"Büntetésből is megárt a sok" - gondolta Lord Vasil, ahogy elnézte a felé közeledő fiúk fintorait. Tisztában volt ő azzal, hogy az első nap erőltetett menete felért Lapátkezű Joe ténykedésével, de mi tagadás, a fiúk maguk idézték a fejükre a bajt. Még hogy csak úgy felmászni egy toronyablakba a falon! Nem mondja, szép teljesítmény volt, hogy csupán ujjaikra és lábukra támaszkodva felmentek, és főleg nem mindennapi ebben a zsenge korban, de mi lett volna, ha leesnek? Kit kaptak volna elő, ha nem őt, Lord Vasilt? Hiszen ő tartja a hátát az apródok minden tettéért. S még Godrik családjának is elég lett volna magyarázkodnia, de mit szólt volna őfelsége, ha Malazár pottyan le?

Mert Darhem herceg nem valószínű, hogy nagyon sajnálta volna a fiát...

A kövér lord előtt felrémlett a szigorú tekintetű főúr arca. Nem meglepő, hogy ilyen rideg, számító férfi lett, hiszen gyermeknek sem volt másmilyen. Lord Vasil még nagyon is jól emlékezett rá, hiszen Darhem is gyakorlatilag az ő keze alatt nevelkedett. Annak idején Cedric király tette meg a kövér grófot az apródok nevelőjévé, aki akkor még nem volt kövér és nem volt gróf sem, csupán báró. És Cedric adta Vasil kezébe három ifjabbik fiát: Berolt, Igalt és Darhemet. Iwyllt, az elsőszülöttet a király maga nevelte. Ugyanolyan rideg, könyörtelen emberré, mint amilyen maga volt.

Isten látja a lelkét, Vasil - bár hűségesen szolgálta, - nem szerette sem Cedricet, sem Iwyllt. Lehet, hogy egy ország összetartásához szükség volt a kemény kézre, de a fiatal báró úgy érezte - s nem egyedül, - hogy ez már embertelenül kemény kéz volt. Nem sokan siratták meg Cedricet, midőn elhunyt, s tán a legkevésbé Iwyll, aki a suttogó pletykák szerint már kissé megunta a várakozást a trónra, és maga segített abban, hogy atyja végre jobblétre szenderüljön. Hogy mi igaz a pletykákból, azt Vasil nem tudta, de az biztos, hogy Iwyll a hajdani leckéket alaposan megtanulta, és ha atyja vaskézzel fogta a népet, hát Iwyll sziklakézzel. Olyannyira, hogy szinte visszasírták Cedric uralmát, pedig ezt az öreg életében bizony elképzelhetetlennek tartotta volna bárki is. Nem volt tehát meglepő, hogy egy merénylő hamar véget vetett az ifjú király életének. S bár a pletykák itt is, ott is felütötték a fejüket, Vasil azt már nem tartotta valószínűnek, hogy Berol bérelte volna fel a merénylőt. Igalról, vagy pláne Darhemről azonban minden további nélkül el tudta képzelni. S meglehet, hogy maga Berol sem zárta ki ezt a lehetőséget, mert az efféle merényletek az ő udvarában eleve kudarcra voltak ítélve.

Vagy talán úgy ítélték az öccsök, hogy erre nincs is szükség. Berolnak ugyanis nem született fiú utódja. Izabelle királyné sorra hozta világra a gyermekeket, de leányokat. Csak leányokat. Most is viselős ugyan, s a nép - no meg ami a lényeg: az udvar - izgatott várakozásban él, hogy mi lesz a születendő gyermek neme, de Vasil titkon meg volt győződve arról, hogy ez a gyermek is lány lesz, csakúgy, mint a többi. Kinézte a két fiatalabb fivérből, hogy akár ördögi praktikákra is képesek, csakhogy megakadályozzák Berol fiú utódjának a világra jöttét. És bár Igal sem volt különb a Deákné vásznánál, Vasil mégis inkább Darhemet tartotta veszélyesebbnek. Merthogy bár Igalnak öt fia is született, de négy még egészen kiskorában el is hagyta ezt az árnyékvilágot. Csak egyetlen fia maradt meg Igalnak, de arra aztán úgy vigyázott, mint a szeme világára. Még a Darhem felől fúvó szél sem érhette a gyermeket! Meglehet, ezért is maradt életben...

