A férfi esendő volt és védtelen. Úgy hevert ott a börtönpince nyirkos padlóján, mint az odavetett rongycsomó. Teste tarkállott az elszenvedett ütésektől, a korbács okozta sebekből kifolyt vér csíkokban száradt rá a bőrére. Karjai természetellenes szögben álltak a testéhez képest, látszott, hogy a vállak kificamodtak, a kar több helyen eltört. Az ujjakról hiányzott a köröm, és a bal fül helyén is csak alvadt vércsomót lehetett találni. Haját, szakállát foltokban tépték ki, első fogai hiányoztak.

A férfi, ha akarta volna, akkor sem tudta volna kinyitni a megmaradt jobb szemét, legfeljebb egészen résnyire, mert szivárványszínű szemhéja annyira bedagadt, hogy szinte teljesen eltakarta. De a férfi nem akarta. Most semmit sem akart. A lét és a nemlét között lebegett. Hagymázas lázálmai nem hagytak neki nyugtot, a pihenés helyett szenvedett.

A vérfagyasztó női sikoltás azonban még ezen a ködön is keresztülhatolt.

- Helga… - formálta cserepes ajka hangtalanul a nevet. Megborzongott a láztól, de emlékezett.

Két napja volt - vagy talán egy évezrede…?

*

Két napja a két lovas egymás mögött baktatott az erdőben. Az elöl haladó nagydarab, fekete fickó volt, a mögötte levő vörös hajú, apró termetű suhanc. A suhanc hátra-hátrafordult, aggodalmasan kémlelt körbe, de nem látott semmit.

- Leráztuk őket - mondta neki a nagydarab, aki úgy látszik, észrevette a kis vörös idegességét.

- Csöppet sem vagyok biztos benne - mondta amaz. - Ezek nagyon dühösek voltak, Malazár.

A Malazárnak nevezett férfi elmosolyodott a bajsza alatt, de úgy fordult, hogy a mögötte jövő ne lássa.

- Dühösek voltak, vagy sem, leráztuk őket - mondta. - Ne aggódj már annyit, Helga!

A lány - mert a vörös valójában az volt - ingerülten kifakadt:

- Ezt mondtad a múltkor is, aztán kiderült, hogy a szomszéd faluban várt minket az ifjú hölgy teljes rokonsága - felfegyverezve.

- De azt is megúsztuk, nem?

- Éppen hogy! - fújtatott a lány. - Unom már, hogy minden faluból, városból futva kell menekülnünk, mert te nem bírsz magadnak parancsolni!

- Nem minden faluból.

- A legtöbből! - csattant fel Helga. - Ha meglátsz egy szoknyát, nem bírsz magaddal!

- Na és? Nem vagyok szerzetes - vont vállat a férfi.

- De a te kangörcsöd miatt nekem is menekülnöm kell! - támadt rá a lány.

Malazár ismét elvigyorodott, és ismét vigyázott, hogy a lány ne lássa meg, de a hangja elárulta.

- Ugyan már, ne panaszkodj! Egy kis futás neked sem árt…

- Malazár…!

- Igen? - kérdezett rá hátrafordulva a férfi, miután nem győzte kivárni, hogy Helga rátérjen a lényegre. De a lány nem őt nézte. Megállította a lovát, és valahova előre figyelt. Malazár csodálkozva kérdezte: - Mi baj van?

- Nem érzed? - kérdezte a lány magasra emelt fejjel. - Füstszag.

Malazár beleszimatolt a levegőbe.

- Nem érzek semmit - rázta meg a fejét.

- Pedig füstszag van - jelentette ki a lány. - És ez a zaj…

- Miféle zaj?

- Ropogás - mondta Helga némi hallgatózás után. - Erdőtűz van.

Malazár kissé hitetlenkedő arcot vágott, majd leszállt a lováról és felmászott a mellette álló magas fára, amilyen magasra csak bírt.

- Nos? - faggatta Helga felfelé kiabálva.

- Tényleg tűz - mondta Malazár. - Ez az egész erdőcske nem túl nagy, de ott, előttünk ég. És mögötte…

- Mi van mögötte?

- Nem tudom. Meg-megcsillan valami. Mintha fém lenne.

- Kard?

- Nem is egy. Az ördögbe…

- Mi baj van?

- A hátunk mögött is felgyújtották az erdőt.

- Malazár! Biztos, hogy parasztlány volt, akivel rajtakaptak?

- Hm… Azt hiszem, nem.

- Gondolhattam volna!

