Egyáltalán nem volt könnyű Brianbe életet verni, pedig ebben a verésben - el kell ismerni - Malazár kitett magáért! Jószerével dél is elmúlt, mire el bírtak indulni, de elindultak, és ez volt a fő.

Brian - noha Malazár segítőkészen több vedernyi vizet is rázúdított - még mindig kába volt az előző esti tivornyától, időnként óriás termetű útitársa éppen hogy el bírta kapni a karját, nehogy leszédüljön a nyeregből. Sűrűn javasolt pihenőket, de Malazár a legtöbbször nem engedett a kérésnek. Haladni akart.

Estig így sem sokat tettek meg. Ismét találtak egy fogadót, megszálltak benne, de Malazár néhány arannyal rávette a kocsmárost, hogy Briannek ne adjanak egyebet inni, mint vizet. Szobájukban még hallották, hogy a fogadós be is tartja ígéretét, a köpcös lovag nem kis bosszúságára.

Reggel folytatták útjukat. Az előző esti kényszerű józanság, no meg a kiadós alvás mégis megtette a hatását, Brian kezdett úgy viselkedni, mint megismerkedésükkor. Különböző mesékkel szórakoztatta útitársait, saját hőstetteiről, Nibel hőstetteiről, és mikor verőfényes mezőkön haladtak át, Mahrun rémtetteiről, de ezekről így is csak halkan. Ha Malazár nem közli Helgával a gyanúját, a leánynak fel sem tűnt volna az az időnkénti fürkésző pillantás, amivel a köpcös lovag a magas férfit vizslatta, ám így egyre inkább gyanúsnak találta maga is Briant. Az nem nézett a lányra, csak Malazárral foglalkozott. Néha-néha kérdéseket tett fel, mintha ki akarta volna puhatolni, hogy mennyit tud a két mágusról, sőt, mit tud egyáltalán a mágusokról, de Malazár eljátszotta neki a tudatlant.

Már régen egy vadonban jártak, mire rájuk esteledett. Letáboroztak. Tudták, hogy messze fognak kerülni az emberlakta helyektől, ezért az utolsó fogadóban alaposan felszerelkeztek élelemmel. A pattogó tűz mellett kényelmesen szedegették elő szalonnájukat.

Ahogy éhüket elverték, le is akartak pihenni. Már csak azt kellett megbeszélniük, ki mikor áll őrt. Ennyire a vadon mélyén még akkor is indokolt volt őrt állni, ha nem lettek volna ilyen közel a sötét hatalmak is.

Malazár javaslatára Brian őrködött először, aztán Malazár, legvégül pedig Helga - akit a köpcös lovag Willként ismert. Brian ugyan Willt akarta először, de a fekete férfi ragaszkodott az elgondolásához, amire nagyon is megvolt az oka, így a köpcös lovag nem tehetett egyebet, mint hátát egy fának vetette, és próbált éjfélig ébren maradni. Nem sikerült neki.

Malazár azonnal felneszelt, mihelyt túl békés lett körülöttük minden. Számtalan kalandja során megszokta, hogy éberen aludjon, mert ez a képessége nem egyszer az életét mentette meg. Felkelt, körbejárta a hevenyészett kis tábort. A tűz már csak parázslott, a lovak nyugodtak voltak, Brian békésen hortyogott, de Helga szintén felkelt.

- Ne húzzunk bűvös kört magunk köré? - kérdezte lehelet halkan a férfitól.

- Ne! - rázta meg a fejét Malazár, miközben ugyanolyan halkan felelt. - Semmi bűbáj, amíg nem tudjuk, hányadán állunk vele!

- De ez így nem lesz jó! Nem töltheted ébren az egész éjszakát!

- Nem is akarom. - A férfi felnézett a csillagokra. - Ha bárki ránk akar támadni, a hajnali órákat fogja választani.

- Miért?

- Mert akkor lankad az őrök figyelme a legjobban. Ha az a két csillag - mutogatott az égre - eléri annak a fának a csúcsát, kelts fel. Addig te őrködsz, rendben?

- Rendben! - bólintott rá a lány. Aztán fejével az alvó lovag felé intett. - És ő?

- Tartsd szemmel!

