Brian lihegve támaszkodott az egyik félig ledőlt oszlopnak. Onnantól kezdve, hogy Helga ellökte magától, nem mozdult. Megbénította a lány ereje. És ez volt a szerencséje, mert bénultságában nem jutott eszébe sötét gondolat, ezért a Szövetség fénye megkímélte. Most dermedten bámulta a romokat, és a két fiatalt.

Malazár vette először észre.

A fekete férfi semmiféle fegyvert nem húzott elő, Brian mégis reszketve nézett fel rá, amikor megállt előtte.

- Mondj el mindent - szólalt meg Malazár.

- Én… csak parancsot teljesítettem! - hebegett Brian. - Mahrun parancsát!

- Ki vagy te?

- Senki…

- Ki vagy? - rivallt rá Malazár, és kezét ütésre emelte fel.

- Ne! Ne! - nyöszörgött a köpcös páni félelmében. - Elmondom!

- Halljuk! - eresztette le a kezét Malazár, de tekintete egy cseppet sem lett kevésbé fenyegető.

- Varázsló vagyok magam is - kezdte Brian akadozva. - De nem ilyen hatalmas, mint te, uram! Én csak… éppenhogy! Ráadásul még erről a kevéske erőmről sem tudtam, Mahrun fedezte fel, mikor fogságba vetett. Mert - mi tagadás - lovagnak sem voltam éppen a legjobb. Mahrun a többi foglyot megölte, de az én életemet megkímélte. Én pedig… hűséget esküdtem neki.

- És be is tartottad - dörmögte Malazár.

- Mi egyebet tehettem volna? - siránkozott Brian. - Ha csak gondolatban megszegem az eskümet, rájön! És még az Isten sem tudta volna akkor összerakni a darabokra tépett lelkemet! Nem tehettem mást, értsd meg! Nem tehettem mást! - hullott térdre és kapott Malazár keze felé, ám Malazár ellökte magától.

- Folytasd! - förmedt rá. Helga tágra nyílt szemekkel bámulta őket.

- A… a háborúban az volt a dolgom, hogy előre menjek, és kikémleljem a terepet. Mint embernek, nem volt nehéz dolgom. És… Mahrun is megtanított egy-két fogásra, hogyan lehetek legyőzhetetlen, ha mégis rájönnének a titkomra.

- Értem - mondta Malazár undorodva. - Az emberek elmondták neked, hogyan akarnak védekezni, vagy hova fognak bújni, és te ezeket jelentetted uradnak.

- Igen - rebegte Brian. - Igen, ezt tettem. Nem volt más választásom. Ők… így is elsöpörtek mindent és mindenkit. Akkor is, ha én ellenkezek. Kinek lett volna jó, ha megöletem magam?

- Annak a pár ezer embernek, akinek sikerült volna elbújnia a szörnyek elől - felelt Malazár érzelemmentesen.

- Akkor is kitaláltak volna valamit! - sikoltott Brian, mintha nyúznák. - Hidd el, uram, akkor is megtalálták volna őket! Én tudom! Én ismerem őket!

- Tovább! - parancsolta Malazár. - Mi történt a háború után?

- A háború után? - ismételte Brian, hogy időt nyerjen. - A háború után… nem mehettem el Mahrun mellől. Nem engedett volna…

- Aha - mondta Malazár. Semmi többet nem szólt, de Brian kétségbeesett védekezésbe kezdett ettől a rövid kis megjegyzéstől.

- Nem engedett volna! Ő… még vesztesként is nagyon erős volt! Nézd meg ezt a várat! - mutatott körbe. Aztán, mikor rájött a tévedésére, gyorsan helyesbített. - Azaz nézd meg ezeket a romokat… De hát láttad várként, uram! Ezt mind ő alkotta a varázserejével! És a szolgákat is mind a hatalmában tartotta! Pedig akkor még nem is kötött szövetséget a Démonherceggel! Hát még utána! Hiszen láttad! Téged… titeket is majdnem legyőzött, uram!