- És izé…

- Mi van még?

- Azt hiszem, nem árt, ha nyugatra kanyarodunk.

- Miért?

- Már ha nem akarunk pecsenyévé sülni, vagy felkoncolódni.

- Nyugatra mocsár van, nem?

- Mindjárt lenn vagyok!

- Malazár! Ha most megmenekülünk, utána a saját kezemmel foglak megfojtani!

Malazár villámgyorsan leért. Egy ugrással a lova nyergében termett, utána nyugatra fordította Sebes fejét.

- Halaszd későbbre a gyilkos hajlamaid kielégítését - ösztökélte a lány lovát is. - Szükséged lesz rám a mocsárnál.

Helga már válaszra nyitotta volna a száját, de egy szélhullám feléjük sodorta a füst szagát, sőt, magát a füstöt is. Immáron nyilvánvalóvá vált, hogy nincs vesztegetni való idejük. Szorosan a lovuk nyakára simultak, hogy a fák ágait kivédjék, és olyan gyors ütemre bíztatták táltosaikat, amilyet a derék jószágok csak bírtak a sűrű aljnövényzetben.

Az erdőcskében nem sok állat élt, ám azok most mind menekülőre fogták a dolgot. Arra mentek, amerre a két lovas, nyugatra.

A füst egyre gyorsabban terjedt. Gyorsabban, mint ahogy ők haladtak.

- Malazár! - kiáltott előre a lány. - Csinálj esőt!

- Még nem! - üvöltött vissza a férfi.

- Elpusztul minden!

- Később!

A füst egyre fojtogatóbb lett. Már tisztán hallották az égő fák roppanásait, a tűz bömbölését. Helga még mindig aggódott az állatokért, de már nem szólt. A füst csípte a szemét, köhögésre ingerelte. Már csak félvakon követte Malazárt - szerencséjére Villám, a lova magától is tudta, mi a teendője.

Hirtelen torpantak meg. Malazár már leszállt, és gyorsan lesegítette Helgát is. A lány kezébe nyomta Sebes kantárszárát, majd közelebb lépett az erdőhöz. Fejét lehajtotta, szemét lehunyta, mélyeket lélegzett.

Helga figyelt. Nézte Malazár hátát, széles vállát, erős karjait, amelyeket ernyedten maga mellett tartott. Látszólag nem történt semmi, de Helga érezte, hogy elkezd áramlani Malazár körül valami megfoghatatlan, ami egyszerre csodálatos és szörnyű is. Megérezték a lovak is, mert nyugtalankodni kezdtek. Helgának minden ügyességére szüksége volt, hogy le bírja csillapítani őket, mert mágiát nem használt. A mágia most Malazárnak kellett.

A láthatatlan dolog egyre sűrűbb lett Malazár körül, szinte tapintható. A férfi lassan felemelte a karjait, két kezét az ég felé tárta, majd felemelte a fejét is, és fokozatosan hátrahajtotta. Arca gyönyörű lett, ahogy átadta magát a mágiának, amelyet magába kebelezett, és uralma alá hajtott. Ő lett a Víz, az élet hordozója, a megtartója - és most a megmentője is. Mire hangos sóhajjal kifújta a tüdejében visszatartott levegőt, és kinyitotta a szemét, az eső nagy, sűrű cseppekben zuhogni kezdett.

Pillanatok alatt bőrig áztatta őket, és valamivel hosszabb idő után eloltotta a tüzet is.

Malazár mosolyogva fordult Helga felé.

- Mehetünk - mondta, és elvette a lánytól a lova kantárját.

Helga kissé megkésve csatlakozott hozzá. Eddig ugyanis elbűvölve bámulta Malazárt. A férfi ereje, szépsége megbabonázta.

A járhatatlan út azonban hamarosan rákényszerítette, hogy odafigyeljen. A mocsarat ügyes ember átlábalhatta, de a lovak menthetetlenül elsüllyedtek volna, ha Helga nem csalogatja fel a mocsár aljából a földet, nem erősíti meg a zsombékokat, és Malazár nem tereli el útjukból a vizet.

Hosszú-hosszú órákon keresztül mentek, mire a mocsárnak végre vége szakadt. Helga halálosan fáradtan rogyott le a földre - olyan földre, amely úgy maradt száraz, hogy ehhez se a lánynak, se a férfinak semmiféle varázslatot nem kellett használnia. Malazár azonban felrángatta.

- Gyere! - mondta. - Nem messze van tőlünk az erdő. Jobban szeretném, ha el tudnánk rejtőzni a kíváncsi szemek elől.