Helga csak bólintott. Malazár közelébe húzódva maga is nekidőlt egy fának. Hallotta, miként lesz a magas férfi lélegzetvétele egyre egyenletesebb. Egy darabig minden apró neszre felfigyelt, de aztán megfeszített figyelme egyre lanyhult. Hullámokban tört rá az álmosság, de hősiesen igyekezett ébren maradni. Egyik alkalommal alul maradt. Arra neszelt fel, hogy csönd van. Nem hallotta Brian horkolását. Valamilyen megérzéstől vezérelve nem mozdult, úgy tett, mintha továbbra is aludna, de szeme élesen fürkészte a sötétséget ott, ahol a köpcös lovag feküdt. És akkor meglátta! Brian nyitott szemében megcsillant a csillagok halovány fénye! Helga szíve nagyot dobbant, de kényszerítette magát, hogy ugyanolyan egyenletesen lélegezzen, mintha még nem lenne ébren. A köpcös lovag óvatosan felkelt, majd olyan halkan, mintha macska-talpakon járna, odaosont hozzájuk. Egy darabig figyelte őket, aztán lehajolt Malazár egy kupacba rakott fegyvereihez, és felemelte a kardját. Helga rémülten pattant volna fel, de valaki - Malazár - megfogta a karját. A lány megkönnyebbülten jött rá, hogy Malazár éppolyan éberen figyeli Briant, mint ő.

A sötétben ügyködő nem láthatta a mozdulatot, de valamit mégis megérzett, mert megdermedt. Újra feszülten figyelte őket, de látszólag semmi változás nem történt: Will hátát egy fának támasztva ülve, félrebillent fejjel aludt, gazdája pedig fejjel a legény felé hanyatt feküdt, egyik karja a feje alatt, a másik a feje mellett. Mindkettő egyenletesen szuszogott.

Brian végre megnyugodott. Óvatos mozdulattal - nehogy zajt csapjon - kihúzta a hüvelyéből a kardot. A hüvelyt letette, de a kardot nem. Másik kezével egy pálcát vett elő, a kardra szegezte, és valamit mormolt. Kék, rövidke villanás csapott ki a pálcából, és borította be a kardot, de az egész szinte szemvillanásnyi ideig tartott csupán. Utána Brian ugyanolyan óvatosan és csendesen, mint ahogy elővette, hüvelyébe dugta, majd helyére tette a kardot. Aztán nesztelenül visszaosont a helyére, és hamarosan horkolni kezdett.

Helga legszívesebben azonnal pattant volna a fegyverekhez, megnézni, mit bűvészkedett vele a köpcös, de Malazár nem engedte.

- Itt az ideje, hogy te is aludj - suttogta.

- És az? - lehelte Helga, miközben a kardra mutatott.

- Majd kiderül - vonta meg a vállát a férfi. - De most úgysem járhatunk utána. Aludj!

Helga szíve szerint vitatkozott volna vele, de a férfi olyan határozottan mondta az utasításait, mint aki tudja, hogy mit tesz. Helga tisztában volt azzal, hogy Malazár számtalan vészhelyzetben megfordult már, és mind lovagként, mind varázslóként helytállt. Helga rendkívül tapasztalatlan volt ilyen téren, ezért némi habozás után rábízta magát Malazárra. Befogta hát a száját, és végignyúlt a földön. Bármennyire is meg volt győződve arról, hogy a parancs ellenére egy szemhunyást sem lesz képes aludni, a fáradtság megtette a magáét, pillanatokon belül elnyomta a buzgóság.

Helga sűrűn szokott álmodni azzal a borzalmas nappal, amikor pár éve embertelen szörnyek lemészárolták a faluja lakóit, és megölték az anyját. Gyűlölte az éjszakákat, amelyek rémálmokat hoztak neki. Ám mióta Malazárral járt-kelt a világban, a férfi testközelsége megnyugtatta, és a borzalmak már akkor eltűntek álmaiból, mielőtt erőre kaphattak volna. Malazár pontosan azért ragaszkodott ahhoz, hogy Brian őrködjön először, mert nem akarta felfedni a köpcös lovag előtt, mennyire bizalmas viszony van közte és az állítólagos szolgája között. Most is ott ült Helga mellett, és amikor észrevette, hogy a lány kezd nyugtalankodni, megfogta a kezét. Ennyi már elég is volt Helga nyugodt álmához.

