- Vissza kell mennünk az útra - mondta Malazár. - Onnan egyenesen Llar herceghez.

- A Mater nem fogja kibírni az utat - mondta Teleri halkan.

- Akkor letesszük őt valahol.

- Egymagában? - háborodott fel Pennardun.

- Vele maradhatsz -nézett rá Malazár, mire a lány összeszorította a száját.

- Nem marad vele - jelentette ki Badb. A történtek felnőttes árnyékot festettek a még elnagyolt vonásaira. Most annak látszott, aki volt: főhercegnőnek. - Nem marad vele - ismételte meg, - mert ha már ennyi áldozat lett, akkor azt mentsük, aki menthető.

- És ha a Mater meghal? - kunkorította fel a kérdés végét Pennardun.

- Akkor eggyel több élet szárad majd Rhodewy pokolra való lelkén - tört ki a gyűlölet Badbból.

- Azért még vihetjük egy darabig - vetette közbe szelíden Teleri. - Odébb vannak a lovagok, akiket a haramiák levágtak, tegyük le közéjük. Ha odaérünk Llar herceghez, kérhetjük, hogy jöjjenek el vigyázni a sebesülteket és eltakarítani a holtakat. A többiek között könnyebben találják meg Mater Mariát is.

- Legyen - bólintott Badb, és végre elindultak.

Olyan gyorsan történt minden, amikor idefelé menekültek, hogy fel sem tűnt, mekkora távolságot tettek meg. Most bezzeg csak mentek és mentek, és még mindig nem találtak egyetlen halottat sem. A lányok fejében már-már megfordult a gondolat, hogy nem jó felé mennek, de Malazár olyan magabiztosan vezette őket, hogy nem merték megkérdeni. Ki tudja, hátha mégis jó az irány.

Hát jó volt. És nem is akárkit találtak legelsőre, hanem Rigelt. És mi több, nem a holt Rigelt, hanem a sebesültet. A kard, amivel fejbe vágták, csak erőtlenül csapta meg, mivel a fiatalember nagyjából kivédte a vágást, vér pedig azért volt a nyakán, mert a fejéről lecsúszó kard hegye végigkarcolta. Már magához tért az ájuláshoz hasonló kábulatából, amibe lováról lecsúszva esett, a vér is megszáradt a nyakán, ő maga pedig immáron fejfájásnál több dolog végett nemigen szenvedett. Legalábbis testileg. Lelke azonban sírt az elveszített barátok miatt.
Így találtak rá a többiek: egyik barátja teteme mellett üldögélt, hátát egy fának támasztva, és egészen közömbösnek látszódott volna, ha a megszáradt könnyek nem hagytak volna maszatos nyomokat porlepte arcán.

- Rigel! - sikkantott fel örömtelin Badb és lecsusszanva a lováról odarohant holtnak hitt unokabátyjához. Sírva borult a nyakába; a történtek feszültsége most tört ki rajta.

- Badb? - tolta el kissé magától a fiatalember. Mintha most kezdett volna csak magához térni.

- Malazár? Hogy kerültök ide?

Malazár legszívesebben követte volna Badb példáját, de amit megtehet egy lány, azt nem teheti meg egy fiú. Még akkor sem, ha az a fiú nem számlál többet tizenhárom esztendőnél, és csak most vett részt élete első igazi ütközetében. Nem. Egy fiúnak tartania kell magát. Legfeljebb gyanúsan csilloghat a szeme. És megköszörülheti a torkát, mielőtt megszólalna. Már ha egyáltalán meg bír szólalni. Mert leginkább csak bólogat, bizonytalanul int egyet-kettőt a kezével, és gyakorlatilag némán letérdel a bátyja mellé. Mert sírni, azt nem szabad.

Csakhogy Rigel már elsírta a maga könnyeit. Nagyon jól tudta, hogy ha őt megviselte az elmúlt pár óra, megviselte az öccsét is. És magához tért már annyira, hogy lássa, a kis társaságból hiányzik Godrik. Ami veszteséget képzelt, azt átélte ő is, így átölte az öccse nyakát, és magához húzta.

Néha még a fiúk is sírhatnak. Néha még a férfiak is. És néha bizony nemhogy kevesebbek, de többek lesznek a könnyeik által.

Meg kellett tanulnia ezt Malazárnak is. Fejét a bátyja nyakába fúrva sírt, de még így is vigyázott arra, hogy ne nagyon rázkódjon a válla; s hangja sem volt a zokogásának, csak midőn a levegőt vette.

