- Malazár! Beszélni szeretnék veled, ha lenne egy kis ráérő időd - mondta az öregember.

- Akár most is, Mester - válaszolt az ifjú.

- Jó! Akkor sétáljunk egyet - mondta az öreg, és elindult a fák felé. Malazár felzárkózott mellé.

Már jócskán beértek az erdőbe, annyira, hogy a kunyhó már egyáltalán nem is látszott, de az öreg még mindig nem szólt. Lassú léptekkel haladt, minden második lépésénél ember nagyságú botjára támaszkodott, noha valójában nem volt rá szüksége, és a szemén látszott, hogy teljesen elmerült a gondolataiban. Malazár nem merte, de nem is akarta megzavarni. Régen látta az öreget ennyire gondterheltnek, sejtette, hogy nem akármi lehet, amiért Mestere beszélni kíván vele. És ha ehhez ennyire össze kell szednie a gondolatait, hát legyen!

A kis patak, melyet követtek, eddig viszonylag szelíden csordogált, de onnan, ahol most ők álltak, egyre jobban felgyorsult a folyása, hogy nem messze tőlük kis szakadékba vesse le magát. Az öreg ott állt meg, ahonnan már el lehetett látni a vízesésig, de ahol a fülnek még kellemes távoli morajként hallatszott a lezúduló víz robaja.

- Hosszú utat jártatok be az idén, Malazár - mondta, miközben kényelmesen elhelyezkedett egy nagyobbacska sziklán.

- Nem hosszabbat, mint Godrikék - válaszolt az ifjú, és maga is leereszkedett egy másik sziklára.

- Nem. Valóban nem - felelt az öreg a patakot nézve. - Míg távol voltatok, sok minden történt errefelé is.

- Azt hittem, ezeket már mind elmesélted, Mester - mondta az ifjú pincemély hangján.

- Majdnem mindet. Sötét dolgok történnek az egyik udvarháznál. Nagyon sötét dolgok.

- Mikre gondolsz, Mester? - kérdezte egy idő után Malazár, ugyanis az öreg elhallgatott, és homlokráncolva meredt maga elé. Látszott, hogy a gondolatait szedi össze.

- Annál az udvarháznál - vágott bele végül - begyűjtik a termést a kilenceden kívül is. Elszedik a malacokat, borjakat, még a tojásból ki nem kelt csibéket is - Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta: - Ez lehetne egyszerű kegyúri önkényeskedés is, de... kivágják a fiatal fákat, és furcsamód eltűnnek a környékről a gyermekek is. És a várból állandó füst száll fel, pedig még csak nyár vége van, és a füst egyre sötétebb, és egyre jobban rátelepszik a vidékre.

- Ért a mágiához a kegyúr? - vetette közbe Malazár.

- Ért. Méghozzá nem akármilyen szinten - felelte az öreg még mindig a vizet bámulva.

- Akkor nem lehet, hogy Maetus Potestatot akar?

- Méghozzá Magna Maetus Potestatot.

- Magna Maetus Potestatot! - dőlt hátra döbbenten Malazár. Ismerték mindketten ezt a varázslatot, bár Malazár még csak elméletben: Hatalmat, elképesztően nagy sötét hatalmat lehetett általa szerezni! Aki ezt végre tudta hajtani, az gyakorlatilag az ördöggel cimborált, és az ördög megadott neki minden földi jót, minden földi hatalmat, amit csak a varázsló kért. Ám ennek nem csak a varázsló lelke volt az ára, hanem minden fiatal, fejlődő, ami a környéken fellelhető volt. Ha az a varázsló valóban a Magna Maetus Potestatot kívánja végrehajtani, akkor az a gyermekek halálát, és a vidéken élők lelkének elveszejtését jelenti. No és az egyensúly felborulását...

- Ezt meg kell akadályoznunk! - jelentette ki határozottan Malazár.

- Magam is így gondoltam - bólintott az öreg.

- Méghozzá minél előbb!

- Valóban nincs vesztegetni való időd.

- Nekem? Tényleg, miért csak nekem mondta el? Ehhez lehet, hogy a többiek segítsége is kell!

- Nem. Ezt a feladatot csak te hajthatod végre, fiam.

