Hermione gyomra idegesen rándult össze, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtaja. Voldemort… Úgy látszik, a gyűlölet soha nem képes elaludni… De tévedett, nem Voldemort jött be, hanem egy fiatal nő.

- Mrs. Malfoy… Bejöhetek?

- Nem tudom – válaszolta Hermione őszintén. – Ki maga? És mit akar?

- A nevem Gianna Darkey, és Mr. Malfoy küldött ide, hogy legyek a szolgálatára.

- Aha… És Lord Voldemort?

Hermione figyelmét nem kerülte el, hogy a nő arca megrándul a név hallatán, de az sem, hogy ettől függetlenül megőrizte a higgadtságát.

- Mr. Malfoy a Nagyúr kívánságára rendelt ide.

- Értem – bólintott az asszony. – Nos… akkor bejöhet.

Gianna egy apró lépést tett, de még mindig félig az ajtó takarásában maradt.

- Jól van, asszonyom? – kérdezte.

Hermione meglepődve kapta fel a fejét.

- Igen… Miért?

- Azért, mert… Kérem, minden körülmények között próbálja most megőrizni a nyugalmát.

Hermione szeme összeszűkült.

- Miért? Mit akar…

Gianna nem várhatta meg a mondat végét, mert valaki szabályszerűen belökte, és az is hamar kiderült, hogy kicsoda: Josh, aki gyorsan a lány után lépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Ne totojázzunk – mondta mintegy magyarázólag.

Hermione a szája elé kapta a kezét, hogy ne sikoltson fel. Josh pár lépéssel előtte termett, és a kezét a vállára tette.

- Ez az! Csak csöndben! – mondta.

- Hogy kerültél te ide? – suttogta az asszony izgatottan.

- Harry és Alice után jöttem.

- És ki ez a lány?

- A menyasszonyom.

- Micsoda?

- Szép sorjában elmondok mindent…

Josh lényegre törően összefoglalta, mi minden történt az utolsó pár órában. Amíg ő beszélt, Gianna Hermionét figyelte. Az asszony legalább olyan érdekes volt számára, mint Draco, sőt, még érdekesebb: ez az a nő, aki el tudta fordítani a sötét oldaltól Draco Malfoyt! És ha igazak a hírek – márpedig miért ne lennének igazak – fel tudta szítani a Sötét Nagyúr vágyát is…

Mi tagadás, Gianna nem ezt várta: csak egy egyszerű külsejű, negyvenes éveiben járó nőt látott maga előtt. Ez lenne az a legendás csábító szirén? Ezzel a puritánul egyszerű szoknyával-blúzzal, lábán a kötélszandállal? Na és a haja! Közönséges barna bozót, amit ugyan az asszony két pálcikával kontyba tűzött, de ez egyáltalán nem javított a helyzetén, továbbra is pórias maradt. Gianna nagyon is jól tudta, hogyan néz ki egy társaságbeli ápolt hölgy – apja házánál volt alkalma éppen eleget látni, no meg néha itt is, a Malfoy-kastélyban -, de Hermione még csak nyomokban sem hasonlított rájuk. Egy közönséges, hétköznapi asszony volt csupán. Akár egy mugli nő.

Gianna csalódást érzett.

- Na és mit akar tenni Draco? – kérdezte éppen Hermione, amikor Josh végre a mondanivalója végére ért.

- Egyelőre felméri a terepet, és terveket sző.

- Miféle terveket?

- Ne aggódj, hathatós terveket. De mi addig is szépen játsszuk a szerepünket.

Az asszony egy pillanatra maga elé meredt.

- Draco tudja, hogy Harry és Alice gyakorlatilag fogoly? – kérdezte végül.

- Igen.

- És hogy Voldemort feleségül akar venni engem?

- Igen. Az apja tájékoztatta erről is.

- És azt várja, hogy ezek után én üljek itt szépen, nyugodtan, és várjam, míg ő a megmentésünkre siet?

- Pontosan – bólintott Josh.

- És ugyan mi az ördögöt akar tenni egyedül?

- Nincs egyedül, Hermione – felelte a fiatalember komoly hangon. – Vele vagyok én, és vele vagy te is. És Harry is és Lucius is. És velünk van Gianna is.

Hermione ránézett a lányra.

- Gianna… Attól tartok, fogalma sincs, mire vállalkozott, leányom.

- Meg fogunk menekülni, asszonyom – bizakodott a lány.

