Lupin még a száját is eltátotta meglepetésében, Piton ellenben nem rejtette véka alá a felháborodását.

- Halálfaló?! Azt akarod mondani, hogy egy halálfaló perszónával szűrte össze a levet az én fiam?!

- Azt – mondta Draco immáron lehiggadva. Szája sarkába visszatért az a bizonyos árnyalatnyi cinkos mosoly. – Méghozzá nem is akármilyen halálfaló, hanem a Nagyúr olasz helytartójának a lánya, ráadásul szegről-végről a rokonom is. Ettől függetlenül – emelte meg kissé a kezét, hogy a Professzor ne vágjon a szavába – képes volt apámnak is nekiugrani, amikor azt hitte, hogy bántani akarja Josht, most meg az egyik legmegbízhatóbb szövetségesünk, akire én is nyugodt szívvel bíztam Hermionét.

- Hogyhogy? – kérdezte Lupin.

- A Nagyúr parancsára apámnak kerítenie kellett egy nőt, aki segít Hermionénak felkészülnie az esküvőre. Halálfaló körökben úgy tudják, hogy Gianna az egyik legmegbízhatóbb emberük, eszükbe sem jut, hogy valójában nekünk segít.

- És te ilyen nyugodtan tudsz beszélni arról az esküvőről? – csodálkozott Lupin.

- Idegeskedéssel nem megyünk semmire – válaszolta higgadtan Draco. – Különben is nagyjából készen van a haditervem.

- És mi az? – kapott a szón a maga módján mohón Piton.

Draco elfojtott magában egy kis gunyoros mosolyt, és komoly arccal kezdett hozzá a mondandójához:

- Mint mondottam, nyilvánvaló, hogy a Nagyúr most valami plusszal rendelkezik. Igen ám, csakhogy a Mester nem lesz egyedül, ott leszünk mellette mi, Josh és én, hogy a magunk magid erejével segítsünk neki. Higgyék el, ez az erő nem kevés, különösen most, hogy Josh immáron nem is gyerek, hanem felnőtt férfi.

- És ha ez mégis kevésnek bizonyul? – vágott közbe Piton.

- Akkor még mindig ott van Harry, aki szintén magid.

- Az ő ereje még nyers – csóválta meg a fejét Lupin.

- Kétségtelen. De ahhoz attól még a mi erőnket tudja vele támogatni, mi meg irányítani tudjuk az övét.

Piton elgondolkodott és bólintott.

- Elfogadom az érvelést – mondta.

- Akkor folytatom. Méghozzá a maguk feladatával.

- És mi lenne az? – kérdezte kíváncsian Lupin.

- Mint tudják, apám, mint a Malfoy-ház feje szabja meg, hogy kik léphetnek be ide és kik nem. A Nagyúr ugyan jócskán a kezében tartja apámat, ettől függetlenül mégiscsak apám szava a döntő. Éppen ezért nem lesz itt sok halálfaló a családunk szolgálatában állókon kívül, de akik itt lesznek, azok bizony a legjobban kiképzett, legvérengzőbb halálfalók, a Nagyúr testőrségének tagjai, akiknek a vezére egy különösen veszélyes alak. A neve Diavolo, de úgy szokták emlegetni, hogy El Diablo. Nem alaptalanul.

- Nekem ismerős ez a név… - gondolkodott el Lupin.

- Nekem is – mondta Piton. – Mintha ott lett volna a kínzásomnál.

- Igen – bólintott Draco. – És ott volt Alice börtönében is.

- Megkínozta Alice-t? – hördült fel a Professzor.

- Nem. Csak meg akarta erőszakolni. Gyengéi a tini lányok.

Piton elfehéredett, és valami artikulátlan hangot préselt ki magából. Lupin szeme is kitágult az iszonyattól, úgy kérdezte:

- És… sikerült neki?

- Nem. Harry időben megjelent, és a maga nyers, képzetlen magid erejével alaposan helybenhagyta El Diablót. Még a Nagyúrral is összekapott, de végül a Nagyúr engedett, és Alice Harry védelme alatt maradhatott.

Draco látszólag közömbösen mondta a mondandóját, de a szeme sarkából azért élénken figyelte, milyen hatással van mindez a Professzorra. Számítása be is vált: Piton, aki még egy órával ezelőtt is habzó szájjal emlegette Harryt, mint minden bajuk okozóját, most csípőre vágott kézzel ezt mondta:

- Hah! Csak próbáljon az az El Diablo még egyszer a lányom közelébe merészkedni! Majd megmutatja neki Harry, merre van a pokol!

Lupin és Draco gondosan ügyelt arra, hogy ne mosolyogjanak össze.

