Kígyóverem, az Anguis nemzetség ősi fészke mindössze kétnapi járásra feküdt az öreg szerény kunyhójától. Ám e csekély távolság ellenére a táj teljesen megváltozott, a nem túl zord hegyeket dombok, majd mocsaras nádas váltotta fel. Az utazónak igencsak vigyáznia kellett, hogy hova lép, mert egy óvatlan lépés könnyen a vesztét okozhatta. Helga nem győzött magában csodálkozni, hogyan élhetnek itt emberek, de Malazárnak természetes volt minden. Bár régen járt már itt, úgy találta meg a vár felé vezető ösvény a zsombékok között, hogy szinte oda sem kellett néznie.

Mert vár is állt e kietlen környéken, méghozzá nem is földvár, hanem igazi, kőből épült. Helga ismét csodálkozott magában, hogy ugyan micsoda munka lehetett ideszállítani azokat a böhöm nagy köveket, és ugyan miért is nem lehetett volna máshová, szebb vidékre építeni, de Malazárra való tekintettel bölcsen hallgatott minderről. Azt azonban neki is el kellett ismernie, hogy nehezen lehetett volna ennél jobban védhető várat elképzelni, hiszen az ellenségnek még az is gondot okozott volna, hogy megközelítse, hát még az, hogy megrohamozza az ingoványon keresztül!

A mocsarat keresztül szelő örvény kanyargott, tekergett, annyira, hogy Helga szinte szédült, mire a kapu elé értek. De végül odaértek.

A kapu zárva volt.

- Hé! - kiáltott le hozzájuk egy láthatatlan alak. - Kik vagytok, és mit akartok itt?

- Jelentsd Darhem nagyúrnak, hogy fiatalabbik fia jött el hozzá - válaszolt vissza Malazár a maga mély hangján.

- Fiatalabbik fia? Honnan tudjam, hogy igazat beszélsz-e? Még soha nem hallottam, hogy bárki is az úr fiatalabbik fiáról beszélt volna!

- Hát ezt igen könnyen leellenőrizheted! Csak menj, jelentsd a nagyúrnak, amit mondtam, aztán majd a nagyúr válaszol rá tetszése szerint!

- Hagyjam itt a kaput őrizetlenül, hogy holmi légből kapott mesékkel álljak uram elé? És te mit tennél közben? Nem próbálnál meg addig valami úton-módom belopózni a várba? Nem, nem! Találj ki ennél jobbat! Én ugyan nem mozdulok innen!

- Te kapus! Elég volt az ostoba fecsegésedből! Vagy nyisd ki a kaput, vagy jelentsd uradnak érkezésem!

- Még mit nem! Idejössz senki-sem-tudja-ki-vagy uram, és még te akarsz itt parancsolgatni? Na szép! Kívül tágasabb! Hordd el innen az irhádat, ha jót akarsz, vagy kicsipkézem! - és a kapu melletti őrablakból felhúzott íj szegeződött rájuk.

Malazár immáron valóban dühös lett, ám mielőtt kiosztotta volna a szemtelen kapust, egy hozzá hasonlóan mély hang szólalt meg.

- Ereszd be!

Az őrablakból villámgyorsan eltűnt az íj, és a kapus rémült igyekezettel tárta szélesre az ajtószárnyakat. Malazár és Helga belovagolt, majd átment a másik, sokkal kisebb kapun is, amely a belső várba vezetett. Itt két legény elvette tőlük a lovakat, hogy az istállóba vezessék, és a vendégek ott álltak a belső udvarban, testetlen vendéglátójukra várva. Nem kellett sokáig várniuk.

- Kedves öcsém! - szólalt meg mögöttük az imént hallott mély hang. Ahogy megpördültek, szembe találták magukat egy férfival, aki a belső vár falának lépcsőjén ereszkedett le.

- Desil! - biccentett a fejével Malazár.

