- Mit művelnek már megint, uram? - kérdezte Rigel a lord mellé kerülve.

Vasil nem mindenkitől tűrte volna el, hogy ilyen bizalmasan kérdezgesse, de Rigel az Rigel volt, a király unokaöccse, Malazár bátyja, no és nem mellesleg a gróf egyik kedvence. Mondani sem kell, Rigel tökéletesen tisztában volt azzal, hogy milyen helyet foglal el a parancsnok szívében, ám mivel maga is szerette és tisztelte az öreget - még ha ő is "őkövérsége"-ként szokta időnként emlegetni, mint sokan mások, - a négyszemközti, könnyed bizalmaskodáson kívül más módon soha nem használta ki kivételezett helyzetét.

Így hát Vasil csak egy komoly pillantást vetett az ifjúra, de azért válaszolt:

- Szórakoztatják a hölgyeket.

- Hogyan? - kérdezte kissé hökkenten Rigel. Nem úgy ismerte az öccsét és annak barátját, mint akik különösképp igyekeznének a "hölgyeket" szórakoztatni. Abban a korban voltak, amikor szerintük a fehérnép mind ostoba, és érdemtelen a lovagok figyelmére. Rigel ugyan már tudta, hogy ez a véleményük meg fog változni, mihelyst férfiúvá érnek, de még emlékezett a saját kamaszéveire, így csak önmagában mosolyogta meg őket.

S most a kövér gróf azt mondja, hogy "szórakoztatják" a hölgyeket? Hogyhogy? S hogyan?

- Azt nem tudom - felelte őszintén, de méltóságteljesen Vasil. - De az biztos, hogy nagy odabenn a viháncolás.

- Pedig jobb lenne egy kicsit nagyobb komolyság - mondta Rigel maga is komoly képet vágva. - Teljesen felverik az erdőt, aztán egyszer csak nyakunkon lesz a baj.

- Azért ültettem oda őket, hogy figyeljék a környéket - bólintott a gróf.

- Nem azért, hogy kíméld az ülepüket, uram? - vigyorodott el csibészesen Rigel, fejét kissé oldalra biccentve.

Vasil nem tehetett róla, hogy átsuhant az arcán egy mosoly, de aztán villámgyorsan rendezte az arcvonásait.

- Szó nincs róla! - tiltakozott felhorkanva. - Az a dolguk, hogy ha kell, öntestükkel védjék a hercegnőt!

- Na igen... - jelent meg a másik vigyor Rigel arcán. - Hiszen csak ők tudnák megmenteni a hercegnőt az esetleges veszélyektől...

- Mindenre gondolnunk kell - felelte Vasil, és most valóban komoly lett az arca. Rigel azonnal észrevette ezt.

- Mert tényleg veszélyben van? - kérdezte csodálkozva.

- Ez nem biztonságos környék.

- Gondolod, hogy Rhodewy kezet emelne egy királyi hercegnőre, uram? - hökkent meg Rigel.

- Ezt nem hinném - rázta meg a fejét a gróf. - Ezzel a nyakát kockáztatná. De az itt garázdálkodó haramiák valójában mind az ő emberei, és ők nem néznek se istent, se embert. Igaz, nem is vertük nagydobra, hogy Badb hercegnő nőül megy Llarhoz...

- Nem lett volna mégis jobb, uram? - puhatolózott Rigel. - Ha Rhodewy tudná, hogy kit viszünk, maga vonta volna el innen a haramiáit, nem?

- A király úgy gondolta, hogy ez nem biztos - magyarázta Vasil. - Mi van akkor, ha éppenséggel maga uszítja a banditáit ránk, s utána letagadja, hogy bármi köze is lenne a dologhoz?

- De hát nem azt mondtad, uram, hogy mindenki tudja, ő áll a haramiák mögött?

- Tudni és bizonyítani nem ugyanaz - mondta rezignáltam a gróf.

- Értem... - vonta össze a szemöldökét Rigel. Látszott, hogy keményen gondolkodik. - De hát mit tehetne a hercegnővel, uram?