- Ne aggódj - mondta meggyötört hangon a lány. - Senki nem követ bennünket.

- Ezt mintha már hallottam volna ma.

- Igen. Te mondtad nekem, mikor ránk gyújtották azt a kis erdőt. De most tényleg senki nem követ.

Malazár egy kicsit befelé figyelt, aztán felemelte a fejét.

- Tényleg nem. De azért mégiscsak jobb lenne eljutnunk addig az erdőig. Egy patak is folyik ott.

- Víz itt is van - vonta meg a vállát a lány, de azért engedelmesen felkászálódott a lovára.

- Mocsárvíz. Inkább hagyjuk - fintorgott Malazár, azzal ő is nyeregbe szállt.

A lovak is fáradtak voltak, ezért lépésben haladtak. Helga egy darabig fásultan méregette az előttük elterülő hatalmas erdőt, de egy idő után egyre jobban összehúzta a szemöldökét.

- Malazár - bökte ki. - Tudod te, miféle erdő ez?

- A Setét Rengeteg - válaszolta a férfi közömbösen.

- És te ide akarsz bemenni pihenni?

- Csak a szélébe.

- Nem tetszik ez nekem…

- Ne legyél ennyire gyáva! - feddte meg a férfi. - A veszélyes dolgok az erdő belsejében rejtőznek, mi meg azért egy-két dologtól meg tudjuk magunkat védeni. De nem megyünk be a belsejébe. A szélén fogunk haladni egy-két napot. Kissé eltértünk az eredeti útiránytól.

- Hála neked - fakadt ki a lány.

- Hála nekem - hagyta helyben Malazár. Szemmel láthatóan nem volt túlzott lelkiismeret furdalása, hogy ilyen kínos helyzetbe kerültek miatta.

Helgának viszont annál kevésbé tetszett a dolog. Amint végre beértek az erdőbe, és egy kis folyó mellett letáboroztak, ismét szóba hozta a témát.

- Malazár! - kezdte. - Ez így nem mehet tovább.

- Micsoda? - vágott értetlen képet a férfi.

- Hát… ez! Én nem akarok többé menekülni egy faluból sem.

Malazár arcán felhő futott át.

- Jó, legközelebb körültekintőbb leszek.

- Nem - mondta határozottan a lány. - Fejezd be a kujonkodást.

Malazár most már valóban komor képet vágott.

- Nem kujonkodok.

- Hát minek neveznéd ezt, hogy futsz minden szoknya után?

- Természetes dolognak. - És hogy Helga megvetően ciccentett egyet, fensőbbséges arcot vágva folytatta. - Nem tudom, mi bajod van. Férfi vagyok, szeretem a nőket. Ők is szeretnek engem. Nem fogom a természetem megtagadni miattad.

- Hallottál már olyanról, hogy "önuralom"? - kérdezte gúnyosan a lány.

- Mondtam már, nem vagyok szerzetes - válaszolt mogorván Malazár.

- És az nem zavar, hogy engem kínos helyzetbe hozol?

- Egy-két hirtelen távozás még nem lehet kínos helyzet.

- Hát pedig nekem az!

- Kibírod - jelentette ki a férfi. - Nem én kértem, hogy velem legyél, de ha már itt lógsz a nyakamon, akkor alkalmazkodj hozzám.

Helga levegő után kapkodott.

- Lógok a nyakadon? Hogy én lógok a nyakadon?

- Igen - felelte Malazár mogorván anélkül, hogy a lányra nézett volna.

Helga egy darabig nézte a férfit, mintegy fixírozta, hogy nézzen rá, de hiába.

- Malazár! - mondta neki végül. - Mardekár grófja, az Anguis nemzetség tagja, a Serpens nemzetség alapítója!

Malazár végre felnézett az ünnepélyes hangra. Helga csak erre várt.

- Ha még egyszer meglátlak egy nőcskével hemperegni, kikaparom a szemed! - sziszegte a férfi arcába villámló szemekkel.

Malazár meglepődött egy pillanatra, de gyorsan erőt vett magán.

- Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok - jelentette ki hűvösen.

- Igenis van közöm. A társad vagyok.

- Ebben nem vagy a társam - mondta Malazár gúnyosan.

- Dehogynem. A feleséged leszek.

- Micsoda? - hápogott a meglepetéstől a férfi.

- Ne tegyél úgy, mintha ez újdonság lenne számodra - intette le a lány fölényes nyugalommal. - Ezt régóta tudjuk, te is, meg én is. Éppen ezért elegem van abból, hogy mindig más nők után kajtatsz. Tudod, ez fáj.

