- He? - mordult fel a köpcös alak, amikor hátulról valaki megkocogtatta a vállát. Ám a mögötte álló nem érte be ennyivel, újra megkocogtatta a vállát.

- Mi kell? - kiáltott fel emez.

- A fiú az én szolgám - szólalt meg mögötte egy hihetetlenül mély hang. A köpcös alak végre hátranézett, és kénytelen volt lazítani a fogásán, amivel annak a vörös kis fickónak a nyakát szorongatta, mert csak így tudta eléggé felemelni a saját fejét. A pincemély hang tulajdonosa ugyanis majd' egy fejjel magasabb volt nála. És nem csak egyszerűen magas, hanem széles vállú, izmos is, tetőtől talpig feketében, állig felfegyverkezve. A köpcös fickó nem volt anyámasszony katonája, de most mégis jobbnak látta, ha engedékeny lesz.

- Akkor nesze, neveld meg! - hajította a magas termetű férfihoz a suttyót. A kis vörös nekitántorodott a gazdájának, még tovább is perdült volna, de a férfi elkapta a karját, úgy állította meg. A legényke kissé eltorzult arccal masszírozta a nyakát.

- Szemét disznó! - lihegte, mert még nem kapott rendesen levegőt. A köpcös már mozdult volna, hogy folytatja a félbeszakított műveletet, de a fekete férfi félig a háta mögé rántotta a suhancot.

- Szóval szájalt veled - nem kérdezte a köpcöst, hanem mondta.

- Akkora szája van, mint az ólajtó! - kiáltott amaz felháborodottan.

- Tudom - bólintott a magas lovag. - Ne törődj vele! Gyere, meghívlak egy italra!

- Micsoda? - hördült fel a suhanc. - Félig megfojtott, és te még itatni akarod?

- Will! - kiáltott fel a lovag. - Hányszor mondjam még neked? - nézett rá a legényre, és lassan, tagoltan folytatta - Fogd be a szád!

A legényke alig ért gazdája válláig, legfeljebb, ha nagyon kihúzta magát, alakja is olyan karcsú volt, akár egy lányé, de cirmokkal tarkított zöld szeme most olyan dühösen villogott, mintha ő lett volna a gazda, akivel szemtelen szolgája szájal.

- Will! - szólt nyomatékosan a magas férfi. - Nézd meg, rendesen lecsutakolták-e a lovakat! Aztán kérj a konyhán valami ehetőt, és menj a szobába! Értetted?

- Iiigenis, uram! - hajolt meg eltúlzottan a legényke, és a szeme még mindig dühösen villogott. - Értettem, uram! Megyek már, uram!

És túljátszva a hajbókolást kihátrált az ivóból.

- Brian vagyok, a Bivaly nemzetségből, uram - hajolt meg a köpcös emberke. - Címerünk a Bubalus - mutatott a pad mellé állított pajzsra, amelyen egy karddal átdöfött bivalyfej ékeskedett.

- Malazár vagyok, az Anguis nemzetségből - hajolt meg válaszképp a magas férfi - és címerem a Serpens. - Az ő pajzsán zöld mezőben ezüstszín kígyó ágaskodott.

- Örvendek, jó uram, hogy megismerhettelek - nyújtotta a kezét Brian.

- Magam is örvendek - fogadta el a kezet Malazár, majd intett a fogadósnak. - Mézsört!

Békésen letelepedtek egy üres asztalhoz, ahova az egyik felszolgáló lázas igyekezettel hozta a két hatalmas kupát, benne a kért nedűvel. A jeles férfiak egy hajtásra kiitták, és szinte egyszerre csapták le az asztalra a kiürült kupákat.

- Még! - rendelkezett Malazár.

A fogadós széles vigyorral készítette elő az újabb kupákat. Vendégei hozzáállásából szakértő szemmel látta, hogy itt ma - vagy holnap reggel - jelentős fogyasztást számolhat fel. És ha egy kicsit vastagabban is fog majd a pennája, vendégei nemigen lesznek olyan állapotban, hogy azt ellenőrizni tudják.