A leány reggel arra ébredt, hogy Malazár gyöngéden keltegeti. Az első pillanatban azt sem tudta, hogy hol van, de amint oldalvást fordította a fejét, és meglátta a szintén ébredező Briant, hirtelen teljesen felébredt.

Most örült csak igazán, hogy a szolga szerepét választotta! Érezte, hogy ő nem lenne képes olyan nyugodtan csevegni a köpcös lovaggal az éjszakai események után, mint Malazár! Mert Malazár úgy tett, mintha mi sem történt volna. Szokásos modorában beszélgetett Briannel, és amikor a rövid reggeli után összekészülődtek, a legnagyobb lelki nyugalommal csatolta fel a kardját is. Helga észrevette, hogy a köpcös lovag árgus szemekkel figyelte ezt a műveletet, és amikor Malazár végzett vele, a köpcös elfordult, hogy elrejtse az arcára kiülő gúnyos mosolyt. A lány nyugtalanul mozdult, de Malazár elvette tőle a kezében tartott íját és tőrét, és közben a szemével intett. Malazár figyelmét sem kerülte el Brian mosolya…

Elindultak. Az erdő itt már nagyon sűrű volt, az ösvény is alig látszott, amin haladtak.

- Nem túl sok lovag járhat erre - jegyezte meg Malazár.

- Kevésben leledzik olyan bátorság, mint bennünk - válaszolta Brian.

Malazár egy bólintással vette tudomásul a magyarázatot. Nem szólt, amíg egy kereszteződés-szerűséghez nem értek. A halvány ösvény mehetett erre is, arra is, de Brian egy másodpercig sem habozott, a bal oldalt választotta.

- Úgy mégy, mint aki már járt erre - mondta Malazár.

- Én-e? - játszotta az értetlent a köpcös lovag, de arca egy árnyalattal sötétebbre változott. - Még soha nem jártam erre!

- Akkor honnan tudtad, merre kell kanyarodni?

- Hogyhogy honnan? - kérdezett vissza Brian, hogy időt nyerjen. - Hát erre vezet az ösvény!

- Meglehet, hogy csak a szemed jobb, mint az enyim - vonta meg a vállát Malazár. Brianen látszott, hogy megkönnyebbül erre a válaszra, de innentől már ügyelt arra, hogy időnként, amikor az ösvény alig-alig látszott, bizonytalan legyen. Malazárnak és Helgának azonban már össze sem kellett néznie, mindketten tudták, hogy a köpcös lovag nem először megy végig ezen az úton. Már csak azt kellett kideríteniük, hogy miért titkolja ezt annyira. No és hogy hova vezet az ösvény.

Hamarosan megtudták.

A fák egyre ritkultak, végül kiértek az erdőből, és egy hatalmas, sötét várral találták magukat szemközt. Malazár és Helga bizalmatlanul méregette, de a köpcös lovag megállás nélkül folytatta az útját. Malazár hátrafordult a nyergében.

- Ne csinálj semmit - hadarta halkan Helgának. - Bármi történne, maradj mögöttem, és ne csinálj semmit! Érted?

- Értem! - bólintott a lány. Nem tudta, miért tartotta szükségesnek a férfi ezt a figyelmeztetést, de még nyugtalanabb lett tőle.

A kapuban megállították őket az őrök.

- Kik vagytok, és mi járatban erre? - kérdezték.

- Lovagok vagyunk - válaszolt Brian Malazár nevében is, - és Nibel úr szolgálatába szeretnénk szegődni.

- Nibel úr kedveli az ilyen vendégeket - mondta az egyik őr, és leeresztette az eddig nekik szegezett dárdáját.

Az udvaron készséges szolgák vezették el lovaikat, és néhány kézen áthaladva egy udvaronc kalauzolta őket a belső termek felé. Minél beljebb haladtak, annál nagyobb pompát, annál nagyobb fényűzést találtak a berendezésekben, ám a termek annál sötétebbek lettek. Mire megérkeztek a legnagyobb terembe, ott már teljesen csak a fáklyák fényére lehetett hagyatkozni, úgy tűnt, ablakok egyáltalán nincsenek. A falakat sötét drapéria borította, még a zászlók, a felrakott címerek is mind sötétek voltak. A padló, az oszlopok sötét márványból készültek, csakúgy, mint az a kerek kútra emlékeztető asztalféleség, amely mellett egy fekete ruhába öltözött magas, méltóságteljes úr állt. Sötét hajába ősz tincsek vegyültek, szeme élesen pillantott az előtte állókra.