- Például megölhetné - kezdte a választ Vasil, de többre már nem volt ideje, ugyanis éles kiáltás harsant fel, és a kocsis széttárt karokkal lezuhant a bakról.

Nem a kocsis volt az egyetlen, akit lenyilaztak. A támadás első hulláma vagy öt testőrt talált el. A többiek azonnal körbevették a batárt és elővették kardjaikat. Ám ők voltak rosszabb helyzetben: az út mentén sűrű volt a bozót, nem látták meg a rejtőzködőket. A haramiák jól választották ki a támadás színhelyét.

A következő hullámnál már csak lovak sebesültek, a lovagok pajzsukkal fogták fel a süvítő nyilakat.

És aztán rájuk zúdult a horda... Lord Vasil elszörnyedve látta, hogy legalább tízszer annyian vannak, mint ők maguk. És bár a támadók gyalogosak, míg ők páncélba öltözött lovasok, mégis igaz a mondás: sok lúd disznót győz. Ha a testőrök levágtak tizet, húsz állt az elhullottak helyébe, ha levágtak húszat, negyven vetette bele magát a küzdelembe. Az útonállók elvágták a lovak inát vagy a nyerget tartó szíjakat, és a földre kényszerített lovagoknak inkább hátrányt, mintsem előnyt jelentett a nehéz páncél, amikor a fegyvereket igencsak jól forgató haramiák gyűrűjébe kerültek. Nem tellett el egy negyedóra, és nyilvánvalóvá vált a testőrök veresége.

- Mentsétek Badbot! - kiáltotta Lord Vasil, mielőtt őt is lerángatták volna a lováról, aztán eltűnt a támadók alatt.

Rigel azonnal előkapta kis kürtjét és belefújt. Hat társa hatalmas csapásokkal utat nyitott a batárból kiszállóknak, Godrik és Malazár pedig nyílzáporral fedezte a hölgyeket, amíg fel nem pattantak a lovaikra. Rigel tartotta a lovat a fiúknak, széles vágásokkal most ő biztosította őket, és aztán a kis csapat nekieresztett kantárszárral elindult.

Csak egyetlen nyílvessző repült utánuk, de Rigel fél szemmel látta, hogy az íjászt egy vezérszerű alak visszakézből szájon vágja.

A nőkre nem szabad lőniük...

Tudják, hogy fontos személyiség van köztük...

Tudnak Badbról...

Badb kell nekik...

Nem hagyják őket futni...

Mindez egy pillanat alatt futott keresztül az ifjú lovag agyán. S mintegy igazolva a következtetését, lovasok kanyarodtak az útra, és üldözőbe vették őket.

- A hercegnőt akarják! - kiáltotta Rigel. - Vágtassatok, ahogy csak bírtok!

Még jobban megsarkantyúzták lovaikat, szinte már repültek, de egy kanyarnál farönkök zárták el az utat. Az elöl haladók közül az egyik neki is vágtatott. A ló keserves nyihogással eldőlt, lovasa pedig átesett az akadályon. Soha nem látták viszont.

A másik két elöl haladó lovagra az út menti fákról vetették magukat.

- Be az erdőbe! - kiáltotta Rigel, és az egyre fogyó kis csapat azonnal fordított a lován.

"Ezek mindenütt ott vannak?" - futott át a fiatal lovag agyán, amikor a fák közül is előbukkantak a támadók. Annyira lassultak csak le, amennyire a fák miatt muszáj volt; vágta közben kardjukkal törtek maguknak utat.

- Sikerült! - rikkantotta Godrik, amikor már nem ugrott eléjük többé senki.

- Még mögöttünk vannak - hűtötte le a lelkesedését Malazár, és éppen hogy el bírta kapni a nyergében megingó bátyja karját.

- Hagyj! - szólt rá gyönge hangon Rigel. - Badb nem kerülhet a kezükbe...

- Nem hagyhatunk itt! - tiltakozott Godrik látva, hogy Rigel nyaka csurom vér, de az ifjú összeszedte minden maradék erejét és rájuk rivallt:

- Siessetek!