Bezzeg Darhem! Négy szép szál, egészséges fiúgyermek sorakozik mögötte. Vasil ismerte őket mind, bár csak kettő került hozzá, a két ifjabb: Rigel és Malazár. És örült, hogy csak ez a kettő, mert a két nagyobb...! Kemények, könyörtelenek, gőgösek, mint az apjuk. Vasil látta őket épp eleget, hiszen Darhem évente legalább egyszer, ha nem kétszer eljött a királyi udvarba, és bár csak ritkán beszélgettek, a kövér lord jó emberismerő volt.

Érdekes módon Rigel és Malazár mintha nem az apjuk, hanem a nagybátyjuk, a király természetét örökölték volna. Gőgösnek gőgösek voltak ők is, meglehetősen kemények és kissé bizony könyörtelenek is, ám mindezek ellenére egyenes jelleműek, megbízhatóak, és alapvetően nagyvonalúak. Mindkét fiú agyafúrt volt és furmányos, de csavaros gondolataikat nem szennyezte be sem rosszindulat, sem irigység. Vasilnak - ha rájuk gondolt - ez jutott eszébe: nemesek. És a kövér gróf úgy kedvelte őket, mintha a saját fiai lennének, akiket megtagadott tőle az élet.

A harmadik fiú pedig, akit szinte sajátjaként kedvelt, az az egyszerű nemes-ivadék, Malazár úrfi barátja, Godrik volt.

S most a három legkedvesebb közül kettő úgy vánszorgott felé, hogy az öregembernek megesett rajtuk a szíve. Persze ebből semmi sem látszódott az arcán. Még csak az kéne! Szigorú szemekkel mérte végig a gyerekeket.

- Mindig akkor császkáltok el, amikor a legnagyobb szükség lenne rátok - állapította meg. - Menjetek a málhásszekérhez és vegyetek magatokhoz még legalább két-kéttegeznyi nyilat. Aztán beültök a hercegnőhöz a hintóba.

- Miért? - berzenkedett Godrik. Vasil magában elmosolyodott. Persze, hogy Godrik a tiltakozó. Godrik, akinek férfivá válása még halvány jelekben sem kezdődött el, ezért különösen érzékeny mindenre, amivel esetleg nevetségessé válhatna.

- Mert azt parancsoltam! - förmedt rá hangosan az öreg, majd némileg enyhültebb hangon hozzátette: - Kezdünk különösen veszélyes szakaszhoz érkezni. Egyiktek az egyik, másiktok a másik oldalt figyeli, és azonnal jeleztek nekünk, ha bármi különöset észleltek. Ha támadás érne bennünket, használjátok az íjatokat. De nehogy aztán minket lőjetek vele! És a hercegnőt bármi áron megvéditek. Megértettétek?

- Igen, uram! - kiáltotta Godrik lelkesen. A lordtól kapott feladat egészen felvillanyozta.

Ám Malazárnak még akadt kérdése:

- És a lovainkat hova tegyük, uram?

Vasil magában elismerően csettintett. Mindenre gondol a kölyök!

- Kössétek a hintó mögé - mondta. - A hercegnő lova is ott van. Ha baj adódna, azokon menekülhettek. És még egyszer mondom - szigorodott meg a hangja, - a hercegnőt minden áron meg kell védenetek!

- Igen, uram! - mondta most már Malazár is, és a két gyerek megfordította a lovát. Mentek a málhásszekérhez.

Kezüknek se a hossza, se az ereje nem vetekedhetett még egy felnőtt férfiéval, de Lord Vasil bizony felnőtt fegyverekkel taníttatta az apródjait. Hadd szokják az igazi fegyverek méretét, súlyát. Így hát tulajdonképpen mindegy volt, hogy a fiúk melyik puzdrát választják ki, a nyilak egyformák voltak. Nem is válogattak soká, nagy lelkesen felszerelkeztek fejenként nem is két, de négytegeznyi nyíllal és visszalovagoltak a grófhoz. Lord Vasil közben megbeszélhette a dolgot a hercegnővel, mert mire a fiúk visszatértek, éppen felegyenesedett az ablaktól.