Brian bemutatkozott, majd bemutatta Malazárt is. Helgával, aki szolgához méltóan a háttérbe húzódott, nem foglalkozott. A bemutatkozás után felajánlotta szolgálatait Nibelnek mind a maga, mind Malazár nevében.

Nibel egy darabig szótlanul mustrálta őket. Sötét szeméből semmit nem lehetett kiolvasni, sem tetszést, sem elutasítást. Végül mégis megszólalt:

- Üdvözöllek benneteket, lovagok, és köszönöm felajánlkozásotokat. De vajon mi hasznotokat vehetem?

Brian, aki eddig a szóvivőjük volt, most néma maradt. Tanácstalan képet vágott, és segélykérően nézett Malazárra. Az óriás termetű lovag gyorsan rájött, hogy most neki kell helytállnia.

- Úgy hallottuk, uram - mondta, - hogy lovagokat toborzol, akiket a sötétség erői ellen vezérelsz. Ha ez igaz, akkor hát a harcban veheted hasznunkat.

Malazár mély hangja mintha betöltötte volna az egész termet. Helga esküdni mert volna rá, hogy valami megváltozott, de bármennyire is igyekezett, képtelen volt elkapni, hogy mi. Minden érzékszervét megfeszítette, de dolgát megnehezítette a megszólaló Nibel, akire szintén minden idegszálával figyelni akart.

- És azt tudjátok, hogyan fogtok a sötétség erői ellen harcolni? - kérdezte szigorúan Nibel.

- Ahogy majd mondod, uram - válaszolt Malazár. Nibel felvont szemöldöke láttán így folytatta: - A stratégia kidolgozása a vezéré. A harcosok dolga az, hogy véghez vigyék a vezér terveit.

- Ez nagyon dicső elgondolás - mondta a varázsló, - de a hadvezér nem lehet egyszerre mindenhol. Olyan harcosokra van szükségem, akik képesek kisebb csapatokat irányítani. Ti ilyenek vagytok?

- Nem tudom, uram - válaszolt Malazár. - Még nem voltam semmilyen kisebb csapatnak vezetője.

- A háborúban sem? - nézett rá szigorúan a varázsló.

- Ott sem - mondta Malazár, majd a varázsló pillantását látva hozzáfűzte. - Tudom, uram, hogy idősebbnek szoktak nézni a valódi koromnál, de én két éve még éppen hogy beléptem a férfikorba.

- Akkor hát mit tettél a háborúban? - faggatta Nibel.

- Harcoltam, uram - válaszolt Malazár, egyre jobban elcsodálkozva a kérdéseken.

- Hol? Kikkel?

- A király udvarában voltam apród, úgyhogy mindenhol, ahol a király.

- Téged mint apródot tartott? - mérte végig Malazár öles termetét a varázsló.

- Nem ekkora voltam, mikor oda kerültem.

- És mikor megnőttél?

- A király testőrségébe soroltak.

- Akkor volt harcban részed elég!

- Nem olyan sok, mint másoknak, uram. Nekünk a királyt kellett óvnunk, és arra a hadvezérek nagyon ügyeltek, hogy a király személyét ne tegyék ki felesleges veszélynek.

- De azt mondják, sokszor került veszélybe így is!

- Ellepték az egész országot a szörnyek, persze, hogy a király is találkozott velük.

- És mindig megmenekült!

- Az volt a dolgunk, hogy megvédjük.

- Azt is mondják, hogy jó volt testőrségének a vezére!

- Jónak kellett lennie, ha meg bírta őrizni a királyt.

- Pedig rendkívül fiatal volt!

- Valóban nem számlált sok évet.

- Csakúgy, mint a barátja!

- Fiatalnak rendszerint fiatal a barátja is.

- A barátja magas, fekete hajú, fekete szemű férfi. Olyan, mint te!

