Furcsa érzés volt ismét a várban kóborolnia. Bár érezte, hogy láthatatlan szemek követik útját, csak néhány szolgával találkozott, akik viszont tiszteletteljes meghajlástól eltekintve távol tartották magukat tőle. Egy valaki azonban alig várta, hogy végre beszélhessen vele. Az öreg sánta ott toporgott a konyha ajtajában, azt leste, mikor ér ki az udvarra Malazár. Mihelyt megpillantotta, fogatlan száját széles vigyorra húzva elé bicegett.

- Malazár úrfi! - mondta meghajolva, amikor odaért hozzá.

- Fürgeláb apó! - köszöntötte a fiatalember is, kezét az öreg vállára téve. - Régen láttalak.

- Nagyon régen - helyeselt az öreg, arcát egy pillanatra vicsorba rántotta a visszaemlékezés, de ez villámgyorsan átadta a helyét az őszinte örömnek. Kedvtelve mérte végig az ifjút, aki majd' egy fejjel magasodott fölé. - Túl régen! Látom, közben ember lett belőled. Szép szál ember!

- Mit vártál, apó? - nevetett Malazár. - Hiszen apám és bátyáim sem kicsik.

- Nem, nem azok - mondta vontatottan az öreg. - Bár én Rigel úrfit nem is láttam, csak midőn elkerült innen. De Asar magas volt. És Desil úr is az.

- Na látod!

- Csak te sokáig inkább anyádra hajaztál, úrfi. Ő meg inkább törékeny alkatú volt, azért is vitte el idő előtt a szülés, Isten nyugosztalja. Azt gondoltam, olyan leszel, mint ő.

- Hát nem lettem - vonta meg a vállát Malazár. Régen elvesztett anyja említése semmilyen érzelmi húrt nem tudott megpendíteni benne, hiszen nem is ismerte.

- Nem. Csak a szemed.

- Olyan, mint Desilé - vonta meg újra a vállát Malazár.

- Nem - rázta a fejét az öreg, miközben szeme mohón fürkészte az ifjú vonásait. - Desil úr szeméből már régóta hiányzik a vidámság.

- Felnőtt lett. Vagy gondjai vannak talán? Mesélj, apó! Mi minden történt veletek az elmúlt években?

- Hiszen tudod, nem? - halkította le a hangját az öreg.

- Mit tudok? - mosolygott Malazár, de önkéntelenül lehalkította ő is a hangját.

- Tudod. Hiszen azért jöttél éppen ma.

Malazár arcáról viharos gyorsasággal tűnt el a mosoly. Komolyan nézett az öregre.

- Beszélj! - mondta halkan, de parancsolóan.

- Menjünk az odúmba - bólintott az öreg, és elindult.

Az apó odúja a konyha mellett volt. A kis cella méretű lyukban semmi más nem akadt, csak egy billenős háromlábú kis szék, meg egy rozzant, ócska deszkákból összetákolt ágy, rajta egy igencsak megsoványodott szalmazsák, agyonfoltozott lópokróccal. A falon egy szögféleségen ócska bunda, és egy meg nem gyújtott fáklya. Az öreg nehézkesen ereszkedett le az ágyra, merev, térdben nem hajló jobb lábát kezével helyezte fel, Malazár pedig a világ legtermészetesebb mozdulatával húzta maga alá a széket. Az az ő helye - mosolyodott el magában, de rájött, hogy az évek nemcsak felette múltak el, hanem a szék felett is, mert kis híján összeroskadt alatta. Tehát billegésről - mint régen - szó sem lehetett. Gondolatai óhatatlanul is visszaszálltak az időben, amikor még kisgyermekként üldögélt itt - Ó! Be sokat üldögélt! Téli estéken csillogó szemekkel hallgatta az öreg meséit, varázslókról, szörnyekről, nagy csatákról. Mintha csak most történt volna…

Arra eszmélt, hogy az öreg nézi. Feltehetőleg ugyanolyan gondolatok járhattak a fejében, mint Malazáréban, mert kemény, ráncoktól szabdalt képe szinte ellágyult. Malazár nehezen állt ellen a kísértésnek, hogy nosztalgiázzon, de sikerült. Nem volt itt most ennek az ideje.

- Beszélj, apó! - szólalt meg, mielőtt megingott volna.

Az öreg szemébe visszatért a jelen.