- Szállj be - intett Godriknak. - Malazár beadja a fegyvereket. Ezért nem állunk meg.

- És a lovak? - kérdezte Malazár. - Majd mi megkötjük őket - felelte a gróf és intett az egyik testőrnek, aki készségesen azonnal odapattant.

Godrik fürgén ugrott át a nyeregből a hintóba, de mivel a hintó kereke éppen egy nagyot zöttyent, elvesztette az egyensúlyát és beleesett az egyik hölgy ölébe.

- Látod, milyen szerencsés vagy, fenség? - szólalt meg csengő hangon az egyik udvarhölgy. - Az öledbe pottyannak a deli legények!

- Bizony, még ha csak ilyen süldőformák is, mint ez - tódította vidáman az apácaruhás idősebb nő.

- Sokáig akarsz még itt maradni? - kérdezte a hercegnő. - Mert akkor igyekeznék úgy elhelyezkedni, hogy mindkettőnknek kényelmesebb legyen.

Godrikot végre magához térítette a hercegnő kellemesen mély hangja. Motyogott valami mentegetőzés félét és megpróbált felpattanni, de ez az ide-oda zötykölődő hintóban nem is bizonyult olyan egyszerű feladatnak. Végül sikerrel megkapaszkodott az ajtónyílásban és átvette az első csomagot. Kissé tétovázott, hogy ugyan hova is tegye. Kár volt.

- Add ide nekem, kislovag! - szólalt meg azonnal az idősebb nő.

Godrik magához szorította a puzdrát. Nők kezébe fegyvert?! Még csak az kéne!

- Ejnye, de félted a motyódat, ifjú ember! - hajtotta oldalra a fejét a nő mosolyogva. - Ne félj, vigyáznék rá! Vigyáznék én rád is, hidd el!

- Mi is kellene neked, Mater Maria? - évődött a barna hajú kis udvarhölgy. - A puzdra vagy a kislovag?

- Mindkettő, gyermekem, mindkettő! - vágta rá komolykodva a Mater. - Mit ér egy puzdra lovag nélkül? És tán nem akkor igazi egy lovag, ha jó nagy puzdrája van?

- Tán meg akarod nézni a puzdráját, anyám? - robbant ki a nevetés a másik udvarhölgyből.

- Manapság mindent jó alaposan meg kell figyelni, gyermekem - felelte majdnem ugyanolyan komoly képpel a nő, mint az imént, de a szemében neki is ott csillogott a nevetés. Keze előre mozdult, mire Godrik megrettenve hátrált, ezzel majdnem kiesett a nyitott ajtón.

- Mit művelsz? - kiáltott be Malazár. - Adnám a következőt!

- Mindjárt, csak... - hebegett Godrik vérvörös arccal.

A mater keze ismét előrelendült, Godrik ismét hátrált, ám ekkor ismét megszólalt szép, mély hangján a hercegnő.

- Tedd csak le ide a lábunkhoz azt a puzdrát, lovag uram! Sem azt, sem téged nem bánt itt senki. - És egy egészen árnyalatnyit szemrehányóan nézett az idősebb nőre.

Mater Maria többé ugyan nem próbálkozott azzal, hogy elkapja a fiút, de az arcán látszott, majd' kipukkad a visszafojtott derűtől. A két udvarhölgynek szintén kicsattanóan jókedve volt, és tulajdonképpen Badb sem azért szólt rá a többiekre, mintha ellenére lett volna az évődés, hanem mert megsajnálta a teljes zavarban tébláboló fiút.

Godrik hálásan fogadta a segítséget. Lecsúsztatta a puzdrát és nyúlt a többiért. Csak az utolsó előtt mert megszólalni.

- Még nem vagyok lovag, fenség - motyogta.

- Csak apród. - De az leszel - felelte a hercegnő kedvesen.

- Méghozzá az egyik legszebb - kotyogta a sötétebbik hajú udvarhölgy.

Godrik ismét zavarba esett. Olyannyira, hogy majdnem elejtette az utolsó puzdrát.

- Ejnye, Pennardun - korholta Badb a társnéját.