- Valóban, uram.

- Te voltál a barátja?

- Igen, uram.

- És varázserővel rendelkeztetek!

- Ilyenről nem tudtunk.

- Tagadod tehát, hogy varázsló vagy?

- Tagadom-e? Miért kérdezel ilyeneket, uram?

- Válaszolj a kérdésemre! - sürgette Nibel.

- Nem értem a kérdésedet, uram - makacsolta meg magát Malazár. Helga ekkor már látta, hogy a falakat borító drapéria változott meg: egyhangú feketeségét vörösen izzó kusza vonalak tették változatossá. Ijesztőek voltak ezek a vonalak, és ijesztő a párbeszéd, a lány önkéntelenül is közelebb húzódott Malazárhoz.

Nibel fenyegetően mérte végig az előtte álló lovagot.

- Eddig úgy tűnt, minden kérdésemet megértetted. Ha most nem értesz, akkor nem akarsz érteni! Márpedig az én váramban nem tűrök hamisságot! Utoljára kérdezlek hát, varázsló vagy?

Malazár egy darabig élesen fürkészte Nibelt, majd megszólalt:

- A te váradban… De hát ki vagy te valójában?

- Itt csak én kérdezek! - sziszegte a varázsló.

Malazár rezzenetlenül nézett farkasszemet Nibellel, aztán lassan szólalt meg:

- Azt hiszem, mégsem vagyok itt szívesen látott vendég. Bocsásd meg, uram, hogy raboltam az idődet! Ég áldjon! - azzal meghajolt, megfordult, és elindult kifelé. Ám ekkor Nibel intésére Brian elkapta Helgát, és kést szegezett a torkának. Helga tompa nyögésére Malazár visszafordult. Villámgyorsan felmérte a helyzetet, majd megszólalt:

- Fölöttébb furcsa módja a marasztalásnak, hogy legényemet fenyegetitek. Ráadásul mintha olyasmit mondtál volna - fordult a köpcöshöz, - hogy először jársz erre, és még soha nem találkoztál Nibellel. Ha hazugságra voltál kíváncsi - mondta Nibelnek Brianre mutatva, - hát íme, itt van!

- Nem hazudott - mosolygott csúfondárosan a varázsló.

- Ti régóta ismeritek egymást - ezt Malazár úgy mondta, mintha egy magától értetődő tényt közölt volna.

- Valóban! - mosolygott tovább a varázsló.

- Akkor két eset lehetséges - folytatta nyugodtan Malazár. - Az egyik, hogy mégiscsak hazudtok. Bár ez nem valószínű - tette hozzá látva Brian és a varázsló arckifejezését. - A másik viszont annál inkább: te nem Nibel vagy, a fehér mágus!

- Hanem ki lennék? - gúnyolódott továbbra is a varázsló, bár az arcára minden igyekezete ellenére kiült a döbbenet.

- Azt hiszem - mondta rezzenetlenül Malazár, - Mahrun vagy, a sötét varázsló!

A varázsló arca most már egyértelműen döbbenetet tükrözött, és Brian felmordulása hasonló érzelmekről tanúskodott.

- Hm… - fűzte össze a karját a mellén a varázsló. - Okos vagy. Nagyon okos! Bár az én nevemet nem szokták hangosan kimondani. Ezt nem tudtad?

- Brian mondott ilyesmit - vonta meg a vállát Malazár. Arca tökéletesen érzelemmentes maradt, de a beszélgetés közben egyre közelebb húzódott Helgához és a köpcös lovaghoz.

- Akkor hogy merészelsz nevemen emlegetni? - kérdezte gőgösen a varázsló.

- Brian is megtette. És én bátrabb vagyok, mint ez a gyáva féreg.

Brian fenyegetően felmordult. Mahrun újra gúnyos mosolyra húzta a száját.

- Úgy látom, nem szereti, ha gyávának nevezed - vetette oda Malazárnak.

- Sajnálom - vonta meg a vállát újra Malazár. - De mit mondjak az olyanra, aki suttyó legényeket mer csak fenyegetni, de férfiakkal szemben nincs bátorsága kiállni?

