Piton pislogás nélkül, mereven nézett előre, mintha valóban egy kép szeme lenne csupán. Ám igyekezete nem győzhette meg az idegent, mert az felugrott valamire. Hogy mire, azt a professzor nem láthatta, de hallotta a dobbanásokat, és pár pillanat múlva meg is pillantotta a fekete-vörös fej búbját közvetlenül maga előtt. Igaz, a fej mozgott, és kaparászás, motoszkálás is hallatszott, a férfi vadul keresett valamit. Pitonnak kétsége sem támadt afelől, hogy mit: egy gombot, egy kapcsolót, egy titkos kart, amivel kifordíthatta a képet a helyéről. Hogy a kép csak leskelődő hely, vagy valóban ajtó-e, azt a professzor nem tudta, de nem is zárhatta ki a lehetőséget. Így vagy úgy, mindenképpen nagy veszélybe keveredett. Cselekednie kell! De mit?

Agyában vadul kergették a gondolatok egymást, végül döntött: elkapta a fejét a nyílástól, és villámgyors mozdulattal visszakattintotta a kis fedőlapot.

A visszakattintás gyakorlatilag nem is járt hanggal.

Mégis fülsiketítő vijjogás harsant fel.

*

Voldemort már nyitotta Hermione ajtaját, amikor meghallotta a riasztót. „A madárka!” – villant belé. Visszalépett a folyosóra, majd miután betájolta, honnan jön, tétovázás nélkül elindult a hang irányába. Az első kanyarnál azonban önkéntelenül is visszafordult, és látta az úrnő ajtajából kikandikáló két női fejet, az ajtó előtt pedig azt a szőke idegent.

Voldemortban olyan biztosan bukkant fel a megérzés, mint a halál, hogy ezt a férfit ő ismeri, és az is, hogy a férfi az ellensége. Mégsem tudott emléket rendelni az imént látott archoz, és a megérzés pillanata elszállt. Kiűzte a fejéből a vijjogás, mely egy sokkal biztosabb ellenség kézre kerítését jelezte.

A Nagyúr sietett tovább, a hang irányába.

Ám az iménti megérzés árnyéka továbbra is benne maradt.

*

A váratlan zajra Lupin nagyot ugrott. Riasztó? Szóval mégiscsak csapda volt az egész? Dühödten fordult volna vissza, de a titkos folyosó rejtekajtaja az orra előtt csukódott be. Fogalma sem volt, hogyan lehet ismét kinyitni, de most nem is pazarolhatott időt arra, hogy kitalálja. Nincs más választása, mint vakmerően kirohanni a folyosóra és talán a kastélyból is… Meg is tette volna, ha sikerült volna kinyitnia az ajtót, de meg sem bírta közelíteni. Feltehetőleg a riasztó varázslat következtében láthatatlan fal állt az útjába, és ugyanígy járt akkor is, amikor az ablakot próbálta megközelíteni. Most mitévő legyen?

Túl sok ideje nem maradt töprengeni. Pár perc múlva fogdmegek robbantak be az ajtón, és túlerejük miatt néhány jól irányzott átokkal nemcsak lefegyverezték, hanem kissé el is kábították, gyorsan elejét véve minden hiábavaló védekezési kísérletnek. Tudata mélyén ugyan Lupin érzékelte a valós helyzetét, de ez nem sokat segített rajta, agyára köd ült, és tompán hagyta, hogy megkötözzék.

- Lupin! – robbant ki Luciusból, amikor lélekszakadva beesett az öltözőszobájába. Talán akkor is megismerte volna a férfit, ha nem számít a jöttére; ezeket a borostyánszínű szemeket nem egykönnyen felejti el az ember.

- Szóval a farkasember a madárkánk – suttogta a háta mögött egy magas hang. Luciusnak hátra sem kellett fordulnia, máris tudta, hogy a Nagyúr is megérkezett.

- Egyedül jött? – kérdezte Voldemort.

Lucius óvatosan pillantott a mellette lebegő Kalóz Jim felé, de Jim ugyanolyan óvatosan megrázta a fejét. Ugyanebben a pillanatban megszólalt a fogdmegek vezetője:

- Itt nem volt senki más, Nagyuram! – Épp hogy csak a bokáját nem csapta össze.

- Aha – nyugtázta Voldemort. – Ettől függetlenül továbbra is fokozott éberséget várok el. A behatolónak lehetnek társai. Alaposan nézzenek körül, parancsnok, és minden gyanús alakot vezessenek elém.

- Értettem, Nagyuram! – vágta rá katonásan a parancsnok, és Voldemort laza intésére kivonult az embereivel. Csupán kettőt hagyott hátra, akik fenyegető arckifejezéssel szegezték pálcájukat a továbbra is kába Lupinra.