- A háborúkor kezdődött - vágott bele.

- A sötét hatalmak elleni háborúkor? - kérdezte félbeszakítva Malazár.

- Igen. Itt, e vár körül is megjelentek szörnyek, főleg sötétben jöttek, meg a fejünk felett is elhúztak mindenféle istentelen teremtmények, de nem tudni, miért, ide bizony nem jöttek be. Darhem úr és Desil úr gyakran járták a falakat, sokszor éjjel, és megszentelték őket. Tán ezért menekedtünk meg. Nem tudom. Az azonban biztos, hogy foglyokat is ejtettek, mert mikor elvonultak a hordák, még utána sokáig lehetett hallani a pincéből mindenféle ordításokat, meg visításokat, mikről hallani lehetett, hogy nem embertől valók.
Mi még akkor is féltünk, mikor már nem voltak a falak körül a pokolfajzatok. Alig-alig mertünk kimerészkedni a világba, de mikor valaki kiment, csak romokat és pusztulást látott mindenfelé. Nagy ritkán találtunk csak menekülőre, ilyen ez a Matthew-gyerek is, és azok alig bírták elmesélni a borzalmakat, amik történtek velük. De azt tudtuk, hogy ahol eme szörnyszülöttek jártak, ott kő kövön nem maradt, és hogy a királyságban nem sok hely akadt, ami megmenekedett volna tőlük.
Éppen ezért igencsak meglepődtünk mindnyájan, mikor valami fehér fény jött nagy sebességgel északról, és végigsepert felettünk. Itt, a lápon sok kárt nem tettek a szörnyek, de hallottuk, hogy másutt, ahol elpusztítottak, felperzseltek mindent, a fény után elindult az élet. És nem hallottuk utána a pincéből jövő embertelen hangokat sem. Az a pletyka járta, hogy a fény elpusztította őket. Ezt sem tudom. De azt már igen, hogy mikor meghallottuk, hogy a király túlélte a háborút, Darhem úr igen nagy haragra gerjedt. És tereád, Malazár úrfi különösképpen haragudott, mikor jöttek a hírek, hogy neked és a barátodnak köszönheti elsősorban a király az életét.

- Apám akar lenni a király? - döbbent meg Malazár.

- Inkább Desil úr. Vagy ha ő sem, hát a fia, Draco.

- Draco még gyerek.

- De máris úgy nevelik, hogy egy napon ő lesz a király. Hiszen tudod, urunknak nincsenek fiúgyermekei.

Malazár elgondolkodva simogatta a szakállát. A király házasságából valóban csak leánygyermekek születtek. Igaz, a király még nem volt olyan koros, hogy ne tudott volna gyermeket nemzeni, de a királyné méhe ez idő tájt már biztosan terméketlen volt, és hacsak nem özvegyült meg és házasodott volna újra a király, nem lehetett fiú utódra számítani, akire a koronát lehetett volna hagyni. Márpedig a trón nem maradhatott üresen, és az országnak csak királya lehetett, királynője nem. A hagyományok erősek voltak, de körültekintőek is: ilyen esetekben a királyi család egyik férfitagjára szállt a korona.

Darhem úr ugyan a király öccse volt, de a fiatalabbik öccse, mert volt még egy testvérük, Igal úr, akinek a fia, Saluc a legesélyesebb a trónra. Malazár még nagyon jól emlékezett arra, hogy apja és nagybátyja között kutya-macska barátság dúl, és hallotta azt a pletykát is, hogy a nagybátyja nyíltan megvádolta Darhemet azzal, hogy a fia életére tör. Ennek ellenére a diplomácia megkövetelte, hogy a világ előtt békés rokonoknak mutassák magukat, ezért Saluc a király legidősebb lányát, Desil pedig Amelint, Igal úr leányát vette feleségül.

Malazárt nem érdekelték eddig a pletykák. Soha nem törődött azzal, hogy a király a nagybátyja is egyben. Mind apródként, mind testőrként királyát szolgálta, és kész. Hiszen negyedszülött fiúgyermekként birtokuk elnyerésére sem volt esélye, hát még a koronára! De nem is kísértette még a gondolat sem. Meg sem fordult a fejében, hogy egyesek akár ölni is képesek lennének a trónért.

Vagy akár elvégezni a Magna Maetus Potestatot.

