Godriknak nem kötötték meg sem a kezét, sem a lábát, mégis tudta, hogy semmi esélye sem lenne a szökésre ennyi vigyázó szem között. Meg sem próbálkozott hát vele.

Úgy látszik, Rhodewy biztos volt a dolgában. Az ördög vinné el a setét lelkét, biztos is lehetett! Lord Vasil csapata megsemmisítve, Llar egynapi járóföldre, a király még messzebb... Hát kitől is kellett volna tartania?

Ha nem is lépésben, de kényelmes ügetésben tették meg az utat a kastélyig, csak egyszer tartva pihenőt, hogy szükségeiket elvégezhessék. Godriknak az izgalomtól már régóta esedékes lett volna e művelet, most azonban erővel fékezte magát, nehogy elhamarkodott dolgot tegyen. Sikerült is egy bokrot keresnie, ahol leggugolhatott. Hát ördög tudja, miért ragaszkodnak a lányok ehhez a pozitúrához, mert ennél kényelmetlenebb helyzetet Godrik szerint elképzelni is nehéz lenne. Roppant meg volt magával elégedve, amikor ép ruházattal sikerült megúsznia az esetet, és egyáltalán nem volt ellenére, hogy hasonlóra már csak a várban került sor, figyelő tekintetek nélkül. Azért el kell ismerni, a lányok élete sem fenékig tejfel.

De nem volt az az övé sem.

Aznap este Rhodewy békén hagyta, ám másnap este beállított hozzá.

- Elégedett vagy, fenség? - kérdezte.

- Mivel? - kérdezett Godrik vissza.

- A szállásoddal - mutatott körbe a karjával Rhodewy. - Az ellátásoddal. A szolgáiddal.

Godrik fejében megfordult a gondolat, hogy leócsárol mindent, de aztán meggondolta magát. A hercegből olyan hideg könyörtelenség áradt, hogy mi tagadás, félelemmel töltötte el a fiú szívét. Így hát lesütötte a szemét és ezt válaszolta:

- Jó minden.

- Van valami kívánságod? - faggatta tovább a herceg.

"Engedj szabadon!" - tolakodott Godrik nyelve hegyére a mondat, de lenyelte. Csupán futólag rápillantott a férfira, aztán ismét lesütötte a szemét.

- Nincs semmi - felelte.

Rhodewy elgondolkodva méregette.

- Hercegnő létedre szokatlanul szerény vagy - mondta vontatottan.

Godrik csak egészen árnyalatnyit vonta meg a vállát.

- Kolostorban nevelkedtem - felelte.

- Igaz... - bólintott Rhodewy.

Csönd telepedett rájuk, amit a herceg tört meg egy idő után.

- Ismered Llart? - kérdezte.

Godriknak ugyan fogalma sem volt róla, hogy Badb ismerte-e a vőlegényét, vagy sem, mindenesetre ezt mondta:

- Nem.

- Akkor nem gond néked, hogy nem hozzá mégy nőül.

Godrik kissé elpirult.

- Ahhoz megyek, akihez atyám hozzáad - felelte hűvösen.

- Engedelmes vagy - húzta félmosolyra a száját Rhodewy. - Ezt szeretem. Jó feleségem leszel.

- Már ha atyám áldását adja a tervedre - vágta rá Godrik gondolkodás nélkül. Félelmét kezdte félresöpörni a harag.

- Áldását adja - mondta Rhodewy magabiztosan.

- Nem olyan biztos az! - fakadt ki Godrik. - Ha hozzád akart volna adni, hozzád küldött volna. De úgy gondolta, Llar herceg szemre-fűre is különb, mint te!

- Úgy gondolod? - húzta össze a szemét a Sötét Herceg.

- Úgy gondolom! - remegett meg Godrik orrcimpája indulatosan.

- Ha nem ismered, honnan veszed, hogy különb nálam? - szűkült teljesen résnyire Rhodewy szeme.

- Mert csak különb lehet. Te nem vagy más, csak egy aljas haramia!

- Nocsak! - fonta össze a herceg a karjait a mellén. - Az imént még olyan voltál, mint egy szende apáca, most pedig lám, mint egy tűzokádó sárkány!

