Pitont úgy hajították be a cellába, mint egy zsákot. Úgy is érezte magát. Bár – ha egyáltalán képes lett volna gondolkodni – vadul irigyelte volna a zsákot, mert az nem érez semmit, ellentétben ővele, aki most nagyon is érzett, méghozzá fájdalmat, de azt aztán minden porcikájában.

A fájdalom azonban tudvalévően tompítja a gondolatokat, így Pitonban az is csak jó idő múltán tudatosult, hogy valaki a nevén szólongatja.

- He…? – nézett kábán körül. Igazság szerint elmaszatolódott foltokon kívül egyebet még nemigen látott.

- Perselus! Hála az égnek! – hálálkodott az ismeretlen maszat. – Már azt hittem, magadhoz sem térsz.

„Ki az ördög az a Perselus?”

- Gyere, ülj fel – folytatta az idegen. – Igyál egy kis vizet!

Piton ösztönösen engedelmeskedett.

Ismeretlen társa nem csak megitatta óvatosan, de meg is mosta az arcát a kellemesen hűvös vízzel. Határozottan jól esett.

- Jobban vagy már, Perselus?

Ahogy a fájdalom tompult, úgy tértek vissza a gondolatok.

„Én vagyok Perselus. Perselus Piton vagyok… Hol a csudában vagyok? És ki a fene ez a fószer?”

- Hol vagyok? – motyogta, miközben megpróbált kissé felülni.

Az idegen segített neki. Nélküle nem is sikerült volna.

- A Malfoy-kastély börtönében vagy. Ahogy elnézlek, Voldemort téged is megkínzott.

VOLDEMORT!!!

Piton feje egy csapásra kitisztult. A düh kölcsönözte erővel ült fel teljesen, és nézett körül. Tényleg börtönben volt, méghozzá… kivel is?

- Lupin?! – kérdezte hitetlenkedve.

- Ki mást vártál? – kérdezett vissza a másik.

- Azt hittem, hogy meghaltál. Ahogy a Nagyúr megátkozott, te meg eldőltél…

- Láttad volna saját magad, ahogy behoztak ide! – mosolyodott el fanyarul Lupin. – Én is meg voltam győződve arról, hogy csak a hulládat látom.

- Csak megkínzott a Nagyúr, de nem mondott rám halálos átkot. Igaz, így is azt hittem, belehalok…

- Az sem volt halálos átok, amit rám szórt – válaszolta Lupin. – És én is azt hittem, végem. De nem olyan fából faragtak minket!

- Ehhez semmi köze annak, hogy milyen fából faragtak – intette le Piton. – Ha a Nagyúr ki akart volna bennünket nyírni, most már alulról szagolnánk az ibolyát.

Lupin erre nem szólt semmit, de az arcára volt írva némi ellenkezés.

- Ne áltasd magad – folytatta Piton. – Ketten együtt nem lennénk elég a fél fogára se. Iszonyúan erős…

- Ha olyan iszonyatosan erős, akkor miért nem ölt meg minket? – berzenkedett Lupin.

- Nem is tudtam, hogy ilyen önpusztító vágyaid vannak! – vonta fel a szemöldökét ironikusan Piton.

- Fogd be! – dörrent rá Lupin. – Egyszerűen csak tudni akarom, mire számítsak, márpedig az, hogy életben hagyott, nekem teljesen logikátlan.

- Csak azért, mert nem tudjuk, miért.

- Pontosan erről beszélek! Miért?

- Fogalmam sincs – töprengett Piton. – De az biztos, hogy sok jóra nem számíthatunk.

- Úgy érted, van annál is rosszabb, hogy megöl bennünket?

Piton erre már nem is válaszolt, csak ránézett a barátjára. Egy darabig mindketten csak némán nézték egymást, aztán Lupin kibökte, ami a fejében járt:

- Azt akarta, hogy hívjam ide a Mestert – mondta. – Megtagadtam az engedelmességet.

- Én is – felelte Piton.

- Tőled is ezt akarta?

- Igen.

Lupin hallgatott egy verset, mielőtt megszólalt volna:

- A kezében vannak a gyerekeid…

- Alice – vágta rá Piton faarccal. – Josht csak a vége felé emlegette, de szerintem hazudott. Ő nincs a kezében.