Kezdett Malazár előtt megvilágosodni, hogy miért akarja Desil végrehajtani a varázslatot.

Nem létezhet olyan korona, amely megérné ezt az áldozatot. Nem létezhet olyan trón, ami megtűrhetné magán az ilyen gonoszt. Nem létezhet olyan ember, aki tétlenül nézhetné ezt az iszonyatot, ha tehet ellene.

Még akkor sem, ha az az ember a másik testvére.

- Látom, érted, Malazár úrfi - mondta csendesen az öreg.

- Folytasd! - mondta Malazár.

- Elég erős vagy hozzá? - kérdezte az öreg, és az ifjú rögtön tudta, hogy az apó mire gondol.

- Nem véletlenül meséltél nekem annyit varázslókról - állapította meg.

- Tehát benned is megvan a varázstudás - bólintott az öreg, mintha valami hétköznapian nyilvánvaló dologról beszélgettek volna.

- Honnan tudsz te ezekről, apó? - kérdezte Malazár csendesen.

- Születésemtől fogva titeket szolgállak - vonta meg a vállát az öreg. - Igaz, asszonyom révén. De hát az ő családjában is benne volt a hatalom, no meg amúgy is rokonok voltak, így mindegy.

- Anyám családjában is vannak varázslók? - kapta fel a fejét Malazár.

- Persze. Minden nemesi családban.

- Micsoda?!

- Hát hogy máshogy szerezték volna meg a hatalmat, ha nem varázserejük révén?

- Azt akarod mondani, apó, hogy minden nemes család sarja varázsló?

- Zömmel. Néha akad köztük olyan, akiben nincs benne ez az erő. Ezek a kviblik azonban vagy elpusztulnak, vagy lecsúsznak az aljanép közé.

Malazár levegő után kapkodott a döbbenettől. Agyában lázasan kergették egymást a gondolatok.

- Akkor Asar és Rigel is kvibli volt?

- Nem. Legalábbis nem hinném - csóválta a fejét az öreg. - Ők azért haltak meg, mert az ellenségük sokkal erősebb volt. Nagyon sötét hatalmak törtek akkor ellenünk, Malazár úrfi!

- Igen, volt alkalmamban találkozni velük - morogta a foga között az ifjú. - No és az lehetséges, hogy a pórnép közül is van valakinek hatalma?

- Ritkán, de igen - felelte az öreg. - Bár rendszerint nem tudnak bánni vele, azt sem tudják, mi ez, és ezért pusztulást hoz rájuk.

- Pusztulást? Hogyan?

- Vagy annyi galibát okoznak, hogy máglyán végzik, vagy valamelyik varázslatukkal önmagukat ölik meg.

- És ha nem? - kérdezte Malazár. Helga járt az eszében.

- Akkor az ország nagyjai közé küzdik fel magukat. De ilyen aztán végképp nagyon ritkán fordul elő.

Helgával pedig előfordult. Még úgy is, hogy nő, sőt, fiatal lány. Helga, akit a király nemesi rangra emelt hőstetteiért, és Hugrabug grófnőjévé tette, no meg három falu birtokosává… Malazárt jóleső melegség töltötte el, miközben a lány járt az eszében.

Gondolataiból az öreg zökkentette ki.

- De itt most a te erőd a kérdés, nem másé. Van-e akkora erőd, hogy meg tudd fékezni Desil urat?

- Nem tudom - mondta őszintén Malazár. - Egész idáig azt sem tudtam, hogy varázsereje van, azt meg végképp nem tudom, hogy mekkora. Bár amit mondtál, apó, nyugtalansággal tölt el.

- Miért?

- Azt mondtad, hogy ebbe a várba nem tudták a szörnyek betenni a lábukat. Ehhez azért nem

kevés erő kellett.

- Ezt nem tudom felmérni.

- De én igen.

- Ketten járták a falakat apátokkal.

- Egyedül magam sem bírtam velük.

- És most ketten vannak egymagad ellenében - mozdult meg nyugtalanul az öreg.

- Nem egészen. Itt vagy nekem te.

- Én nem vagyok varázsló - mondta az öreg sajnálkozva.

- Ahhoz nem is kell varázslónak lenned, hogy elmondj nekem mindent. És én így annyit tudok meg róluk, amennyit csak lehetséges, ők pedig csupán sejtésekre lesznek utalva velem kapcsolatban. Ne becsüld le magad, apó! Nagyon is hasznos segítségem lehetsz, ha akarsz.