Tekintete egy másodpercre összeakadt az öccséével, aztán Malazár bólintott. Elengedte Rigel karját.

- Gyerünk! - kiáltott Godrikra, és jó példával járva elöl megsarkantyúzta a lovát.

Ám most Badb sikoltott fel:

- Nem hagyhatjuk itt Rigelt!

Malazár nem is válaszolt, csak megragadta a hercegnő lovának kantárszárát, és maga után húzta. A többiek követték.

Már csak hatan maradtak, mert a testőrök valóban testükkel - és valószínűleg életükkel - védelmezték meg királyuk leányát. Malazár haladt elöl, mögötte Badb, aztán Teleri, őutána Pennardun, majd kissé lemaradva Mater Maria, és a sort Godrik zárta. Utánuk pedig - riasztóan közel - ott voltak az üldözők.

Malazár orrcimpája kitágult, úgy szimatolt bele a levegőbe, mint a vadászeb, ha szagot fog. "A közelben víz van" - gondolta, és ugyan nem tudta, hogy ez miért fontos, de érezte, hogy ez lesz megmenekülésük kulcsa. Hamarosan valóban rátalált a patakra és gondolkodás nélkül felfelé indult, a forrása felé. A többiek habozás nélkül követték.

Az erdő itt annyira sűrű volt már, hogy lóval csak a patak medrében lehetett haladni. Egy idő után Mater Maria lova megcsúszott, ám az apácának némi sikkantással kísérve sikerült egyensúlyban tartania az állatot. Nem sokkal később a ló lába ismét megcsúszott a vizes talajon, és amikor már harmadszorra csúszott meg, a Mater az odaugrató Godrik segítségével is csak nehezen bírta talpon tartani. Abban a pillanatban Pennardun lova is megcsúszott, Pennardun is felsikoltott.

Malazár hátrapillantott. Látta, hogy Teleri igyekszik visszafelé ösztökélni a lovát, hogy segíthessen Pennardunnak, és hogy Badb maga is ilyesmivel próbálkozik, noha mindegyik lány arcára kiült a félelem. Az üldözők maguk is küszködve követték őket.

Malazár visszafordította a fejét. Látta a barlang száját, de azt is, hogy addig bizony meglehetősen meredek és csúszós az út. Ő és Godrik valószínűleg fel tudna kaptatni odáig, de a lányok és különösen a Mater... nem.

- Leszállni! - rikkantott hátra. - Kantárszáron vezetjük a lovakat!

Badb azonnal engedelmeskedett, Teleri és Pennardun úgyszintén. Csak Mater Maria habozott egy kissé, de aztán Godrik szavára ő is leszállt a lováról. Teher nélkül a lovak is bírták a kaptatót, még a csúszós talajon is, de a lányok bizony alaposan megkínlódtak vele. Nem szoktak ők az ilyesféle erőpróbákhoz, így hát lihegve, ügyetlenül, meg-megcsúszva, hosszú, átnedvesedett szoknyájukban meg-megbotolva nehezen törtettek fel. A legnehezebben persze Mater Maria, aki nemcsak idősebb, hanem jóval termetesebb is volt, mint a többiek. Ő nem is bírta vezetni a lovát - ezt a feladatot Godrik vette át tőle üggyel-bajjal lavírozva a keskeny mederben a két lóval, - hanem maga kapaszkodott a nyeregbe félig-meddig a lóval vitetve saját magát.

Mondani sem kell, így Godrik és a Mater jócskán lemaradtak, és az üldözők immáron vészesen megközelítették őket. Hiszen amazok harcedzett férfiak voltak, lovaik pedig jól idomított harci mének, nekik nemigen kellett leszállniuk, hát gyorsabban is haladtak.

- Kapd el a nyanyát! - hallotta a rekedt üvöltést Malazár, ahogy felért végre a barlanghoz.

