

- Lehetetlen…

- Ebben az esetben készülődjön, asszonyom, mert ma este feleségül veszem. És ajánlom, hogy kedves legyen velem, mert kezdem elveszíteni a türelmemet! – csattant fel a Nagyúr, és a tekintete olyan hideggé vált, hogy Hermione beleborzongott.

*

- Hé! Te!

- Mit akarsz? – fordult meg az őr. A Malfoy kastély kapujánál látszólag nem strázsált senki, de valójában őrök cirkáltak mindenütt a kapunál és a falaknál végig. És mindig párosával, hogy ha az egyiket valami éri, a másik azonnal tudjon riasztani.

Most is ketten voltak a kapunál. Mindketten megfordultak, de a magasabbik kérdezett.

- Beszédem van Mr. Malfoyjal – mondta a fekete hajú, fekete taláros alak.

- Mi dolgod vele? – mérte végig a magas strázsa.

- Ha közöd lenne hozzá, veled beszélném meg – vetette fel a fejét a fekete idegen.

- Hát akkor beszéld meg vele – fordított neki hátat az őr. Szemmel láthatóan nem óhajtott tovább foglalkozni vele.

- Akkor jelents be neki! – csattant fel az idegen.

- Anyádnak parancsolgass! – vetette hátra megvetően az őr.

- Az anyád… - szitkozódott a jövevény, de a másik őr, aki eddig szótlanul figyelte, most rászegezte a pálcáját.

- Vagy megmondod, mit akarsz Mr. Malfoytól, vagy kotródj innen – mondta higgadtan, de mégis fenyegetően.

- Mr. Malfoy! Mr. Malfoy! – kapcsolódott be a társalgásba egy másik hang. Mindenki a falhoz kapta a fejét, amiből most egy kísértet libbent elő. – Mindenki csak Mr. Malfoyjal akar beszélni. Mintha más már a világon sem lenne!

- Kalóz Jim! – bukott ki a magasabbik silbakból. – Mit keresel te itt? Neked az Északi Toronynál kellene lenned.

A kísértet megpördült, és kardját az őr nyakának szegezte.

- Malfoy kapitány! – sziszegte dühösen. – Neked Malfoy kapitány vagyok, senkiházi! És ne merészelj tegezni!

- Bocsánat, uram – dadogta megrémülve az őr. – Csak nem tudtam, mi dolga itt.

- Nincs is hozzá semmi közöd!

- Nincs. Valóban nincs…

- Elég legyen! – szólalt meg az alacsonyabbik őr. Úgy látszik, elég tapasztalt és rangos volt ahhoz, semhogy megijedt volna a kísértettől. – Malfoy kapitány, magának semmi keresnivalója nincs itt. És vegye el a kardját az emberem nyakától, mielőtt jelenteni találom az esetet.

- Hát jelentsd! – vetette oda Kalóz Jim, de azért elvette a kardot. – Ugyan, Perks, már játszadozni sem lehet?

- Nem az én emberemmel – mondta a Perks névre hallgató őr.

- Hát kivel játszadozzam? Olyan sivár itt az élet – tárta szét a kampós és a megmaradt kezét Jim.- Sehol egy új arc…

- Játsszon vele, Malfoy kapitány – intett a jövevény felé gonosz vigyorral a magasabbik őr.

- Vele? – fordult az idegen felé a kísértet. – Ki vagy te?

- Én… Mr. Malfoyjal akarok beszélni – hőkölt hátra a fekete taláros férfi, ám a kísértet követte.

- Én is Mr. Malfoy vagyok – vigyorgott az idegenre. – És ki tudja, lehet, hogy segíteni is tudok neked.

- Nem hinném… - nyögte egyre hátrább lépegetve a férfi.

- Dehogynem! Tegyél csak próbára! Nagyon szívesen elbeszélgetek veled – dugta Jim az orrát a férfi arcába.

A férfi meglehetősen kényelmetlenül érezte magát. Szinte segélykérő pillantást vetett az őrökre, de hiába. Már ugyan egészen eltávolodott tőlük, de azért látta, hogy kajánul vigyorognak rajta, és eszük ágában sincs segíteni neki. Így hát kénytelen volt egymaga kimászni a csávából.

- Nem hinném, hogy lenne közös beszédtémánk – nézett a kísértetre.

- Szerintem viszont igen, – lépett még közelebb Jim, és halkan hozzátette: - Piton professzor.

Piton – mert valóban ő volt – összerezzent.

- Lucius küldött önért – folytatta még halkabban Jim. – Kérem, kövessen!

Azzal átkarolta a megdöbbent Professzor vállát, tüntetően rákacsintott a szemmel láthatóan remekül szórakozó őrökre, majd ellibegett áldozatával a kastélyt körbejáró ösvényen.

Folytatása következik

vissza

tovább