Úgy tűnt, nem is téved. A két férfi a második és a harmadik kupát ugyanolyan lendülettel hajtotta fel, mint az elsőt. Ám a negyedik kupát csupán letették maguk elé.

- Bocsáss meg, uram - kezdte Brian -, ha beleszólok a dolgodba, de úgy látom, mintha nem lenne újdonság számodra szolgád rettenetes nagy szája.

- Hát nem is - dörmögte a bajusza alatt Malazár.

- Akkor hát miért nem válsz meg tőle?

- Nem tehetem - mondta az óriás. - Megboldogult atyám nem sok mindent hagyott rám, és amit rám hagyott, ahhoz ragaszkodok.

- Az ő szolgája volt a fiú? - kérdezte Brian.

- Az apja. Will apja. Atyám nagyon sokra tartotta. Azt hitte, hogy a fia is ugyanolyan lesz.

- De nem lett olyan, ugye? - kérdezte együttérzően a köpcös.

- Igen is, meg nem is - vonta meg a vállát Malazár. - Még nagyon fiatal, de az esze és a szíve máris a helyén van. Csak a szája!

- Hát verd el egyszer-kétszer - bíztatta Brian.

Malazár felvonta a szemöldökét, erre a köpcös lovag hozzátette:

- Asszony, szolga verve jó!

- Nem lehet - csóválta a fejét az óriás. - Nagyon fiatal és gyönge. Még kárt tennék benne.

- Hát akkor ne a kezeddel, hanem szíjjal!

- Szíjjal?! - Malazár arcára kiült a rosszallás.

- Akkor pálcával! Mogyoróvesszővel! Az úgyis inkább csíp, mint fáj, és jó sokáig megérzi, ha egyszer megcsapod vele!

- Lehet, hogy ez nem is rossz ötlet - emelte meg kupáját Malazár. Ittak.

- Aztán téged mi szél hozott erre? - törölte meg a száját ruhája ujjával a fekete férfi.

- A kalandvágy, mi más? - düllesztette ki a mellét Brian.

- És miféle kalandok akadnak errefelé?

- Hát itt van rögtön Nibel, a varázsló - hajolt át az asztalon Brian, lehalkítva a hangját. - Az ő szolgálatában sokféle kalandot lehet átélni.

- Egy varázsló? - hitetlenkedett Malazár.

- Nem hallottál még felőle? Na és az ellenlábasáról, a Homály Uráról? - suttogta a másik.

- Ez a név már ismerősebben cseng.

- Csak halkan csengjen! - intette Brian. - Mahrunnak, a Homály Urának még a nevét kimondani sem sokan merik, nehogy meghallja.

- Akkor te miért mondod ki? - nézett rá Malazár.

- Mert én nem félek tőle - húzta ki magát a köpcös.

- Aha! - bólintott Malazár. - Bátor ember vagy, azt már látom! No és most melyikhez mégy?

- Melyikhez? - suhant át a félelem Brian szemén. - Természetesen Nibelhez! Nem tartasz velem, barátomuram? Nibel pont az ilyen szép szál lovagokat keresi.

- Miért?

- Hogyhogy miért? Hát azért, hogy velük harcoljon a Homály Ura ellen!

Malazár elgondolkodva simogatta az állán a szakállát.

- Na, mit szólsz hozzá, barátomuram? - sürgette Brian.

- Nem is tudom - habozott a magas lovag. - Varázslók? Ez nem nagyon összeegyeztethető a keresztény hitemmel.

- De hiszen keresztény vagyok jómagam is! - méltatlankodott a köpcös. - És jó keresztény vagyok! Mi rossz van abban, hogy pusztítom a sötétséget, ahol csak érem?

- Mit szólna a gyóntatód, ha elmondanád neki, mire készülsz? - kérdezte továbbra is szakállát simogatva Malazár.

- Mit szólt volna? Örült neki! - méltatlankodott a másik.