- Miért? - kérdezte döbbenten Malazár.

- Mert a varázsló a bátyád, Desil - nézett rá végre az öreg -, aki atyátok teljes támogatását

élvezi.

*

Az öreg távozott, Malazár pedig elgondolkodva üldögélt tovább a sziklán. Elméjét a Mestertől hallottak töltötték meg, azok késztették gondolkodásra.

Tehát nem csak ő, hanem az apja, és a legidősebb bátyja is varázsló. Micsoda megdöbbentő hír! És méghozzá nem is akármilyen varázslók! Ő pedig erről mindeddig semmit sem tudott. De hát miért? Miért nem mondta el neki soha az apja? Mennyivel könnyebb lett volna neki, Malazárnak megemésztenie saját varázsló mivoltát, ha tudja, hogy ez távolról sem egyedi dolog a családjában. Igaz, apja nem teremtett bizalmas viszonyt gyermekeivel, sőt! De azért mégis...

Malazárnak, lévén ő csupán a negyedszülött, nem sok esélye volt arra, hogy valaha is megörökölje a családi birtokot, ezért is küldték el már igen zsenge korban, tizenegy évesen a királyi udvarba. Részben hogy ne legyen otthon láb alatt, részben hogy hátha ki tud harcolni magának valami birtokot, vagy előnyös házassággal vagyonra tud szert tenni. Vagy ez, vagy a papi pálya, amit Asar, a második bátyja választott. De Asarral soha nem volt jóban, és Malazárnak sokkal inkább tetszett a kardforgatás, mint az imazsámolyon térdeplés: Ezért követte harmadik bátyját, Rigelt a királyi udvarba, akivel úgy-ahogy elfogadható volt a testvéri viszonya. Annyira, hogy még majdnem meg is siratta, amikor Rigel halálhírét vette. Amikor Asar halt meg, száraz maradt a szeme.

Így hát csak ketten maradtak testvérek, Desil és ő. A legidősebb és a legfiatalabb. Desil maradt az ősi birtokon, Malazár pedig szerzett magának egy másikat. A háború után a király birtokkal és három jó faluval jutalmazta hősiességét. Még saját címert is kapott, amit rátetetett a pajzsára: Zöld mezőben ágaskodó ezüstszínű kígyó - ezzel utalt a király Malazár ravaszságára, mely nem egyszer húzta ki őket a bajból. Így Malazár lett új nemzetségének alapítója, a Serpens nemzetségé. Azaz majd lesz egyszer, amikor megnősül és gyermekei lesznek. De ez még odébb van! Nagyon odébb! Mert arról ugyan még sejtelme sincs, ki lesz a neje, de az biztos, hogy nem akárki lesz. És hát azt a nem akárkit még meg is kell találni...

Ej, de elkalandozott a gondolata! - csóválta meg a fejét magában Malazár. Pedig jobban tenné, ha inkább az előtte álló feladatra összpontosítana!

Tehát a bátyja végre akarja hajtani a Magna Maetus Potestatot! És az apjuk segedelmével!
Mióta az eszét tudja, Desil hideg volt, gőgös, számító. Soha nem szerette. Nem mintha ez számított volna. Az ő családjukra nem volt jellemző a rokoni szeretet. Apjuk is mereven, tartózkodóan bánt velük, a gyermekeivel. Feltétlen engedelmességet követelt, ugyanakkor beléjük verte, hogy ők is gőgösek, lenézőek legyenek másokkal szembe. Anyjuk pedig... Malazár már egyáltalán nem is emlékezett az anyjára, hiszen csak két éves volt, amikor az asszonyt elvitte a gyermekágyi láz, midőn világra hozta egyetlen, de halott leányát…

- Malazáááár! - Helga elnyújtott kiáltása riasztotta fel gondolataiból. Az ifjú csibészesen elmosolyodott, és nem válaszolt.

- Malazáááár! - hallatszott újra Helga kiáltása. - Ebéééééééd!