- Honnan tudod? – hökkent meg Lupin.

- Valamelyest még mindig értek az okklumenciához.

- Voldemorttal szemben?

- A hazugság az hazugság marad – vonta meg a vállát Piton.

- Az előbb azt mondtad, hogy nem tudod, mit akar velünk, most meg okklumenciával jössz?

- Bolond! Azt jóval könnyebb megállapítani, hogy hazudik-e valaki, mint azt, hogy mik a konkrét tervei! Pláne a Nagyúrnál!

- Lehet – hagyta rá Lupin. – De Alice akkor is a kezében van.

Piton arcán megfeszültek az izmok, de azért a hangja higgadtan csengett.

- Alice nagy hibát követett el, amikor ide jött, de még miatta sem lehet kockáztatni a többiek életét. Azonkívül amíg a Mester és Josh szabad, Alice-nek is több esélye van a megmenekülésre. Úgyhogy…

- Értelek - bólintott Lupin. – Nagyon is jól értelek. A Mester az élet a falunak. Csak most már az a kérdés, mi értelme volt annak, hogy mi idejöttünk.

Piton arcán ismét megfeszültek az izmok.

- Draco tévedett. Lucius Malfoy halálfaló.

- Nem tévedtem – hallották Draco hangját, majd feltárult a cella ajtaja, és meg is láthatták a felszólamlót.

- Hogy kerülsz te ide? – kérdezte csodálkozva Lupin. Piton csak összevonta a szemöldökét.

- Magukat kerestem – felelte Draco, aztán lekanyarította a válláról a zsákját, és kenyeret, csirkecombokat, boros flaskát húzott elő belőle. – Egyenek. Azt hiszem, mindnyájukra ráfér egy kis erősödés.

Lupin azonnal elvett egy csirkecombot, de Piton nem nyúlt az élelemhez. Még mindig Dracót figyelte, úgy mondta:

- Halálfaló az apád. – S hogy Draco nem válaszolt, folytatta. – Azt hitted, a te oldaladon áll, de látod, tévedtél. Átadott minket a Nagyúrnak.

- Nem tévedtem – ismételte meg Draco. – Mindig is tudtam, hogy az apám halálfaló. Ám nem az az elvakult fajta, hanem az, aki a saját érdekeit tartja szem előtt. És az én oldalamon áll, mert én vagyok az érdeke. Az meg – emelte meg a kezét, mert Piton szemmel láthatóan a szavába szeretett volna vágni -, hogy a Nagyúr kezébe kerültek, az annak a szerencsétlen véletlen oka, hogy nem együtt jöttek. Ez a lehetőség eszünkbe sem jutott, ezért apám csak egy útvonalat tett szabaddá. Azt, amin Kalóz Jim vezette a Professzort.

Lehetetlen volt észre nem venni a pillantást, amit a két idősebb férfi váltott.

- Csak nem? – vonta fel a szemöldökét Draco. – Együtt jöttek és szétváltak? De miért?

Lupin elvett egy újabb csirkecombot, és azt tömte a szájába, mintegy indokolva, hogy miért nem szólal meg. Piton ugyan egy pillanatig keményen nézett Dracóra, de aztán ő is jobbnak látta a csirkecomb-evés mögé bújni.

De Dracónak nem is kellett nagy magyarázkodás.

- Értem – mondta. – Nem bíztak apámban. Vagy… bennem?

- Apádban – vágta rá azonnal Lupin. Ugyan nehezen lehetett érteni, mit mond, hiszen teli volt a szája, de ez a vád már annyira övön alul érte, hogy minden illemet félretéve képtelen volt szó nélkül hagyni. Hatalmasat nyelt, aztán megismételte: - Apádban. Végül is őt nem is ismerjük.

- A professzor ismeri – nézett Draco értetlenül.

Piton felhorkant.

- Tizenhat éve nem is láttam! Honnan tudjam, hogy most milyen?

- De hiszen én meséltem magának róla! – kezdett tiltakozni Draco, de aztán végül csak lemondóan sóhajtott egyet. – Szegény apám! – csóválta meg a fejét. - Ha maguk is így állnak hozzá, nem lesz könnyű dolga a faluban…

- Hol? – kapta fel a fejét egyszerre a két másik férfi.

