Malazár füle különösen fogta fel a zajokat. Egyszerre és külön-külön is élesen hallotta Helga sikolyát, a saját üvöltését, Desil röhögését, Darhem elégedett fújtatását, és a kígyók pikkelyeinek súrlódását. Végtelenül hosszú idő telt el, mire Helga leér az aljáig. Malazár térdre vetette magát a verem szélénél, és kétségbeesetten bámult le, ezért látta, ahogy a lány teste szétveti a legfelső kígyókat, és azok dühödten fordulnak vissza.

- Ne bántsátok! - kiáltott le végső elkeseredésében.

- Miért ne? - sziszegtek innen is, onnan is hangok.

- Mert ő az enyém - suttogta megtörten.

- Na éssssssz? Ki vagy te?

- Én? - kérdezett vissza zavartan Malazár. Szeme hitetlenkedve pásztázta a vermet. - Kik vagytok ti?

- Mi vagyunk asz élet urai - sziszegték tovább a hangok.

- Micsoda?

A vonagló, kavargó undormányból lassan egy megtermett kígyó emelkedett ki, és nézett szembe Malazárral:

- Mi adjuk a halált. Ész ki vagy te, hogy parancsolgatni mersssssssz nekünk?

Malazár végre felfogta, hogy a kígyókkal beszélget. Csak egy pillanatig tartott a csodálkozása, aztán valami hideg, fensőbbséges harag fogta el.

- Én vagyok a Kígyók Ura - mondta halkan, de fenyegetően, és a szeme úgy szikrázott, mint felhőtlen téli estéken a csillagok.

- Ossssztoba emberke! - nyújtotta ki a nyelvét a kígyó. - Nem tudssssssz nekünk ártani. De mi neked igen!

- Elárasztom vízzel az üregeiteket. Belefojtom a tojásaitokat. Tengerré változtatom a szárazföldet, és nem adok nektek menedéket.

- Ossssztoba! Ossssssztoba! - nyújtogatta nyelvét a kígyó, és ahogy teste is hullámzott hozzá, kimondottan olyan érzést keltett, mintha kinevetné Malazárt.

Malazár dühe hirtelen nem ismert határt. Szeme gyémántkeménységgel, metsző hidegséggel mélyedt a kígyó szemébe. Keményebb és hidegebb lett a tekintete, mint a csúszómászók királyának, pedig a nagy kígyó szemében sem lehetett a legkisebb lágyságot, melegséget sem felfedezni.

Míg birkózott a két tekintet, felerősödött a verem alján a mozgás. A kígyók a falra próbáltak felmenekülni, mert alul több forrásból víz bugyogott fel. Nem tudni, miért nem tetszett a kígyóknak a víz - hiszen remek úszók - de szempillantás alatt egymás hegyén-hátán csúszkáltak az oldalon, a fenéken pedig nem maradt más, csak Helga - és a kígyókirály.

- Esz csupán véletlen - sziszegte a hüllő.

- Ha akarom, visszahúzódik - válaszolt Malazár, és a víz hirtelen eltűnt. - Vagy előjön - folytatta, és váratlanul még több víz lett, mint előtte.

A nagy termetű kígyó lehajtotta a fejét.

- Igaszat ssssszóltál. Értettük a parancsodat, Kígyók Ura - sziszegte halkan. - Assssszonyodnak nem eszik bántódásza.

Malazár méltóságteljes főbólintással vette tudomásul a választ, és eltüntette a vizet.

- Malazár! - fúlt el Helga remegő hangja.

- Maradj nyugton, kislány, nehogy letaposd őket! - mondta neki, azzal felállt, és hátat fordított a veremnek. Tudta, hogy a kígyók nem fogják bántani a lányt.

Apja és bátyja iszonyodva néztek rá, a katonák szinte mind a cellákig hátráltak. Csak Draco arcán tükröződött csodálat.

- Hol tanultál meg a kígyók nyelvén beszélni? - kérdezte Darhem.

Malazár ugyan meghökkent, mert benne csak most tudatosodott, hogy nem emberi nyelven beszélt, de ebből az arcán nem látszódott semmi.

- Így születtem - felelte természetes hangon.

- És van még olyan veleszületett képességed, amelyről nem tudok? - faggatta Darhem tovább.

- Minden bizonnyal, apám - mondta keményen Malazár.