- Akarok - jelentette ki az öreg, és szinte kisimultak a ráncok gyűrött arcán, ahogy elszántan nézett az ifjúra. - Kérdezz!

- Igaz-e, hogy begyűjtötték az egész termést?

- Igaz. Itt méricskéltek. Tizedét a hátsó udvarban halmozták fel, a többit a lápi raktárakba rakták.

- És a fiatal állatokat? Borjakat, malacokat, rucákat?

- Meg szinte minden egyebet. Ugyanúgy a tizedét hagyták itt, a többit másutt őrzik.

- És a gyerekek? - kérdezte keményen Malazár.

- Lent vannak a börtön pincében.

- Mind a hatszázhatvanhat?

- Honnan tudod, hogy hatszázhatvanhat gyerek kell? - meredt gyanakodva az öreg Malazárra.

- Olvastam a varázslatról, amire készülnek.

- De hát honnan tudod, milyen varázslatra készülnek?

- A jelekből. Eddig csak sejtettem, de most már tudom is. És ki lesz az az Anguin, akit feláldoznak?

- Tehát ezt is tudod?

- Igen. Tehát?

- A névtelen - bökte ki pillanatnyi hallgatás után az öreg. - Desil bátyád tegnap éjfélkor született fia.

- Nem - hőkölt hátra Malazár. Ilyen kegyetlenséget még a bátyáról sem tételezett fel. - Saját gyermekét?

- Varázslat segített be, hogy akkor foganjon, amikor fogant. Varázslat védte, hogy el ne vetéljen. Varázslat okozta, hogy pont akkor jött világra, amikor éjfélt ütött az óra. Persze, gondolom, sötét varázslat.

- És Amelin? A sógornőm?

- Elvették tőle azonnal, és azt mondták neki, hogy meghalt a csecsemő. Ha sejt is bármit, szólni sem mer. Igal úr lányának nincs szava Kígyóveremben.

Malazár összepréselte az ajkait, úgy bólintott. Még a királyi udvarból emlékezett sógornőjére, a gyönyörű, de mindig szomorú úrnőre. Hát igen. Nincs abban semmi meglepő, hogy Desil a feleségén vezeti le az apósa iránt érzett haragját. És tulajdonképpen abban sem, hogy a most született gyermeket képes feláldozni saját nagyra törő vágyai oltárán. Malazár keze ökölbe szorult.

- Azt mondtad, jó, hogy éppen ma jöttem. Ezek szerint ma lesz a szertartás?

- Igen. Estebéd után. Fekete disznót öltek, meg fekete birkát és fekete kakasokat. Azokat eszitek.

- Te is.

- Engem nem hívtak az asztalukhoz.

- Majd fognak.

- Nem fogadom el.

- Kényszeríteni fognak.

- Engem ugyan nem! - dacoskodott az öreg.

- Mindenkit. Minden jelenlévő lelkét felajánlják az ördögnek. Ezért kell ennie a fekete állatok húsából mindenkinek - mondta sötéten Malazár.

- Micsoda? Mindenkiét? A saját lelkemmel magam rendelkezem! - berzenkedett az öreg.

- Varázslattal elveszik tőled.

- Ilyen varázslat nincs!

- De van. Ez az egyik legszörnyűbb varázslat a világon.

- Ez nem igaz! Ezt csak most találtad ki! - tágult ki az öreg szeme a rémülettől.

- Bár így lenne! De sajnos igaz.

- Mi ez a varázslat?

- Magna Maetus Potestatnak, Nagy Sötét Hatalomnak hívják. És meg kell akadályoznunk.

- De hogyan?

- Ezt még nem tudom. De gyorsan ki kell találnunk valamit!

- Attól tartok, kedves öcsém, ezzel már egy kicsit elkéstél - szólalt meg egy mély hang.

Malazár felpattant a székről, és szembe találta magát a sötéten mosolygó Desillel, aki az ajtóban tornyosult. - A szertartás előkészületei rendben folynak, és gondoskodom arról, hogy zökkenőmentesen menjen ezután is minden.

- Desil! Tisztában vagy azzal, mire készülsz? - kérdezte Malazár keményen a bátyja szemébe nézve.