- Most ugyan Hermionéval van Alice – folytatta Draco -, mert Harry elment apámmal a faluba, de a Nagyúr a szavát adta neki és Hermionénak is, hogy nem engedi Diavolót Alice közelébe. És hogy ez így is legyen, arra ott van garanciának Gianna és Josh is.

- Harry apáddal ment a faluba? – ámélkodott Lupin. – Ezt nem mondod komolyan!

- Na igen… - futott át egy gondterhelt árny Draco arcán. – Ahogy maguk nem bíztak apámban, valószínű, hogy a falu sem fog… De ott lesz vele Harry.

- Hogy megvédje? – buggyant ki a Professzorból, pedig nem akarta megbántani fiatal barátját.

De Draco nem sértődött meg.

- Igen – válaszolta komolyan. – Pontosan ezért. És meg is fogja védeni.

- A falu ellenében? – érdeklődött óvatosan Lupin.

- Nem hiszem, hogy erre sor kerülne – csóválta a fejét Draco. – Ám ha mégis, Harry tudni fogja, mi a dolga. És a Mester is.

- Az ám! – kapott a szón Lupin. – A Mester nem fogja hagyni, hogy egy követnek bántódása essen nálunk!

- Az biztos! – hagyta helyben Piton is. – Csak a legbarbárabb népek bántalmazzák a követeket, és mi nem vagyunk azok.

- Ahogy mondja – bólintott Draco. – Itt azonban barbár népek vannak, és az egyik legbarbárabb pont Diavolo. Maguknak most az a dolguk, hogy felkészüljenek a harcra vele.

- Ketten? – kapta fel a fejét finnyásan Lupin.

- Ketten. A dolgok jelen állásában még kettejükkel is könnyedén el tudna bánni, de mondok róla egy-két információt, és hoztam néhány könyvet is, amiből kiokoskodhatják a legjobb taktikát. Nos… lássunk is a munkához!

*

- Ez az Átszálló – mondta Harry, és felvett az egyik kiszögellésről egy botocskát. – Ezt pedig…

- Tudom – bólintott kimérten Lucius. – El kell törnöm.

- Igen…

Akármilyen rezignáltnak is tűnt Lucius, belül tele volt kétséggel. Igaz, ő most valóban Voldemortot fojtotta volna meg egy kanál vízben, de mi van, ha a botocska érzékeli a múltat is? Tehet-e évtizedeket semmissé egy bűnbánó nap? Egyáltalán van-e bűnbánat? És valójában érez ő ilyesmit?

„Micsoda hülyeségek” – gondolta magában, és ahogy a botocskáért nyúlt, érezte, hogy ugyanúgy elindul a gerincén egy izzadtságcsepp, mint a Nagyúr jelenlétében. „Nem töröm ketté. Hazamegyek” – villant át az agyán, de aztán eszébe jutott, hogy nem tud hova hazamenni, mert az otthonában most a Nagyúr ütött tanyát, és ha nem végzi el a feladatát, az az aljas kreatúra, az az El Diablo végezni fog a feleségével és a fiával. Igen, a fiával is, mert Luciusnak pillanatnyi kételye sem volt afelől, hogy Diavolo meg fogja keresni Dracót, és a Nagyúr segítségével végezni fog vele. No és Hermionéval és a kicsivel, akit a szíve alatt hord, az unokájával…

Reccs…

A botocska hangos reccsenéssel tört ketté. Lucius meglepődve szemlélte két kezében a darabjait, mert gondolatai közepette észre sem vette, mikor veselkedett neki. Mindegy. A végeredmény számít, és az eredmény az, hogy ő mehet tovább, a faluba.

- Mehetünk – erősítette meg a feltételezését széles vigyorral Harry is.

Lucius magabiztosnak szánt biccentéssel nyugtázta a fiú szavait, de belülről távolról sem volt ilyen biztos. Egy akadály… De hány jön még? Rosszul volt, de nem a körülötte felcsapó lángok körtáncától, hanem az izgalomtól. Te jó ég! Hány éve nem érzett már ilyet? Nem, nem a félelem – a Nagyúr szolgálatában a félelem mindennapos dolog. De megint más dolog, ha valaki önmagát félti, és megint más, ha a szeretteit…

- Megérkeztünk – mondta Harry, aki mindebből semmit nem vett észre. Fürge léptekkel előre szaladt, egészen a barlang kijáratáig, onnan itta szeme szomjasan az eléje táruló látványt. Tényleg csak egy napja, hogy eljött innen? De hiszen annyi minden történt azóta!

Lucius mellé lépett. Azt várta, hogy majd elé tárul egy város, vagy egy kastély, vagy legrosszabb esetben valóban egy falu képe, ám legnagyobb meglepetésére nem látott semmi mást, csak hullámzó erdőt. Erdőt, erdőt és erdőt, amíg a szem ellát, sőt feltehetőleg még azon is túl, hiszen a távolban hegyek bukkantak fel, de azokat is erdő lepte, és nem akadt semmi sem, ami miatt feltételezni lehetett volna, hogy az erdő folyama a hegyek túloldalán megszakad.