Felesleges volt úgy fegyelmeznie magát. A lányok nem tekinthettek volna nagyobb tisztelettel rá, hiszen amit magára vállalt, az még széles férfivállaknak is elég lett volna. És az, hogy kibuggyantak a könnyei, csak még inkább aláhúzta, hogy milyen fiatal még, és lám, mégis milyen derekasan megállta a helyét.

De Malazár nem tudta, milyen nagyszerűen viselkedett. Ő csak a fájdalmat érezte és egyben a megkönnyebbülést, hogy itt van Rigel, és átadhatja neki a terhet. És lelkiismeret-furdalása támadt tőle, hogy megkönnyebbült. Megvetette magát ezért. Alávalónak érezte magát ezért. Nem tudta még, hogy ennél pedig mi sem természetesebb.

Így hát hamar összeszedte magát, és gyakorlatilag kerülve a bátyja tekintetét szűkszavúan beszámolt neki a történtekről. Mondani sem kell, a maga érdemei kerültek a legkevésbé szóba, ellenben Godrik önfeláldozása annál több említést kapott. No és a további teendők: Llar megkeresése és utána Godrik kiszabadítása. Ez utóbbit Badb is bőszen helyeselte.
Rigel elgondolkodva simogatta az állán a szakállkáját. Őszintén szólva nem fűzött sok reményt Godrik kiszabadításához, de nem volt szíve összezúzni öccse és húga bizakodását, így nem szólt a kételyeiről. Viszont azt helyeselte, hogy minél előbb keressék meg Llart. Részben hogy biztonságba helyezhesse Badbot, részben pedig hogy segítsen az eltakarításban. A királlyal valószínűleg nekik maguknak kell beszélniük. Végül is Malazárt bízta meg a Sötét Herceg az üzenet átadásával.

Mater Mariát pedig... Igen. Sajnos itt kell hagyni. Ugyan vihetik még arrébb, ahol több ember van, de útjuk végéig nem jöhet. Most is számít az idő. Nem Llar, nem is Godrik, hanem a sebesültek végett. Induljanak hát minél előbb!

Minél közelebb értek az első támadás színhelyéhez, annál több holttestet találtak. Az útra kiérve pedig... Holttestek tömkelege mindenfelé. Igaz, legnagyobb részük az elhullott haramiákból állt, de sokan voltak ott Lord Vasil válogatott testőrségéből is - még ha a zömüket csak megsebesítették. Úgy látszik, Rhodewy nem mészárlást akart, hanem csak a hercegnőt. Nem kívánta a király haragját tovább szítani azzal, hogy katonáit is levágatja. Beérte azzal, hogy harcképtelenné tette őket.

Pár sebesült, aki jobban bírta magát, kardját emelve várta őket, de Rigel nagyokat kurjantva nyugtatta meg ezeket kilétét és szándékait illetően. Nagy meglepődéssel hallotta, hogy Lord Vasil csodával határos módon túlélte a támadást, de ahhoz túl erőtlen, semhogy bármit is cselekedni bírna. Így hát Rigel csak elmondta neki a terveiket, és a kövér lord rábólintott. Igen, menjenek, hozzanak segítséget minél előbb.

Mater Mariát nagy óvatosan letették Lord Vasil mellé, aztán az apáca lovára felszállt Rigel - a sajátja ördög tudja, merre kóborol gazdátlanul az erdőben, - és elindultak.

Most, hogy nem volt köztük sebesült, csak Rigel, de ő sem vészes állapotban, ráfeküdtek lovaik nyakára és eleresztették a kantárszárat. Támadástól már nemigen kellett tartaniuk, az óvatosság felesleges lett volna, repültek hát az úton; hajuk, köpönyegük együtt lobogott lovaik sörényével, ahogy belekapott a szél. Vágtattak, vágtattak, nem álltak meg sem inni, sem pihenni, és még akkor is vágtattak, mikoron a nap fényét a csillagok bágyadt fénye váltotta fel.

Késő este volt már, amikor meglátták a fáklyákat.

- Állj! - kiáltott rájuk valaki. - Kik vagytok?

- Rigel vagyok, a király testőre és Llar herceget keresem.

- Mi dolgod a herceggel?

- Azt majd neki magának mondom el - vágta rá keményen Rigel.