- Eljön annak is az ideje, hogy megmérkőzz vele - mondta a varázsló. - Most azonban a kérdéseimre fogsz válaszolni, különben… Brian elvágja a legényed torkát! - tette hozzá fenyegetően.

- Tehát a suttyó háta mögé akarsz bújni? - kérdezte Malazár Briantől, miközben jobb kezét a kardja markolatára tette. - Felesleges időfecsérlés! Végezz vele gyorsan, és gyerünk, állj ki ellenem!

- Hagynád, hogy elvágjam a torkát? - kérdezte fölényesen Brian. - Nem hinném én azt!

- Az a te bajod - lépett közelebb Malazár. Brian ezzel egy időben ugyanannyit hátrált, Helgát is magával húzva.

- Nem hiszem, mert különlegesen nagy becsben tartod ezt a szolgát! - heherészett a köpcös. - Túlságosan is nagy becsben! Láttalak bennetek együtt! Mintha nem is a szolgád lenne, hanem… mondjuk a szeretőd? - röhögött fel, mert Helga megvonaglott. Brian vaskézzel tartotta, aztán, ahogy Helga lenyugodott, a kést el nem véve a lány nyakától a másik kezével gyorsan végigsimított a mellkasán. Helga felsikoltott, Malazár felmordult, Brian újra felröhögött, Mahrun vigyorgott. - A szeretőd!

- Nem az! - préselte ki magából Malazár a tiltakozást, pedig a torkában hatalmas gombóc keletkezett.

- Nem? - vigyorgott a köpcös. - Ha ez nem lány, akkor ő a legdomborúbb mellkasú fiú, akivel valaha is találkoztam! De megbizonyosodhatunk róla máshogy is! - és a keze már indult is.

- Ne! - nyújtotta felé Malazár a kezét tiltón. - Jól van! Igazad van, lány!

- És a szeretőd? - kérdezte Brian.

- Beismerem, kedves a szívemnek - morogta Malazár, miközben Helgára nézett. Helga visszanézett rá, aztán rátaposott hirtelen Brian lábára. A köpcös felordított fájdalmában, és önkéntelenül is meglazította szorítását. Malazár egy pillanat alatt ott termett, és elkapta Brian kést szorongató kezét, ezalatt Helga elsurrant a köpcös közeléből, Malazár biztonságot nyújtó háta mögé.

Malazár kicsavarta a köpcös kezéből a kést, és előrántotta a kardját, hogy azzal vegyen elégtételt. Ám a kard mihelyt kirepült a hüvelyéből, kígyóvá változott, amelynek feje sziszegve fordult vissza Malazár felé. A férfi döbbenten dobta el magától. Előkapott övéből egy tőrt, azt szegezte a köpcösre, és Helgát állandóan maga mögött tartva megpróbált kihátrálni a teremből. Ám Mahrun, aki eddig mozdulatlanul követte az eseményeket, felemelte kezét, melyben egy pálcát szorongatott.

- Ugye nem hitted, hogy innen csak úgy elmehetsz? - kérdezte fölényesen, azzal pálcájából zöld fény csapott ki, amitől Malazár kezében a tőr izzóvá vált. A férfi kénytelen volt ezt a fegyverét is eldobni. Mahrun pálcájából újabb sugár tört elő, eltalálva a kikandikáló Helga vállát. A lány sikoltva, vállát markolva esett a földre. Malazár már ugrott volna hozzá, hogy felkapja, de egy másik sugár, ami a lába előtt csapódott a márvány padlóba, visszatartotta.

- Mondtam, innen csak akkor távozhatsz, ha én megengedem! Vagy… ha legyőzöl! - tette hozzá vigyorogva Mahrun. Látva Malazár tekintetét, hozzátette: - Küzdj!

Malazár odaugrott ahhoz a tőrhöz, amit maga csavart ki Brian kezéből, villámgyorsan felkapta, és visszaugrott Helga elé.

- Ostoba! - vetette oda Mahrun, miközben egy fénysugárral ezt a tőrt is eldobatta Malazárral. - Nem ilyen eszközökkel kell velem megmérkőznöd, tudod ezt magad is! Hiszen varázsló vagy! Varázsló, mint én!

- Nem vagyok olyan, mint te!