- Csodás… - mérte végig elgondolkodva Darhem. - Úgy látszik, valóban te leszel a legmegfelelőbb Anguis-áldozat.

- Nocsak! - gúnyolódott Malazár. - Öregkorodra valóban kezdesz érzelgőssé válni? Már nem szeretsz csecsemőket gyilkolni?

- Csodálatos volt az iménti teljesítményed, de azt ajánlom, tartsd a szád, fiam! - vált fenyegetővé Darhem hangja.

Malazár már nyitotta a száját a válaszra, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.

- Helyes! - értette félre Darhem. Aztán az idősebbik fiához fordult: - Lassan itt lenne az ideje befejezni az előkészületeket.

Desil engedelmesen fejet hajtott, aztán intett Bennek. Ben úgy iramodott fel a lépcsőn, mint a nyúl. A többiek jóval lassabban követték.

- Malazár! - sikoltott fel Helga. - Ne hagyj itt!

- Visszajövök érted! - kiáltotta a férfi, miközben őt is felfelé lökdösték.

- Hát persze! - helyeselt gúnyosan Desil kegyetlen mosollyal, és Malazár magában csendben fohászkodott, hogy valóban vissza tudjon jönni.

Abba a nagyterembe mentek, ahol Darhem fogadta Malazárt és Helgát megérkezésükkor. A falakon égett az összes fáklya, és a tűzhelyek is árasztották a fényt. Az asztalokat fekete terítő-féleséggel borították be, és az a trónus-szerű hatalmas karosszék, amelyen délután Darhem ült, most a földre rajzolt pentagramma közepén állt. Mindegyik csúcsba egy-egy fáklyát szúrtak, melléjük pedig egy-egy tálat helyeztek.

A pentagramma túloldalán két cseléd egy sápadt-szép nőt fogott közre. Régen látta ugyan, de Malazár azonnal felismerte a nőben Amelint, Desil feleségét. Arra azonban nem lehetett számítani, hogy Amelin is felismerné őt, még akkor sem, ha nem takarta volna el az ifjú arcát a rárakódott szenny és vér, a nő ugyanis kis híján összeesett a gyengeségtől.

A katonák és a szolgák felsorakoztak a hosszú asztalok mellett. Lehettek vagy harmincan, és akadt köztük egy-két nő is.

Malazárt a földre rajzolt csillag elé lökdösték, apja, bátyja és unokaöccse azonban beléptek a pentagrammába. Darhem a karosszék jobb, Draco a bal oldalára állt, Desil pedig elé.

Mindhárman mélyen meghajoltak az üres karosszék felé, majd Desil latinul beszélni kezdett.

- Ó, Sötétség Ura! Pokol Fejedelme! Démonok Királya! Nézz reánk! Kibővítjük egyezségünk, melyben lelkünket neked ajánlottuk fel, és melyért cserébe hatalmat adtál nekünk, Nagyuram! Íme, hűséget esküszünk neked, mint hűbérurunknak, magunk és leszármazottaink nevében, és felajánljuk neked mindenünket, amink van, hogy illő jutalomban részesülhessünk általad! Hétszer hét nemzedék vérét és lelkét kínáljuk fel, Nagyuram, és hétszer hét nemzedéknek kérjük tőled a hatalmat! Megmutatjuk a Fény szolgáinak igazi hatalmadat, cserébe töltsd belénk erődet, hogy le tudjuk gyűrni gyűlölt ellenségeidet! Sötétség Ura, válaszolj nekünk!

A pentagramma sarkaiba helyezett fáklyák hirtelen fellobbantak, erre az asztaloknál álló emberek felhördültek. Malazár tekintete végigsiklott rajtuk. Bár sokuk szemében fedezte fel a félelmet, sejtette, hogy nem sokan tudják, mi vár rájuk. Abban pedig teljesen biztos volt, hogy családtagjain kívül egyedül ő értette, mit is mond Desil.

Bátyja kinyújtotta a karjait. Jobb kezébe Ben nyomott egy éles tőrt, baljába Matthew egy fekete kakast. Mindkét fiú kínosan ügyelt rá, nehogy véletlenül rálépjen a földre rajzolt vonalakra.