- A faluban. Őt küldte el a Nagyúr, hogy hívja ide a Mestert.

Lupin és Piton meghökkenten nézett össze, aztán Lupin megrázta a fejét.

- Képtelenség! – jelentette ki. – Nem juthat el oda!

- Nem hát! – tódította Piton is. – Az Átszálló nem engedi át.

Ettől úgy látszik, kissé megnyugodtak, de Draco megjegyzése ismét felborzolta a kedélyeiket:

- Apám a legcsekélyebb mértékben sem óhajt most ártani a falunak – mondta. - Miért ne engedné át az Átszálló?

- Ha apád át akarja hívni ide a Mestert, akkor igenis ártani akar a falunak – replikázott Piton.

- Az áthívással? – kerekedett ki Draco szeme.

- Azzal – bólintott keményen Lupin.

- Na és mégis hogyan?

- Hogyan? – fakadt ki Piton. – Még kérded? Ki más védelmezné meg a falut, ha a Nagyúr el tudná tenni a Mestert láb alól? – S hogy Draco csak nézett, Piton látta, hogy sikerült meggyőznie.

Pedig tévedett. A szavai ugyan valóban elindítottak Dracóban egy gondolatsort, sőt többet is, de ezek a gondolatok távolról sem értettek egyet a Professzor elképzeléseivel.

Ám Draco mégsem azt mondta ki, amire gondolt, hanem ezt:

- A Nagyúr nem tudja eltenni láb alól a Mestert.

- Na és ezt te honnan tudod? – vonta fel Piton gúnyosan a szemöldökét.

- Elfelejtette már, hogy tizenhat évvel ezelőtt… - kezdte Draco, de a Professzor a szavába vágott:

- Nem, nem felejtettem el! De nyilvánvaló, hogy most valamivel több is van a Nagyúr tarsolyában, különben nem akarná ilyen nagyon, hogy ide jöjjön a Mester.

- Igen – bólintott Draco. – Ez nyilvánvaló.

- Hát akkor?

- Azt akartam mondani az előbb, ha hagyta volna, hogy tizenhat évvel ezelőtt magam is meg tudtam törni a Nagyúr egyik kemény varázslatát Joshuával úgy, hogy a Mester picit besegített.

- Ccc… - sziszegett Piton. Szívesen lekicsinyelte volna Draco hajdani tettét, ha ezzel nem kicsinyelte volna le automatikusan Josh teljesítményét is. Márpedig ez utóbbira nem vitte rá apai lelke.

Lupin volt az, aki kimondta Piton ki nem mondott gondolatát:

- Azt hiszed, te meg tudod védeni a Mestert a Nagyúrtól?

- Egyedül biztosan nem – felelte Draco. – De Josh-sal igen.

- Azt sem tudni, hogy Josh be tudott-e jutni a kastélyba – replikázott Piton.

- Be tudott – válaszolta tömören Draco.

- Honnan tudod?

- Beszéltem vele. És a barátnőjével is.

- Kivel? – kapta fel a fejét Lupin.

- Kivel? – értetlenkedett Piton is.

- Persze, maguk még nem találkoztak Giannával – szögezte le Draco rezignáltan a tényt. Szája sarkában árnyalatnyi cinkos kis mosollyal folytatta: - Josh szerzett magának egy barátnőt, és szemmel láthatóan nagyon odavannak egymásért.

Piton arcán ugyan még mindig a hitetlenkedés kifejezése tükröződött, de a szeme már büszkén csillogott.

- Na és milyen a kicsike? – faggatózott Lupin.

- Nagyon csinos.

- Na de hogy talált rá egy ellenállóra? – tudakolta értetlenül Piton. – Josh nem felderítő…

- Gianna nem ellenálló – próbálkozott Draco óvatos lenni, de hiába.

- Nem ellenálló? Akkor mugli?

- Nem mugli. Boszorkány.

- Ha nem mugli, de nem is ellenálló, akkor micsoda?

Draco habozott egy pillanatig, aztán csak kibökte:

- Gianna halálfaló.

Folyt. köv.

vissza

tovább