Mahrun dühösen tett felé egy lépést, de aztán megtorpant, és a kerek kút-szerűség felé fordította a fejét.

- Hazudik! - sziszegte. Ám mielőtt Malazár azt hihette volna, hogy neki szólt, a kútból egy suttogásában is ijesztő hang válaszolt:

- Nem hazudik.

- Dehogynem! Te is tudod! - csattant fel Mahrun.

- Azt jeleznék a démonok.

- Lehet, hogy a démonok tévednek!

- Nem, nem hazudik! Csak nem mondja el a teljes igazságot.

- Ez csak a szavak kiforgatása! - kiáltotta dühösen Mahrun. - Ez a féreg varázsló, egyike annak a négy varázslónak, akik bűbája miatt meghalt a feleségem és a fiam!

- Nem öltem sem asszonyt, sem gyereket! - tiltakozott Malazár.

- Nem? Talán nem vettél részt abban, hogy a fehér sugaratok létrejöjjön? - fordult Malazár felé Mahrun. Sötét szeme izzott, mint a parázsló szén. - Az az átkozott sugaratok, ami megölte a családomat?

Malazár döbbenten meredt a dühöngőre. Idáig meg sem fordult a fejében az a gondolat, hogy esetleg nők és gyermekek - bár Mahrun hajlott korát tekintve inkább ifjak - is részt vehettek a háborúban az ellenség oldalán. No és elpusztulhattak az Élet Fájából kiáradó sugártól, amit ők, a négy fiatal fehér mágus keltettek életre! Ám most nem volt itt az ideje, hogy ilyen problémákon rágódjon, az őrjöngő Mahrunnal kellett szembe néznie. Hátrálni kezdett.

- Felelj! - üvöltött a mágus. - Te alkottad a sugarat? Vagy gyáva vagy bevallani?

"Godrik azonnal bevallaná, mert nem akarna gyávának látszani" - gondolta Malazár.

- Felelj!

"Bevallani őrültség. Letagadni lehetetlen."

- Felelj, gyáva féreg!

Malazár nem volt hősies, nem szólt semmit, csak hátrált, testével óvva Helgát.

Éles sugár ütődött Malazár testének. A fájdalomtól hanyatt esett, és ott is maradt volna, ha a

következő sugár nem súrolja Helgát. A lány hangos fájdalomkiáltással vágódott el. És már jött is a következő sugár! Malazár felemelt kezével tartóztatta fel, miközben feltápászkodott, és igyekezett villámgyorsan összeszedni magát. Többé nem alakoskodhatott, ha túl akarta élni ezt a helyzetet, elő kellett szednie a mágiát.

Mahrun keserű kacajt hallatott, amikor látta, hogyan védi ki az átkát Malazár.

- Tehát mégis te vagy!

- Én - mondta az ifjú dacosan.

- Akkor… halj meg! - azzal pálcájából újabb, ezúttal kék sugár csapott ki. Malazár ezt is ki tudta védeni. Másik kezével közben előkotorta a saját pálcáját, és most már ő is támadott.

Miközben a halálos sugarak keresztül-kasul szelték a termet, Malazár eltávolodott Helgától, hogy Mahrun sugarai még csak véletlenül se találják el a lányt. Ezt használta ki Brian, aki észrevétlenül a viadalt néző Helga mögé került, és ismét elkapta, kését megint a lány torkának szegezte.

Malazár figyelme megoszlott Mahrun és Brian között. Óvatos volt, nehogy Helgát találja el, ezért nem sok kárt tett Brianben, ráadásul közben folyamatosan védekeznie kellett Mahrun támadásai ellen. Talán ez lehetett az oka, hogy egyre több és több sugár találta el. Az egyik végül leterítette.

Helga még életében nem látott párharcot. A háború borzalmait persze ő is átélte, de most nem volt háború… És mégis… Tehetetlenné dermedve figyelte az eseményeket, mintha ő maga nem is lenne ott, mintha csupán kívülálló lenne. Ám Malazár megsérült, elesett, fájdalmában felkiáltott, és ez a kiáltás mintha álmából ébresztette volna fel Helgát. Kívülállóságát mintha szél fújta volna el, izzó harag töltötte el a lelkét. Nem is nyúlt a pálcája felé, a testéből áradó düh-hullám söpörte köpcös támadóját a falnak, és a kinyújtott kezéből kilövelő sugár csapódott Mahrunnak.