Malazár most sem szólt. Számítása bevált, hamarosan a hallotta, hogy Helga egyre közeledik. A fiatalember zajtalanul felkelt, és egy magas szikla mögé húzódott. Amikor Helga elment előtte, akkor Malazár megkerülte a sziklát, Helga háta mögé került, és megérintette a vállát. A lány nagyot sikítva perdült meg. Persze, amikor megpillantotta a vigyorgó Malazárt, fellobbanó dühe legyűrte az ijedtségét.

- Te! - kiáltotta, és kis kezét ökölbe szorítva csapott a férfi felé. Az ifjú csak nevetett rajta, de azért játékosan hátrált Helga ütései elől. Amikor az imént megkerült szikla elzárta a további hátrálás útját, könnyedén elkapta a lány csuklóit.

- Mit is mondtál? Ebéd van? - kérdezte, és úgy tett, mintha bele akarna harapni Helga ökleibe.

- Ne! - sikította a lány, és mivel karjait mozdítani sem bírta Malazár markaiban, félig dühösen, félig nevetve a férfi felé rúgott. Az ifjú persze játszi könnyedséggel tért ki előle anélkül, hogy szorításán akár csak egy jottányit is lazított volna. Egy darabig táncolgattak így, aztán Malazár nevetve vállára kapta a lányt, és elindult vissza. Helga sikonghatott, verhette a hátát, rúgkapálhatott, nem tette le. A kunyhó előtt Godrik állt mosolyogva, akit kicsalt a nagy zaj.

- Meghoztam az ebédet! - mondta neki Malazár.

- Süssük, főzzük, vagy nyersen kéred? - ment bele a játékba Godrik.

- Süssük! Nyárson!

- Neeeee! Godrik, segííííííts! - kiabált Helga, de a férfiak csak nevettek rajta.

- Hozzam a nyársat?

- Hozzad!

- Melyik részét kéred? - fordult oldalra Malazár, hogy barátja jobban lássa a "zsákmányt".

Godrik előrehajolt, hátralépett, egyszóval úgy tett, mintha komolyan felmérné az ehető falatokat. Helga közben már kissé felbőszülten fenyegette őket, de semmilyen hatással nem volt az ifjakra.

- Felét! - jelentette ki Godrik nagy komolyan.

- Keresztbe, vagy hosszába?

- Hosszába! Csakis! - és mindketten nevettek.

- De csak a másik ebéd után! - szólt rájuk megjátszott szigorral Rowena az ajtóból. - Kihűl minden, gyertek enni!

Malazár végre talpra állította Helgát, és azonnal elhajolt tőle, nehogy a lány ökle elérje. Szerencséjére Helga ekkor már majdnem ugyanolyan dühös volt Godrikra, mint rá, és mivel nem tudta eldönteni, hogy melyik férfit büntesse, hirtelen elhatározással sarkon fordult, és beviharzott a kunyhóba.

Az ebéd derűs hangulatban telt. Godrik és Helga tréfás szópárbajba keveredtek az incidens kapcsán, a többiek pedig élvezettel hallgatták őket, és csak néha vetettek közbe néhány szót. Ebéd után a lányok elmosogattak, a férfiak pedig még az asztalnál ülve beszéltek a nap további teendőiről. Malazár azonban hallgatagnak bizonyult, arcán látszott, hogy gondolatai teljesen máshol járnak.

- Mi van veled? - csapott a vállára Godrik.

- Mi? - tért vissza gondolatban Malazár.

- Egész ebéd alatt hallgattál. Meg most is. Mi van veled? - kérdezte mosolyogva Godrik, bár szeme igencsak komolyan pásztázta Malazár arcát. A fekete hajú ifjú hirtelen elhatározásra jutott.

- El kell mennem - mondta.

- Hova? - faggatta Godrik.

- El - válaszolta Malazár nem nézve barátja felé.

- Ez nem válasz - állapította meg az ifjú. - Hova és mikor?

Malazár összepréselte az ajkait, és a semmibe meredt. Végül nehezen szólalt meg:

- Családi ügyek.

- Családi? Úgy érted, haza akarsz menni, Kígyóverembe?

- Igen.

- Miért?

- Meg akarom látogatni apámat. Meg a bátyámat - fűzte hozzá.

Godrik fürkészve nézte, aztán megszólalt:

- Elmegyek veled.