- Íme - folytatta Desil -, ez a kakas testesíti meg a kapcsolatot közted és e halandók között. Vérét neked adjuk, és te átkozd meg étkeinket, hogy ki magához vesz belőle, hozzád kárhozzon általa, önmaga és utódai is hétszer hetedíziglen bezárólag! - azzal odalépett az egyik tálhoz, hóna alá szorította a rémülten vergődő jószágot, és egy mozdulattal átvágta a torkát. Ahogy a vér folyt a tálba, úgy lettek az asztalon lévő ételek egyre sötétebbek. Mire a kakas kimúlt, minden étel megfeketedett. Az emberek rémülten hőköltek hátra, de az egész csak egy percig tartott, a következő pillanatban a tálcák, tálak tartalma ugyanolyan ínycsiklandozóvá vált, mint amilyen előtte volt.

- Egyetek! - adta ki a parancsot Desil, és a döglött kakast odadobta a tál mellé.

Az emberek tétován bámultak hol az urakra, hol egymásra, hol az ételekre, de hozzányúlni nem mertek. Ám Ben és Matthew beadott egy-egy tányérka húst Desiléknek, és ők el kezdtek enni, sőt a cselédek még Amelin szájába is dugtak egy-egy falatot, így a köznép is bátortalanul ugyan, de hozzákezdett az étkezéshez.

Egyedül Malazárnak nem adtak semmit.

Malazár ordítani szeretett volna, hogy vigyázzanak, ne egyenek a húsból, de mintha egy láthatatlan kéz fogta volna be a száját, egy hangot sem bírt kipréselni magából. A levegő fojtogató lett számára, mellére mintha mázsás súly telepedett volna. Tehetetlenül nézte végig, hogyan fogyasztják el az ételeket az emberek, és - öntudatlanul ugyan, de - hogyan adják a lelküket a gonosznak. Mire végeztek, a félelemnek még az árnyéka is elmúlt róluk, tekintetük könyörtelen lett, mosolyuk kegyetlen.

Ekkor a két ifjonc kiment, és kisvártatva egy tállal és egy rémülten bégető fiatal birkával tértek vissza.

- Íme, a termés, és minden új hajtás birtokunkon! Ez, és hétszer hét nemzedékig a termés tizede a tiéd! - mondta Desil, és beleöntötte a másik csúcson elhelyezett tálba a magvakat, gyümölcsöket. Ahogy letette az üres tálat, az ablakokon keresztül látták, hogy hatalmas fény villan fel valahol az udvaron. Malazár csak sejtette, hogy a felajánlott tized ég most el a pokoli tűzben.

Desil újabb csúcshoz lépett, és átvette a bárány kötelét. Övéből előhúzta ismét a tőrt, és a kis jószág nyakához szegezte.

- Íme, az ez évi szülött! Ez, és hétszer hét nemzedékig minden újszülött jószág tizede a tiéd! - mondta és átvágta az állat torkát. Amint a vér kifolyt, őrületes hangkavalkád hallatszott arról, ahol az idei jószágok tartózkodtak. A pokoli tűz valamivel lassabban végzett az állatokkal, mint a növényekkel.

Amíg a Sötétség elemésztette az áldozatokat, Ben és Matthew elment, és most egy csonttá aszott gyermekkel tértek vissza. A kicsi nem lehetett több öt-hat évesnél, ruhái rongyokban lógtak vékonyka termetén. Gyenge volt, talán már járni sem bírt, de ezt nem lehetett tudni, mert a két suhanc két oldalról fogta, szinte lába sem érte a földet. Beesett arcocskájából dermedt rémülettel villogott elő hatalmas szeme, de sírni nem mert.

Malazár ismét nekifeszült az őt megbéklyózó erőnek, de hiába. Elszörnyedve és némán volt kénytelen szemlélni az eseményeket.

A negyedik csúcsnál Desil berántotta magához a kisfiút.

- Íme, egy gyermek! Egy a hatszázhatvanhat ártatlan lélekből, melyet neked áldozunk, és nemzedékenként áldozni fogunk hétszer hét nemzedéken átall!

Ám mielőtt elvághatta volna a reszkető gyerek torkát, elképzelhetetlenül mély hang mordult fel. Olyan mély hang, mintha a föld gyomrából szólalt volna meg. Mindenki hátborzongva kapta fel a fejét.

- Nem tetszik a Nagyúrnak a kiszemelt áldozat - mondta Darhem.

- Honnan veszed, atyám? - kérdezte Desil.

- Nem hallod?

