Egy pillanatra mindketten megdermedtek.

- Ki vagy te? - kérdezte Rhodewy fenyegetően.

Godrik szólni sem mert. Félt, hogy a hangja ismét elárulná. Akkor is csak fájdalmasan sziszegett, amikor Rhodewy ismét megszorította a vállát, és aztán meg is rázta.

- Ki az ördög vagy te? - ordította a fiú arcába.

Godrik szeméből visszatarthatatlanul kicsordult a fájdalom könnye.

- Ki lennék? - suttogta. Abból hátha nem lesz baj.

Rhodewy kutatva bámult rá, ugyanakkor látszott rajta, hogy erősen gondolkodik.

- Az apród - mondta mintegy magának. - Ő is szőke... Az apród vagy, igaz?

- Badb hercegnő vagyok - nyöszörögte Godrik.

Rhodewy egyik kezével továbbra is szorította a fiú vállát, a másikkal viszont a mellkasához kapott. Bármennyire is fájt a válla, Godrik megpróbált elfordulni a matató kéztől. A herceg még szorosabban markolta, annyira, hogy kis híján eltörte a fiú kulcscsontját, és kényszerítette vele, hogy hátradőljön. Godrik tántorogva, kapálózva bár, de kénytelen volt engedelmeskedni és hagyni, hogy Rhodewy kíméletlenül megtapogassa a mellkasát. Nem meglepő, hogy a herceg ugyan egy fia domborulatot sem talált rajta. Bezzeg alantabb! Mert Rhodewy keze nem állt meg, lejjebb csúszott, és ott viszont olyasmit talált, amit hercegnőknél, de még közönséges pórnőknél sem szokás találni.

- Mocskos féreg! - sziszegte dühében összeszorított fogakkal Rhodewy. - Mocskos kis féreg! Ezért meglakolsz!

Ellökte magától a fiút, aki beleesett a kandallóba. Ám Godriknak nem a tűz heve fájt, hanem a válla ott, ahol az imént meggyötörtetett, és ahogy a másik kezével odakapott, a lendülettel Rhodewy arcába sikerült söpörnie a parazsat.

A herceg üvöltve kapott az arcához, de a következő pillanatban félig vakon előrántotta a tőrét. Godrik belerúgott a herceg térdébe, amitől Rhodewy hátratántorodott, ám aztán felbőszülve előrelendült. Godrik gondolkodás nélkül markolt bele a parázsba és támadója arcába dobta. Amíg Rhodewy igyekezett lesöpörni magáról az izzó kínt, a fiú felpattant, kezébe kapott egy méretes lángoló husángot és a herceg arcába lendítette. Ő maga volt a legjobban meglepve, amikor Rhodewy teste az ütés után ívben hajlott meg, szeme kimeredt, száját hangtalan kiáltásra nyitotta, aztán eldőlt, mint egy zsák.

A herceg mögül előbukkant Malazár.

Erősen zihált, de a kezében tartott tőrről lassú cseppekben csöpögött a földre Rhodewy vére.

*

- Megmondtam, hogy találkozunk még - lihegte Malazár, miközben lábával a hátára fordította a herceget. Rhodewy élt még, de már csak alig. Szeme azonban még rémülten pásztázta a két fiút, és látszott rajta, hogy felismerte Malazárt.

- Hol van a király serege? - kérdezte Godrik, de a barátja csak megrázta a fejét.

- Én vagyok itt, meg Rigel - mondta. Lekapta a hátáról a könnyű kis batyut és másik fiú felé nyújtotta. - Ezeket vedd fel. Fiú-ruhák vannak benne.

Godrik nyelvére ezer kérdés tolult, de belátta, hogy most nincs idő a beszélgetésre. Villámgyors mozdulatokkal bújt ki Badb ruháiból és húzta magára a sajátjait. Eközben Malazár a magával hozott kötelet rögzítette. Lefelé már végképp nem lett volna kedve a falon mászni.

- Ezzel mi legyen? - kérdezte Rhodewy felé intve, amikor Godrik is elkészült.

A szőke fiú megrántotta a vállát.

- Mi lenne? - mondta. - Itt hagyjuk.

Malazár megfontoltan rábólintott, aztán elsőnek lépett át az ablakpárkányon. Godrik azonban ahelyett, hogy azonnal követte volna, kivett néhány fatuskót a kandallóból és szétszórta őket a szobában. Még egy utolsó pillantást vetett a halkan hörgő hercegre, aztán ő is átlépett az ablakpárkányon.