Voldemort is Lupint figyelte, de szavait Luciushoz intézte:

- Hogy kerülhetett ide ez a vérfarkas?

Lucius érezte, ahogy Voldemort behízelgően lágy hangjától egy hideg izzadtságcsepp indul lassan lefelé a gerince mentén.

- Gondolom, megkaphatta a hírt az esküvődről, Nagyuram – felelte óvatosan.

- Nem – rázta meg a fejét Voldemort. – Ezt a hírt csak most akarjuk elküldeni. Méghozzá általa.

- Akkor, gondolom, a fiatalok szökése miatt jött ide. Emlékszem, griffendéles volt – húzta el Lucius csúfondárosan a száját. – Valószínűleg meg akarja őket menteni.

- Draco Malfoy fiát és Perselus Piton lányát… - Voldemort elgondolkodva méregette az előtte álló tompa tekintetű alakot, aztán éles pillantással fordult Lucius felé. – De miért egy volt griffendéles jön megmenteni őket? Miért nem maga Draco Malfoy? Vagy Perselus Piton? Ők hol vannak?

- Nem tudom, Nagyuram – válaszolta Lucius higgadtnak tetsző hangon, ám ura vesébe látó pillantása miatt egy újabb jéghideg és kövér izzadságcsepp indult útjára a gerincén.

- Nem tudod… - ismételte Voldemort kifürkészhetetlen hangsúllyal, majd Lupin felé fordult: - Hé! Farkasember! Volt veled valaki?

Lupin csak kábán pislogott.

Voldemort kissé türelmetlen mozdulattal húzta elő a pálcáját. Gyakorlatilag varázsigét sem mondott, a pálca végéből mégis annyi hideg víz zúdult a kábult férfira, hogy az szemmel láthatóan kissé magához tért.

- Jobban vagy? – kérdezte a Nagyúr, majd látva, hogy Lupin, szemében a felismeréssel, kissé hátrább lép, maga válaszolt rá: - Jobban van. Volt veled valaki? – ismételte meg a kérdést.

Lupin először bólintott, aztán nemet intett, majd újabb lépést hátrált. Az őrzésével megbízott fogdmegek követték, és az ő mozdulatuk volt az, amit végre nyilvánvalóan észrevett.

- Ki volt veled? – kérdezte Voldemort.

- Senki – préselte ki magából Lupin rekedtes hangon a választ.

- Dehogynem! – Voldemort hangja hihetetlenül lágy lett. - Hiszen az előbb magad is elismerted, hogy volt veled valaki. Kicsoda?

- Senki – ismételte makacsul Lupin.

- Ejnye, fiam! – csóválta Voldemort rosszallóan a fejét. – Minek ez a tagadás? Magad is jól tudod, hogy rákényszeríthetlek az igazmondásra. Csakhogy az… fájni fog neked. Ezt akarod? Fájdalmat akarsz?

Lupin dacosan nézett szembe vele, és egy szót sem szólt.

- Hát jó – vont vállat a Nagyúr. – Tegyünk egy próbát.

Pálcáját a fogoly feje felé irányította, és valamit suttogott.

Bármennyire is erős volt Lupin, megtántorodott, ahogy a nála is erősebb akarat megostromolta az agyát. Fájt, valóban fájt, mintha Voldemort akarata megpróbálta volna szabályszerűen szétverni a koponyáját, hogy bejusson, brutálisan és kíméletet nem ismerően. Lupin felkiáltott.

- Nos? – szüntette meg a Nagyúr az ostromot. – Elég ennyi?

Lupin csupán egy gyűlölködő pillantással válaszolt.

Az ostrom – a kín - folytatódott.

És akkor, az utolsó pillanatban, amikor Lupin már feladta volna az ellenállást, Voldemort – az ő szemszögéből igen rossz időzítéssel – ismét szünetet tartott.

- Megéri? – duruzsolta. – Tényleg megéri ez a rengeteg szenvedés? És mondd, kiért? Kísérteteket védelmezel? Draco Malfoy fattyának és Piton lotyó lányának már semmi köze James Potterhez.

James… Lupin már nagyon régen nem gondolt rá, de most hirtelen felelevenedett minden régi emlék. James, Sirius, Peter… James és Harry… Sirius és Perselus… Peter és Voldemort…

Voldemort, aki újra rászegezte a pálcáját, rábukkant Lupin agyában a nevekre, és megérezte a gyűlöletet is, a vad, elkeseredett gyűlöletet, és megérezte a kétségbeesést és a szeretetet is – ez utóbbi azonosíthatatlansága miatt lett számára azonosítható -, de az érzéseket nem tudta szorosan a nevekhez kapcsolni. Csak sejtései voltak, hogy Lupinban melyik név melyik érzést váltja ki: James, Harry és Sirius – szeretet; Peter, Perselus, Voldemort – gyűlölet; Voldemort – kétségbeesés.