- Na igen… Voldemort sűrűn megfordul itt, nálam, és amikor legközelebb belép, az első dolga az lesz, hogy kiszúrja Josht. Bíztató kezdet a megmenekülésünkhöz.

- Gyerekkoromban látott utoljára – vetette ellene Josh.

- Mondták már, hogy kísértetiesen hasonlítasz apádra? Azonkívül Voldemort egy rohadt gazember ugyan, de félelmetesen jó a memóriája.

- Ne aggódjon, asszonyom, erre mi is gondoltunk – mondta Gianna. – Szépen elváltoztatjuk Josht, akkor nem ismer rá a Nagyúr.

- Ebben a kastélyban nem ajánlatos alakváltoztató mágiát használni – felelte Hermione kissé kioktató gúnnyal. – A biztonsági varázslatok miatt ugyanis azonnal lelepleződne az illető, vagyis jelen esetben Josh.

- Nem csak mágiával lehet valakit elváltoztatni, asszonyom – válaszolta Gianna hűvösen. – A muglik nem egy módszert találtak már ki erre.

- Mint például?

- Mint például smink, paróka, színes kontaktlencse, egyebek.

- No és honnan szedünk ilyesmit? – vonta fel a szemöldökét kérdőn Hermione.

- A szomszédos lakosztályból. Mrs. Malfoynak – mint az őt megelőző többi Mrs. Malfoynak is – igen jelentős készlete halmozódott fel az efféle kellékekből.

- És nem lesz feltűnő, hogy megcsapoljuk ezeket a készleteket?

- Egyáltalán nem. Hiszen az a dolgom, hogy felcicomázzam önt az esküvőjére.

*

Piton úgy érezte, évszázadok teltek el azóta, mióta a kísértet nyomában elindult. A folyosóban nem találkoztak egyetlen lélekkel sem, még csak egy egeret, vagy egy nyomorult csótányt sem lehetett felfedezni a fáklyák fel-fellobbanó fényében. Mert amerre jártak, maguktól gyulladtak fel a fáklyák, és ahogy elhaladtak alattuk, kialudtak. Piton ugyan egyszer, amikor elhagyták az egyik hosszú, egyenes szakaszt mintha felvillanó világosságot vélt volna felfedezni messze mögöttük, de nem állhatott meg, hogy megbizonyosodjék róla.

Tényleg fény volt? Remélte, Lupin jön utánuk. Nem bízott Kalóz Jimben. Annak idején ez a kísértet volt a feleségének és a fiának a foglára, és amiket Zelda és Josh mesélt róla, annak alapján Pitonnak minden oka megvolt rá, hogy ne bízzon benne. Tulajdonképpen arra is megvolt minden oka, hogy Lucius Malfoyban se bízzon. Valójában nem bízhat itt senkiben sem, csak Lupinban. Igaz, hogy az öreg griffendéles már kissé lelassult, no meg az is, hogy soha nem volt az a rafinált cselszövő fajta, de a megbízhatóságához nem fért szikrányi kétség sem, se hajdan, se most. Ha Pitonnak valaki huszonöt évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy egyszer majd megnyugtatja a tudat, hogy Lupin a hátvédje…! Bah! Változnak az idők!

Egy alig észrevehető elágazáshoz értek, ahová a kísértet bekanyarodott.

- Most merre megyünk? – kérdezte Piton. Eddig sem érezte magát fényesen, de ebben a szűk járatban különösen baljós érzete támadt.

- Lucius dolgozószobájába – adta meg Jim a felvilágosítást anélkül, hogy hátra fordult volna.

- És az a folyosó tovább hová vezetett volna? – firtatta Piton.

- Egy kényelmes kis budoárba, ahol a Malfoyok szokták fogadni a hölgyvendégeiket. Nekünk nem az a célunk. Vagy maga is ki szerette volna próbálni azt a fajta vendégszeretetet? – vigyorgott hátra kajánul Jim. – Jónéhány Malfoy kedvelte az azonos neműeket, és némelyik nemcsak a természete miatt, hanem a változatosság végett is. Tudja, egyszerűen romlottságból.

- Lucius…? – hökkent meg Piton.

- Nem, Luciusnál nem hallottam ilyesmiről, de… mit lehessen tudni? – A kísértet vigyora még szélesebb lett, ahogy pimaszul végigmérte a professzort. - Hátha a maga csábereje rávenné arra, hogy ő is kipróbálja a szerelemnek ezt a változatát… Arrafelé menjünk?