- Miért kötött szövetséget a Homály Urával? - kérdezte Malazár. Brian szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy végre elterelődik a szó róla. Készségesen válaszolt.

- Mert azért a háború sokat kivett belőle! Már nem volt annyira erős, pedig fűtötte a bosszúvágy. Hallottad, uram, a háború végén a fehér sugár megölte az asszonyát és a fiát. Tudta, hogy csak mágusok támaszthatták a fehér fényt, azóta egyebet sem tett, csak azoknak a mágusoknak igyekezett a nyomára bukkanni. A Homály Ura mondta meg neki, hogy ezt a fajta fényt csak az Élet Fájából lehet kicsiholni, és hogy négy erő egyesüléséből támadhat csak fel. Azt, hogy ki lehetett az a négy mágus, még a Démonherceg sem tudta, viszont Mahrunnak sikerült kiderítenie, hogy kettő közülük a király testőrségében keresendő, két fiatalember. Még leírást is szerzett róluk: mindkettő megtermett, erős, és nagyon fiatal, de az egyik szőke, kék szemű, a másik fekete hajú és fekete szemű.

- És a másik kettő? - vetette közbe Malazár.

- A másik kettőről semmit sem tudott kideríteni. Azt sem tudtuk, hogy az egyik nő - pislogott tétován Helga felé.

- Folytasd! - mondta Malazár.

- A szövetségükben nem volt semmi meglepő. Mahrun bosszút akart, és ehhez a Démonherceg minden segítséget megadott, a Homály Ura pedig még nagyobb hatalmat akart, ehhez pedig nagyon jól fel tudta használni Mahrun bosszúvágyát. Ettől függetlenül nem kedvelték egymást, titokban mindketten megvetették a másikat, pedig a Démonherceg azért jóval hatalmasabb volt, mint Mahrun.

- Miből gondolod ezt? - kérdezte Malazár.

- Hát te is ismered a démonokat, uram - hízelgett Brian. - Ő pedig nem is akármilyen démon, hanem a démonok egyik hercege! Hatalmas az erőtök, uram, de nem hiszem, hogy sikerült volna őt is megsemmisítenetek! Szerintem csak visszaűztétek a homályba, amelynek ura, és elzártátok előle ezt az átjárót.

Malazár bólintott. Brian megkönnyebbülten vette ezt tudomásul. Ám megkönnyebbülése korainak bizonyult.

- És mi volt a te szereped? - kérdezte a fekete varázsló.

- Hogy az enyém? - hebegett ismét Brian.

- Igen. A tiéd.

- Hát az enyém… az enyém az volt… - dadogott a köpcös.

- Hogy idecsald a gyanútlan lovagokat - fejezte be helyette a mondatot Malazár, amikor már nagyon unta a félrebeszélést.

- Igen - suttogta Brian.

- De miért? - kérdezte döbbenten Helga. Brian ránézett, majd leszegte a fejét, és nem válaszolt. Malazár tette meg helyette:

- Jó néhány embert kellett kifaggatni, míg nyomomra bukkantak. És ne kérdezd, hol vannak ezek az emberek, szétszórt csontjaikat valószínűleg erre találhatod - mutatott körbe. Helgát kirázta a hideg, ahogy körbenézett, és lelki szemeivel ott is emberi csontokat vélt felfedezni, ahol talán nem is voltak. Malazár könyörtelenül folytatta. - Nem tudom, miféle koncot kaphatott Brian ezekért a szolgálataiért, de valószínűleg meg lehetett elégedve vele! Emlékezz vissza, téged is kinézett! Lehet, hogy téged akart jutalmul, és jobb nem tudnod, hogy mit szándékozott tenni veled!

Helga Brianre tekintett, de a köpcös csak még inkább lehorgasztotta a fejét. A lány innen gondolta, hogy Malazár feltevése igencsak közel állhatott az igazsághoz.

- Menjünk innen - mondta Helga megborzongva.