- Csak mert az igazat mondom? - kérdezte kihívóan Godrik. Heves természete teljesen felülkerekedett minden óvatosságon.

- Az igazat? - villant meg Rhodewy szeme. - Attól tartok, kedvesem, egy apróságot elfeledel.

- Ugyan mit? - biggyesztette le a száját Godrik.

- Azt, hogy az én kezemben vagy. És én azt teszek veled, amit akarok - mordult rá Rhodewy, azzal megragadta a "hercegnő" karját, és magához rántotta.

Ám Godrik már túl volt azon, hogy megijedjen.

- Nem vagyok a macád! - sziszegte Rhodewy képébe.

- Bármelyik pillanatban azzá tehetlek - sziszegett vissza a herceg, és olyat rázott a fiún, hogy annak még a foga is összekoccant, mégis így kiáltott:

- De akkor a Cochran Carrick-i birtokot nem kapod meg!

Rhodewy megdermedt. Szorítása semmit sem csökkent, és ha szemmel ölni lehetne, Godrik minden bizonnyal holtan esett volna össze.

- Már miért ne kapnám meg? - préselte ki magából nehezen a herceg.

- Mert akik erőszakot művelnek lányokon, azokat felakasztják - jelentette ki Godrik tiszta tekintettel.

- A feleségem leszel, ostoba! - köpte a szavakat Rhodewy nehezen birkózva meg gyilkos indulatával.

- Ha nemet mondok az oltárnál, akkor nem!

- Kényszeríteni foglak! - rántotta magához ismét Rhodewy.

- Királylányt akarsz hitvesednek, hát akkor tiszteld a rangját! - vágta oda Godrik és olyan gőgösen nézett a hercegre, mintha valóban királylány lenne.

Rhodewy ismét megdermedt, aztán vontatottan ugyan, de elengedte Godrikot.

- A királylányok is csak egyágút pisilnek - mondta végtelenül gúnyosan.

Godrik nem is gondolkodott, csak lendült a keze Rhodewy arca felé. A férfi nem készült fel a pofonra, így későn kapta el a fejét, és a fiú kezén lévő gyűrű éles pereme felsértette az ajkát. Rhodewy egyik kezével elkapta Godrik kezét, a másikkal megérintette a sebet. Haragosan szűkült össze a szeme, amikor meglátta az ujjain csillogó vért.

- Az esküvő után megmutatom neked, merre lakik az Isten - sziszegte fenyegetően. - De addig is... vigyázz e gyűrűre, fenség! Mert egyedül ez ér rajtad valamit! - S azzal úgy megszorította a fiú karját, hogy annak könnybe lábadt a szeme. Lökött rajta egyet, amikor elengedte, aztán sarkon fordult és távozott.

Godrik sziszegve tapogatta a csuklóját, ahol a herceg megmarkolta. Mi tagadás, fájt rettenetesen. Ennél csak a szíve fájt jobban, ahogy belémart a kétségbeesés. Hogy fogja ő kibírni azt a pár napot, míg megérkezik Malazár? Csak jönne már, csak jönne...!

De legalább egy kicsinyég megfizetett a hercegnek! Lehúzta az ujjáról a gyűrűt, úgy nézte körbe, hogy megcsorbult-e, amikor összeütközött a férfi ajkával, de szerencsére semmiféle sérülést nem fedezett fel rajta, csak egy egészen aprócska vércseppet. "Milyen kár, hogy nem élesebb ez a perem!" - gondolta Godrik. - "Vagy lett volna nagyobb! Mondjuk, mint egy kés! Vagy mint egy tőr! Igen! Azzal akár végezhetemt is volna a Sötét Herceggel! Csak egy vágás..." - Godrik eljátszotta, milyen lett volna, ha egy tőr lett volna a kezében, ám a széles, nagy lendületű mozdulat végén kicsúszott a kezéből a gyűrű és belepottyant a kandallóba.