- Mert már elmondtad?

- Hát persze! Csak nem gondolod, barátomuram, hogy olyasmit javasolnék, ami lelked üdve ellen lenne? - háborodott fel Brian

- Nem. Persze, hogy nem - válaszolt az óriás.

- Na, akkor mit szólsz? - faggatta mohón a köpcös fickó.

Malazár még egy darabig elgondolkodva simogatta a szakállát, aztán csak kibökte:

- Rendben!

- Ez az! - vidult fel Brian. - Erre inni kell!

Malazár kis mosollyal a szája szögletében intett a fogadósnak.

*

Jócskán este lett már, mire Brian lekoppantotta az utolsó korsót és azután közvetlenül a fejét is az asztalra. Minden átmenet nélkül aludt el. Malazár megrázta a karját, de csak dobhártyaszaggató horkolást kapott válaszul. A fekete férfi úgy állt fel a székéről, mintha nem ivott volna egész délután egy korty italt sem. Csak jókedve kerekedett az elfogyasztott töménytelen mennyiségű mézsörtől, másképp nem látszott rajta semmi. Két csengő aranyat hajított oda a fogadósnak.

- Van szobája a lovagnak? - kérdezte.

- Igen, uram! - készségeskedett a fogadós. Az aranyak szolgálatkésszé tették.

- Akkor vigyétek a szobájába - mondta, azzal sarkon fordult, és maga is a saját szobájába tért.

Apró, sötét kis zug volt az, döngölt padlóval, csöppnyi ablakkal, melyen marhahólyag feszült, a tűzhelyen parázslott a tűz, az ágyban hepehupás szalmazsák, lapos párnával és még laposabb dunnával. Még egy nagyobb ládika, amibe a vendég a ruháit rakhatta, egy rozoga asztal, egy még rozogább szék, a falon egy meggyújtatlan fáklya, ennyiből állt a szoba berendezése.

Az ágyban már aludt valaki, Will, a legényke. Szolga ugyan a küszöbön szokott aludni, és örül jó sorának, ha egy kivénhedt takarót is kap, de Malazár úgy látszik, semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy a legénye az ágyat bitorolja, mert felső ruháit levéve megszokott mozdulattal bújt mellé, óvatosan tolva arrébb, nehogy felébressze. De a suhanc nem aludt.

- Ittál - mondta csukott szemmel.

- Ittam - hagyta rá Malazár.

- Sokat ittál.

- Sokat ittam.

- Azzal a fojtogatós alakkal?

- Azzal.

- Miért?

- Beszélgettünk.

- Miről?

- Mindenféléről.

- Aha.

Csönd állt be közéjük. Egyszer csak Malazár megszólalt.

- Holnap vele megyünk.

- Hova?

- Egy varázslóhoz.

- Kihez?!

- Egy Nibel nevű varázslóhoz.

- Micsoda? - ült fel Will. Napközben pántlikával összefogott haja most kibomlott, derékig érő vörös hajzuhatag borította be a legényt. Legényt?

- Állítólag ő az - mondta Malazár nyugodtan -, aki a Homály Ura ellen küzd. Bátor lovagokat keres.

- És neked ezt mind ez a bűzös görény mondta?

- Ő.

- És miért akarsz vele menni?

- Mert jó alkalom kínálkozik néhány kalandra.

- Kalandra! - ismételte megvetően a kis vörös. Pillanatnyi gondolkodás után újra megszólalt –

Malazár, nem tetszik ez nekem!

- Sajnálom! - mondta az óriás, azzal hátat fordított neki.

- Sajnálod? - hüledezett az. - Malazár! Csak nem azt akarod mondani, hogy te már el is ígérkeztél ehhez a Nibelhez?

A fekete férfi csak dünnyögött valamit a párnájába. A vöröske azonban nem hagyta annyiban, amennyire csak bírta, megrázta a vállát.

- Elígérkeztél?

Malazár igyekezett lerázni magáról a kis kullancsot, de hiába. Végül megunta a nyösztetést.