Az őr végignézett rajtuk. Látta Rigel, Malazár és Badb viseltes öltözékén a király címerének maradványát, és ahhoz sem kellett túl éles szem, hogy felfedezze, a másik két utas lány. Valószínűleg igazat mond a nagyszájú, a többiek pedig nem látszanak veszedelmesnek a hercegre.

- Menjetek! - intett nekik karjával jelezve, hogy merre tovább. De füttyszavával felhívta az érkezőkre a figyelmet, így a kis csapat a katonák vigyázó szemei előtt léptettek egy sátorhoz, ahonnan most néhány férfi jött elő.

Rigel és Malazár már látta az udvarnál nem egyszer a herceget, így leszállva lovukról azonnal hozzá siettek és meghajoltak előtte. Llar először idegenül bámult rájuk, aztán lesírt az arcáról a felismerés. Darhem nagyúr fiai nem akárkik voltak e királyságban.

- Mi történt? - fakadt ki belőle azonnal a kétségbeesés. - Ti a hercegnő kíséretével jöttetek?

Hol van a hercegnő? Mi történt vele?

- Igen, nagyuram - válaszolta Rigel. - A kíséretben voltunk, és Rhodewy megtámadott minket.

- Szentséges ég! - kiáltott fel Llar. - És a hercegnő?

- Itt vagyok - lépett elő Badb.

Llar meglepetten mérte végig az apródruhába öltözött alakot.

- Mi ez? - fordult Rigelhez. - Valami farsangi maskara?

- Rhodewy a hercegnőt akarta elrabolni, nagyuram - magyarázkodott Rigel. - Az öcsémék csak úgy tudták kijátszani, hogy Badb és az egyik, hozzá nagyon hasonlatos apród ruhát cseréltek. Ezért van a hercegnő ilyen öltözékben.

- És akkor most az az apród van Rhodewy kezében? - hüledezett Llar.

- Igen.

- Szerencsétlen fiú... - csóválta meg a fejét a herceg.

Badb előrébb lépett.

- Az ifjak azonnal indulnak tovább atyámhoz, hogy a segítségét kérjék.

- Mihez, hölgyem?

- Kiszabadítani Godrikot - mondta Badb olyan hangsúllyal, mintha ennél mi sem lenne természetesebb.

Llar szánakozva nézett a lányra.

- Bizonnyal megviseltek a viszontagságok. Jertek sátramba, és pihenjetek - invitálta őket.

- Nem hallottad? - förmedt rá Badb. - Rigeléknek azonnal tovább kell menniük!

Llar orrcimpája megremegett. Arca egy szempillantás alatt megváltozott. Most egy gőgös herceg állt előttük, aki nem szokott ahhoz, hogy apródruhás állítólagos leányok parancsolgassanak neki.

- Azt mondod, hogy ez a hercegnő? - kérdezte lebiggyedő szájszéllel, miközben a tekintetét továbbra is Badbra szegezte.

- Igen, nagyuram - felelte Rigel.

- Nem látom a király gyűrűjét a kezén - vonta össze a szemöldökét Llar.

- Odaadtam Godriknak - szegte fel az állát a lány. Ő sem volt kevésbé gőgös, mint a herceg.

- Miért?

- Anélkül nem hitte volna el Rhodewy, hogy ő én vagyok - pattogott Badb.

- És én ugyan miért higgyem el, hogy hercegnő vagy? - vágott vissza Llar.

Badb már nyitotta a száját a csípős feleletre, de erre már Rigel közbeszólt:

- A szavamat adom, nagyuram - mondta, majd hozzátette: - Remélem, egy Anguis szava elegendő számodra.

- Kettőé - szólalt meg Malazár. - Én is a szavamat adom.

Llar rájuk nézett, és az arckifejezése kissé megenyhült.

- Elegendő - bólintott. Aztán visszafordult Badb felé és jóval kedvesebben mondta: - Viszont bármennyire is hercegnő vagy, unokafivéreid is emberek és meglehetősen fáradtnak látszanak. Engedd őket egy kicsinyég pihenni és meglásd, utána könnyebben folytatják útjukat.

Badb kényszeredetten bólintott. Tetszett, nem tetszett, belátta, hogy a hercegnek igaza van, és hogy csupán a jó szándék beszél belőle. Már lépett előre, hogy bemenjen a sátorba elfogadva Llar szívélyes invitálását, ám Malazár közbeszólt:

- Köszönöm a szívességed, nagyuram, de én engedelmeddel inkább azonnal indulnék tovább.