- Nem, köszönöm! – tiltakozott Piton. Annak ellenére, hogy annyi mindent megélt, most két piros folt jelent meg halovány arcán, mintha a gondolattól elpirult volna. – Menjünk csak emerre!

- Ahogy gondolja, professzor – vont vállat Jim. – Igaz, bármit is akar Lucius magától, azt a dolgozószobájában akarja majd.

Piton végképp meghökkenve megtorpant. Jim vigyora már nem is lehetett volna sem szélesebb, sem kajánabb, de azért a mondókája mégis megnyugtató volt:

- Ne aggódjon! Nem azért hívatta magát. Mostani gondjai között azt hiszem, még a maga szembeötlő csábereje is kevésnek bizonyulna.

- Szerencsére… - mormolta maga elé Piton halkan, de a kísértet meghallotta, és kurtán felvihogott.

Ez után már csak némán haladtak tovább. Meglehetősen hosszan mentek, mondhatni, aggasztóan hosszan, de a professzor jobbnak látta, ha nem tesz fel további kérdéseket. Gondolatait amúgy is lekötötte az előtte álló feladat, no meg az újabb aggodalom, hogy Lupin vajon rá fog-e jönni, merre kell mennie az útelágazásnál. Pitonnak ötlete sem volt, hogyan jelezhetett volna neki, még akkor sem, ha ideje lett volna bármit is kitalálni. Nem volt más választása, bíznia kellett Lupin kifinomult ösztöneiben.

Végtelennek tűnő idő után Kalóz Jim lelassult.

- Itt várjon, professzor! – szólt hátra halkan.

- Miért? Maga hová megy? – Pitont kényelmetlenül érintette a gondolat, hogy a kísértet magára akarja hagyni.

- Bekukkantok a dolgozószobába. Lehet, hogy Lucius most máshol van, akkor elő kell kerítenem. Maga meg addig várakozzon itt szép csendesen. Nem invitálom be, mert gondolom, maga sem szeretne összefutni a Nagyúrral, vagy valamelyik csatlósával, ha történetesen pont itt vannak.

Bár a kísértet óvatossága teljesen indokolt volt, a szemtelensége módfelett bosszantotta Pitont, ezért csak némán bólintott.

- Helyes! Szóval csak csöndben! – Azzal Jim eltűnt a falban.

Pitonra sok mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy gyáva, most valahogy mégis furcsán elhagyatottnak érezte magát. Itt még a fáklyák sem világítottak, messze mögötte égett csak egy, az is csak egészen apró fénnyel, és a kísértet halovány, gyöngyházfényű kisugárzása nélkül ijesztően sötét lett most ez a hely. Minden tapasztalata ellenére a professzor érezte, hogy a pulzusa hirtelen felszökik, és erőt kellett vennie magán, hogy a kezdődő pánikot elűzze magától. „Nézz szét!” – utasította saját magát. – „Keresd meg a menekülési útvonalakat!”

A hajdani rutin úgy ugrott elő a semmiből, mintha nem fedte volna majd’ másfél évtized pora: levegő be, ki, be, ki… A lélegzetvétel ütemes, a pulzus visszaáll a normál ritmusára, a fülek más zörejt is képesek venni, mint a saját vérének zubogását… Igen! Határozottan hangokat hall! És mi ez a két vékony fénycsík? Odaátról jön a világosság, ez egyértelmű…

Pitonnak beugrottak a régi mesék az életnagyságú portrékról, amiknek a szeme elvehető, hogy a kép túloldalán álló leselkedő – mint most ő – észrevétlenül tudjon bekukucskálni. Lehet, hogy ez is egy ilyen kép, és most ő annak a hátoldalánál áll? Két lépés volt mindössze odamenni a két fénycsíkhoz, két tapogatózó mozdulat, hogy eltolja a kis falapkát, és máris beleshetett a dolgozószobába, ahonnan így már a hangokat is tisztán értette…