- Túl satnya! - mérte végig fitymáló arckifejezéssel Draco a kicsit.

- Ne legyél ostoba! - csattant fel az apja. - A léleknek semmi köze a külsőhöz! - De azért kilökte a kisfiút a csúcsból.

- Valami azonban mégsem tetszik a Nagyúrnak - ingatta a fejét Darhem. - Hozzatok másikat! - kiáltotta oda az ifjoncoknak, mert a fenyegető morgás erősödött.

- Erre most nincs idő! - vitatkozott Desil, és jelentőségteljesen ránézett Benre. A szőke suhanc bólintott, és hátulról belökte Matthew-t. A morgás megszűnt.

- Mit akartok? - kiáltott rémülten a fiú. - Én is a Nagyúr szolgája vagyok!

- Akkor örülj, hogy hamar egyesülhetsz vele! - mondta kegyetlen vigyorral Desil, és megragadta.

- Ne! Uram! Hozok másikat! Miért pont engem? - rimánkodott Matthew kétségbeesetten, de hiába. Bármerre nézett, csak kegyetlen, szinte eszelős tekinteteket látott maga körül.

Kivéve Malazárt.

Malazár iszonyatos erőfeszítéssel préselte ki magából a hangokat:

- Engem!

- Mi van, kedves öcsém? - fordította felé lassan az arcát Desil.

- Előbb végezz velem! - Még mindig nehezen bírt beszélni.

- Sorra fogsz te is kerülni, kedves öcsém! Nem kell türelmetlenkedned! - vicsorított rá Desil.

- Nincs sorrend - rázta meg a fejét Malazár. Most, hogy fel akarta magát áldozni, egyre könnyebb lett a beszéd. - A varázslat nem írja elő az áldozatok sorrendjét. Vegyél engem a fiú elé!

- Mi értelme lenne ennek? - vonta össze a szemöldökét Desil.

- Mit akarsz? - kérdezte Darhem is.

- Az utolsó kívánságom, atyám! - fordult felé Malazár. - Esküszöm, nem próbálkozok semmiféle védekezéssel, amikor Desil véremet veszi, de az az utolsó kívánságom, hogy most én következzek!

- Miért? - kérdezte szigorú arccal Darhem.

- Nem akarom látni a gyermekek halálát - bökte ki végül Malazár.

A pentagrammban állók összevigyorogtak.

- Rendben van - gyakorolt kegyet Darhem.

Malazár belépett a csúcsba. Letérdelt, és felemelte az állát, hogy Desil könnyebben hozzáférjen.

- Örülök, hogy nem fogadtad el az ajánlatunkat - simogatta Desil vigyorogva Malazár nyakát a tőrrel. - Az érzelgősséged csak gyengítette volna a családot.

- Akkor irtsd ki minél előbb ezt a gyengeséget - nézett a szemébe Malazár.

- Ahogy óhajtod, kedves öcsém - hajolt meg gúnyosan Desil, aztán kiegyenesedett. - Íme, vérünk, az Anguis nemzetség vére! Neked ajánljuk most, és hétszer hét nemzedéken át minden nemzedéknél! - és azzal elvágta Malazár torkát.

Gyorsan telt meg a kis tál, és Desil utána elengedte Malazár haját. Az ifjú lassan dőlt el, feje hangosan koppant a padlón.

A tálban a vér megsötétedett. Fekete lett, mint a korom. És pár pillanat múlva ragyogó fénnyel izzott fel.

Mély hangú, de fájdalmas kiáltás tört fel a föld mélyéből. A Sötétség Ura tombolva robbant elő rejtekéből. Az iszonyatos látványtól mindenki szűkölve hátrált, dobhártyájuk majd' beszakadt az átható üvöltéstől, és szívük megdermedt a borzalmas sötétségtől, ami a Nagyúrból egyre sebesebben áradt szét a teremben.

De Malazárnál megtorpant. Az ifjú vére elállt, torkáról viharos sebességgel tűnt el a rés, csak egy égő vörös csík jelezte a vágás helyét. Még gyenge volt, nem bírt felállni, szemét is alig-alig tudta kinyitni.

A Gonosz felfedezte, hogy legnagyobb ellensége fekszik előtte. Hanyagolva a többit ezt támadta megsokszorozódott erővel. És egy pillanatra úgy is tűnt, hogy sikerrel, mert az ifjút majdnem belepte a sötétség.