Visszafordulva látta, hogy Mater Maria mögött szinte egy szökellésre van az egyik haramia. Az apáca kétségbeesett arccal próbált sietni, de a nagy igyekezetben inkább megcsúszott a lába ahelyett, hogy fürgébben vitte volna. Godrik nem tudott segíteni, részben mert épp elég gondot adott neki a két ló, részben mert esélye sem volt felvenni a küzdelmet a támadókkal. Ennek ellenére már húzta volna elő a kardját, amikor Malazár megelőzte: lekapta a válláról az íját és - kissé oldalra lépve, hogy a felfelé igyekvő lányokat véletlenül se találja el - lőtt.

Talált. A haramia a torkába fúródott nyíllal fájdalmasan hörögve tántorodott hátra, estében pedig letarolta néhány társát. A többiek hökkenten torpantak meg, bár a hökkenetük nem tartott sokáig. Ám ez a kis idő elegendő volt arra, hogy Malazár besegítse Badbot a barlangba, Mater Maria pedig új erőre kapva gyorsabban szedje a lábát.

Malazár rájött, hogy egy bizonyos szögben állva nagyon sokáig tarthatják magukat. Gyakorlatilag csak a patakmederben haladva közelíthették meg őket, ez pedig annyira szűk volt, hogy egy embernél több nem is fért el rajta - már Godrik is előreküldte a lovát, és az okos jószág maga is tudta, hogy mennie kell, - azt az egy embert pedig íjával le tudja szedni. Volt annyira jó céllövő. Csak legyen elegendő nyílvesszője. No meg világosság, hogy meglássa a célt. És mellesleg az sem ártana, ha a támadók azért véges számban jönnének: az ő karja sincs acélból, előbb-utóbb el fog fáradni.

De még nem fáradt el. Egymás után bocsátotta el a nyilait, és azok kivétel nélkül mind találtak. Olyannyira, hogy a támadók óvatosak lettek. Megpróbáltak a fák, bokrok között közelebb jönni, de hiába. Most, hogy már Mater Maria is a barlang biztonságát élvezte, Godrik is ott őrködött Malazár mellett, és hála Lord Vasil kemény kiképzésének, egyetlen nyilukat sem lőtték ki hiába.

A támadók hamarosan abbahagyták a meddő kísérleteket, hogy lerohanják őket. Legalábbis erre utalt az, hogy több feléjük törtetőt nem láttak. A környék gyanúsan mozdulatlan és csendes lett.

- Mi lesz most? - kérdezte Teleri. A szeme még mindig természetellenesen kitágult a félelemtől, de látszott rajta, hogy igyekszik összeszedni magát.

Pennardun rosszabb állapotban volt, mint ő, Mater Maria pedig odavetett rongycsomóként rogyott a barlang egyik kiszögellésébe. A történtek nemcsak a testét, hanem az idegeit is alaposan megviselték; közel állt az összeroppanáshoz.

A két fiú Badbra nézett. Hiszen hercegnő! Ám Badb - aki maga is sápadt és rémülettől megviselt volt - nem az áhított parancsokat adta ki, hanem ezt kérdezte:

- Miért hagytátok ott Rigelt? - A hangja bizony nem nélkülözte a hisztériás felhangot.

A fiúk most összenéztek. Olyan mély barátság fűzte őket össze, hogy szavakra sem volt szükségük; tudták, ugyanarra gondolnak mindketten. Hogy pácban vannak.

De alaposan.

Hiába, hogy a kis társaságban ők a legfiatalabbak és rangban is alacsonyabbak, nekik kell innentől a megoldást megtalálniuk. A nők nem képesek arra, hogy megbirkózzanak a beállott vészhelyzettel. Beigazolódott, amit mindig is sejtettek: a nők nem értenek semmihez sem, amivel jó lovagok lehetnének. Viszont javukra legyen írva, meg sem próbálják magukat annak beállítani, mint azt teszi jó néhány fiatalember és meglett férfi az udvarban - futott át Malazár agyán, de csak egy villanásra, mert rögtön kiszorította egy másik gondolat: "Innentől miénk a felelősség terhe."