Ha nem mondja a nevét, Helga akkor is kitalálta volna, hogy ki ez a férfi, mert bár jóval, tíz-tizenkét évvel is idősebb lehetett Malazárnál, döbbenetes módon hasonlított az ifjú lovagra. Avagy az őrá.

Amikor Desil végre leért a lépcsőről, és közelebb léptek egymáshoz, különösen szembeötlővé vált a hasonlóság. Mindketten egyforma magasak, széles vállúak, erősek voltak. Az arcuk formája, szemük, szájuk vágása, az orruk egymásra hajazott, még a hosszú hajuk és a körszakálluk is hasonló volt, csak Desil hajába-szakállába már ősz szálak vegyültek, Malazár szeme sarkában pedig apró, szinte észrevétlen szarkalábak ültek, melyek derűssé tudták enyhíteni a legkeményebb mondandóját is.

- Mi szél hozott erre, kedves öcsém? - kérdezte Desil. Szája félmosolyra húzódott, de a Malazáréhoz annyira hasonlító fekete szeme hideg maradt.

- Hazatérőben vagyok birtokomra - felelte nyugodtan Malazár, - és mivel Kígyóverem utamba esett, gondoltam, megnézlek téged és atyámat. Remélem, nem alkalmatlan a látogatásom.

- Ugyan, dehogy! - tiltakozott Desil. - Kígyóverem a szülővárad, mindig szívesen látott vendég vagy itt! Kerülj beljebb! - mondta, azzal egyik karjával intett, mintha előre akarta volna engedni öccsét, de Malazár kissé meghajtotta magát:

- Csak utánad! Te vagy itt a gazda!

Desil látható elégedettséggel vette tudomásul ezeket a szavakat, majd kezét Malazár vállára tette:

- Menjünk hát!

Helgát ugyan senki sem invitálta, de az apród-ruhába bújt leány e nélkül is követte őket.
A belső udvarház, ahova beléptek, egy hatalmas teremből állt. Igaz, közepén égett a tűz, de nem tudta eloszlatni a homályt, ami a helyiségben uralkodott, mert a marhahólyagokkal bevont apró ablakok inkább szűrték, mintsem beengedték a fényt. Időbe tellett, mire a belépők szeme hozzászokott a homályhoz, és ki tudták venni a kétoldalt meghúzódó hosszú asztalokat a hozzájuk tartozó padokkal, valamint a terem közepén lévő díszes, trónushoz hasonló karosszéket, amelyet jobbról-balról alacsony, de széles hordozható tűzhelyek világítottak meg. A székben egy idősebb férfi ült, bal oldalán pedig egy igen fiatal legény állt. Helgának csak egy pillantás kellett ahhoz, hogy felmérje, az idősebb férfi Malazár apja, és bár nem tudta, hogy ki a fiatal fiú, de Malazárral való rokonsága nyilvánvaló volt számára.

Desil levette kezét öccse válláról, és apja jobb oldalára lépett, Malazár pedig fél térdre ereszkedett, lehajtotta a fejét, úgy köszönt.

- Atyám!

- Malazár! - szólalt meg a férfi, és kinyújtotta jobb kezét. Malazár felkelt, és előre hajolva megcsókolta a kezet. Darhem intésére ezután állva maradt.

- Régen láttalak, fiam! - mondta az apa. Az ő hangja is ugyanolyan mély volt, mint a fiaié. - Férfi lettél közben. És ha igazak a hírek, nem is akármilyen. Hallom, a háborúban tanúsított helytállásodért birtokot és rangot kaptál a királytól.

- Így van, atyám. Északon van Mardekár, melynek grófjává tett, és adott hozzá három gazdag falvat is.

- Északon? Ugye, az közel van a határhoz?

- Igen, atyám.
-

 Arra jó zsíros földek vannak.

- Valóban, atyám.

- Nem olyanok, mint errefelé. Itt csak mocsár van, meg láp. Errefelé szegények az emberek, úgyhogy remélem, nem irigyled bátyádtól a nyűgöt, amit e birtok igazgatása jelent.