Ám az átható hangú mély üvöltés mellé új hang vegyült, magas női hangon dal csendült fel, egyre hangosabban, hallható birkózásba kezdve a másik hanggal.

Ugyanakkor Malazár testét föld kezdte belepni, ami elkeveredett az alóla felbugyogó vízzel, végül iszap borította a fiatal lovagot tetőtől talpig. Ám ez az iszap fényt sugárzott magából, ami visszaverte a Gonoszból áradó sötétséget.

- Ostobák! - hallatszott, és ez a mély hang megremegtette az emberek bensőjét is, visszhangot vert a bordáik között, és azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy szétveti a szívüket. - Én vagyok a Sötétség, előrébb való vagyok, mint az Elemek!

És ahogy ezt mondta, Malazár teste köré fonódott a sötétség.

Ám a magas női hang válaszolt rá, és válaszába bekapcsolódott még egy női, és két férfihang is.

- A törvény rád is vonatkozik! - mondták, túlharsogva a Gonosz hangját. - Nem boríthatod fel az egyensúlyt!

És ahogy ez elhangzott, Malazár feltápászkodott, iszapos testét tűz borította be, a lángokat heves szél mozgatta. Az ifjú a Gonosz felé nyújtotta karjait, és kezeiből előtört a Fehér Fény.
Az emberek kétségbeesve ordítoztak, kezüket a fülükre tapasztották, de nem tudták maguktól távol tartani a Gonosz halálüvöltését, melynek szele a falhoz szorította, vagy a földhöz csapta őket. Ám mielőtt a Hang szétrobbantotta volna halandó porhüvelyüket, és elvette volna csellel elrabolt lelküket, a Fehér Fény legyűrte a Sötét Hatalmat, egyben tartotta testüket és lelküket, és erőt adott nekik az élethez. És áradt tovább, nekicsapódott a Gonosznak, és taszította, tuszkolta le, egyre mélyebbre és mélyebbre, míg végül a pokolbéli hatalom utolsó üvöltéssel vissza nem tért oda, ahonnan előmászott.

Váratlan volt a hirtelen rájuk törő csend és nyugalom. Az emberek szélütötten tápászkodtak fel, fejüket meg-megrázva, mintha csak rossz álomból ébredtek volna. Ámulva néztek szét a romokban heverő teremben, és ahogy visszatértek emlékeik, szégyenkezve kerülték egymás tekintetét.

Malazár mellén karba font kézzel nézett le földön heverő rokonaira. Ők sokkal nehezebben tértek magukhoz, mint a többiek, mert bennük jóval több volt a gonosz, és közelebb is álltak a Sötétség Urához, így a Fehér Fény is intenzívebben érte őket, mint másokat.

Draco szemébe tért vissza először az értelem. Tágra nyitott szemmel bámult nagybátyjára.

- Ez a Fény volt akkor is! - mondta csodálkozva. - A háború végén! Te csináltad?

Malazár nem szólt egy szót sem, csak bólintott. Szigorú szemmel nézte éppen feltápászkodó bátyját. Desil is meg-megrázta a fejét, mint az emberei. Mikor végre visszatért a szemébe az értelem, félelemmel vegyes csodálkozással meredt az öccsére, de nem szólt hozzá, hanem a még mindig kába apjának igyekezett segíteni.

Darhem egy idő után magához tért, és ugyanolyan tekintettel bámult Malazárra, mint Desil.

- Ki vagy te, Uram? - kérdezte tiszteletteljesen.

- Az Egyensúly egyik őre - felelte nyugodt hangon Malazár.

Darhem - és vele Desil - meghajolt. Draco ámuló szemekkel meredt rájuk, aztán ő is meghajtotta magát.

- Bocsáss meg, Uram! - szólalt meg Darhem, és a szavai őszintén csengtek.

- Azt, amit eddig tettél, vagy azt, ami még mindig benned él? - kérdezte komoran Malazár.

- Nem tudom, mi maradt bennem, így nem tudom, mi szorul bocsánatra - mormolta Darhem.

- Még sok minden - mondta Malazár. - Még túl sok minden ahhoz, hogy gondolkodás nélkül tudjak megbocsátani.

- És mennyi gondolkodási idő kell neked, Uram? - kérdezte alázatosan, de egészen árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában Desil.