Malazár csak megrázta a fejét.

- Nem akarod? - kérdezte Godrik.

Malazár végre belenézett Godrik szemébe. Látta benne a feltétlen bizalmat, és a segíteni akarást. És Malazár bármikor, bármiben elfogadta volna Godrik segítségét, de most nem tehette.

- Nem - válaszolta végre. Godrik kissé megütődve tekintett rá, de az öreg megszólalt:

- Családi ügyeknél tényleg jobb, ha csak a családtagok vannak jelen. Különben is, télnek készülődve elkél itt a te erős karod, Godrik.

Godrik furcsállva nézett hol a Mesterre, hol a barátjára, aztán végül megkérdezte:

- Azért készülődni segíthetek?

- Persze - mosolygott rá Malazár, de Godrik komoly arccal nézett rá vissza.

- Mikor indulsz? - kérdezte.

- Holnap reggel.

- Máris? - hökkent meg ismét Godrik.

- Máris - próbált kedélyeskedni Malazár. - Ha előbb indulok, előbb jövök vissza! - és derűsen nézett szét barátain. Ám se Godrik, se Rowena nem viszonozta a mosolyát, sőt még az öreg sem. Helga pedig egyenesen hátat fordított neki.

- Előbb jövök vissza....

A délután gyorsan elszaladt a készülődéssel. A lányok az elemózsiát készítették össze neki a konyhában, a fészerben pedig Godrik a lószerszámokat, Malazár a fegyvereit nézte át. Godrik alighanem nehezményezhette, hogy Malazár nem avatta bizalmába, mert tőle teljesen szokatlanul szó nélkül végezte munkáját, csak néha-néha pillantott barátjára. Malazár bármit megadott volna azért, hogy helyreálljon köztük a régi, bizalmas barátság, de nem tehette. Hiszen mit is mondott volna neki? "El kell mennem, hogy megakadályozzam a saját bátyámat az egyik legszörnyűbb sötét varázslat végrehajtásában?" Ezt nem lehet. Még akkor sem, ha ilyen régi barátság fűzi össze őket...

Igazság szerint Malazár csak akkor találkozott igazi meleg emberi érzelmekkel, amikor a királyi udvarba került. Eleinte ugyan távol tartotta magát a többi apródtól, és azok is tőle - többek között a már akkor megmutatkozó hatalmas ereje miatt -, de pár hónappal később odakerült Godrik is. Godrik, aki annyira hasonlított rá, és annyira különbözött tőle.

Mindketten magányosak voltak, mindketten kirekesztettek, és mindketten büszkék. Ó, nagyon büszkék! De Godrik nyílt természetű volt és vidám, Malazár zárkózott és sokszor komor. Godrik forrófejű, Malazár látszatra higgadt. Godrik féktelenül bátor, Malazár körültekintően óvatos. És mindketten tele indulattal.

Már rögtön Godrik megérkezése után egy nappal összeverekedtek valami egészen apróságon. Ennyi idő távlatából maguk sem tudták felidézni, hogy valójában miért, de ez már nem is számított. A tény maga a verekedés lett, az elszánt harag, a sötét gyűlölet, amit a világ iránt éreztek, és egymáson akartak levezetni. A többi apród körbeállta, és harsány kiáltással biztatta őket, ki Godrikot, ki Malazárt, ámbár a két fiú nem foglalkozott velük, hiszen egyiknek sem akadt a nézők között barátja. Csak egymásra figyeltek, sokáig csak némán kerülgetve egymást, az utolsó pillanatig halogatva a tényleges testi összecsapást, mert olyan könnyű volt kihívni a másikat, de az alkonyi órán, zuhogó esőben, időről időre villámoktól megvilágítottan beváltani mindazokat a szörnyű fenyegetéseket, amiket kimondtak, nos, ez távolról sem tűnt olyan egyszerűnek. És ha nincs az a menydörgés, ami mindkettőjüket megriasztotta, lehet, hogy mégiscsak elmarad a küzdelem. De menydörgött, és ők ijedtükben egymásnak ugrottak, és onnantól már nem számított sem az eső, sem a villámok, sem a fájdalom, amit a másik ütése okozott.