- Lehet, hogy nehezebb ezen a vidéken kicsikarni a jólétet, de olyan ügyes gazdának, mint te, atyám, ez sem okoz nehézséget. És valószínűleg Desilnek sem fog, ha majd eljön az ő ideje.

- Már eljött. Évek óta egyre több nyavalya szed elő, átadtam neki a terhet.

- Minden bizonnyal érdemes a bizalmadra, atyám.

- Valóban jó tanítvány volt.

- Mert kitűnő volt a mestere.

- Látom, a királynál eltanultad az udvarias beszédet. Modorod sima, beszéded hízelgő.

- Nem vagyok különleges. Az udvariasság az Anguis nemzetség minden tagjának sajátja, csakúgy, mint a könyörtelenség az ellenséghez.

- Ez igaz! Még az ifjú hajtásokra is!

- Ez az ifjú - mutatott Malazár az apja oldalán álló legénykére - bátyám fia?

- Fia, és egyetlen örököse, Draco. Igaz, te még nem is találkoztál vele. Draco - fordult Darhem a legény felé - ő pedig Malazár, a nagybátyád. Atyád fivére.

- Atyám fivére, mint neked a király, uram? - kérdezte a legény.

- Igen. Mint nekem a király - felelte Darhem, és a levegőt szikrázó feszültség töltötte meg, melyet mind Malazár, mind Helga érzékelt, de nem értették az okát. Darhem hamar észbekapott, ismét Malazárhoz fordult.

- Nem tudom, meddig szándékozol közöttünk maradni, de ma este mindenképp!

- Veletek maradnék pár napot, ha nincs ellenetekre.

- Te itt mindig szívesen látott vendég vagy, fiam. Desil, intézkedj, hogy Malazár kényelmes szobát kapjon. És szállásolják el valahová a legényét is.

- Ha megengeded, atyám, a fiú inkább hadd maradjon velem! Így szoktuk meg!

- Ahogy jónak látod - hagyta rá Darhem felhúzott szemöldökkel.

Desil elindult, Malazár és Helga pedig mély meghajlás után követték.

- Derék fiad van, Desil - mondta Malazár, ahogy egymás mellett lépkedtek.

- Valóban az - hagyta helyben bátyja.

- Nem is született több gyermeked? - faggatta Malazár. - Vagy nem maradtak meg?

- Nem maradtak meg - felelte kurtán Desil. Malazár azonnal érezte, hogy ajánlatos témát váltani.

- És a nejed? A sógornőm? Ő hogy van?

- Estebédnél alkalmad lesz vele találkozni - mondta kissé elutasító hangnemben Desil, mintha Malazár illetéktelenül kíváncsiskodott volna hozzátartozói felől. - Addig is pihenj! Ben gondoskodni fog a kényelmedről - intett egy sunyi képű, kócos szőke hajú suhanc felé, aki szinte a semmiből termett mellettük, majd főbiccentés után útjára bocsátotta vendégeit.

Ben átvezette őket az udvaron, majd betért az egyik lakótoronyba, és ott a harmadik emeleten benyitott az egyik ajtón. Kényelmes, szépen, szinte fényűzően berendezett szoba tárult fel. Ellentétben a földszint kőpadlójával itt szőnyegek és állatbőrök lepték be a padlót, de még a falakat is. A hatalmas ágy elfoglalta szinte a fél szobát, mellette két méretes karosszék, egy kis öltözőasztalka, díszes ruhásláda a másik oldalán, a sarokban nagy bronz mosdótál, sőt a falon egy másik, fényesre csiszolva - ezt tükör gyanánt használták. Két alacsony, kerek, lábakon álló peremes tál állt még a szobában, megpakolva faszénnel, ezek egyszerre szolgáltak kályha és fényforrás gyanánt, csakúgy, mint a lenti nagy közös helyiségnél.