- Ki volt veled? – kérdezte utoljára.

- Holdsáp… - hebegte halkan Lupin, a kimerültségtől remegve.

Voldemort meglátta a férfi agyában a hatalmas farkast, és tudta, hogy igazat beszél. Holdsáp volt vele.

De az ördögbe is, Holdsáp mindig vele van! Voldemort nagyon is jól ismerte ezt a nevet Peter Pettigrew elbeszéléseiből. Tudta, hogy Holdsáp valójában Lupin neve volt a barátai között. Remus Lupin, a farkasember. Holdsáp, a farkasember. Remus Lupin, aki Holdsáp. Sohasem szabadulhat meg tőle.

Voldemortnak fogalma sem volt arról, mekkorát téved. Remus Lupint már majd’ két évtizede szabadította meg ettől az átoktól egy vénségesen vén mágus. Szétválasztotta a farkasember e két részét két fizikai lénnyé, és lett Remus Lupin, az ember, és Holdsáp, a farkas.

Csakhogy erről már Peter Pettigrew nem tudott, így nem is mesélhetett róla Voldemortnak. Igaz, régóta nem mesél már semmiről sem, és erről maga Lupin gondoskodott még a Nagy Háborúban. Lehetne ezt akár bosszúnak is tekinteni mindazokért, akiket Lupin vesztett el Peter miatt, de az igazság sokkal egyszerűbb: összekerültek egy csatában, és Lupin akkor is kimondta volna azt a halálos átkot, ha az ellenfele nem Pettigrew, mert nem volt más választása. Pettigrew is kimondta, de Lupin gyorsabb volt. Ennyi.

Bosszú és egyéb érzelmek… Lupin később sem érzett elégtételt, amikor győzött és elmenekült, és amikor már átgondolhatta a történteket. Peter halála visszaadhatta neki Jamest? Vagy Siriust? Vagy akár Harryt? Nem. Peter megölésével nem az ő halálukat torolta meg, hanem csak a saját életét mentette. Élete magányos óráiban nem egyszer vetette meg magát ezért mélyen. De már régóta nem gondolt erre. Már régóta nem volt magányos. Ott volt neki Avednay és a gyerekek. A családja iránti szeretet feltartóztathatatlanul töltötte el az elméjét és a lelkét.

Talán nem kellett volna. Mert ha Voldemort a lelkével nem is, de az elméjével még igenis összeköttetésben állt.

- Nocsak! – vigyorodott el gonoszul. – Asszony? Gyerekek? Ó, mennyire hiányolnák a családfőt, ha nem térne vissza…! Nem lehetünk ilyen kegyetlenek, ugye, Lucius?

Lucius, aki eddig némán figyelte az eseményeket, úgy döntött, jobb, ha ezután is szótlan marad, és csak finoman biccentett egyetértése jeléül. Lupin azonban felkapta a fejét.

- Hogyan? Micsoda? – dadogta.

- Visszamehetsz – mérte végig megvetően Voldemort -, feltéve, ha együttműködsz velem.

Lupin tekintete elsötétült.

- Bármit kívánna is tőlem, úgysem teljesítem – morogta.

- Azt majd meglátjuk. Még nem is tudod, mit akarok. És azt sem, hogy nem csak téged engednélek el, hanem a többieket is.

- A többieket?

- Harry Malfoyt, Alice Pitont… Hiszen értük jöttél, nem?

Lupin zavartan pillantott Voldemortra, aztán Luciusra, majd Kalóz Jimre, de megnyugtató választ egyikőjük arcáról sem tudott leolvasni. Végül ismét Voldemorton állapodott meg a tekintete.

- Mit akar tőlem? – kérdezte.

- Csak egy apróságot. Menj vissza, és hívd ide a ti Mestereteket.

- Tessék?

- Nősülök – mondta Voldemort szinte vidáman. – Ma éjjel lesz az esküvőm. Szeretném, ha eljönne rá a ti Mesteretek is. Persze ti is, ahányan csak jönni akartok. Mindenkit szeretettel várok.

Remus olyan fintort vágott, mint akinek víz ment a fülébe. Még a fejét is megrázta.

- Mi van? – kérdezte.

- Ejnye, fiam, de értetlen vagy! – csóválta meg a fejét Voldemort, aztán szinte szótagolva mondta: - Meghívlak benneteket az esküvőmre!

- Gratulálok – motyogta Lupin. – De hát… Itt vagyunk, vagy nem?

- Itt vagytok? – hökkent meg Voldemort. - Kik vagytok itt?

- Hát… én. Meg Alice és… Harry.

Voldemort arcáról nem tűnt el a mosoly, de ahogy közelebb hajolt, Lupin láthatta, milyen hideg a szeme. Márpedig közel hajolt, lapos orrát szinte egészen odadugta Lupin orrához.