Persze később, amikor az egymás melletti szalmazsákokon hason feküdve nyögtek, mert ülepükre nem bírtak fordulni, nos akkor jöttek rá, hogy mi is az az igazi ütés, és hogy ahhoz nem mérhető az a fájdalom, amit egymásnak próbáltak okozni. Pedig Lapátkezű Joe - fiatal korukra tekintettel - csak igen visszafogottan hajtotta végre azt a büntetést, amit Lord Vasil, az apródok szigorú parancsnoka mért ki rájuk, miután szétszedte őket. Ám egy felnőtt férfi keze, pláne Lapátkezű Joe keze jócskán felülmúlta a két tizenegy éves fiúét, ezért az együtt elszenvedett közös élmény jobban összehozta a vitázókat, mint bármi más.

Onnantól kezdődött a barátságuk. Rövid időn belül Godrik nyílt természetével könnyen megnyerte magának a többi fiút is, ám Malazár éles szeme és gúnyos nyelve nem szerzett több barátot a fekete hajú fiúnak. De nem is vágyott rá. Godrikkal kötött barátsága tökéletesen kielégítette az emberi kapcsolatok iránti igényét, a többieket pedig rábízta Godrikra. Számtalan csínyt követtek el, szegény Lord Vasil nem egy ősz hajtincsét köszönhette párosuknak, és mindegyik csibészségüknél ugyanaz volt a séma: Malazár találta ki, Godrik pedig irányította a kivitelezést. Ez a felállás felnőttkorukra sem változott. Malazár tele volt fondorlatos ötletekkel, ha valahol nem lehetett elől bemenni, csavaros esze előbb-utóbb megtalálta a megoldást, hogy bejuthasson hátul. Godrikot viszont az isten is vezérnek teremtette, hősnek, aki szemtől szembe ment a dolgoknak - ha Malazár vissza nem fogta -, és utolsó csepp véréig is kiállt azok mellett, akik vele voltak.

Párosuknak minden előnye megmutatkozott a háborúban. Nem volt tehát véletlen, hogy meg tudták védeni a királyt, s lehet, hogy mágikus erejük nélkül is sikerült volna végrehajtaniuk ezt a feladatot. Hiszen egyikük sem tudott erről a rejtett erőforrásukról, míg az öreg azon az utolsó, reménytelen éjszakán fel nem világosította őket....

- Emlékszel Lapátkezű Joe-ra? - kérdezte váratlanul Malazár.

- Emlékszem - egyenesedett fel Godrik. Éppen a szíjakat kente zsírral.

- Gyerekkoromban olyan nagydarab embernek tűnt. És amikor utoljára találkoztam vele, jó fél fejjel kisebb volt, mint én.

- Gyerekkorban mindenkit másképp lát az ember. No meg mi is igencsak megnőttünk - fűzte hozzá Godrik természetes hangon, de azért titkon fürkésző pillantást vetett barátjára. Malazár nem vette észre. Elmélázva mosolygott.

- Emlékszel, amikor utoljára vert el bennünket?

- Igen. Amikor te kitaláltad, hogy kenjük be csirizzel Lord Vasil kardját, hogy másnap, az eskütételen ne bírja előrántani a hüvelyéből!

- Hát nem is bírta! - vigyorodott el Malazár.

- Pedig hogy erőlködött szegény! - vigyorgott Godrik is, és a két fiatalember összenézve elsöprő nevetésben tört ki az emlék hatására.

Odabent, a kunyhóban Rowena felkapta a fejét.

- Mi ez? - kérdezte aggodalmasan.

- Úgy hallom, nevetés - mondta nyugodtan az öreg.

Rowena fülelt egy darabig, aztán maga is megnyugodott.

- Tényleg nevetnek. Már azt hittem, haraggal válnak el.

- Nehéz dolog két ilyen barátot összeugrasztani.

- Nehéz - hagyta helyben Rowena. - De akkor is... Ez a titokzatosság nem vall Malazárra. Nem tudod, Mester, mi végre megy el holnap?

- Családi ügy - válaszolt szűkszavúan az öreg, és Rowena nem merte tovább faggatni erről.

Helga szótlanul ténykedett egész idő alatt...