*

Lupin igyekezett utolérni Pitonékat. Nem volt könnyű dolga, hiszen a kis incidens miatt jelentős időt veszített, és őt nem kalauzolta senki abban a hátborzongató folyosóban. Úgy rohant, hogy le is kellett állítania saját magát. „Ha ilyen vaddisznó módra csörtetetek, Kalóz Jim biztos meghallja.” Vett néhány mély lélegzetet, aztán megpróbált hosszú, nyújtott, de egyenletes és főleg halk léptekkel tovább haladni. Úgy tűnt, igyekezetét siker koronázta, mert az egyik hosszabb egyenes szakaszba befordulva elöl még látta elaludni a fáklyákat. Ekkorra már kitapasztalta, hogy a fáklyák az ember közeledtére meggyulladnak, távoztára pedig elalszanak, tehát biztos volt benne, hogy valaki jár előtte. Csak abban nem lehetett biztos, hogy az a valaki Piton és Kalóz Jim, vagy esetleg valaki más. Mindegy, megbizonyosodni nem állt módjában, így el kellett fogadnia azt a feltevést, hogy Pitonék azok. Különben is ki más lehetne? Persze az óvatosság nem árt…

Ugyan nem lassított, de nem is szaporázta jobban a lépteit. Igyekezett a fennálló távolságot tartani. Hogy sikerrel-e, azt nem tudta, mert még egy olyan hosszú egyenes szakasz nem akadt, mint az előző. A folyosó rendkívül kacskaringósnak és fárasztóan hosszúnak bizonyult, mintha nem lenne se vége, se hossza. Lupinnak csak azért maradt meg a tér- és időérzéke, mert elméje még mindig őrizte a farkas-reflexeket. Ezeknek hála nagyjából fel tudta térképezni, hogy a kastélynak már igencsak a belsejében járhat, de az utat indokolatlanul hosszúnak tartotta még így is. Emlékezett arra, hogy jóval arrébb mintha egy nehezen felfedezhető leágazást látott volna. Most felrémlett benne, hogy lehet, mégis arra kellett volna mennie. Elméletileg ugyan még mindig visszafordulhatott volna, de nem tudta elűzni a félelmét, hogy ezzel még nagyobb hibát követne el, mintha kitartana. Így hát ment, csak ment egyenesen, már csak azért is, hogy lássa, mi sül ki a dologból.

Hát hamarosan meg is látta. Egészen váratlanul ért az ódon tölgyfa ajtóhoz, melyet ugyan a fáklyák fénye tökéletesen megvilágított, mégsem lett tőle okosabb. Próbált fülelni is, de vagy nagyon jó lehetett az ajtó hangszigetelése, vagy valóban nem ütött senki és semmi odaát semmiféle zajt, mert Lupin semmit sem hallott. Nem maradt más választása, mint lenyomni a kilincset.

Ugyan ki lakhat egy ilyen ablaktalan, sötét szobában? Még akkor is, ha látszik, hogy hajdan megpróbálták minden kényelemmel, fényűzéssel ellátni – ennek még most is látszik a nyoma, ám a levegője dohos és áporodott volt, és áthatotta a sok elégett fáklya szúrós illata. De valaki most is használja. Az ágyon nemrég még feküdt valaki, és utána meg is mosdott, hiszen az ezüst lavór mellett még mindig nedves a szappan és a törölköző is. Valaki lakik itt, de ki? És főleg hol lehet most?

Lupin óvatosan lépett be, és még óvatosabban próbált meg szétnézni. A szoba lakójának kilétére ugyan nem jött rá, viszont felfedezett egy másik ajtót, mely újabb végeláthatatlan folyosóra nyílt. Lupin ekkor már határozottan érezte, hogy eltévedt. Mégsem fordult vissza. Ment az újabb folyosón tovább. Talán a szándékosan kihegyezett érzékeinek köszönte, hogy észrevette azt a kis fényt. Kezével óvatosan tapogatta körbe: igen, határozottan egy ajtómélyedésnek tűnt az egész. Valamire rátapintott, valami kattant, valami suhant, és Lupin döbbenten ugrott hátra, amikor a mélyedés átlátszóvá vált. Átlátszóvá, de nem áthatolhatóvá – erről egészen könnyedén meggyőződhetett, amikor át akart lépni rajta. És átlátszóvá is csak az egyik oldal felől, mert a túloldalon feltűnt maga Lucius Malfoy, szembefordult Lupinnal, és akár azt is mondhatni, hogy szembenézett vele, de nyilvánvaló volt, hogy Malfoy nem látja Lupint. Úgy állt ott, úgy igazgatta a haját és a talárját, mint aki tükörben nézi éppen magát, így Lupint sejtette, hogy a fal, amely kettejüket elválasztja, Malfoy oldalán valóban tükör, de olyan, melynek túloldala átlátszó – feltéve, ha az ember megtalálja azt a gombot, vagy egyéb szerkentyűt, mely átlátszóvá varázsolja.