Pillanatok alatt leértek. Árnyéktól árnyékig osonva jutottak el a belső vár falához, oda, ahol Malazár elrejtette a kötelet. Gyorsan, de óvatosan felmásztak. Szerencsére az őr még mindig a másikkal beszélgetett. Egy pillanatra meglapultak Rigel mellett.

- Hogy vagy? - kérdezte suttogva Rigel.

- Jól - suttogta vissza Godrik. - És te?

Rigel csak bólintott, mire Malazár azt mondta:

- Akkor induljunk.

Rigel - aki elöl ment - éppen felért a külső várra, amikor kiáltásokra lettek figyelmesek. Hirtelen túl világos is lett a hátuk mögött minden, úgyhogy visszatekintettek.

A nagy torony lángokban állt. Az a szoba, amibe Rhodewy Godrikot zárta, egyik pillanatról a másikra kigyulladt és most úgy égett a sötét éjben, mint egy hatalmas fáklya.

- Behatolók! - Most már értették azt is, hogy mit kiabálnak az őrök.

Szerencsétlenségükre a monumentális fáklya fénye éppen rájuk esett. A várbeliek felfedezték őket. Repkedtek körülöttük a nyilak, egyik-másik vészesen közel. Malazár és Godrik megsokszorozta az erőfeszítéseit, hogy felérjen. Rigel közben felvette a közelharcot négy-öt odarohanó őrrel. Sebesülten nem sok esélye maradt volna, ha Malazár nem érkezik meg időben. Kettőjüknek sikerült ártalmatlanná tenni a támadókat, mire Godrik is felért. Hiába, ők Lord Vasil tanítványai voltak, az őrök pedig nem.

De már jött rohanvást a többi. A fiatalok jobbnak látták menekülőre fogni a dolgot. Ismét Rigel indult elsőnek, őt követte Malazár, végül Godrik lépett át a mellvéden. Ő még egy utolsó pillantást vetett a toronyra. "Bárcsak robbanna fel az egész" - gondolta, és ekkor iszonyatos lángcsóvák lövelltek szanaszét lángba borítva mindent, amit értek.

A feléjük rohanók megtorpantak, a szörnyű tűzijáték kötötte le a figyelmüket. Ezt használta fel Godrik, hogy maga is elinduljon. Ám még egyikük sem ért le teljesen, amikor odafent elvágták a kötelet. A fiúk az utolsó pillanatot felhasználva lökték el magukat a faltól, hiszen ha a fal tövébe esnek, halálra zúzzák magukat. A vízbe esve több esélyük maradt, bár a sebes sodrású jéghideg folyó sem kecsegtetett túl sok jóval.

A túlparton hagyott ifjú ragyogó időzítéssel lőtte ki a másik nyilát a kötéllel: Rigel és Godrik is el bírta kapni - Malazár azonban nem. Mégsem sodorta el a folyó; egyenletes, gyors tempóval úszta át, mintha nem lett volna körülötte a sodrás, nem lett volna hideg, és nem záporoztak volna a feje körül a nyilak.

Egy karcolás sem esett rajtuk akkor sem, amikor átvágtak a tisztáson, pedig az égő torony fénye elhatolt odáig is. Mégis sértetlenül érték el lovaikat, aztán már csak vágtattak, vágtattak, messze, el ettől az elátkozott helytől.

Csak az első hegyre felérve pillantottak vissza.

Rhodewy baljóslatú, setét vára lángokban állt.

De azt már nem látták ők sem, hogy reggelre porig égett.

Soha senki nem építette újjá Varjúfészket.

*

Badb hercegnő és Llar herceg esküvőjén három fiatal ült a díszvendégek helyén, akik közül kettő még a tizennegyedik évét sem töltötte be. Az ifjú pár megkülönböztetett szeretettel és tisztelettel bánt velük, amit sok vendég nem értett, még akkor sem, ha ketten az ifjú ara rokonai voltak. Bár sutyorogva beszélték, hogy tán a harmadik is az, annyira hasonlított a hercegnőre.

Llar herceg és Badb hercegnő meghívták őket, hogy jöjjenek bármikor, szívesen látott vendégeik lesznek. Rigel a Nagy Háborúban bekövetkezett haláláig meg is látogatta őket, méghozzá olyan sűrűn, ahogy szolgálata engedte, és Malazár is sokszor tartott vele, de Godrik csak az Örökösödési Háború előestéjén találkozott ismét Badbbal. Ekkor már mind neki, mind a hercegnőnek néhány szarkalábat rajzolt az idő a szeme köré, egy-két ősz hajszál is vegyült már szőke üstökükbe, Godrik hatalmas termetű és erejű férfi lett, Badb pedig középkorú, de még mindig gyönyörű nő, ám ugyanolyan szeretettel néztek egymásra, mintha az a tengersok idő el sem telt volna közben.