- Hogyne! Magna Maetus Potestatra. Ahogy magad is mondtad - felelte gúnyosan Desil. - Nem csak te ismered a szertartás nevét.

- És a következményeit is ismered?

- Különben nem is vállalkoznék rá - sziszegte Malazár arcába lenéző mosollyal Desil. Aztán változott az arca, fenyegető lett. - Megmondtam apámnak, hogy nem véletlenül evett ide pont ma a fene. De hiába! - mosolyodott el megint sötéten. - Túl sokat kockáztattam már ahhoz, hogy figyelembe vegyem egy érzelgős öregember sirámait.

- Apánk a védelmemre kelt? - kérdezte Malazár kissé megdöbbenve.

- Biztos a korral jár. De ne aggódj, nem fog nála sokáig tartani! Mihelyt nem lát, nem aggódik tovább.

- És hova akarsz eldugni? - kérdezte Malazár. Izmai ugrásra készen feszültek meg, szeme résnyire szűkült az összpontosítástól.

- Ó, csak ide, a börtönbe. Annyira kíváncsi voltál a gyerekekre, hát megláthatod őket. Ja! És mielőtt valami butaságot forgatnál a fejedben, hadd hívjam fel a figyelmedet erre! - mondta, és félreállt. Az ajtónyílásban hirtelen Helga tűnt fel, kibontott és összekócolt hajjal, szája sarkában vércsíkkal, hátul összekötözött kézzel. Látszott, hogy úgy lökték oda, és hamarosan az is kiderült, hogy ki: Ben kajánul vigyorgó képe villant fel a lány válla fölött. Malazár mozdult volna Helga felé, de a suhanc hirtelen egy tőrt szegezett a lány torkának. Malazár megtorpant.

- Ó! Ó! Ó! - nevetett Desil. - Gondoltam, hogy a szukád emlegetése jó hatással lesz rád! Igazán, Malazár, minek kellett ez a színjáték? Azt hitted, nem jövök rá, hogy a szajhádat cipeled magaddal?

- Miből jöttél rá? - préselte ki magából Malazár a kérdést.

- A szolga nem mosdik le előbb, mint az ura.

- Honnan tudod, hogy ő mosdott le előbb?

- Más ruha volt rajta, midőn segédkezett neked kiönteni a vizet - mosolygott csúfondárosan Desil.

Malazár és Helga tekintete összevillant.

- Na gyerünk! - adta ki a parancsot Desil, és Helgát félretolva kilépett az odúból. Malazárnak nem volt más választása, mint követni. Amint kilépett, elvakította a napfény, így csak egy hörgésbe fulladó sikolyt hallott a háta mögött, de nem látott semmit. Ám mihelyt hozzászokott a szeme a fényhez, a háta mögött végre felismerte az öreg Fürgeláb apót, akinek átvágott torkából még bugyogott a vér, szeme elhomályosodva forgott gödrében, kezét-lábát pedig rángatózásra kényszerítette a haláltusa. De gyorsan elcsendesedett.

Malazár gyűlölettől sápadtan nézett Desilre. Bátyja megvető mosollyal viszonozta pillantását:

- Nem tűrök árulókat - mondta, és tovább nem foglalkozva a történtekkel elindult.

Malazár már mozdult volna utána, de Helga tekintete megakadályozta. Hiába verték össze a lányt, hiába rángatták, Helga szeme nyugalmat sugárzott Malazár felé. És Malazár megértette a zöld szemek üzenetét. Még korai.

Durva kezek lökték előre. Jó páran vették őket körül kivont kardokkal, és még szélesebb körben íjászok álltak, nyílvesszőjüket egyenesen rájuk szegezve.

Igaza volt Helgának. Még korai.

Dárdanyél száguldott a gyomrába. Egy másik az oldalába. A következő a hátát, amaz a combját érte. Öten-hatan kapták körbe, és ütötték, ahol érték.

- Feltétlenül muszáj ez, Desil? - szólalt meg egy mély hang. Darhem ereszkedett le a másik lakótorony lépcsőjén, unokájára, Dracóra támaszkodva.

- Apám - hajolt meg Desil, de szeme gúnyosan villant. - Tudom, hogy félted vérünket. De látod, éppen ezért szükséges az óvintézkedés. Malazár az ellenségünk.

- Nem tudja, mi a tét. Tudatlanságát ne ródd fel bűnéül.