Ennek ellenére Malfoynak feltűnhetett valami, mert tekintete hirtelen megakadt a mélyedés – a tükör – oldalán. Lucius arca töprengővé vált, és már éppen nyúlt oldalt valami felé, amikor belibegett a szobába Kalóz Jim.

- Mi van? – kapta hátra a fejét Lucius.

- Itt van a madárkánk.

- Hol?

- A dolgozószobádban.

- Megyek.

- A dolog nem ilyen egyszerű – csóválta meg a fejét a kísértet.

- Miért?

- Az a vörös-fekete torzszülött betelepedett a szobádba.

- Diavolo? – vonta fel Lucius kérdőn a szemöldökét. – Mit akar az ott?

- Kérdezd meg tőle, mert nekem nem volt hajlandó elárulni. Annyi azonban biztos, hogy a kastély térképei voltak kiterítve az asztalodra.

Lucius orrcimpája megremegett.

- Hogy kerültek hozzá azok a térképek?

- Ah! Meg mertem volna rá esküdni, hogy nem a te jóváhagyásoddal kaparintotta meg!

- Bolondnak nézel?

- De még mennyire! – vigyorgott Jim.

- Vigyázz a szádra! – intette Lucius, majd sebes léptekkel kifelé indult. A kísértet követte.

Lupin sejtette, hogy az emlegetett madárka nem lehet más, csak Piton. De miért madárka? Csak nem csapdába ejtették? Idegesen remegő ujjakkal matatta végig a bemélyedést.

*

- Nos? Hogy tetszel magadnak?

Josh még csak egy pillantást sem vetett a széles mosolyú lányokra, a tükörképére meredt.

Hímringyó - ez a szó jutott eszébe. Határozottan olyan lett, mint egy hímringyó. Ez a hosszú, szőke haj a széles, fekete selyem masnival még csak-csak, mint ahogy a színes kontaktlencse is, ami világosszürkévé varázsolta a szemét, de ez az úgynevezett smink…! A nők azt mondták, sehogy máshogy nem tudják megváltoztatni az arca jellegzetességeit, mint ezzel a vastagon felkent festékkel, de Josh elszörnyedve bámult magára. Keskeny ajkait szájkontúrral és rúzzsal szélesítették meg, szemeit is kihúzták, úgynevezett mandulavágást kölcsönöztek neki, szempilláit is feltűnően kifestették („Hogy lehetne egy szőke férfinek fekete szempillája, hacsak nem festi ki?” – érvelt Gianna.), még a szemhéjára is kék árnyalatokat tettek, méghozzá nem is egyszínűt! A legborzasztóbb azonban a púder volt. („Drágám, akárhogy borotválunk meg, sötét a borostád. Muszáj valahogy eltüntetni!”) Mint egy halotti maszk. („Dehogy, szívem! Mosolyogjál, és akkor senkinek sem jut eszébe ilyen buta hasonlat!”) Még hogy mosolyogjon! Alighogy megmozdítja a fejét, máris csilingelni kezdenek a fülére aggatott hatalmas klipszek. („Sajnálom, szerelmem, el kell valamivel terelni a figyelmet az orrodról.”) Na igen… Az orrával nem tudtak kezdeni semmit. Még ha kicsi lett volna! Meg tudták volna nagyobbítani. Viszont kicsinyíteni… Sehogy sem tudták. Ugyan egy röpke pillanatra felmerült a sebészkés gondolata, de Josh heves tiltakozására – és a nők nagy derültségére – ezt az ötletet hamarosan elvetették. Így hát az orra maradt olyan, amilyen eddig is volt: kampós és nagy. Mindegy, legalább a nőknek azonnal eszükbe jut róla a mondás, miszerint amelyik férfinek nagy az orra, annak nagy a férfiassága is. Hogy a nőknek igenis eszükbe jut ez a mondás, arról volt alkalma meggyőződni: Gianna és Hermione – akik a munka során ragyogóan megtalálták a közös hangot - olyan részletesen és sikamlósan tárgyalta ki a témát, hogy Josh nem tehetett egyebet, mint hogy némán és egyre jobban elpirulva hallgatott. Sejtette, hogy ha a nők zavarba akarnak hozni egy férfit, hát akkor zavarba is fogják hozni, lett légyen annak a szerencsétlennek akármekkora tapasztalata a szerelem terén, neki pedig – mint tudjuk – még nem volt sok. Így elképzelhető, milyen zavarban is ült ott annak ellenére, hogy mind Hermione, mind Gianna valójában roppant visszafogottan élcelődött vele, sőt hogy Gianna élceibe nem kevés büszkeség is keveredett, hiszen a lány a maga valójában tapasztalta meg Joshua képességeit, és úgy látszott, az átéltek egyáltalán nincsenek ellenére.