- Szólni fogok, ha elegendő - villant Malazár szeme a bátyjára, mire az lesütötte a szemét.

Malazár még egy darabig elgondolkodva méregette őket, aztán sarkon fordult.

- Hová mégy? - kérdezte Draco.

- A Kígyóveremhez - vetette hátra menet közben a férfi.

- Remélem, asszonyodnak nem esett baja! - kiáltott után Darhem.

- A ti érdeketekben én is - morogta maga elé Malazár.

Az emberek szélsebesen utat nyitottak előtte, tiszteletteljesen meghajoltak felé, de ő nem foglalkozott velük. Határozott léptekkel ment tovább.

Két gyerek állta el futva az útját, Matthew és az áldozatnak szánt kisfiú.

- Uram! - dadogta Matthew. - Köszönöm, hogy megmentetted az életemet!

Malazár csak biccentett, és folytatta volna az útját, de Matthew ismét elépattant.

- És bocsáss meg! Nem tudom, mi ütött belém, uram, hogy olyan kegyetlenül viselkedtem!

- Megbabonáztak. Nem te tehetsz róla.

- Akkor hát megbocsátasz? - kérdezte reménykedve a Matthew.

Malazár arcán végre átsuhant egy árnyalatnyi mosoly. Futólag rátette kezét a fiú vállára, és megszorította azt.

- Hát persze!

Matthew végre felszabadult mosollyal arrébb állt, de most a vékonyka kisfiú állta el a lovag útját.

- Mikor mehetünk haza? - kérdezte hatalmas szemeit ráfüggesztve.

Malazár végigmérte a csöpp teremtést, aki komolyan viszonozta pillantását.

- Még ma - mondta végül.

A fiúcska egy bólintással vette tudomásul a választ, utat engedett neki, de azért igyekezett a lovag nyomában maradni. Nem volt könnyű dolga, mert Malazár igencsak lendületes léptekkel haladt.

A börtönben a hangorkán nagyobb volt, mint előző alkalommal. A kis foglyok ugyan látni nem láttak semmit, de a Gonosz vérfagyasztó hangja eljutott hozzájuk is, és most rémületében az a gyermek is sírva fakadt, aki előtte még fásult közönybe süppedt. Most, hogy valaki lejött a lépcsőn, eszelős sikongatásokkal próbáltak minél távolabb menekülni a rácsoktól.

- Állj! - kiáltotta Malazár kezeit felemelve, és minden bizonnyal bűbájt is használt, hogy a gyermekek valóban elcsendesedtek.

- Vége van - folytatta az ifjú. - Mindjárt kinyitom a rácsokat, és amikor felmentek itt a lépcsőn, hazarepültök. Csak azok maradnak itt, akiknek nincs kihez menni, de azok sem a pincében, hanem rendesen, mint mások. Értettétek?

Senki nem válaszolt, csak imitt-amott hallatszott egy-egy szipogás.

Malazár intett az első rács felé, és az ajtó halk nyikordulással kinyílt. A gyerekek egy darabig csak bámulták, de eleinte nem hitték el, hogy a szabadulás útja nyitva áll. Aztán az egyik bátortalanul előre lépett. Óvatosan kimerészkedett, és nem történt semmi. Nekibátorodva iramodott a lépcső felé. Egy páran követték a példáját, aztán a többi is. A végén szinte egymást letaposva igyekeztek kifelé.

Ahogy kiürült az egyik cella, Malazár intett a következő felé, és így sorba nyitotta ki valamennyit. Utólag kiderült, hogy mindössze négyen maradtak a várban, mert nem volt hova menniük, a többiek rendben hazajutottak.

Amikor már egy gyermek sem maradt, csak akkor lépett a veremhez. Helga ott ült a földön, körülötte, rajta kígyók csúszkáltak, de úgy látszott, ez egyáltalán nem bántja a lányt, ellenkezőleg, mosolyogva simogatta egyik-másik fejét. Amikor az árnyékból észrevette, hogy Malazár a verem szélénél áll, felnézett.

- Így, ha megbarátkozol velük, egészen aranyos jószágok - mondta mosolyogva.

- Szeretnék én olyan isten teremtését látni, akit te nem látsz aranyosnak - válaszolt Malazár leguggolva. - Pontosabban nem szeretnék látni. De ők - intett a kígyók felé - ha nem is aranyosak, mindenesetre tiszteletreméltók. Kivívták legmélyebb nagyrabecsülésem.