- De a Mester nincs - mondta.

Lupin önkéntelenül is hátrahőkölt ettől a közelségtől.

- Mit akar a Mestertől? – kérdezte.

- Vele akarom emelni az esküvőm fényét.

Lupin megborzongott. A csontjaiban érezte, hogy ez a meghívás minden, csak nem baráti. Nem. Ha a Sötét Nagyúr ennyire ide akarja hívni a Mestert, abból semmi jó nem sülhet ki. Nem mintha nem bízott volna a Mester erejében – hiszen tizenhat évvel ezelőtt a saját szemével látta, hogy a Mester hogyan nevetett a Nagyúr képébe -, de ha Voldemort ennyire célirányos, ennyire magabiztos, akkor e mögött valami nagyon sötét dolog lappanghat.

- Nem hívom ide – jelentette ki.

- Miért?

- Rosszat akar neki – bökte ki Lupin anélkül, hogy meggondolta volna, mit is beszél.

Voldemort arcán a mosoly kissé sátánibb árnyalatot öltött – nem mintha átalakulása óta valaha is angyalian mosolygott volna -, de a kezét atyailag Lupin vállára tette.

- Ugyan, fiam! – mondta. – Teljesen félreismersz engem. Baráti jobbot kívánok nyújtani neki.

Lupin tekintete szavak nélkül is ezt mondta: „Ne nézz madárnak!”. A kimondott szavai sem voltak kevésbé nyersek:

- Miért nem hívja meg maga?

- De hiszen éppen azt teszem! Általad!

- Nem úgy értettem – húzódott el Remus Voldemorttól, amit a Nagyúr szemmel láthatóan ingerültség nélkül vett tudomásul. – Miért nem megy el maga személyesen hozzá?

- Rengeteg vendéget kell meghívnom. Mindenkihez nem mehetek el személyesen, ezt magad is beláthatod. Ráadásul ugyebár magamnak is készülődnöm kell a nagy eseményre.

- Akkor küldje el a csatlósát – intett Malfoy felé Lupin.

- Lucius volt olyan szíves, hogy kölcsön adta a kastélyát az esküvőm lebonyolításához. Mint házigazdának, neki is akad ma jócskán teendője.

- Akad azért még Malfoyon kívül is csatlósa, akit elszalajthat, nem?

- Ugyan miért ez a nagy szabadkozás? – vonta fel a szemöldökét Voldemort. – Tételezzük fel – nem így van, de tételezzük fel –, hogy valóban ártani akarok neki. Csak nem feltételezed a Mesteredről, hogy le tudnám győzni?

Lupin hallgatott. Gondolkodott.

No és ha megígérné, hogy idehívja, de valójában nem tenne eleget az ígéretének? Akkor… akkor sajnos alighanem aláírná Harry és Alice halálos ítéletét. Szikrányi kételye sem volt afelől, hogy Voldemort nem engedné el vele a gyerekeket, így biztosnak látszott, hogy amikor majd rájön a csalásra – hiszen előbb-utóbb rá fog jönni, méghozzá abból, hogy a Mester nem jön el -, ki fogja végeztetni őket.

Persze azzal sem menti meg Harryéket, ha itt marad, és nyíltan bevallja, hogy nem működik együtt a Sötét Nagyúrral. Az engedetlenségével minden valószínűség szerint csak azt fogja elérni, hogy őt is kivégzik. Mégis nyugodt lesz a lelkiismerete. Ha nem tehet értük többet, mint hogy meghal velük, hát akkor meghal velük. Ennyi.

Voldemort akkor is kitalálhatta volna, mi zajlik le benne, ha nem lett volna legimilens; Lupin minden gondolata rá volt írva az arcára.

- Ennyire kevésnek ítéled az erejét? – sziszegte.

- Nem engedem, hogy bántsa – nyögte Lupin.

- Többre tartod az ő életét a tiédnél? Harryénél? Alice-énél?

- Igen.

- Akkor dögölj meg! – kiáltotta Voldemort, és a pálcája egy intésére Lupin eldőlt, mintha letaglózták volna.

- Nagyuram! Madarat fogtam! – Diavolo lépett az öltözőszobába, maga előtt lökdösve a kötözött sonkához hasonlító és kissé megviselt ábrázatú Pitont.

- Perselus Piton! – húzódott vigyorra Voldemort keskeny szája. – Az én öreg méregkeverőm! Milyen régen nem láttuk egymást, Perselus. Nagyon-nagyon régen. Talán túlságosan régen! De most… Remekül el fogunk szórakozni!

Pitonnak azonban – ahogy elnézte Lupin élettelen testét a földön – olyan megérzése támadt, hogy ez a találkozás számára minden lesz, csak éppen szórakoztató nem.

Folyt. köv.

vissza

tovább