- Nem mondtam semmi rosszat! - mentegetőzött nevetve a lány. - De hát nézd meg, fenség, milyen csinos a pofija!

Badb már nyitotta volna a száját a feleletre, ám ekkor Godrik ismét az ölében kötött ki. A fiú ugyanis zavarában teljesen elfeledkezett arról, hogy arrébb kellene az ajtótól húzódnia, így a lováról belendülő Malazár gyakorlatilag teljesen leverte a lábáról.

- Mondom én, hogy az öledbe pottyan ez a kislovag! - nevetett a világosabb hajú lány, Teleri, és vele nevettek a többiek is, még Badb is, pedig Godrik íja kis híján kibökte az imént a szemét.

Most, hogy a fiú ilyen közel került hozzá, kezével finoman megfogta az állát és végigjáratta a tekintetét az arcán.

- Tényleg nagyon csinos az arcod, kis apród - mondta neki mosolyogva. - De azt hiszem, jobb lesz, ha végre leülsz, mielőtt kárt tennél valamelyikünkben.

Godrik vérvörös arccal hátrált a másik ülés felé, de Badb utánanyúlt. -

Nem, nem! - mondta mosolyogva. - Gyere csak ide mellém, kislovag! Legyél csak itt, a közelemben!

Godrik a haja tövéig elpirult és Malazárra nézett segélykérően, ám barátja meglehetősen értetlenül bámult - nem értette, hogy miről is maradt le. És mielőtt bármit is kiötlött volna, már be is hajolt Lord Vasil.

- Minden rendben van, fenség? - kérdezte aggodalmas képpel.

- Tökéletesen rendben - nyugtatta meg a hercegnő.

- Akkor jól van - lett egy árnyalattal nyugodtabb a gróf arca. - A fiúk vigyáznak majd rátok.

- Vagy mi őrájuk... - mormolta az orra alatt a Mater úgy, hogy Vasil nem hallhatta, csak a bent ülők.

A lord nem is értette a hirtelen jött derültséget, de jobbnak látta nem is firtatni az okát. Ehelyett inkább azt mondta:

- Ha bármi kényelmetlenséget okoznának, csak szólj, fenség, azonnal kiszállnak.

- Köszönöm, Lord Vasil - mosolygott rá a hercegnő, és ekkor Vasil végleg megnyugodva arrébb lovagolt.

Malazár végre szóhoz jutott.

- Üdvözöllek, fenség - hajolt meg kissé. Fél kézzel a mennyezetbe kapaszkodva a zötykölődő hintón nem is lehetett volna másképpen. De Malazár egyébként sem törődött sokat az illemmel, mert egy kurta "Hölgyeim!" köszöntéssel elintézte a többieket, majd válaszra sem várva minden figyelmét arra fordította, hogy kapaszkodjon is, meg le is vegye az íját a hátáról. A körülményekhez képest igen gyorsan sikerült neki a művelet, mindenesetre jóval gyorsabban, mint Godriknak.

- Malazár? - ámult el Badb. - Nahát, rokon, hogy megemberesedtél!

Valóban, Malazár alaposan megnyúlt, majd' egy fejjel magasodott Godrik fölé, bár még vékony volt, és a hirtelen növéstől egyelőre nemigen tudta, hova tegye hosszú kezét-lábát, így mozgása is esetlenebb volt, mint barátjáé.

- Rokonod, fenség? - érdeklődött Teleri, aki szemmel láthatóan igencsak kedvtelve szemlélte a fiút.

- Igen - mosolygott Badb, - az unokaöcsém.

- Érdekes - kotyogott bele a beszélgetésbe Pennardun Godrikra mutatva. - Az ember inkább gondolná ezt a kislovagot a rokonodnak.

És valóban, ahogy egymás mellett ültek, szembeötlött, mennyire hasonlít egymásra Badb és Godrik. Nagyjából egyforma magasak lehettek, még az alkatuk is egymásra hajazott, hiszen egyikőjük sem forrt még ki. Ám ez még csak hagyján! De a hosszú, szőke hajuk! A kék szemük vágása! Még az orruk íve, a szájuk vonala is egymást idézte, mintha csakugyan testvérek lettek volna!