Mahrun megtántorodott, de nem esett el. Meglepődött, mert ezidáig fogalma sem volt Helga mágikus hatalmáról. Ám most annál nagyobb dühvel támadott vissza. Helgának sejtelme sem volt a párviadal mesterfogásairól, egyszerűen támadt, minden erejét beleadva a támadásba. Baj lett volna, ha Malazár nem tér magához, és nem varázsol kettőjük köré pajzsot, mert a lány nem sokat gondolt a védekezéssel.

Mahrun erős volt, nagyon erős, de a két fehér mágus erejével már nem tudott megbirkózni. Egyre jobban hátrálni kényszerült, ám mielőtt ereje jelentősen megcsappant volna, felkiáltott:

- Segíts!

Az asztal lapja széthúzódott, és ekkor tisztán látszott, hogy valóban kútról van szó, amelynek szájából füst gomolygott ki. A füst egyre sűrűbb és sűrűbb lett, míg végül egy árnyalak jelent meg a harcolók szeme előtt. Nem ember volt, bár nagyon hasonlított az emberre, de hatalmas körmei, ragadozószerű agyarai, izzó szemei egyértelművé tették, hogy démon. Méghozzá démonherceg, ő volt a Homály Ura.

- Segíts! - kiáltott újra Mahrun, és ekkor a Homály Ura kinyújtotta kezét, és pusztító átkokat küldött a két fiatal felé. S hogy győzelmük biztosabb legyen, egy intéssel leparancsolta vörösen izzó démonjait a falakat borító drapériáról, akik újra és újra nekivetették magukat a fehér mágusokat körülölelő védőpajzsnak.

Erős volt Mahrun, és még erősebb a Démonherceg, és ketten együtt annyira erősek voltak, hogy Helga és Malazár döbbenten tapasztalta, erősebbek, mint ők ketten. Tudták, pillanatok kérdése csupán, hogy a Sötétség erői legyőzzék őket, védelmi vonalaik cérnavékonyra koptak. Vesztenek. El fognak pusztulni.

Malazár fejében kétségbeesett gondolatok cikáztak át, hogyan keseríthetné meg legalább a sötét oldalnak a győzelmet, amikor Helga megragadta a kezét.

- A Szövetség! - kiáltotta.

Malazár egy pillanatig nem tudta, mire céloz a lány, de aztán ráeszmélt: a Szövetség! A Szövetség, melyet ők négyen, Godrik, Hedvig, Helga és ő, Malazár kötöttek tavasszal, a Tűz, a Lég, a Föld és a Víz nevében!

- A Szövetség! - kiáltotta ő is. Nem támadtak tovább, nem is védekeztek, mindkét kezükkel megragadták egymás kezét, egymás szemébe nézve hívták társaikat.

És messze, nagyon messze délen két fiatal meghallotta a hívást. Kezeiket ők is összekulcsolták, ők is egymás szemébe néztek, és látták és hallották azt, amit Malazár és Helga látott és hallott, és érezték azt, amit ők éreztek. És ekkor mintha Godrik és Hedvig is ott lett volna, ott, Mahrun sötét márványtermében, Malazár és Helga szinte érezte kezén a kezüket, hallotta lélegzetvételüket. És akkor, amikor Malazár és Helga védelmi köre semmivé foszlott, amikor a démonok karmai már majdnem elérték őket, amikor Mahrun és a Homály Ura pusztító átka elindult feléjük, a négy fiatal ereje vakító fehér fényben egyesült. A fehér fény egyre szélesedő körben terjedt tova, elsöpörve, elpusztítva útjából minden démont, minden sötétséget. A fény Malazárt és Helgát is elvakította, látni nem láttak semmit, de hallották az őrjöngő visításokat, a hörgésbe fulladó sikolyokat. És amikor végre kinyitották a szemüket, már nem Mahrun sötét márványterme vette őket körül, hanem csak füstölgő romok. Elpusztult, semmivé foszlott Mahrun is, a Homály Ura is, és az ő sötét akaratukat szolgáló minden démon, minden ember. Kivéve egyet.

- folyt.köv. -