Igen, Godrik is erre gondolt. És neki is csak egy pillanatra volt szüksége, hogy elfogadja ezt a tényt. A szőke fiú angyali szépségű arca hihetetlenül komoly lett, szeme szigorúan villant, szája szegletében pedig megjelent egy kemény vonás. Majdani férfi-arcának markáns vonásai most először tűntek fel rajta.

- Azt a parancsot kaptuk, hogy téged védelmezzünk - válaszolta Badbnak, majd hozzátette: - Bármi áron.

Badbot megijesztette a fiú hirtelen jött felnőtt viselkedése, de megpróbálta leplezni. Hercegnői méltóságának maradványaiba burkolózva fensőbbségesen visszhangozta:

- Bármi áron?

- Igen - felelte Godrik nyugodtan. - Ha kell, otthagyom még Malazárt is, de téged el foglak juttatni Llar herceghez.

Badbban erős csatát vívott a lágyszívűség az ésszerűséggel, de még nem jutott döntésre.

- És te? - fordult a fekete fiúhoz remegő hangon. - Hiszen a bátyád volt...

- El fogsz jutni Llarhoz - felelte Malazár tömören, aztán elfordult és a kinti világot kezdte kémlelni.

Éppen jókor. Egy alak próbált közelebb lopakodni hozzájuk. Malazár célzott és közben mintegy mellékesen odavetette:

- Nézzétek meg, van-e másik bejárata a barlangnak, vagy a tetőn bejuthatnak-e valahol. Ha a barlang túl nagy, ne merészkedjetek messzire. Kettesével menjetek, egymást el ne hagyjátok, és tüzet ne gyújtsatok. Igyekezzetek!

Badb levegő után kapkodott. Ilyen parancsoló hangnemben - atyján kívül - még nem beszélt vele senki. Ám mielőtt tiltakozhatott volna, Malazár lőtt, majd Godrikhoz fordult:

- Ők is megpróbálnak másik bejáratot keresni. Vagy azt, hogy fölénk kerülve bejuthatnak-e. Nézz ki, hogy mi van a fejünk felett. Fedezlek.

Godrik azonnal letette az íját, majd hasra vágva magát kikúszott. Persze rögtön észrevették és megpróbálták lelőni, de fölfelé nehezebben szálltak a nyílvesszők, mint lefelé, és a szorosan földhöz lapuló alakot nem is volt olyan egyszerű eltalálni. No meg aki kilépett a fák takarásából, hogy lőni tudjon, az hamar szembetalálta magát Malazár nyilával. Amennyire lehetett, Godrik biztonságban volt.

Badb lassan fújta ki a levegőt, ami benne rekedt. Rájött, itt nincs mit mondani. Egy félig csodálkozó, félig elismerő pillantással végigmérte még egyszer a szeme láttára férfivá érő unokaöccsét, aztán sarkon fordult.

- Hallottátok! - mondta a többieknek. - Menjünk!

Csakhogy Mater Maria nem volt képes felállni. Már a gondolattól is, hogy eltávolodjon a fiúk biztonságot jelentő közeléből, rosszul lett. Pennardun falfehéren ugyan, de felállt, ám Teleri leintette:

- Inkább maradj Mater Maria mellett. Itt van a patak vize, mosd meg, itasd meg. Össze kell szednie magát.

- Úgy van - bólintott Badb, majd Telerihez fordult: - Gyerünk!

Valóban felesleges lett volna mind a négyüknek elindulni. A barlang elegendően tágasnak bizonyult ugyan hatuknak és lovaiknak, ám hamarosan összeszűkült és véget is ért. Csupán egy kürtőből csöpögött le rájuk a víz, de az olyan keskeny volt, hogy még egy gyermek sem tudott volna átférni rajta, nemhogy egy férfi. Nem tudják őket hátba támadni. De ők sem tudnak másfelé elmenekülni.

Hamarosan Godrik is visszatért.