A fiú megdermedt. Egek! Mi lesz most? Tudta, milyen fontos ez a gyűrű, hiszen Badb elmondta neki, amikor az ujjára húzta. A király adta a lányának, mellyel igazolhatja magát. No meg pecsét is egyben, a Cochran Carrick-i birtok tulajdonosának pecsétje. Ha elvész, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

Nem szabad elvesznie!

Godrik kutatva pillantott körbe, de egy piszkavasat sem látott, amivel kikotorhatta volna a tűzből a gyűrűt. Nincs itt egy kés se, egy bot se... Tán egy fáklya? Odaugrott, de a fáklya túl magasan volt, nem bírta kirángatni a tartójából.

Mi lesz most?!

Godrik kétségbeesve lépett közel a kandallóhoz. Nagy levegőt vett, aztán gyors mozdulattal belekapott a tűzbe. Sikerült felkapnia a gyűrűt, de az szinte azonnal kicsúszott a kezéből és két lángoló hasáb közé egy vékonyka résbe esett. Godrik keze követte a gyűrű útját, szétkotorta a hasábokat, aztán megragadta az ékszert és visszarántotta a kezét.

Még csak a ruhája ujja sem pörkölődött meg.

"Nagyon gyors voltam" - gondolta a fiú bizonytalanul, de arra már végképp nem tudott semmilyen magyarázatot, hogy miért nem forró a gyűrű és miért nem süti meg az ujját, amire visszahúzta. Ám nem törte rajta a fejét. Minek? Van így is éppen elég dolog, amin gondolkodhatott, méghozzá egyik nyomasztóbb, mint a másik. Mindenesetre még közelebb húzódott a tűzhöz, mintha védelmet remélhetett volna tőle. Hiszen ebben az ellenséges várban más védelemre amúgy sem számíthatott.

Bármennyire is bátor volt Godrik, úgy érezte, hárman vannak a szobában: ő, a tűz és a szorongás.

*

A következő este, amikor a herceg ismét beállított, Godrik szentül megfogadta, hogy nem hagyja felmérgesíteni magát. Rhodewy mondhat, amit akar, elengedi a füle mellett. De persze nem így lett.

Hogy Rhodewy miért kereste fel ismét, ki tudná megmondani. Hiszen Godrik hiába volt angyalarcú, híján volt minden nőiességnek, így biztos, hogy nem az olthatatlan vágy hajtotta hozzá a herceget. Önigazolást sem kereshetett nála; Rhodewy nem az a fajta ember volt, akit bűnei elkövetése után lelkiismeret-furdalás gyötör. Ellenkezőleg. Talán éppen az a legvalószínűbb magyarázat, hogy Godrik vergődésének látványa vonzotta. A "hercegnő" kínjaiban akart gyönyörködni.

- Miért pont te kaptad a Cochran Carrick-i birtokot? - kérdezte.

Godrik rá sem nézett, a tüzet bámulta.

- Kérdezd atyámat - felelte kurtán.

- Ritkán járok az udvarban - mondta Rhodewy. - Meglehet, jobb lett volna sűrűbben, de a pletykák azért ide is elhallanak. No meg az ember nyelvet is szerezhet, ha tudja a módját.

- Arnold lovagra gondolsz? - kérdezte csípősen Godrik. Csak nem bírta fékezni magát.

- Egy ilyen lovag nagyon hasznos tud lenni - húzta el a száját cinikusan Rhodewy. - Ráadásul így hasznosnak is érezheti magát. Hiszen egyébként csak egy kis senki. Látod, nemcsak a zsebét tömtem meg, hanem értelmet is adtam ostoba életének.

- Hogy te milyen nagyszerű ember vagy! - gúnyolódott dühösen Godrik.

- Örülök, hogy kezdesz ráébredni.

- De ha ilyen nagyszerű vagy, miért nyilaztattad le Mater Mariát?

- Az csak egy kis bosszú volt helyetted - somolygott Rhodewy.

- Helyettem? - kerekedett ki Godrik szeme.

- Hát persze - lépett közelebb a herceg. - Hiszen te nem apáca vagy. Mégis kolostorba kényszerítettek. Nem érzed, mekkora méltánytalanság ért?