*

Másnap inkább hajnal volt még, mintsem reggel, amikor Malazár útnak indult. Mindnyájan kiálltak a kunyhó ajtajába integetni, kivéve Helgát. Helga fel sem kelt, hogy elbúcsúzzon tőle, álmosan "isten hozzád"-ot motyogott, és takaróját füléig felhúzva aludt tovább.

Mi tagadás, Malazárnak rosszul esett ez a búcsúztatás. Lován zötykölődve elgondolkodott azon, hogy hiába voltak vele végtelenül kedvesek a többiek, ha egyszer Helga nem volt köztük! Milyen furcsa is az élet! Malazár még nagyon is jól emlékezett arra az éjszakára, amikor megismerkedett Helgával és a többiekkel…

Az az éjszaka alapjaiban változtatta meg Malazár életét. Nem csak önmagára kellett más szemmel néznie, hanem a világhoz való viszonya is más lett. Új, eddig ismeretlen felelősséget raktak a vállára, és meg kellett tanulnia bánni azzal az elképzelhetetlen erővel, ami benne lakozott, hogy el bírja viselni ezt a felelősséget. Mintha egy ötéves gyermeknek kétkezes pallost adtak volna, hogy na akkor ezzel kell most küzdenie életre-halálra… Utólag belegondolva, ha nincsenek mellette a társai, nem is valószínű, hogy helyt tudott volna állni. De a többieknek ugyanaz volt a gondjuk, mint neki, és az öreg bölcsen úgy intézkedett, hogy alkalmuk is legyen segíteni egymásnak, mert párosával indította őket útnak.

Amikor először került szóba a párosítás, Malazár első gondolata Godrik volt, aztán közvetlenül Rowena. Hogy Godrik ugrott be neki először, ez nem is szorul magyarázatra, Rowena pedig egyszerűen tetszett neki. A magas, barna hajú, úri modorú, okos lány pontosan az a fajta szépség, aki mindig is hatással volt Malazárra. Csinos, előkelő, gazdag és biztos támasz. Még az egyensúly megtartásánál is. Hiszen ereje egy cseppet sem alábbvaló Malazár erejénél, mert míg Malazár a Víz erejével dicsekedhet, Rowena a Levegő erejét bírja. A fekete hajú ifjú meg volt győződve arról, hogy ők ketten tökéletes párosítás lennének. Ám a Mester nem így gondolta. Helgát adta mellé.

Helgát...

Ha valakit nem akart Malazár, az pontosan Helga volt. Az önérzetes, pattogós, kicsi vörös. Aki még ráadásul nem is volt nemesi származású. Jellemző, hogy pont a Föld ereje jutott neki! Hisz maga is csak pór leány volt! Malazár még nagyon jól emlékezett arra, milyen lenézően vélekedett akkoriban Helgáról. Ám azt sem felejtette el - nagyon nem! - hogy Helga hogyan bizonyította be nem csak neki, hanem mindnyájuknak, hogy rendelkezik akkora hatalommal, mint ők, sőt! Malazár sokat törte az agyát azon, hogyan bírt el a nagyon fiatal Helga mindannyiukkal azon az estén. Hogyan, mikor ők maguk is elemek erejével rendelkeztek? Végül - úgy tűnt - rájött a megoldásra. Helga a Föld erejének őrzője. S bár az elemek elvileg azonos rangúak, a valóságban a Föld nélkül mit ér a Víz, mit ér a Tűz, hol van a Levegő? Az élet alapja a Föld, a csöndes, poros föld, és alapja a többi elemnek is, melyek dühét azért tudja elviselni, mert maga adja azt...

Milyen jót derülne Helga, ha ezt most hallaná! - gondolta magában Malazár. Szinte hallotta finoman gúnyos hangját: "Ej, Malazár! Már megint beindult az agyad?" És ettől Malazár egy picit elmosolyodott. Ahhoz képest, mennyire ellenségesek voltak eleinte egymással, egészen jól összeszoktak. Lám, most is... hiányzik Helga. Malazár nem volt egy félős ember, de sokkal nagyobb biztonságban érezné magát e feladat elvégzésekor, ha tudná, hogy Helga ott van vele. Persze ezt a világért sem vallotta volna be senkinek, még a Mesternek sem, de most, magányában önmagának elismerte.