- Se jobbra, se balra nem vezet mellettünk semmiféle ösvény - jelentette a még mindig a környéket pásztázó barátjának. - Ez a sziklapárkány meg jócskán kiugrik, de nagyon meredek. Hacsak nincs valami más bejárat, meg nem lephetnek bennünket.

- Nincs másik bejárat - mondta Malazár, és a közelükben kuporgó lányok bólintottak. Csönd lett.

- Mikor találkoztunk volna Llar herceg csapatával? - kérdezte aztán Godrik.

- Holnap délben - felelte Malazár.

- Egy nap járás... - vakarta meg a halántékát Godrik.

- És egynapi vissza - tódította Malazár.

- Akkor is meg kell próbálnunk - csattant fel Godrik.

- Meg - bólintott Malazár, aztán felkapta a készenlétben tartott íját és lőtt. Artikulátlan ordítás jelezte a találatot. Malazár újabb nyílvesszőt vett elő. - A nyilunk is elfogy előbb-utóbb - tette hozzá.

- Annál inkább - szorította össze a száját Godrik.

A lányok csak értetlenül néztek rájuk, hol az egyikükre, hol a másikukra, de ettől nem lettek okosabbak.

- Mit kell megpróbálnotok? - szánta rá végül magát Badb, hogy bátortalanul kifaggassa őket.

Godrik tudta, hogy a magyarázat az ő dolga. Az ötletek általában Malazár fejéből pattantak ki, de a szervezés mindig Godrikra hárult. Ő tudott bánni az emberekkel. Malazár rendszerint vérig sértette őket.

Így hát most is természetes volt, hogy Godrik fogja elmagyarázni, miről beszélnek:

- Itt csapdában vagyunk - fordult a hercegnő felé. - Nem tudunk kitörni. Segítséget kell hívnunk.

- Llart? - kerekedett ki Badb szeme, akiben már halványan derengeni kezdett az imént elhangzottak értelme.

- Ő van legközelebb - biccentett félig-meddig elismerően a fiú. Lehet, hogy a lányok ostobák, de ez a kis hercegnő mintha okosabb lenne, mint a többiek.

- De ő is egynapi járásra van innen - gondolkodott tovább Badb. - Mire ideér a segítség, elfogy a nyílvessző, és addigra minket már...

- Mi lesz velünk? - faggatózott Mater Maria, akit a "segítség" szó - no meg a jó hideg vízzel való mosdatás - kissé felélénkített.

- Megölnek - kottyantotta ki Teleri Badb ki nem mondott gondolatát.

Pennardun feljajdult és sírva fakadt. Mater Maria felnyögött, aztán a hercegnőhöz fordult:

- Menj el valamelyik ifjúval, fenség. Mi addig feltartjuk őket valahogy.

- Dobjalak oda benneteket nekik, csakhogy mentsem az irhámat? - háborodott fel a hercegnő, ám a Mater visszavágott:

- Ha ez kell, akkor igen! - Mintha az újabb halálveszély magához térítette volna a testes apácát. Most ismét a nevelő szólt a tanítványához, ahogy folytatta: - Te a király lánya vagy. Neked feladatod van. Mi pedig... Hallottad a kislovagot. Neked bármi áron el kell jutnod Llar herceghez.

- Igaza van a Maternek - mondta Teleri is. - Neked menned kell.

- Miért nem mehetünk akkor mindnyájan? - nézett rájuk kétségbeesetten Badb.

- Az lehetetlen - felelte az apáca. - Látod, én idejövet is kis híján végveszélybe sodortalak benneteket. Csak púp lennék a hátatokon. Én maradok.

- Én is - mondta Teleri. - Gyorsabban haladtok, ha a kislovagnak csak rád kell vigyáznia.

- De hát...

- Én is maradok - állt oda összeszedve magát Pennardun is. - Te menj!

Badb gyanúsan csillogó szemmel nézett hol az egyik, hol a másik társnőjére. Keble hevesen hullámzott, ám mielőtt bármit is mondhatott volna, megszólalt Malazár:

- Valamire készülnek! Figyeljetek!