- Jé, tényleg! Tán csak nem szedtél össze titokban valami jóképű öccsöt, fenség? - nevetett fel Teleri is, de aztán hamar észbekapott. A királyi pár rovására nem illik viccelődni.

Ám úgy tűnt, Badb nem sértődött meg. Nevetve nézte az egyre jobban piruló Godrikot.

- Remélem, nem - mondta. - Ha az öcsém lenne, nem szerethetném kedvemre.

- A vőlegényedhez megyünk, fenség - szólt rá a Mater mosollyal enyhítve mondandójának kissé korholó élét.

- Tudom - pirult el halványan a hercegnő. - Testőrnek kérem majd el atyámtól a kislovagot.

- Godrik csak velem szolgálhat - szólt közbe mély hangján Malazár.

- Miért? - kíváncsiskodott Teleri, aki egyáltalán nem bánta, hogy a fekete hajú fiú vele szemben ült le.

- Mert mi mindig együtt vagyunk - vonta meg a vállát Malazár. Nem értette ugyan, mit bámul rajta a sötét hajú lány, de nem hagyta magát zavarba hozni.

- És együtt is maradunk - bólintott rá Godrik. És ahogy összevillant a tekintetük, a lányok is megérezték a mély együvé tartozást, ami összekötötte a két fiút.

- Ez nem lehet akadály - legyintett Badb. - Elkérlek téged is atyámtól, Malazár.

A fiúknak ismét összevillant a tekintetük. Szavak nélkül is értették egymást: nem akartak Llar udvartartásába kerülni.

- Lord Vasil azt mondta, figyeljünk - mondta Godrik és szigorú arccal kibámult az ablakon.

- Őkövérsége azt mondta, hogy figyeljetek a veszélyre - évődött a Mater, - de ha még nem tűnt volna fel, kislovag, itt benn nagyobb veszély leselkedik rátok, mint odakinn!

- Miféle veszély? - kerekedett ki Godrik szeme, és Malazár is kérdőn pillantott az idősebb nőre.

- Tőrbe csalhatnak a szép női szemek! - nevetett a Mater, és hogy a fiúk kissé elpirultak, a többiek is nevettek.

Ám Godrik gyorsan összeszedte magát.

- Engem ugyan nem! - szegte fel az állát öntudatosan. - Mert ahogy látom, inkább az én szép szemem jelent veszélyt rátok!

- Hinnye! Jól felvágták a kiskakas nyelvét, pedig még hol van az este? - kacagott az apáca, és csak Teleri nevetett vele őszintén. Úgy látszott Badbot és Pennardunt mélyebben érintette Godrik megjegyzése.

- Nem vagyok kiskakas! - vonta össze fenyegetőnek szánva a szemöldökét Godrik.

- Hát akkor mi vagy? - csicseregte Pennardun. - Kislovag?

- Őfelsége apródja - mondta Godrik önérzetesen, kissé még a hangját is elmélyítve, hogy mondandója hatásosabb legyen.

Elképzelni sem tudta, mi lehetett ebben mulatságos, de a fehérnép olyan fergeteges nevetésre fakadt, hogy majd' kiestek a hintóból. Godrik rápillantott a barátjára, de Malazár éppen olyan tanácstalanul nézett vissza rá, mint ő maga. Enyhén megvont válluk ezt fejezte ki: "Nők...!"

Ki érti őket?

- Valami baj van, fenség? - hajolt be az ablakon Vasil.

Badb alig bírta összeszedni magát, hogy válaszolni tudjon.

- Nem, dehogy! - felelte.

- Csak mert mintha kiáltozást hallottam volna felőletek... - mentegetőzött a gróf.

- Nevettünk, lord Vasil - magyarázta Badb roppant nehezen megőrzött komolysággal. - Az ifjak remekül szórakoztatnak bennünket.

- Aha! - kapta fel a fejét a kövér gróf, mint aki most már mindent ért, holott valójában csak sejtései voltak. Godrik és Malazár? Ugyan mivel szórakoztatnák a hölgyeket? Mindenesetre hozzátette: - Derék legények ezek, fenség! Megbízhatsz bennük!

- Köszönöm - mondta a hercegnő.

Vasil biccentett, aztán lemaradt a hintó mögött.