Hiányzik Helga.

Pedig jobb lenne, ha a feladatára koncentrálna! - feddte meg magát ismét. Sejtelme sem volt, mit kellene tennie. Hirtelen indulatában kérdezni elfelejtette, a Mester pedig nem mondta. Mekkora ereje lehet már Desilnek? És az apjának? És kettőjüknek együtt? És mit is kell tennie? Ugye... ugye nem kell megölnie őket? Bármennyire távol állnak egymástól, azért ők mégis az apja és a bátyja. Önnön vére fordulna ellene, ha ártana nekik. Vagy nem?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal a fejében rótta az útját Malazár. Lovának patkója kényelmes tempóban csattogott a kövön, mert lassan haladt, önkéntelenül is minél távolabbi időpontra akarta kitolni azt, amikor szembe kell néznie hozzátartozóival. Ám mégis jócskán delelőn járt már az idő, mikor először állt meg pihenni. Megrántotta a kantárt, és Sebes, a lova azonnal megállt. Csak léptei csattogtak tovább a kövön, utána csönd lett...

Hogy micsoda? - kapta fel a fejét Malazár. Sarkával könnyedén megérintve Sebes oldalát ismét elindult. Egy darabig ment. Nem, minden rendben van. Csatt-csatt, csatt-csatt. Sebes léptei, ahogy első és hátsó lábait folyamatosan váltogatva lépked. Ez világos. Csatt-csatt, csatt-csatt. Hó! Megáll! Csatt-csatt, csatt-csatt... Ez viszont már nem Sebes lépte! Halkabb is, messzebb is van, de nem túl messze! Ki járhat a nyomában? Ki igyekszik úgy menni, hogy neki, Malazárnak ne tűnjön fel?

Szétnézett. Nem messze tőle a hegyi ösvény egy magányos sziklatömböt került meg, mely előtt hatalmas fa terjesztette ki lombos ágait. Pont olyan magasságban, hogy a nyeregre felálló Malazár kényelmesen elérhette vastagabb ágát, amivel felhúzhatta magát a szikla tetejére. A kora ősz ellenére még sűrű lombok jótékonyan eltakarták rejtekhelyét, miközben Sebes változatlan tempóban rótta tovább útját immáron gazdája nélkül.

Malazár várt, és türelme hamarosan meghozta gyümölcsét: A fák takarásából egy lovas léptetett elő. A rejtekhelyről is egyértelműen látszott, hogy feszülten figyel, és Malazár, aki most körülbelül egyforma távolságra lehetett Sebestől és a fekete köpenybe burkolózott alaktól hallotta, hogy a két ló egyforma ütemre lépked. Az idegenből semmi sem látszott, mert köpenye csuklyáját az arcába húzta. Malazár összehúzott szemmel figyelt, és amikor követője elhagyta a sziklát, hátulról rávetette magát.

Női sikítás verte fel az erdő csendjét. Malazár villámgyorsan fordította meg a maga alá szorított alakot, hátrarántotta a csuklyát, és egyenesen belenézett - Helga rémült arcába!

- Helga? - kérdezte Malazár, mint aki nem hisz a szemének.

- Szűzanyám! - rebegte a lány. - Muszáj volt így megijesztened? Az ütő megállt bennem!

- Helga! - mondta Malazár. - Hogy az ördögbe kerültél te ide?

- Úgy, hogy rám vetetted magad! Már nem emlékszel? Honnan is? Á! Arról a szikláról!

- Mit keresel te itt?

- Igazán semmit - nyögte a lány. - Úgyhogy le is szállhatnál rólam, mert elég nehéz vagy!

Malazár még mindig nem tért magához a döbbenettől, de azért felállt, és felsegítette Helgát is.

A lány fájdalmas arccal tapogatta a karját, oldalát, térdét, mert bizony alaposan megütötte magát, amikor a férfi lerántotta a lóról.

- Nem értem - csodálkozott Malazár. - Miért követtél?

- Ki követett? - kérdezett vissza a lány. - Egyszerűen csak nekem is erre vezet az utam.