- Nem - felelte Godrik, de kissé elbizonytalanodott. Tényleg, miért zárták Badbot királylány létére kolostorba?

- Pedig szerintem igen - mondta a herceg. - Nővéreid bezzeg igazi főhercegnői neveltetésben részesültek. Még a húgod is. Csak te nem. Nem gondolod, hogy ennek oka van?

- Miféle oka? - kérdezte Godrik. Rettenetesen kíváncsi volt, ugyanakkor Badb nevében már előre felborzolódva várta a herceg válaszát.

- Mert téged apád semmibe vett - vágta oda Rhodewy, és arcára elégedett rosszindulat ült ki, ahogy látta Godrik hökkenetét. - Nem is tekint a saját lányának.

- Micsoda? - hebegte a fiú.

- A király fekete - vigyorgott Rhodewy. - És Izabelle királyné is fekete. A nővéreid és a húgod is. Csak te vagy szőke.

Godriknak szédítő sebességgel forgott az agya, és hirtelen bevillant neki királynéja anyjának a képe, akit előző évben volt alkalma látni, amikor a két királyi család találkozott. Gunrud királyné szőke volt még most is, noha már jócskán keveredtek a hajába ősz hajszálak.

- A nagyanyám is szőke - mondta. - Örökölhettem tőle.

- Vagy apádtól, ha apád valaki más és nem a király - döfött láthatatlan tűt a "hercegnőbe" Rhodewy.

Godrik elsápadt a haragtól.

- Azzal vádolod a királynét, hogy hűtlen lett volna? - kérdezte vészjóslóan halkan.

- Nem én - vigyorgott Rhodewy, - hanem a király.

- A király soha nem állított ilyet - csattant fel Godrik.

- Nem mondta ki, de gondolta.

- És te honnan tudod, mit gondol a király? - mérte végig megvetően a herceget Godrik.

- Mi másért dugott volna el egy kolostorban? - vágott vissza Rhodewy.

- Ha fattyúnak tartana, miért adja nekem a Cochran Carrick-i birtokot?

Rhodewy csak egy pillanatra hallgatott el, hogy összeszedje a gondolatait.

- A nővéred egy egész országot kap - felelte végül csípősen.

- Myra ugyan semmit, csak tán a fia - biggyesztette le az ajkát Godrik. - De Pleng és Liara még annyit sem.

- A király mégis másként bánik veled, mint velük.

- Igen - emelte meg az állát Godrik. - Mint kedvencével.

- Kedvencével, akit látni sem akar?

- Kedvencével, akinek a legjobbat adja.

- Cochran Carrick még nem az aranybánya - intette Rhodewy.

- Csak maga az arany. Azért fened rá annyira a fogad - vágta oda Godrik.

- Na és ha fenem? - Rhodewy arca teljesen elsötétült. - Llar is azt teszi!

- De másképp!

- Én nem hajbókolok az udvarban, mint ő, a különbség csupán ennyi! - dörögte a herceg.

- Meg az, hogy ő tiszta hírű lovag, ellenben te nem! - kiáltotta Godrik.

A herceg egyetlen lépéssel termett mellette, és úgy fogta meg a vállát, mintha össze akarná roppantani.

- Már megint elfeledkezel arról, hogy a kezemben vagy - sziszegte a "hercegnő" arcába.

- Te pedig megint elfeledkezel arról, hogy ki vagyok - vágott vissza Godrik.

- Ostoba! - sisteregte a herceg, és még jobban megszorítva a vállát közelebb rántotta magához a fiút.

Godrik a fájdalomtól felkiáltott. És a hangja megbicsaklott.

A szobát a mutáló fiú férfihangja töltötte be.