- Intézkedek, uram, hogy hozzanak tüzet - alázatoskodott a suhanc.

- Helyes - bólintott rá Malazár.

- És a málháitok is rögtön itt lesznek.

- Remek!

- Estebéd még sokára lesz. Hozhatok most esetleg valami harapnivalót?

- Az jó lesz!

- Van még valami kívánságod?

- Igen. Megmosdanék, hozz meleg vizet!

- Értem uram! Más valamit?

- Másra most nincs szükségem.

Ben mélyen meghajolt, majd kihátrált a szobából. Helga követte. Az udvaron Ben elordította magát.

- Matthew! Hol tekeregsz?

- Nézzenek oda, még fenekén a tojáshéj, de már úrnak képzeli magát! - zsörtölődött valaki.

- Te is inkább a magad dolgával törődj, Fürgeláb apó! - mérte végig lenézően a suhanc az árnyékból előbicegő öreget. - A vendégnek forró víz kell, mert mosakodni akar! Intézkedj!

- Parancsolgatni próbálsz nekem, suttyó? - kérdezte fenyegetően az öreg.

- Csak lehetőséget adok, hogy hasznosnak érezd magad, apó! - gúnyolódott a fiú.

- Még mindig hasznosabb vagyok, mint te! - sziszegte az öreg.

- Persze! - vetette oda Ben, aztán elfordult. - Matthew! - ordította megint. S hogy csak valami bizonytalan értelmű kiáltást kapott feleletül, odaszólt Helgának: - Menjünk a csomagjaitokért! Mi is a neved?

- Will - válaszolt Helga, és indult volna Ben után, de az öreg elkapta a karját.

- Te vagy Malazár úrfi legénye? - kérdezte mohón az öreg.

- Én - válaszolta csodálkozva Helga.

- Mondd meg neki, hogy az öreg Fürgeláb apó üdvözli! Mondd meg neki! - mondta az öreg arcát egészen Helga arcába dugva, mintha valami bizalmas titkot osztott volna meg vele, ráadásul fejével biccentve nyomatékosította mondandóját.

- Megmondom - csodálkozott még jobban Helga, miközben igyekezett magát kihúzni az öreg szorításából. Fáradozását végül siker koronázta, nem durván, de mégis szabaddá tette magát. Gyorsan sietett Ben után.

- Ne felejtsd el! - kiáltott utána az öreg. - Fürgeláb apó üdvözli!

- Ki ez? - kérdezte Helga Bent, miután utolérte.

- Csak egy öreg bútordarab. Ne is foglalkozz vele! - legyintett egyet a suhanc, mintha valami szemtelen legyet akart volna elhessenteni. Helga azért még szeretett volna egyet-mást megtudni az öregről, de felbukkant egy másik suhanc felpakolva az ő holmijaikkal, és Ben a fiú elé szaladt. Helga nem tehetett mást, követte.

- Miért nem válaszolsz, ha szólok? - támadta le Ben, de a vörös fiú szélesen mosolygott.

- Tudtam, hogy a csomagok kellenek, úgyhogy hoztam őket!

- Ostoba! - morgott Ben, de azért segített elvenni a csomagokat. - Hozz tüzet is! - vetette oda a másik fiúnak.

Matthew szélsebesen elrohant, és egy pillanat múlva már lobogó fáklyával tért vissza.

- Te aztán gyors vagy! - mondta elismerően Helga. Matthew válaszul ismét szélesen elmosolyodott. - És jókedvű is! Mindig ilyen jókedvű vagy?

- Igen - válaszolt a vörös fiú. - Meg most örülök nektek!

- Miért? - kérdezte Helga maga is mosolyogva. Tetszett neki Matthew jókedve.

- Ritkán jár erre vendég - szólalt meg Ben, miközben egy jelentőségteljes pillantást vetett Matthew-ra. A vörös fiú kissé ijedten kapta össze a vonásait, de ahogy Ben elfordult tőle, ismét felöltötte széles mosolyát, noha nem mert többé Helgához szólni.