- Menjünk - helyeselt a fekete hajú varázsló, azzal előhúzta tőrét. Helga dermedten nézte, ahogy Malazár teljesen közömbös arccal lép Brian elé, és szívébe döfi. Hallotta Brian halálsikolyát, látta, miként rogy össze lassan, arcán a döbbenet és a félelem megkövült kifejezésével. És látta, ahogy Malazár még az összerogyás előtt miként húzza ki Brianből a tőrt, miként löki el magától a belekapaszkodni kívánó kezet, és amikor a köpcös már a földön van, miként törli bele a ruhájába a véres tőrt. Úgy látta mindezt, mintha órák teltek volna el közben, pedig pár pillanat volt csupán, és úgy hallotta, mintha víz alatt üvöltött volna Brian, és most csönd lett, süket, néma csönd.

- Menjünk - törte meg a csendet Malazár mély hangja. Látván, hogy Helga nem mozdul, kinyújtotta felé a kezét. Helga lenézett a kézre, és látta, hogy véres. Malazár ruhája és arca is véres volt. A lány iszonyodva hátrált.

- Helga! - förmedt rá Malazár. - Ne kényeskedj!

- Megölted! - hebegett a lány.

- Te is nagyon jól tudod, ki volt ez az alak! Százszorosan megérdemelte a halált!

- De nem így! - sikoltott fel a lány. - Hiszen védtelen volt! És te leszúrtad, mint egy disznót!

- És amikor te voltál védtelen? - kérdezte összehúzott szemöldökkel Malazár. - Védtelenebb voltál, mint ő, mégis tőrt szegezett a torkodnak!

- De nem szúrt le!

- Nem, előbb még elszórakozott volna veled! - vágta oda a férfi kíméletlenül. - A hátad mögött állt, nem láttad a szemét, de én igen! Ismerem az ilyen alakokat! Hidd el, kérted volna a halált, ha a karmai közé kaparinthatott volna!

- Meg tudtam magam védeni! - kiáltott fel a lány.

- Te igen - mondta váratlanul csendesen Malazár. - És a többiek? - azzal szétnézett. Helga önkéntelenül is követte a tekintetét, és most a valóságban is megpillantott néhány csontvázat. A koponyák szemgödrei fájdalmas ürességgel meredtek a világra. 

- Ne mondd, hogy értük álltál bosszút! - rázta meg magát a lány, hogy kikerüljön az üres tekintetek hatása alól. - Mert bárhogy is szépíted, egy védtelen embert döftél le irgalom nélkül!

- Egy nagyon veszélyes férget irtottam ki a világból! - mondta nyomatékosan Malazár.

- Az ölés az ő módszerük!

- Az üszkösödő végtagot le kell vágni, ha azt akarod, hogy a sebesült életben maradjon!

- Ha ugyanazt teszed, amit ők, olyanná válsz, mint ők!

- Ha irgalmazol a gonosznak, az újra és újra ellened fordul!

- De ha nem ismersz irgalmat, miben különbözöl tőlük?!

- Abban, hogy nem magamért nem irgalmazok nekik!

Csönd lett. Szótlanul méregették egymást, és az elhangzottak úgy álltak közöttük, mint a kihegyezett karók.

- Menjünk - kapta fel egy idő után a zsákját Malazár.

Helga vetett még egy utolsó pillantást Brian holttestére, aztán lassan követte a férfit…

*

- És végül hogyan vélekedsz a dologról? - faggatta az öreg Helgát. Ősz volt, kint esett az eső, a kunyhót csak a kandallóban ropogó tűz világította meg, és ők a hosszabbodó estéken elbeszélték kalandjaikat.

- Nem tudom, Mester - válaszolt vontatottan Helga. - Azt hiszem, megértem Malazárt, de én nem leszek képes arra, amire ő.

- Igen - szólalt meg Godrik. - Abban különbözünk tőlük, hogy mi nem saját hatalmunk értelmetlen növeléséért küzdünk, hanem másokért. És ez az, ami miatt soha nem leszünk olyanok, mint ők, még akkor sem, ha magunk is pusztítunk.