- Azt hiszem, apám, tévedsz. Nagyon is tisztában van vele. Hallottam, amit a vén sántával beszélt.

- Akkor se hamarkodd el a dolgot. Még hasznát vehetjük.

- Igen - villant meg gonoszul Desil szeme. - Hasznát is vesszük! Ő lehet az Anguis-áldozat.

Darhem összerezzent.

- Erre ott van a névtelen - mondta vontatottan.

- Miért kellene az én véremet adni oda áldozatul? Miért ne lehetne a te véredet?

- Ostobaságokat beszélsz, Desil! - förmedt rá az idős úr. - Az én vérem a te véred is. És

Malazárnak még egyébként is hasznát veheted.

- Mi hasznát vehetném? - kérdezte Desil, szemmel láthatóan egyre nehezebben tartva féken haragját.

- Lehetne akár Draco testőre is. Hiszen a királyt is nagyon hatékonyan védte.

- Lehetne. Ha nem lenne az ellenségünk, apám.

- Meg sem próbáltad megszerezni őt magadnak.

Desil visszatartotta egy pillanatig a lélegzetét, de aztán nagyot fújva Malazárhoz fordult:

- Nos, jól van! Apánk kérésére kapsz egy lehetőséget. Egy utolsó lehetőséget!

- Nem élek vele - mondta Malazár nyugodtan, mielőtt Desil igazán befejezhette volna mondandóját.

- Ne legyél ostoba! - csattant fel Desil, majd vicsorgásnak is beillő vigyorral folytatta: - Kedves öcsém! Nem csak a saját életedet mentenéd meg vele, hanem ennek a fess kis asszonyszemélynek az életét is - csavargatta ujjai között Helga egyik fürtjét. A lány meg sem mozdult. - Gondold meg, kedves öcsém! De gyorsan gondolkodj! - fejezte be fenyegetően, arcán hirtelen nyoma sem lett az iménti vigyornak.

- Rohadék! - vetette oda Malazár.

Desil azonnal elengedte Helga fürtjeit, és villámgyors mozdulattal pálcát kapott elő.

- Crucio! - kiáltotta.

Malazárt iszonyú kín kerítette hatalmába. Mintha belülről marta volna valamilyen szörny, legérzékenyebb részeit harapdálva, csavarva, izzó zsarátnokkal kínozva. Szeme majd' kiégett, saját ordítása késként hasogatta tüdejét, torkát, fülét. Elképzelni sem tudta, hogy ilyen kín is létezhet a világon.

És mielőtt elvesztette volna eszméletét, megszűnt az egész. Malazár zihálva fogta fel, hogy a földön van, ahol eddig fetrengett. Alig tudta kinyitni remegő markát, amely még mindig görcsösen szorongatta a port, amit kínjában markolt fel. Nehezen ugyan, de talpra vergődött. Sírás ütötte meg a fülét. Ő sírna? Kábán nézett szét. Nem. Helga zokog.

- Nos, kedves öcsém? - hatolt át a fejében uralkodó ködön Desil hangja. - Meggondoltad magad?

Malazár még mindig levegő után kapkodott, keze-lába remegett, de kihúzta magát, és igyekezett eltitkolni gyengeségét.

- Nem - mondta. Desil szemében valami elismerés-féle villant, de ez azonnal átadta a helyét a kaján kárörömnek.

- Crucio - mondta.

Elölről kezdődött az egész. Vagy soha nem is volt más? Semmi és senki nem létezett, csak ez a kín, mely gyötrődésre és ordításra kárhoztatta.

Hirtelen szakadt vége. Agyán még mindig tompa köd ült, zavaros szeme még hiába pásztázta a körülötte állókat. Többször kellett próbálkoznia, mire fel bírt állni.

- Mit mondasz hát? - hallotta évszázados szenvedése után a hangot, melyet megtanult pár perc alatt gyűlölni.

- Nem - suttogta.

- Crucio!

Már a halált kívánni sem volt ereje. Nem létezett más, csak a fájdalom és ő. Gyötrelem a létezés, és halál sincs, ami megválthatná. Ahogy elült a kín, kapkodó légzése szinte sírásra emlékeztetett, térdeplő helyzetéből képtelen volt felemelkedni.

- Elég! - kiáltott valaki. A megkínzott űrbe lassan úszott be a kép. Apja kiáltott.