Josh tehát túlélte az ugratásokat, túlélte a sminkelést, az öltöztetést, az összes szörnyűséget, ám ahogy a tükörben meglátta a két oldalán álló kajánul vigyorgó nőket, kissé feléledt a bosszúszomja.

- Jó – mondta. – Akkor amíg te kicicomázod Hermionét az esküvőjére, én végre nyugodtan megvizsgálhatom ezt a ketrecet. Elvégre a Nagyúr bármikor betoppanhat.

Mintha ez lett volna a végszó, valaki kopogtatott.

A két nő arcáról úgy múlt el a vidámság, mintha letörölték volna.

*

- … amit akarsz, akkor sem hiszem, hogy ezeket Lucius adta volna oda neked – értette végre Piton azt, amit Kalóz Jim mondott a dolgozószobában. A két lyukon keresztül most már látta is a szobát, és benne a két alakot: a kísértetet és egy férfit, aki arcát és koponyáját vörös és fekete festékkel festette ki.

- Nem érdekel, hogy mit hiszel – válaszolt a férfi anélkül, hogy felpillantott volna az egész asztalt beborító iratokból.

- Jelentenem kell Luciusnak, ha a személyes holmiai között matat valaki.

- Ezek térképek. Nem személyes holmik.

- A kastély térképei – vágta rá Jim. – A kastély pedig, ha jól tudom, egyelőre Lucius tulajdona.

- Egyelőre – emelte fel a fejét a férfi. A tekintete sem volt barátságosabb, mint a külseje. – Amíg Mr. Malfoy a Nagyúr jóindulatát élvezi.

- A Nagyúrnak semmi oka rá, hogy megvonja a jóindulatát Luciustól – vicsorgott a kísértet.

- Ezt majd a Nagyúr eldönti – válaszolta hideg hangon a férfi. – Mindenesetre nekem az a dolgom, hogy gondoskodjam a biztonságáról, és ezek a térképek most nagy segítségemre vannak ebben. Ha nem tetszik valami, szólj nyugodtan az uradnak. Ha kell, én is szólok az enyémnek.

Jim válaszul csak egy leírhatatlanul ronda grimaszt vágott, aztán gyorsan kisurrant a szobából a falon át.

A férfi ismét a papírok fölé görnyedt, Piton pedig nyugodtan szemügyre vehette. Így, ülve is látszott, hogy alacsony, de meglehetősen erős testalkatú. A professzor gyakorlott szeme azonnal felfedezte benne az edzett harcost, aki nem csak a varázslatokhoz ért, hanem a pálcáján kívül minden egyebe is félelmetes fegyverré válhat, ha a férfi úgy akarja. Hamarosan felfedezte azt is, hogy a színek hegeket fednek. Ha valaki ennyire büszke a sérüléseire, akkor azokat nyilvánvalóan harcban szerezhette, méghozzá nem is akármilyen harcban. Piton is értett a harchoz – bár a testi harcot igen ritkán használta -, e férfi láttán mégis örült, hogy az ott van, ő meg itt, a kép túloldalán.

Jó idő múltán a férfi felfedezett valamit a térképen. Szemmel látható izgatottsággal vette elő a pálcáját, rászegezte a pergamenre, és valamit motyogott. Még Piton is látta a rejtekhelyéről, hogy vonalak izzanak fel. A férfi felkapta a térképet, és felállt. Gyors, energikus léptekkel jött pár lépést, feltekintett a képre, és mielőtt Piton észbe kaphatott volna, már farkasszemet is nézett a félelmetes idegennel.

*

Lupin nem adta fel. Addig matatott, míg végül rá nem bukkant egy újabb szerkentyűre. Halk kattanás, halk surranás, és a tükör megfordult a tengelyén. Lupin egy másodpercet sem habozott, kilépett rajta.

Abban a pillanatban megszólaltak a Malfoy kastély riasztói.

-folyt.köv. -

vissza

tovább