- Igen! - vetette oda immáron érthetően.

- Malazár! - szólt döbbenten a vöröske. - Anélkül, hogy megbeszélted volna velem?

- És ha igen, akkor mi van?

- Malazár! - A fekete lovag nem válaszolt. A kis vörös beleöklözött a férfi vállába. - Malazár!

Nézz rám, ha hozzád beszélek!

A hatalmas termetű férfinak ugyan meg sem kottyant az ütés, de azért megfordult.

- Nem lehetne ezt reggel? - kérdezte, miközben igyekezett szigorú arcot vágni. A vöröske azonban ügyet sem vetett ezekre a kísérletekre. Kis kezét továbbra is ökölbe szorítva dühösen meredt a férfira.

- Hogy merted? - sziszegte. - Hogy merted a megkérdezésem nélkül?

- Ha nem vetted volna észre, nem voltál ott!

- Na és? Attól még megbeszélhetted volna velem később!

- Helga! - ült fel most már a férfi is. - A világ szemében te a szolgám vagy! Hogy nézne az ki, hogy az úr nem mer dönteni, míg meg nem beszélte a szolgájával?

- Kitalálhattál volna valamit!

- És ugyan mit?

- Mit tudom én! Bármit! - dühöngött tovább a kicsike.

- Kár erről vitatkozni! A dolog így alakult, és kész! - vonta meg a vállát Malazár.

- Ennyi? - hüledezett a vöröske. - Így alakult, és kész?

- Mit mondjak még? Én megyek, és te is jössz.

- Már ugyan miért mennék?

- Mert a szolga mindenhova követi urát!

Helga egy pillanatig levegő után kapkodott a dühtől, aztán meglendült a keze. Ám mielőtt a pofon elcsattant volna, Malazár elkapta a csuklóját. Szeme sarkába kiült a derű, ahogy magához rántotta a lányt úgy, hogy az keresztbe feküdjön a lábán. A férfi egy mozdulattal felrántotta az ingét, és három csattanósat csapott a meztelen ülepére.

- Brian ugyan mogyoróvesszőt javasolt - mondta nevetve, míg a lány vérvörös arccal pattant fel róla és húzogatta az ingét -, de most így is megteszi!

- Malazár! - Helgának még a hangja is elfúlt felháborodásában.

- És még a szavad is elakad tőle! - nevetett tovább a férfi. - Ha nagyon sokat pörölsz velem, máskor is elverlek. Különben is nagyon formás a feneked.

A lány inge kivágásáig elvörösödött, aztán megpróbált méltóságteljesen visszavonulni: Lefeküdt, hátát fordítva Malazárnak és álláig felhúzta a takarót.

- Na mi van? - faggatta nevetve a férfi. - Nem akarsz tovább veszekedni velem? Pedig én nagyon élveztem! Folytathatjuk!

- Részeg vagy! - fújt a lány, és a világ minden kincséért sem fordult volna meg. - Utállak!

A férfi nevetett rajta, aztán igen derűsen merült álomba. Helga még sokáig meredt fülig vörösen a sötétbe, aztán észrevétlenül őt is elnyomta a buzgóság.

*

Amikor reggel Malazár felébredt, Helga nem volt sehol. Igaz, hogy a fekete férfi rendkívül jól bírta az italt, de az előző esti vedelést bizony megérezte az ő feje is. Félig még kábán kitámolygott az udvarra, és a kút melletti vályúba beledugta a fejét. Egyszer-kétszer megismételte ezt, aztán lerántotta ingét, és meg is mosakodott. Kapta volna fel az ingét, de nem találta.

- Megtöröljelek, uram? - csendült fel mögüle egy kissé gúnyos hang. Megpördült, az inasnak öltözött Helga állt ott, egyik kezében az inget, a másik kezében egy fehér törölközőt tartva.

Malazárban felrémlett az előző éjszakai összetűzésük, úgyhogy szája sarkában kis félmosollyal vetette oda:

- Törölj!