A herceg kissé bosszúsan válaszolt:

- Dicséretes, hogy ennyire sietnél a parancsolatnak engedelmeskedni, de...

- Az az apród az én barátom - vágott a herceg szavába meglehetősen tiszteletlenül Malazár. - És az én ötletem volt, hogy adja ki magát Badbnak. Nem hagyhatom, hogy miattam baja essen. Minden perc számít.

Llar Rigelre nézett, az ifjú pedig ezt mondta:

- Most nektek sincs itt a pihenés órája, nagyuram. Az úton otthagytuk a többieket. A holtak ugyan el nem szaladnak, de a sebesülteknek minél előbbi segítségre van szükségük.

Llar habozni látszott, de Badb közelebb lépett hozzá és kezét könnyedén a herceg karjára téve könyörgött:

- Kérlek, uram! Segíts nekünk! - És a szemét harmat lepte el. Llar pedig ahogy belenézett ebbe a könnyes szempárba, végre igazán elhitte, hogy a menyasszonya áll előtte, és a gerincén végigfutott egy kellemes érzés. Megfogta Badb kezét, könnyedén megérintette az ajkával, aztán ezt mondta:

- Segítek. - Hátraintett a vezéreinek: - Hallottátok. Ti - mondta az egyiknek - azonnal induljatok, vigyetek magatokkal vizet, élelmet. Ti - intett a másiknak - szerezzetek szekereket, béleljétek ki őket olyan kényelmesre, amilyenre csak így hirtelenjében tudjátok és menjetek a sebesültekért. Ti - intett a harmadiknak - biztosítsátok őket. Most nem tartunk hajtóvadászatot Rhodewy embereire, hadd higgye a Sötét Herceg, hogy valóban a hercegnőt tartja a markában, akinek az épségét nem merjük portyával kockáztatni. Ti pedig - fordult Malazárékhoz, - kaptok tőlem négy pihent, gyors lovat, élelmet, vizet, és ha gondoljátok, azonnal indulhattok.

- Köszönjük, nagyuram! - hajolt meg Rigel.

- Köszönjük, nagyuram! - utánozta a bátyját Malazár.

- Köszönöm, uram! - suttogta Badb is, de Llar tettetett szigorúsággal beléfojtotta a szót:

- Te pedig, hölgyem, azonnal bemész a sátorba társnéiddal együtt és lepihensz!

- Azonnal, uram - futott át egy halovány mosoly Badb arcán. Lehet, hogy kellemes lesz az élete ezzel a férfival? - suhant át az agyán, aztán egy kecses mozdulattal meghajtotta a fejét és valóban elindult a sátor felé. Malazárék előtt azonban megtorpant és futó csókot lehelt unokafivérei arcára.

- Hogy szerencsétek legyen! - mondta, s aztán valóban eltűnt a sátorlap mögött. Teleri rámosolygott az ifjakra, úgy követte úrnőjét, Pennardunnak azonban már a mosolyhoz sem maradt elegendő ereje.

Rigel és Malazár indulás előtt még látták, hogy a tábor úgy nyüzsög, mint a felbolygatott méhkas.

Jól tette Llar, hogy két-két lovat adott alájuk. Amikor az egyik elfáradt, átülhettek a másikra, és akkor emez pihenhetett. Nem volt az az igazi pihenés, hiszen ennek a lónak is ugyanúgy kellett mennie, mint a másiknak, de legalább teher nélkül haladhatott egy darabig. Könnyebbség volt már ez is. A két fiúnak még ennyi sem jutott.

Ha a Lord Vasil vezette csapat el tudott volna jutni Llar hercegig, három napjukba tellett volna. Igaz, éjszakai pihenőkkel együtt. Most azonban Rigel és Malazár megállás nélkül vágtatott egész éjszaka és másnap reggel is, így még félúton sem járt a nap delelőig, már meg is érkeztek Kingtownba. Az őrök ismerték mindkettőjüket, azonnal mehettek a király színe elé.

Ahogy Berol meglátta az unokaöccseit, azonnal tudta, hogy baj van. Félretolta azt a főemberét, akivel éppen beszélt és intett a fiúknak, hogy kövessék a szomszédos, jóval kisebb terembe. Itt nekik szegezte a kérdést:

- Mi történt?