- Nos? - hatolt a fülébe Desil sürgető kérdése.

- Nem - zihálta Malazár. Homályosan látta, ahogy Desil emeli a pálcáját, de a mozdulatot félbeszakította Darhem hangja:

- Ostoba vagy. Nem látod, hogy ha őt veszed célba, semmit el nem érsz?

- Akkor hát mit tanácsolsz, apám? - kérdezte bosszúsan Desil.

- Kígyóverem! - hallotta Malazár. Nem értette, hiszen ott vannak, Kígyóveremben. De már nem is érdekelte igazán a dolog. Agya még nem tisztult ki teljesen az átélt szenvedés miatt, homályosan fogta föl, hogy hátra kötötték a kezét, és már lökték előre. Kis híján orra bukott, csak az utolsó pillanatban sikerült megőriznie egyensúlyát. Beléptek egy épületbe. Hogy melyik lehetett az, Malazár nem tudta. Lefelé indultak. Malazár ekkor már sejtette, hogy a börtönbe mennek.

Nem is tévedett.

Hangok ütötték meg a fülét. Ahogy közelebb értek, erősödtek, fülsértően magas, furcsa hangok voltak, és lassan ki is lehetett venni, mi ez: gyereksírás. Sok-sok gyerek sírása.
Hatszázhatvanhat gyerek - gondolta magában Malazár. Hatszázhatvanhat. Az ördög száma.
Olyan kicsi helyre zsúfolták össze őket, mint a marhákat a karámban. Leírhatatlan bűz terjengett mindenfelé, több száz összezsúfolódott, apró emberi test kipárolgásának és ürülékének bűze. Ki tudja, mióta tarthatták őket itt, de a legtöbb csontig soványodott, beesett, vékony arcocskájukból kikandikáló tágra nyitott szemük hatalmasnak tűnt. Ők már nem sírtak, csak ültek, vagy feküdtek cellájuk kopár padlóján, pálcikányi vékony karjuk vagy bütykös térdükön hevert, vagy erőtlenül lógott maguk mellett. A jobban tápláltak - a később odakerülők - azonban még hangoskodtak. Még sírtak és rettegtek. És reménykedtek, hogy valami csoda történik, és kiszabadulnak innen, rettegésük színhelyéről. De a csoda egyre késett.

A felnőttek érkezésére akadt, aki reménykedve tülekedett a rácshoz közelebb, de olyan is volt, aki félelmében igyekezett a legtávolabbi sarokba húzódni. Iszonyatos lett a hangzavar. Az őrök megpróbálták lecsendesíteni őket, de csak azt érték el, hogy az ő hangjuk is belevegyült a kakofóniába.

- Silentio! - mondta Desil, és hirtelen csönd lett.

A börtönt úgy alakították ki, hogy a cellákból jó rálátás nyílt a kínzókamrára. A fogvatartók számára ez azzal az előnnyel járt, hogy gyakran elég volt egy áldozatot megdolgozni, a többi magától a kínzás látványától és hangjaitól is megszenvedett. Itt, a kínzókamrában álltak meg. Desil egy karhoz lépett, és meghúzta. A padlón keskeny nyílás keletkezett, mely egyre tágult, és végül nagy kút szája vált láthatóvá. Sötétség kúszott elő a kútból, és a varázslat által előidézett csöndben furcsa, súrlódó hangokat lehetett hallani. Volt valami ebben a kútban, ami rettegéssel töltötte el a körülötte állókat.

- Nos, Malazár, tudod-e, mi ez? - kérdezte Darhem.

- Nem - rázta meg a fejét Malazár.

- Hazudik - a természetellenes csöndben tisztán lehetett érteni Draco suttogását. Malazár ugyan Darhemet figyelte, de a szeme sarkából látta a fiút. Unokaöccse sápadt arca, nagyra nyílt szeme és kitágult orrcimpái olyan érzetet keltettek Malazárban, hogy Draco elemében van. Hogy élvezi a bűzt, mert ez számára a gyötrelmek esszenciája. Hogy örömét leli a kegyetlenkedésben, és hogy feszült izgalommal várja az elkövetkezendő kínokat. Malazárt szinte mellbe vágta a fiúból áradó szadista kéj.