- Nem tudom, mennyire értik, amit mondok - szólt Helga -, de mondd meg nekik, hogy

köszönöm!

- Köszönöm! - fordult a nagy kígyó felé Malazár. Most már maga is hallotta, hogy párszaszóul beszél. - És ő is köszöni - intett fejével Helga felé.

- A Kígyók Ura parancsolt, ész mi teljeszítettük - felelt a kígyó. - Nem jár érte kössssszönet.

- Ezt én döntöm el - mondta nyugodtan Malazár. - Hálából nem csak a Kígyók Ura leszek, hanem a Kígyók Barátja is. Ha kell, szárazsággal, ha kell, árvízzel fogom meghálálni a segítségeteket. És most adjátok ki őt!

A kígyók átrendeződtek, és hátborzongató lépcsőt alkottak saját testükkel. Helga óvatosan fellépkedett rajtuk, és amikor Malazár kezébe kapaszkodva végre felért, visszafordult, és meghajolt:

- Köszönöm, barátaim! - mondta mosolyogva. - Ég veletek!

- Ég veletek - búcsúzott Malazár is, és csak ő értette a pikkelyek gyors súrlódásának zajából, hogy a kígyók is elbúcsúznak tőlük.

Helga aggódva pillantgatott fel Malazár arcába. Az ifjú komor volt, rettenetesen komor.

Amint felértek az udvar szintjére, Malazár tétovázás nélkül ment fel tovább, a várfalra. Helga követte.

A fiatalember hosszan nézte a tájat, és csak nagyon sokára fordult vissza, hogy a várudvarra is vessen pillantást. Arca immár gyűlölködővé vált, csak nem lehetett pontosan tudni, hogy mit is gyűlöl annyira.

Helga végre halkan meg merte szólítani.

- Mire gondolsz most? - kérdezte.

Malazár nehezen szólalt meg.

- A történtekre. Mi másra?

- Győztél.

- Győztünk. A Szövetség győzött. Mellesleg te megmentetted az életemet, amikor Desil elvágta a torkom.

- Te meg az enyémet, amikor lelöktek a kígyók közé.

- Nem tudtam, hogy parancsolni tudok nekik - vonta meg a vállát Malazár. - És te honnan tudtad, hogy mi történik a nagyteremben?

- Én sem tudtam, hogy látok-hallok a földön át - vonta meg a vállát Malazárt utánozva a lány.

Malazár csak biccentve vette tudomásul a hallottakat. Még mindig a nagyterem felé meredt komoran. Helga követte a tekintetét.

- Gondolod, hogy kitisztította őket a Fény? - kérdezte.

- Igen. Bár maradt bennük így is éppen elég gonoszság.

- Lehet. A vérükben van.

- Hát ez az - fordult a lány felé lassan Malazár. Helgának feltűnt, mennyire sápadt most a fiatalember arca. - És ha az ő vérükben benne van, benne van az enyémben is.

- Ne mondj ilyet! - csattant fel Helga. - Ez ostobaság!

- Miért? - Malazár látszólag nyugodtan kérdezte ezt, de érződött rajta, hogy majd' szétrobban a visszafojtott feszültségtől.

- Mert az! Nem a véred dönti el, ki vagy!

- Nem? - Az ifjú hangjából most már egyértelműen kihallatszott a kezdődő dühöngés. - Nézd meg őket! Gonosz az apám, gonosz a fivérem, gonosz az unokaöcsém is! Miért én lennék a kivétel?

- Ők már régóta szövetségben álltak a pokolbéli hatalmakkal - próbált válaszolni Helga.

- Honnan tudhatom - folytatta Malazár ügyet sem vetve a lányra -, hogy nem tör-e belőlem is elő egy napon? Mitől lehetek biztos abban, hogy nem leszek olyan, mint ők?

- Malazár…!

- És ha még rosszabb is vagyok, mint ők? - morfondírozott Malazár egyre hevesebben. - Ha rosszra használnám a hatalmamat?

- Kérlek…!

- Honnan tudhatjuk, hogy nem őrült felelőtlenség volt-e rám bízni a Víz Erejét?! - kiáltotta kétségbeesetten a férfi. - Ki a megmondhatója, hogy nem fogom-e magammal rántani a Szövetséget is a sötétségbe?!