Látszott, Helga nem éppen erre a válaszra számított, de ha már így alakult, nem visszakozhatott. Finomnak nem nevezhető mozdulatokkal megdörgölte Malazár mellét, hátát, a karjait, aztán hátralépett. A művelet közben gondosan ügyelt arra, hogy még csak véletlenül se pillantson a férfi arcára, amelyen kaján mosoly játszadozott.

- Na és a hajam? - nézett le rá Malazár megjátszott szigorral.

- Ha így kihúzod magad, végképp nem érem el! - vágta rá villogó szemekkel a lány. - Különben is, hoznám a reggelidet!

- A szobánkba?

- Igen. - Majd halkan hozzátette - Beszélni akarok veled.

Malazár arcáról lehervadt a mosoly.

- Jó! - mondta kissé kényszeredetten. - De nézd meg, hogy Brian fenn van-e már.

- Nincs - rázta meg a fejét Helga. - Még úgy alszik, mint akit fejbe vertek. Csak úgy zeng a környék a horkolásától!

- Na, ennyit a korai indulásunkról - mormolta Malazár.

- Mi tagadás, te sem voltál valami friss - jegyezte meg csípősen a lány, azzal a férfi kezébe nyomta a törölközőt, meg az inget, és visszasietett a fogadóba.

Malazár elgondolkodva nézett utána. Nem tetszett neki a beszélgetés gondolata, tartott tőle, hogy a leánynak lesz még egy-két keresetlen jó szava a tegnapi önállóskodása miatt. Na mindegy, valahogy csak túléli! - bíztatta magát, miközben hosszú fekete haját dörgölve visszatért a szobába.

Nem sokkal később Helga is betoppant, kezében nagy tálcát egyensúlyozott, melyen kenyér, szalonna, túró, sajt hevert tisztességes mennyiségben. A másik kezében köcsögöt tartott.

- A fogadós kérdezte, hogy bort vagy sert kívánsz-e inni - mondta.

- Na és melyiket hoztad? - érdeklődött Malazár.

- Egyiket sem! - vágta rá szigorúan Helga. - Elég volt abból tegnap este! Ma tejet és vizet iszol! - azzal a tejes köcsögöt odakoppintotta Malazár elé. A világ legtermészetesebb mozdulatával ült le az egyetlen székre, szelt magának kenyeret, és púpozta meg túróval. Malazárral nem foglalkozott. A férfi fél kézzel emelte meg a böhömnyi ládát és húzta oda az asztalhoz, széknek. Maga is nekilátott a reggelinek.

- Miféle varázsló ez, akihez menni akarsz? - kérdezte teli szájjal Helga.

- Azt mondta Brian - felelte Malazár, - hogy Nibel a neve.

- És a Homály Ura a másik? Azt mondtad, ugye?

- Igen. Mahrun. De ezt a nevet Brian olyan halkan merte kiejteni, mintha ott állna mellette a név tulajdonosa.

- Érdekes - gondolkodott el Helga. - Hallottam már ezt a nevet, de valahogy másképp!

- Másként bizony! - bólintott Malazár. - A Homály Ura nem egy varázsló, hanem egy démonherceg neve.

- Valóban! - hökkent meg a lány. - A Mester mesélt róla! És Mahrun?

- Ő valóban egy sötét varázsló. Méghozzá nem is a legkisebb hatalmú!

- Akkor lehet, hogy ez a Mahrun és a Homály Ura összefogtak? - találgatott Helga. - Azért gondolnák az emberek, hogy ugyanarról a személyről van szó?

- Lehet. A sötét varázslóknál minden lehet - töprengett Malazár is. - És még van itt valami.

Helga kérdő tekintetére tovább folytatta:

- Ki az a Nibel? Én még soha nem hallottam felőle! Márpedig egy olyan fehér mágusnak, aki lovagokat gyűjt a gonosz ellen, nagyobb híre kell, hogy legyen.