Rigel egy cseppecskét sem volt kevésbé fáradt, mint Malazár, de lévén ő az idősebb, hát ő számolt be a királynak. Persze Berol nem érte be ezzel az összefoglalóval; mihelyt megtudta, hogy a lánya biztonságban megérkezett Llarhoz, rögtön a részletek felől tudakozódott, így Malazárnak is be kellett kapcsolódnia a beszélgetésbe. És persze odaadta Rhodewy levelét.
A király rezzenetlen arccal olvasta végig a pergament. Az arcáról akkor sem lehetett leolvasni semmit, amikor végzett vele és összetekerte. Elgondolkodva simogatta az állán a szakállát és aztán ránézett Rigelre.

- Köszönöm - mondta egyszerűen.

Rigel tétovázott. A szó úgy hangzott, mintha elbocsátás lett volna, de hát... Mi lesz Godrikkal? Malazár ugyanerre juthatott, de ő ki is mondta, amit gondolt:

- És Godrik?

Berol egy nagyot sóhajtott, aztán csak erőt vett magán, és belenézett a fiú szemébe.

- Nem tehetünk érte semmit - mondta nehezen.

- Micsoda?! - kiáltott fel Malazár, és Rigel is felhördült méltatlankodásában.

- Nem indíthatok háborút Rhodewy ellen, mert elrabolta az egyik apródomat - mondta Berol sajnálkozva, de határozottan.

- De ha nem teszünk semmit, Godrik meghal! - rivallt rá Malazár. Fáradtsága mentségül szolgálhatott az udvariatlanságára, mert a király ahelyett, hogy megbüntette volna, együttérzően tette a kezét öccse vállára.

- Sajnálom, Malazár! - És látszott rajta, hogy igazán sajnálja. - Nem tudok segíteni.

- De ő a barátom! - kiáltott fel a fiú, és egy napon belül már másodszor eredtek el a könnyei.

Most meg sem próbálta titkolni.

- Gondolkozz, Malazár! - magyarázta halkan a király. - Még ha sereggel mennék, azzal sem menthetném meg Godrikot. Rhodewy csak akkor kímélné, ha engednék a követelésének. Márpedig ezt nem tehetem. Bármennyire kedvelem magam is Godrikot, nem tehetem.

Malazár lehajtotta a fejét és megállíthatatlanul zokogott. Értette ő, hogyne értette volna a királyt, de csak az esze értette, a szíve azt üvöltötte, hogy nem hagyhatja a barátját. Hiszen miatta került életveszélybe! Az egész az ő ötlete volt! És most miatta kell meghalnia?!
Se Berol, se Rigel nem hatódott meg egykönnyen, de most, a kétségbeesett fiú láttán mindkettőjük szívét összeszorította a szánalom. Hát tényleg nincs segítség?

- Sereggel nem mehetünk érte, de megpróbálhatjuk megszöktetni - szólalt meg Rigel váratlanul.

- Hogyan? - kapta fel a fejét Malazár, és a hirtelen újraéledő reménytől végre abbahagyta a sírást.

- Llar ügyel a látszatra, tőle ugyan meg nem tudja Rhodewy, hogy Badb nincs a kezei között. Most várja őfelsége válaszát és nyugton marad. Mennyi előnyünk van? Egy nap? Két nap?

- Mit tehettek ez idő alatt? - kérdezte a király. Igazán kíváncsi volt, mit talált ki Rigel.

- Elmegyünk hozzá - gondolkodott hangosan a fiatalember. - Ha Godrik ügyes volt és nem lepleződött le, akkor valami toronyban tarthatja fogva a herceg. Valószínűleg a legmagasabban, ahonnan a legnehezebb megszökni. Mi pedig...

- Tán felmásztok a falon? - kérdezte enyhe gúnnyal a király, de Rigel nem jött zavarba.

- Hát nem ezért büntette meg őket Lord Vasil? - intett a fejével az öccse felé.

- Ah! - kapta fel a fejét Berol.

- De igen! - kapta fel a fejét Malazár is. Hüppögött még egyet, megtörölte az orrát, utána kihúzta magát. - Felmászok én akármilyen falon!

- Ez a beszéd! - biccentett Rigel.

A király egyikről a másikra nézett.

- Őrültség... - mondta halkan. - De tudom, ha megkötöznélek benneteket, akkor is megpróbálnátok.

- Meg - bólintott Rigel.

- Meg - bólintott Malazár.

- Akkor... nincs más hátra, mint hogy míg ti pihentek pár órát, előkészíttetek mindent...