Ahogy felértek, Matthew éppen hogy meggyújtotta a tűzhelyeket, és már fordult is vissza, Ben azonban ott maradt azzal az ürüggyel, hogy segít kicsomagolni. Helgának a szeme sem rebbent, úgy tett, mintha ennél mi sem lenne természetesebb, és mindent úgy rakott ki, hogy a szőke fiú láthassa, mi micsoda. Hiszen nem is volt semmi titkolnivalójuk, motyójuk nem állt egyébből, mint fejenként egy váltás ruha, és egy díszesebb öltözet. A takarók és a vastagabb szövésű köpeny szükséges kelléke volt minden utazónak. Néhány kefe, fésű, kis kondér - csupán ennyi. A villát nem ismerték abban az időben, kése mindenkinek volt, és még a kanalukat is magukkal hordták abban a kis tarisznya-félében, ami övükre volt erősítve. Nem volt tehát sok a motyó, és azokat is belepte a por, ahogy az az utazó embereknél már megszokhatták. Helga fel is kapott egy kefét és a ruhákat, majd leszaladt, hogy kikefélje. Ben ment utána. Malazár mindezek alatt hol az egyik, hol a másik ablakon bámult kifelé - az úr nem foglalkozik a szolgák nyüzsgésével.

Mire Helga végzett a ruhák kikefélésével - ez helyettesítette a mosást, - már jött is Matthew, vállán kisebb petrencét egyensúlyozott, melynek mindkét végén egy-egy tömlő billegett, tele meleg vízzel, nyomában pedig Ben, lefedett tálcán hideg étkeket hozva. A három szolga együtt ment fel, remélve, hogy mindent elintéztek. Malazár valóban elégedett is volt a kiszolgálással, egy-egy pénzérmével jutalmazta meg a két fiú szolgálatait. Matthew arca barátságos mosolyra húzódott, Ben szeme felvillant, mint a ragadozóé a préda láttán, és mindketten mély hajlongás közepette hátráltak ki a vendégszobából.

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Malazár visszafordult az ablakból. Ahogy összevillant a tekintete Helgáéval, ujját a szájára tette, mintegy jelezve, hogy maradjon csöndben. Helga bólintott, majd nagy zajjal belelöttyintette az egyik tömlő vizet a tálba, csöndben az ajtóhoz lopódzott, és hirtelen kinyitotta. A kint hallgatódzó Ben beesett a szobába.

- Mit keresel itt, fiú? - dörrent rá Malazár. A szőke fiú vörös arccal tápászkodott fel, és szemmel láthatóan igen kényelmetlenül érezte magát a haragos úr előtt. Mégis megpróbálta kimagyarázni a dolgot:

- Azért jöttem, uram, hogy van-e még valamire szükséged?

- Azért tapadt a füled az ajtóra? - kérdezte Malazár.

- Dehogy tapadt, uram! - tiltakozott Ben, még sunyibb képet vágva, mint valaha.

- Hazudni merészelsz nekem, kutya? - mordult fel Malazár, és fenyegetően tett egy lépést a fiú felé. Az rémülten húzta össze magát.

- Nem, uram! Nem merészelnék ilyet tenni!

Malazár lassú, nyújtott léptekkel a fiúhoz ment. Megragadta a vállát, és feljebb húzta. A fiú kínban volt, mert egyszerre egyenesedett, de a vállába markoló kéz miatt ment is volna össze. Féloldalasan, szemében égő könnyekkel, sziszegve a fájdalomtól állt hát.