Hosszú-hosszú órákat töltöttek beszélgetéssel, és addig Llar tapintatosan senkit nem engedett a közelükbe.

Huszonkilenc év...

Mi minden tud történni huszonkilenc év alatt! Lélekben ismét megsiratták Rigelt, Mater Mariát és mindazokat, akiket elveszítettek közben. Csak egyvalakit nem sirattak meg: Rhodewyt.

- Tudod-e, hogy Lord Martin kártérítést követelt atyámtól Rhodewy haláláért? - kérdezte egyszer Badb.

- Kártérítést? - kerekedett ki Godrik szeme a csodálkozástól. - Mi végre? Hogy a fia el akarta ragadni erővel a királya lányát? Örüljön, hogy őfelsége nem vett bosszút rajta meg az egész fertelmes rokonságon!

- Ezt mondta neki atyám is - mosolygott Badb. - De a bosszú végül is elérte őket: a Nagy Háborúban szinte az egész nemzetségük odaveszett.

- Nem én leszek az, aki sajnálni fogja őket - mondta szárazon Godrik. Aztán némi habozás után, de csak megkérdezte azt, ami már évtizedek óta fúrta az oldalát: - Mondd, miért nevelkedtél kolostorban?

- Atyám Jézusnak ajánlott fel, hogy az Úr hátha megajándékozza ezért egy fiú-utóddal - válaszolta természetes hangsúllyal Badb.

- De aztán mégiscsak férjhez adott - billentette oldalt a fejét Godrik e mozdulatával kérdéssé változtatva kijelentését.

- Igen - felelte mosolyogva Badb. - Hála az égnek! - tette hozzá, majd látva, hogy a gróf még mindig várja a választ, megmagyarázta: - Sok szent embert faggatott ki; keresztényt és nem keresztényt, világos- és sötét hatalmakat szolgálókat egyaránt, de mind oda lyukadt ki, hogy atyámat és anyámat az Ég nem egymásnak teremtette. Kész csoda, hogy egyáltalán közös utódaik születtek. S még hogy a lányok életben is maradtak! Bizton hallottál már arról, hogy anyám jó néhányszor elvetélt. Azok zömmel fiúk voltak.

- Nem egymásnak teremtette? - visszhangozta Godrik értetlenkedve.

- Igen - bólintott Badb. - Azt mondták, hogy atyám más nőnek tudott volna életképes fiút nemzeni, és hogy anyám más férfinak tudott volna fiút szülni, de együtt képtelenek voltak rá.

Godrik elcsodálkozott. Még soha nem hallott ilyesmit, de már régen megtanulta, hogy nem ajánlatos valamit elutasítani pusztán azért, mert addig nem ismerte. De létezhet más magyarázat is...

- Sokat suttogtak arról, hogy Igal vagy Darhem úr átkozta el atyád gyermekeit - bökte ki végül.

- Én is hallottam e suttogásokat - mosolyodott el ismét Badb.

- S nem volt ebben semmi? - firtatta a gróf.

- Godrik! - tette a hercegnő a kezét könnyedén a férfi kezére. - Nem csak a barátod rendelkezik hatalommal. E képesség benne van a családunkban.

Godrik arcán alig látható keserűség futott át, de csak egy pillanatra.

- Igen, tudom, de éppen ezért kérdem...

- Atyám nem véletlenül maradt a trónon évtizedeken át - vágott Badb derűsen a szavába, és Godriknak végre megvilágosodott.

Berol volt olyan varázsló, mint a fivérei.

- És soha... soha nem gondolkodott azon atyád, hogy...

- Hogy más nőt vegyen maga mellé? - fejezte be a hercegnő Godrik levegőben lógó kérdését. - Nem. És tudod, miért? - S hogy a gróf kérdőn nézett rá, válaszolt: - Mert haláláig szerette anyámat, és anyám őt viszont.

Godrik szeme villant egyet, aztán könnyedén megcsókolta Badb kezét.

- Igaza volt atyádnak. Én is nehezen törődtem bele annak idején, hogy elveszítettelek téged.

- Tizenéves szerelem... - csóválta a fejét könnyes-mosolyogva Badb. - Mi maradt belőle?

- Az emléke, kedves! Az emléke, de az örökre...

-vége-