*

Rigelék másnap este értek Rhodewy várához. Varjúfészek - mert ez volt a neve - kis szigeten állt, jéghideg vizű, felduzzasztott hegyi folyó fogta közre a széles völgyben, melynek vize a gát ellenére is veszedelmesen sebes sodrású maradt. A falak meredeken, masszívan meredtek az égnek, annyira masszívan, hogy a fiúk megértették, miért nem akart a király háborút. Ostromgépekkel sem lehet bevenni az ilyen falakat. Nekik azonban nem bevenniük, hanem megmászniuk kell. Tudták, nem lesz egyszerű feladat. Főként így, fáradtan. Mert ugyan a király ragaszkodott hozzá, hogy aludjanak, és ők valóban végig is aludták azt a napot és nagyjából azt az éjszakát is, de Malazárt már hajnalban kiverte az ágyból az aggodalom, ő maga pedig Rigelt, utána pedig ismét megállás nélkül vágtattak. Most azonban nem volt pihenésre idő. Tudták, hogy ha ma éjjel nem sikerül a szöktetés, akkor Godriknak vége. Az izgalom új erőt adott nekik.

Mindketten feketébe öltöztek, mindkettőjüknél volt kötél és néhány tőr - mindössze ennyi volt az összes fegyverzetük. Íj, nyíl akadályozta volna őket a mászásban, ha pedig felfedezik őket, a kard is hiába. Az egyik ifjút, aki velük jött, otthagyták a vár előtt az erdőben, hogy vigyázzon a lovakra, a másik velük jött a vízpartig. Varjúfészek előtt nem sok bokrot hagytak meg, így a lopakodóknak ki kellett várniuk, míg a holdat felhők takarták be. Az íjász a teljes sötétségben emelkedett fel és lőtt át a túloldalra. A nyílvesszőhöz kötelet kötöttek és most mindhárman belekapaszkodtak, úgy rángatták, hogy megtudják, megbírja-e őket. Nem bírta. Vigyázva, minden zajra ügyelve vissza kellett húzniuk a nyilat, hogy az íjász ismét kilőhesse. Ismét belekapaszkodtak, rángatták. Most megbírta őket. Lehet indulni.

Lehetett volna, ha a felhők nem kúsznak el a hold elől. A vidéket egyszerre ezüstös, de éles fény világította meg. Az ifjak a kis bokor takarásában lapultak a földön és magukban hő imákat rebegtek, hogy a falon sétáló őröknek kedvük ne szottyanjon lenézni. Nem is azért, hogy őket meglátnák, hanem hogy a folyó felett átívelő kötél ne szúrjon nekik szemet. Igaz, a kötél vékony volt, de a telihold fényében mégiscsak éles vonalként vágta ketté a vizet alig valamivel a habok felett.

Az égiek azonban kegyesek voltak; az őrök távolabbra néztek, a hold pedig hamarosan ismét sűrű felhők mögé rejtezett.

Most már valóban lehetett indulni.

Rigel ment elöl, Malazár követte. A hegyi folyó jeges vize az első pillanatban még a lelket is megfagyasztotta bennük, de aztán meglepő módon langyossá vált. A sodrása is mintha megváltozott volna; mintha nem oldalra, hanem előre, a vár felé taszította volna őket. Minden bizonnyal csak a képzeletük játszott velük, de képzelgés ide vagy oda, könnyebben haladtak általa, és ez a fő - gondolta Rigel.

Szinte pillanatok alatt átértek a túloldalra. Szél se lebbent, ruháik mégis gyorsan megszáradtak. Ujjaikra és lábujjukra támaszkodva néma csöndben kúsztak fel a falon. Ez már jóval keményebb diónak bizonyult, mint a folyón való átkelés, különösen, hogy Rigelt ismét elkapta az az erős fejfájás, ami a minapi sérülése következménye volt. Hiába, annak az ütésnek nem a napokon keresztül tartó lovaglás és a megerőltetés lett volna a megfelelő gyógymódja... De ha egyszer nem volt más választása?

A külső várfalnál még Rigel ment elöl. Ő várta ki, hogy elhaladjon az őr, ő rögzítette kifelé is, meg befelé is a kötelet, a külső váron is ő vágott át először, de a belső vár falánál már Malazár érkezett fel előbb. A fiatalabb testvér óvatosan lapult meg, amíg az őr itt is elhaladt, aztán gyorsan, de zajtalanul rögzítette a kötelet, amit ledobott Rigelnek. A segítség így is majdnem kevésnek bizonyult: Rigel ekkora már úgy elgyöngült, hogy a kötélen is alig bírt felmászni. Malazárnak kellett üggyel-bajjal átemelnie a fal peremén. Még szerencse, hogy az őr megállt a másiknál beszélgetni, mert ha visszajött volna, biztos nem kerülte volna el a figyelmét Rigel heves zihálása.