- Nem hazudik - mondta Darhem szinte gyengéden az unokájának. - Nagybátyád még gyermekként ment el innen, gyerekeket pedig nem engedünk ide. Hacsak nincs célunk velük - futott át arcán egy kegyetlen mosoly. Aztán más hangnemben folytatta: - Nos, Malazár, ez az a hely, ahonnan a vár a nevét kapta. Ez a Kígyóverem. Pillants csak bele!

Malazár vonakodott engedelmeskedni. Dárda csapódott hátulról a térdének, összerogyott. Kíméletlen kezek nyomták előre a vállát, fejét, így kénytelen volt belenézni a kútba.

Döbbenten hőkölt volna hátra, de a kezek nem engedték.

A verem tele volt kígyóval. Kisebbekkel, nagyobbakkal, sárgától a zöldön keresztül a feketéig minden színben. Teljesen eltakarták a verem alját, még az oldalát is belepték, csak itt-ott villant fel alul valami fehér folt. A kígyók egyfolytában tekeregtek, pikkelyük súrlódásai okozták azt a furcsa, állandó zajt.

- Ha jobban megfigyeled, fiam, az a néhány fehér folt csont - közölte Darhem. - Emberi csont. Aki közéjük kerül, azzal végeznek, kivel gyorsabban, kivel lassabban, attól függ, melyik kígyó érdemesíti a közéjük esőt halálra. De általában lassan, kínlódva halnak meg. Sokszor napokon keresztül hallani lehet a jajongásukat, és amikor végre elcsendesednek, a holttestekért nem merészkedik le senki.

- Ide akarsz tehát lökni? - kérdezte Malazár.

- Nem! Dehogy, fiam! - Darhem intett, és a durva kezek végre elengedték Malazár fejét és vállát, de nem segítették talpra. - Te értékes vagy nekünk. Hiszen a fiam vagy! Állj mellénk, Malazár! Ígérd meg, hogy segíted célunkat!

Csönd állt be. Malazár lassan talpra vergődte magát, és végre kiegyenesedve belenézett Darhem szemébe.

- Apám! Nem lehet olyan fontos egyetlen trón sem, hogy megérje ezt az áldozatot - mondta.

- Nekem megéri! - sziszegte Desil.

- Neked? Vagy a fiadnak?

- Nekem is megéri! - mondta Draco, és amúgy is nagy szeme szinte természetellenesen kitágult.

- Ostoba! - vetett oda a fiúnak Malazár. Desil megragadta Malazár mellén a ruhát.

- Vigyázz a szádra! - fenyegetőzött halkan.

- Tehát neked nem fontos családod dicsősége - csattant határozottan Darhem hangja, ezzel mintegy rendreutasította Desilt. - Akkor valami más! Lássuk, mi lehet az? - úgy tett, mintha elgondolkodott volna. - Talán ez a vászoncseléd? - nézett hirtelen Helgára.

Malazár hatalmas önuralommal erőt vett magán, és egy arcizma sem rezzent. Még csak nem is nézett Helga felé, de szíve nyugtalanul dobbant meg.

- Ő sem fontos neked? - folytatta Darhem a puhatolódzást. - Érdekes! Roppant érdekes! Magaddal cipeled, gondoskodsz arról, hogy mindig veled legyen. Még Bennek is majdnem nekiugrottál miatta, és most mégis úgy teszel, mintha nem kellene neked?

- Miért lenne nekem fontos egy pórlány? - kérdezte rekedten Malazár.

- Ezt neked kell tudnod - nevetett gonoszul Darhem. - Én csak annyit tudok, hogy szeretnélek magam mellett tudni. Ha te mellénk állsz, akár ez a lány is veled lehet. De ha nem engedelmeskedsz, a lány is felesleges.

Malazár nem felelt. Még mindig nem nézett Helga felé. Darhem folytatta:

- Döntened kell, fiam, méghozzá mihamarabb! Odakint már kezd sötétedni, lassan hozzá kell kezdenünk a szertartáshoz.

Malazár vontatottan szólalt meg.

- Ő csak egy árva. Az úton szedtem össze. Semmi közöm hozzá, engedd el!

- Nincs hozzá közöd? Annál jobb! Tehát mi a döntésed?

Malazár kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.

- Halljuk! - csattant fel Darhem. - Nincs több időd! Most!

Malazár most sem bírt megszólalni. Darhem várt egy pillanatig, majd intett, és Helgát belelökték a verembe.