- Hazudsz - mondta nyugodtan Malazár. - Hallgatózni akartál. Azt is tudom, hogy Desil úr parancsára. De én meg azt mondom neked, hogy most eltűnsz a szemem elől, és csak akkor jössz a közelembe, ha hívlak. Különben szíjat hasítok a hátadból. Desil úrnak meg üzenem, hogy ha kíváncsi valamire, akkor kérdezzen meg engem. Ezt mondd meg neki. Megértetted? - és hogy Ben nem szólt, csak továbbra is sziszegett, megismételte a kérdést, miközben még jobban megszorította a fiú vállát: - Megértetted?

- Igen, uram! - sikoltotta a suhanc. - Engedj el! Könyörgöm, engedj el!

Malazár még egyet szorított a fiú vállán, aztán kilökte. A suhanc elterült a földön, aztán vállát tapogatva, egy gyűlölködő pillantást vetve rájuk, szélsebesen felpattant, és leszaladt a lépcsőn.

*

- Hm… - ümmögött Helga, miközben ledobálta ruháit, hogy lemosakodjon. Malazár a lánynak hátat fordítva ismét a tájat bámulta.

- Igen?

- Nem akarlak megbántani, Malazár, de másmilyennek képzeltem egy meleg családi fogadtatást!

Malazár nem fordult vissza, de Helga esküdni mert volna így is, hogy elmosolyodott. És igaza is volt, bár a férfi mosolya kissé fanyarra sikeredett.

- Nem tudom, mit akarsz - mondta. - Ez jóval melegebb volt, mint amit vártam.

- Igazán? Mi melegség van abban, hogy a báty még csak kezet sem fog az öccsével? És hogy az apa meg sem öleli a fiát? Úgy fogadott, mint kegyúr a hűbéresét. "Te mindig szívesen látott vendég vagy itt, Malazár!" Mintha ez a vár soha nem lett volna az otthonod!

- Hát nem is nagyon volt. Nagyon korán elkerültem innen, és azóta egyszer sem jártam itt.

- Azt akarod mondani, hogy soha nem hozott apád haza? Ez hihetetlen!

- Pedig így történt.

- És akkor tizenegy éves korod óta nem is találkoztál az apáddal? Se a bátyáddal?

- Dehogynem! A királyi udvarban. Tudod, én ott voltam apród. Apám pedig nem csak nagyhatalmú úr, hanem a király öccse is. Viszonylag sűrűn, évente egyszer biztos, hogy eljött hol egymaga, hol a bátyám kíséretében.

- Ó! - mentegetőzött a lány. - Ha évente meglátogattak, az mindjárt más!

- Félreértettél - mosolygott még fanyarabbul Malazár. - Nem azért jöttek, hogy engem meglátogassanak. A királyhoz jöttek. És mellékesen láttak engem is.

Helga szemében sajnálkozás villant.

- Akkor itt senkinek sem hiányoztál? - csúszott ki belőle a kérdés.

- Hát nem nagyon - hagyta helyben az ifjú. - Hacsak az öreg Fürgeláb apót nem számítom.

- Tényleg! - kapta fel a fejét Helga. - Találkoztam vele.

- Kivel?

- Fürgeláb apóval!

- Hát él még az öreg?

- Ezek szerint. Elkapta a karomat egy ősöreg ember, és a lelkemre kötötte, hogy mondjam meg Malazár úrfinak: Fürgeláb apó üdvözletét küldi. Hát most megmondtam.

- Hm… Malazár úrfi… - mélázott el a férfi. - Tudod, Fürgeláb apó volt a nevelőm. Még a legfiatalabb bátyám is sokkal idősebb volt, mint én, úgyhogy még játszótársnak sem váltam be. Útban voltam itthon mindenkinek, ezért az öreg sánta nyakába varrtak. És ő úgy vigyázott rám, mintha csak az anyám lett volna. - Malazár elmosolyodott. - Csodálatos anyám volt! Bicegős, gyér szakállú, fogatlan, és mindig bűzlött a szesztől. De én szerettem az öreget. Ő volt itt az egyetlen lény, akinek fontos voltam. Hol van? - fordult meg elfeledkezve magáról.