- Lehet, hogy csak nemrég kezdett el lovagokat gyűjteni? - kérdezte Helga, de kissé maga is kételkedett ebben az állításban.

- Vagy csak egy csaló, aki valamilyen titokzatos okból tevékenykedik - dörmögte Malazár.

- Azt gondolod? - kerekedett el Helga szeme. - De hát miért?

- Nem tudom - ingatta a fejét a férfi. - De éppen ez az, ami felkeltette a kíváncsiságomat. És ezért egyeztem bele, hogy Briannel tartok.

- No és ez a Brian?

- Nem tudom - töprengett Malazár. - Körülötte is érzek homályt.

- És mégis vele akarsz menni?

- De még mennyire! Nagyon is hirtelen jött ez a barátkozós hangulata. Nem tetszik nekem!

- És ha valaki nem tetszik neked, azzal együtt akarsz lenni? - furcsállotta Helga.

- Figyelj, kislány! - Helgának összehúzódott a szeme a megszólítástól, de Malazár nem foglalkozott vele. - Furcsa volt, hogy alighogy megérkeztünk, ez az alak már beléd is kötött. Elég nagy a szád, én is tudom, de annyira nem, hogy egy idegen ezért rögtön meg is akarjon fojtani. Ráadásul én is láttam őt, mikor megérkeztünk, figyelt minket, úgyhogy tudom, látta, hogy te velem vagy.

- És? - nézett kíváncsian a leány.

- Ő alig valamivel magasabb, mint te, hozzám képest csak egy mitugrász. Ha belekötött a szolgámba, akkor vagy nagyon merész, vagy nagyon botor, vagy így akarta felhívni magára a figyelmemet.

- No de miért akarta magára vonni a figyelmedet?

- Rögtön utána szóba hozta ezt a Nibelt, és erősködött, hogy menjek vele. - Malazár megcsóválta a fejét. - Nem tudom, meddig lett volna képes elmenni, hogy meggyőzzön, de szerintem elég messzire!

- Azt akarod mondani - tágult kerekre Helga szeme, - hogy megérkezésünk pillanatától ez volt a szándéka? Hogy te vele menj Nibelhez?

- Igen. Azt hiszem, igen.

- De hát miért?

- Csapdát szimatolok - felelte Malazár.

- De ha ez tényleg csapda, akkor miért tartunk vele? - kérdezte megrökönyödve Helga.

- Ej, leányzó, leányzó! - csóválta a fejét mosolyogva Malazár. - De sokat kell még neked tanulnod!

- Hagyd ezt a kioktatást! - csattant fel dühösen a lány. - Inkább a kérdésemre válaszolj!

Malazár nem tudta visszatartani a mosolygását, de azért türelmesen válaszolt:

- Ha tudsz egy csapdáról, akkor fel is készülhetsz rá. Így te okozhatsz kellemetlen meglepetést annak, aki neked akart kellemetlen meglepetést szerezni.

- Ez nagyon körmönfont! Nem lenne egyszerűbb kérdőre vonni, hogy mit akar tőled?

- Fedjem fel, hogy átlátok rajta? - horkant fel méltatlankodva Malazár.

- Persze! Az egyenes út mindig a legcélravezetőbb! - erősködött a lány.

- Hogy aztán másik csapdát állítson, amit esetleg nem veszek észre? Ugyan! - legyintett a férfi.

- Akkor tehát?

- Vele megyünk. Így legalább szemmel tudom tartani.

Helga egy darabig komolyan figyelte, aztán megszólalt furcsán csengő hangon.

- De ez lehet, hogy veszélyes dolog lesz.

- Lehet - hagyta helyben a férfi. - Félsz?

- Nem - felelte Helga. - Még nem.

- De hiszen te vagy a Föld Erejének Őrzője!

- Őrzője. De nem maga a Föld Ereje - mondta a lány, és felállt. - Megnézem ezt a Briant. És ha még nem ébredt volna fel, felkeltetem. Ha menni akarunk, menjünk minél előbb.

- folyt.köv. -