- Én! - kiáltotta Helga. Malazár végre kezdett rá figyelni, de ez még rosszabb volt.

- Te?! Te, aki magad is megvádoltál azzal, hogy gonosz vagyok?! - támadt a lányra Malazár.

- Én?! Mikor?

- Amikor megöltem Briant!!

Szikrázó szemekkel meredtek egymásra. Aztán Helga lassan, nyomatékosan fűzve a szavakat megszólalt:

- Én, Helga, a Föld Erejének Őrzője ígérem neked, hogy nem vesz rajtad erőt soha a gonosz, mert melletted állok, és távol tartom tőled.

- És ha a bennem lévő gonosz erősebb lesz? - suttogta Malazár kikarikásodott szemekkel.

Helga elmosolyodott, de mosolyában nem vidámság volt, hanem erő és fölény. Malazár pedig visszaemlékezett arra a hajdani tél elejei összeveszésükre, amikor Helga, a négy elem egyik őrzője legyőzte a másik hármat.

Igen. Az egyenlőek között Helga a legerősebb.

Ha ő vigyáz rá, nem tör rá a Sötét.

Ez a törékeny lány fog őrködni felette. És Malazár nem bánta. Inkább megkönnyebbültnek érezte magát, mintha súlyos terhet vettek volna le a válláról. És megkönnyebbülésében könny lepte el a szemét.

Már emlékezni sem tudott rá, mikor sírt utoljára. Nekik, Anguisoknak ez nem volt illő, hiszen a gyengeség jele. Most mégis olyan jó érzés töltötte el. Mintha a könnyekkel minden rossz is kimosódott volna belőle. Arcát kezébe temette, lassan térdre rogyott, széles vállait pedig egyre rázta a zokogás, aminek alig lehetett hangját hallani. Talán a könnyek a kétségeket is kimossák belőle. Talán fel sem kellene innen kelnie…

Egy örökkévalóság telt el, mire meg bírt nyugodni. Üresnek érezte magát, eltűntek belőle az érzések, de most nem is hiányoztak. Jó így.

Lassan fogta fel, hogy feje Helga ölében nyugszik, aki leült egy kiszögellésre, és egyik karjával könnyedén átölelte őt, a másik kezével pedig lágyan simogatta.

Jó így.

És mégsem maradhat.

Felemelte a fejét, hogy belenézhessen Helga szemébe. Helga komolyan viszonozta a pillantását, aztán kezével végigsimította a férfi arcát. Malazár érezte, miként tűnnek el az arcáról a könnyek nyomai.

- Menjünk - mondta a lány.

- Menjünk - felelte Malazár, aztán felállt, és határozott léptekkel lefelé indult.

*

- Így hát apám és bátyám Kígyóveremben maradt - fejezte be a beszámolóját Malazár. - Hatalmuk jócskán lecsökkent, és azt sem titkoltam, hogy ha nagyobbra tennének szert, a rájuk tett varázslat azonnal jelezné azt nekem. Amelin hatalmát azonban megnöveltük, így remélhetőleg nyugodtan nevelheti a fiát.

- És Draco? - vetette közbe Godrik.

- Őt elkísértük a királyhoz. Őfelsége illő módon fogadta másodunokaöccsét, és gondoskodik arról, hogy hasznos támasza legyen a trónnak.

- Tehát ezért jöttetek ilyen későn - jegyezte meg Rowena. - Nehezen haladhattatok hazafelé.

- Idén nagyon hamar jött a tél - fűzte hozzá az öreg.

- Nehezen haladtunk - hagyta helyben Malazár. - De végül ideértünk, és csak ez számít.

- Igaz - mosolygott rájuk Rowena. - Tényleg, mi lett a névtelen unokaöcséd sorsa?

- Megkeresztelték - somolygott az ifjú.

- Na és? - sürgette Rowena. - Mi lett a neve?

A fiatal lovag szinte szégyellősen fordult el, de Helga megszólalt helyette:

- Amelin szerint olyan férfi nevét kellett kapnia a kicsinek, aki felnőttkorában példaképe lehet. Szóval: Malazár lett!

Malazár erre már igazán elpirult, és ez, no meg az imént elhangzottak csengő kacagásra ingerelték a többieket.

Csak az öreg meredt maga elé, mikor a többiek már visszavonultak, és morogta elgondolkodva:

- Míg Helga mellette áll…

  - vége -