- Igaz - kapcsolódott be a beszélgetésbe Hedvig is. - Ám nekünk mégis jobban kell ügyelnünk arra, hogy mit hogyan teszünk.

- Hogy feddhetetlenek lehessünk? - kérdezte Godrik.

- Persze! - válaszolta Hedvig.

A pillanatra beálló csöndet Malazár mély hangja törte meg, aki eddig szótlanul üldögélt köztük:

- Soha nem tudunk teljesen feddhetetlenek lenni. Ellenségeink bármiben gáncsoskodni tudnak. És meg is próbálják! Nézzétek meg Mahrunt! Azzal vádolt, hogy megöltük a feleségét és a fiát. Ez szörnyű vád!

- Iszonyatos! - hagyta helyben halkan Helga.

- Csakhogy miért is halt meg valójában a felesége és a fia? Mert nekünk támadtak! Talán mi kértük, hogy rohanjanak le bennünket? Hogy mészárolják le rokonainkat, ismerőseinket? Hogy gyújtsanak fel, pusztítsanak el mindent és mindenkit, ami és aki útjukba akad? Nem! A sugár pedig csak azokat ölte meg, akik gonosz szándékkal érkeztek! Mahrun felesége és fia nem ártatlan báránykák voltak, hanem véres kezű gyilkosok, akik azt kapták, amit megérdemeltek!

A többi fiatal meghökkenve nézett Malazárra, aztán elsőnek Hedvig kapott észbe:

- Igazad van! Ellenségeink nem csak tettekkel, hanem szavakkal is megpróbálnak tőrbe csalni bennünket!

- Így igaz! - helyeselt az öreg. - Ám ha tiszta szívvel és józanésszel felvértezve álltok velük szemben, soha nem sikerül tőrbe csalniuk benneteket! De most már késő van, a többit beszéljük meg holnap!

Felszedelőzködtek, és elindultak szobáik felé.

Helga és Malazár utolsónak maradt a tágas közös helyiségben. Malazár indult volna, de Helga hangja megállította:

- Malazár!

- Igen? - fordult hátra kérdőn a férfi.

- Azt hiszem, ki kellene békülnünk - kezdte habozva a lány.

- Én nem haragszom rád - mondta Malazár kissé hűvösen.

- De igen! - vágta rá Helga. - Azt mondtam, hogy hidegvérű gyilkos vagy. Persze, hogy megharagudtál!

- No és most már nem tartasz annak?

- Nem tudom, mit gondoljak - nézett Helga nyíltan a férfi szemébe. - Lehet, hogy igazad volt, lehet, hogy Brian százszor is rászolgált a halálra, de…

- De?

- De megijesztettél.

Malazár fürkészően nézett a lány szemébe.

- Lehet, hogy igazad volt - folytatta Helga, - ám ez a könyörtelenség… ez ijesztő nekem.

- Helga! Az élet könyörtelen - mondta Malazár.

- Lehet. És azt akarod, hogy én is az legyek?

Malazár kissé meghökkent.

- Nem - válaszolta végül elmosolyodva. - Te te vagy, én pedig én, és mindketten tesszük, amit tennünk kell.

- És most mit kell tennünk?

- Most? Lefeküdnünk aludni, mert ha nem, a Mester szétcsap köztünk!

Helgának először kikerekedett a szeme a válasz hallatán, aztán elnevette magát. Malazár is nevetett, és ezzel a nevetéssel pecsételték meg kibékülésüket.

Csendesen telt el az éjszaka, és az esőt hozó felhők között nehezen tört át hajnalban a nap-sugár. Ám eljött a nappal, csakúgy, mint máskor, csak a kis kunyhó előtt maradt meg még egy darabig a homály, még sűrűbben is tán, mint máshol volt. Ám ahogy a nap erősödött, eltűnt, de nem lehetett tudni, hogy az északi szél, vagy a távozó homály suttogja-e:

- Még találkozunk….!

-vége-