Malazár átosont a túloldalra és rögzítette a másik kötelet. Könnyebb volt azon lemászni, mint a falon, no meg visszafelé is jó hasznát vehették. Csak arra kellett ügyelni, hogy az őrök - vagy bárki más bámészkodó - észre ne vegye. A leleplezés veszélye persze mindig fennáll, de Malazár - amennyire lehetséges - megpróbálta álcázni a kötelet. Amikor végzett, habozva nézett Rigelre. A fiatalember felkelt volna, de Malazár azonnal visszaosont hozzá.

- Maradj! - suttogta olyan halkan, ahogy csak bírta.

Rigel mozdult volna, de Malazár visszanyomta. Hang nélkül kihúzta a bátyja csizmája szárából az egyik tőrt és odaadta Rigelnek.

- Ügyelj! - lehelte, és Rigel kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy rá valóban csak az őr szerepe maradt. Nem bírt volna lemászni a falon.

Malazár fejében futólag megfordult, hogy lám, napokon belül már másodszorra kénytelen otthagyni a sebesült bátyját, ám csak egy gyors fohászra maradt ideje, hogy most is olyan szerencsésen láthassa viszont, mint első alkalommal, aztán már csak az előtte álló feladatra összpontosított.

Pillanatok alatt földet ért és alant elrejtette a kötél végét, nehogy valami arra bóklászó felbotoljon benne. Árnyéktól árnyékig, faltól falig osonva lelte meg a tornyot, amit még Rigellel néztek ki. Ez volt a legmagasabb, és látták, hogy a felső szobájából fény szivárog ki. Csak feltételezték, hogy Rhodewy ide zárta Godrikot, de mivel nem kérdezősködhettek, csak úgy bizonyosodhattak meg felőle, ha felmásztak. Azazhogy most már csak Malazár egyedül.

Bármennyire is bizonygatta Malazár a királynál, hogy akárhány fallal megbirkózik, most, a két várfal után és e szörnyen magas torony tövében a fiú elbizonytalanodott. Kár is lett volna tagadnia maga előtt, hogy elfáradt. Nagyon elfáradt. És még Rigel sincs mellette, hogy elűzze mellőle a magányosság szülte félelmet. Hirtelen nagyon is élesen döbbent rá, hogy hol van, és hogy mi történhet vele, ha elkapják. Ahogy Rhodewy a barlangnál viselkedett... a fiúnak nem voltak kételyei afelől, hogy mi várna rá.

Malazár lehajtotta a fejét és mélyeket lélegzett. Ha neki rossz, milyen lehet Godriknak? Nem hagyhatja magára. Ő most Govan lovag, Godrik pedig Arin királylány, akiknek történetét Dieter, a dalnok énekelte el nekik nemrég a király udvarában. És lám, akkor is megbirkózott egy toronnyal, ez sem foghat ki rajta. Előre hát!

Malazár elszántan indult neki. Keze-lába már az első néhány méter után erősen remegett, de nem állt meg, folytatta. Ő most Govan lovag, Godrik meg Arin királylány... Kár, hogy Godriknak nincs olyan hosszú haja, mint Arinnak... Már messze van a föld, nem sok lehet hátra... Nem szabad lenézni... Nem sok van már hátra... Isten az égben, szörnyen sok van még hátra! Hát mekkora ez a nyavalyás torony?! Felfelé nézni sem szabad... Csak óvatosan... Rendben, néha lehet pihenni... Ez az, Malazár! Most egy kicsit pihegsz, aztán folytatod... Mindjárt folytatod... Csak egy pillanat szusszanást még...

Az éjszaka csöndjét kétségbeesett kiáltás tépte szét. És Malazár a kiáltásban rémülten ismerte fel Godrik hangját.