- Hova?

- Az nem tartozik rád! - S hogy Malazár bizalmatlan pillantást vetett rá, folytatta. - Te sem mondtad meg, hová, minek mész. Én sem vagyok köteles.

- Helga! - nézett rá szigorúan a férfi. - Te követtél engem!

- Még hogy én? Téged? Nem vagy te egy kicsit beképzelt?

- Még Villám lépteit is úgy igazítottad, ahogy Sebes lépked!

- Tényleg! Hova tetted Sebest, míg te fenn ücsörögtél?

- Sebes! - csapott a homlokára Malazár. Füttyentett egyet, és tudta, hogy erre a hangra lova olyan gyorsan tér vissza hozzá, ahogy csak tud. Míg az okos jószágra vártak, Helga leporolgatta magát, és bizony még kissé bicegve a békésen álldogáló lovához lépett.

- Mutasd magad, táltosom! - dünnyögte a lónak kedveskedve. - Remélem, neked nem esett semmi bajod, amikor ez az eszetlen ránk ugrott!

A ló halkan prüszkölve lehajtotta fejét gazdája kezéhez, mintegy jelezve neki, hogy remekül érzi magát. Helga rögtön megsimogatta.

- Eszetlen... - csóválta a fejét Malazár, aztán a mozdulat közben meggondolta magát, és élesen nézett a lányra. - Helga! A Mester küldött utánam?

- Nem küldött senki sem - válaszolta a lány a ló nyakába.

- Akkor csak úgy szó nélkül eljöttél?

- Hagytam üzenetet.

- Latinul? - vigyorgott a férfi. A Mester a fejébe vette, hogy - egyebek mellett - meg kell tanulniuk írni-olvasni, méghozzá latinul! Helgának remekül ment az írásjelek lerajzolása és értelmezése is, de a latin nyelvvel bizony hadilábon állt. Jól tudta ezt Malazár, azért vigyorgott ilyen kajánul. Helga tekintete be is felhősödött, amikor mélabúsan válaszolt.

- Latinul. Ha már annyira ragaszkodik hozzá...

- De egyáltalán miért jöttél el? - csóválta meg a fejét a férfi. - Nem kellett volna!

Helga egy darabig még cirógatta a lova nyakát, aztán csak megszólalt.

- Tudom, hová indultál, és azt is, hogy miért.

- Honnan?

- Hallgatóztam. Utánatok lopóztam, amikor a Mesterrel a vízeséshez mentetek, és kihallgattalak benneteket.

- Ezek szerint tudod, hogy a bátyám...

- A Magna Maetus Potestatra készül.

Malazár komoran meredt a lányra. Helga megpróbált halványan rámosolyogni.

- Ne aggódj, Malazár! Megakadályozzuk!

- Ez az én ügyem, és Desilé - jelentette ki határozottan a férfi. - Ne avatkozz bele!

- Nem fogok - suttogta Helga. - De veled leszek.

- Nem leszel! Fogalmad sincs, micsoda veszélyeknek tennéd ki magad! Eredj vissza! - S hogy Helga nem szólt semmit, elég durván megragadta a karját. - Nem hallod? Eredj vissza!

Malazár érezte, amint Helga csak egészen picit használta mágikus erejét, hogy finoman ellökje magától a férfi keményen szorító kezét. Látta, hogy a lány cirmokkal tarkított zöld szeme miként válik sötétebbre.

- Nem megyek - mondta Helga. - Tudod, hogy nem megyek. És ha nem engeded, hogy veled menjek, akkor követni foglak, mint eddig.

- De miért? - kérdezte a férfi kétségbeesetten.

- Valakinek vigyáznia is kell rád! - mosolyodott el a lány. Felnyúlt, ujjaival lehelet finoman megérintette a férfi arcát, aztán felült Villám nyergébe. - Ha valami pihenőhelyet akarunk keresni, akkor igyekeznünk kell - mondta, és elindult.

Malazár egy pillanatig csak nézett utána, aztán ő is felpattant az időközben odaérő Sebes nyergébe, és követte.

Bosszúság ide, bosszúság oda, de örült, hogy a lány vele van.