Helga ijedt kis sikkantással kapta karjait maga elé, Malazár pedig észbe kapva visszafordult, bár szó ami szó, igencsak komótosan.

- Mindjárt készen vagyok - mentegetőzött a lány, mintha ő lenne a hibás.

- Csak nyugodtan - vetette oda a férfi, és magában hálát adott, hogy Helga nem láthatja az arcán elterülő széles mosolyt.

- Az udvaron - mondta a lány.

- Tessék? - hökkent meg Malazár annyira, hogy majdnem ismét megfordult.

- Fürgeláb apó! Azt kérdezted, hol van!

- Ja! Igen! Mihelyt én is rendbe szedem magam, megkeresem.

- Jó! Egy ilyen öreg bútordarabtól gondolom, sok mindent lehet majd megtudni.

- Magam is így vélem.

- Rögvest kezdhetsz is készülgetni, mert mindjárt készen vagyok. Kiöntöm a vizet, és jöhetsz. Csak tudnám, miért a harmadik emeletre raktak minket! Leszakad a lábam a sok lépcsőzéstől.

- Ez a megbecsült vendégek helye. Ez majdnem a legmagasabb pontja a várnak. Innen a legszebb a kilátás.

- Hát én nem bántam volna, ha e téren kevésbé becsülnek meg.

- De kicsinyes vagy most! - nevetett Malazár.

- Csak fáradt. Van az ablak alatt valaki?

- Nincs. Miért?

- Akkor kiönthetem ott a vizet.

- Kis kényelmeskedő - nevetett Malazár, de azért segített a lánynak kizúdítani a vizet a néptelen udvarra.

Helga Malazár kezébe nyomta a mosdótálat, és elvetette magát az ágyon. Esze ágában sem volt a férfinek elkészíteni a mosdóvizet. Malazár nem is ezt nehezményezte.

- Pántlikázd be a hajad! - mondta. - Így azonnal rájönnek, hogy lány vagy.

- Ki jönne rá? - fúrta az arcát a párnába Helga. - Ki jönne ide?

- Bárki. Ez a Ben is itt volt hallgatózni.

- De elzavartad! Másnak sem lesz bátorsága felmerészkedni ezek után.

- És ha Desil jön?

- Minek jönne ide Desil? Azt mondta, majd csak a vacsoránál fogtok találkozni.

- Eszébe juthat valami. Bármiért feljöhet. Pántlikázd be a hajad!

- Jaj, Malazár! Olyan fáradt vagyok, te meg ilyenekkel nyaggatsz!

Malazár leguggolt az ágy mellé, kezével elsimította a lány haját az arcából.

- Helga! - mondta gyöngéden. - Pihenhetsz utána is! De tedd ezt meg, kérlek!

- Persze! Pihenhetek! Mikor?

- Majd egyedül beszélek Fürgeláb apóval. Addig alhatsz.

- De én is kíváncsi vagyok arra, amit mond!

- Majd elmesélem neked. Jó?

Helga egy pillanatig duzzogva nézett Malazárra, aztán felült.

- Erőszakos vagy, ugye tudod? - sóhajtotta.

Malazár rámosolygott, és megborzolta a lány haját.

Helga éppen végzett fodrászkodásával, amikor Malazár is a mosakodással. Helga megadóan megragadta a mosdótálat, és lecipelte. Mire felért, Malazár már fel is öltözött, éppen evett egy pár falatot.

- Szóval maradsz, és pihensz? - kérdezte a belépő lányt.

- Maradok és pihenek.

- Jól van. De vagy zárd be az ajtót, vagy ne az ágyra feküdj.

- Attól tartasz, hogy benézhetnek?

- Mindentől tartok.

- Rendben - mondta Helga. - Ha bezárnám az ajtót, akkor te sem tudnál bejönni, úgyhogy majd lefekszem a földre.

- Okos gondolat - hagyta helyben Malazár. - Akkor pihenj!

És azzal ott hagyta a lányt.