- Hol vagyunk? – bukott ki belőle a kérdés.

- Otthon – válaszolta Harry. – Persze, te nem láthatod… Valójában én sem. Varázslat védi a falut, az átszállóból kilépve senki sem láthatja. Pedig ott van – mutatott le egy pontra, amit Lucius megpróbált beazonosítani, de hiába. A varázslat működött: valóban nem látott semmi mást, csak az erdőt.

- Ki csinálta ezt a varázslatot? – kérdezte.

- A Mester – Harry ezt úgy mondta, mintha mi sem lenne természetesebb. Aztán hozzátette: - Gyere! – és elindult balra, ahol Lucius végre nagy nehezen egy ösvényt fedezett fel.

- Gyere velem! – intette Harry. – Idegennek gyakran eltűnik az ösvény, olykor meg egyenesen tévútra vezeti.

- Tévútra?

- Igen. Zsákutcába, vagy mocsárba, vagy fel a hegyekbe. Idegen még nem jutott el hozzánk, csak ha kísérte valaki közülünk.

- Ha nem voltatok ott, honnan tudjátok, hogy mi történt az idegenekkel? – faggatta Lucius már csak azért is, hogy ne a maga gondolatai kössék le.

- Néhánynak megtalálták a holttestét.

- Kik?

- A felnőttek – borult el kissé Harry homloka. Na igen… Ő még soha nem mehetett járőrözni. Igaz, a falu és a vidéke biztonságos volt, de azért a felnőttek mindig járőröztek. Állítólag ehhez maga a Mester ragaszkodott. Hogy miért, azt Harry nem tudta, de ő is, mint minden kölyök a faluban igyekezett észrevétlenül követni nem egyszer a járőröket – ám ő is, mint a többi kölyök, mindhiába. A felnőttek vagy túlságosan ismerték a környéket, vagy túlságosan ügyesek voltak, mindenesetre állandóan el tudtak a gyerekek kíváncsi szeme elől tűnni.

„Te fogsz vigyázni nagyapádra” – mondta neki Voldemort. – „Nem venném jó néven, ha a követemnek baja esne. Vagy akár az, ha eredménytelenül térne vissza hozzám. Az ilyesminek még a gondolata is morcossá tesz, márpedig ha morcos vagyok, néha bizony elkövetek olyasmit is, amit később megbánok. Úgyhogy, fiam, legyél ott nagyapád mellett, és segíts neki. Meg tudod tenni, elvégre felnőtt férfi vagy már, nem igaz?”

Felnőtt férfi… Hát… eddig a falu nem tekintette őt éppen felnőtt férfinak. És most már volt egy olyan sejtése is, hogy a nagyapja tényleg védelemre fog szorulni. Hiszen Voldemort követe, Voldemortot pedig van okuk gyűlölni.

Lapos pillantást vetett a nagyapjára. Lucius magasra emelte a fejét, méltóságteljesen lépkedett a lejtőn lefelé, mint mindig, Harryt mégis szinte mellbe vágta a feszültség, ami áradt belőle.

„Ő is izgul” – gondolta, és ez egy csöppet sem nyugtatta meg.

Még meg sem pillantották a falut, amikor a kutyák vad ugatásba kezdtek. Harryt nem szokták megugatni, egyértelműen az idegen nem tetszett nekik. A nagy hangzavarra persze kíváncsian előjöttek az emberek is, úgyhogy mire Harryék beértek a faluba, már szép kis tömeg várta őket.

- Ez csak a Malfoy-kölyök! – mondta valaki.

- Igen, Harry az – mondta valaki más.

- De kicsoda vele az a másik?

- Ki ez?

- Ismeri valaki?

Egyszer csak egy vékony, magas nő furakodott előre, és villogó szemmel elzárta az utat a közeledők előtt.

- Nem ismeritek meg? – kérdezte vészjósló hangon. – Pedig megismerhetnétek… ezt a véreskezű mészárost! Ő – tartott egy kis hatásszünetet – Lucius Malfoy!

- Lucius Malfoy! – kapták fel többen is a nevet, és a tömeg morajlása egyszerre fenyegetővé vált.

- Igen, ő Lucius Malfoy, a nagyapám – lépett előrébb Harry, ösztönösen kissé eltakarva a nagyapját. – Voldemort küldte át azért, hogy a Mesterrel beszéljen.

- A Mesterrel? Hát az kissé nehéz lesz… holtan! – mondta egy férfi a tömegből, és az első ember lehajolt egy kőért…

Folytatása következik

vissza

tovább