- Hogy mi? - dadogott Malazár még mindig.

- Ha kicsit is számítok neked, ne okozz fájdalmat nekem - feddte meg a lány a világ legtermészetesebb hangján.

- Ha számítasz nekem? - visszhangozta a férfi. - Ki mondta, hogy számítasz nekem? Honnan veszed ezt az eszement badarságot?

Úgy tűnt, mintha a lány lenézett volna a férfira.

- Nem vagyok vak - mondta nyugodtan. - Tudom, mit jelentek neked.

- Koloncot! - mordult fel Malazár. - Nyűgöt!

- Azért védtél meg Briantől? - húzta el gúnyosan a száját a lány. - Meg apádnál a kígyóktól? Na és nem te adtad nekem az életerődet, amikor azt hitted, meghalok?

Malazár érezte, hogy elvörösödik.

- A társam vagy. Felelősséggel tartozom érted - motyogta.

- Hát persze.

- Mi az, hogy "hát persze"? - dühödött fel Malazár. - Igenis vedd tudomásul, hogy felelősséget érzek irántad. De egyebet semmit!

- Azt akarod mondani, hogy nem szeretsz? - kezdett Helga is dühös lenni. - Hogy nem vagyok kedves a szívednek?

- Mértékkel - visszakozott kissé Malazár. - Szeretlek… mint a kishúgomat!

- Mint a kishúgodat?! Akkor miért nézel időnként úgy rám?

- Hogyan?

- Hát… úgy!

- Hogy "úgy"?

- Úgy… mint azokra a nőkre, akiket elcsábítasz! - bökte ki végül Helga egy szuszra.

Malazár fölényesen felnevetett.

- Na nézd, miből lesz a cserebogár! Csak nem nőnek képzeled magad? Kislány vagy te még ehhez!

Helga arca eddig úgy tűnt, már nem is lehetne pirosabb, de most hirtelen elsápadt. Még a szemét is behunyta egy pillanatra. Utána lassú, kényelmes mozdulatokkal felállt, nyújtózkodott egyet, mint egy macska, majd a világ legtermészetesebb módján meztelenre vetkőzött. Malazár csak bámulta - nem sok híja volt, hogy a száját is nyitva nem felejtette. Ám amikor Helga egy mozdulattal kiszedte a pántlikáját, és hosszú, dús, vörös hajzuhataga kígyózva borította be karcsú, formás testét, Malazárnak nem csak leesett az álla, de még levegőt is elfelejtett venni.

- Mit csinálsz? - préselte ki magából végül nagy erőfeszítéssel.

- Fürödni megyek - villantotta felé a szemét a lány.

- Most? - nyögte Malazár.

- Most hát - nézett végig rajta kissé összevont szemöldökkel Helga.

- De így…?

- Mi bajod van? - fordult felé a lány. Előnyösebben már nem is mutathatta volna meg teljesen női mivoltát.

- Még soha nem vetkőztél le előttem - nyelt egyet nehézkesen Malazár.

- Na és?

- Most sem kellett volna…

- És miért nem? - villantotta elő szemét Helga sűrű szempillái árnyékából. - Hiszen csak kislány vagyok, te pedig a szerető bátyám.

- Helga! - mordult fel a férfi. - A tűzzel játszol!

- Én? Dehogy! A vízzel… - mosolyodott el a lány, azzal belegázolt a folyóba. Vizet locsolt magára, utána belemerült. Úszott néhány karcsapást, aztán lebukott. Olyan hosszan maradt a víz alatt, hogy Malazár már nyugtalankodni kezdett. A férfi ugyanis minden erőfeszítése ellenére képtelen volt másfelé figyelni.

Nő lett Helgából. De még milyen nő! Eddig nem is tűnt fel neki, a legény-ruha eltakarta előle az alakját, de most, hogy természetes valójában látta…! Huh! Nem árt észen lennie, mert ebből még baj lehet. Nagy baj lehet…

Ám úgy tűnt, hiába beszél magának. Ahogy végre felbukkant a lány, továbbra sem bírta levenni a szemét róla. Hát még amikor pár perces úszás után kifelé indult! A napfény megcsillant nedves testén, haját pedig hátrasimította. Ahogy nézte őt a vízben, ahogy Helga a hajához emelte a kezét, arcát a nap felé fordította, kecses, lassú mozdulatokkal lépkedett kifelé, Malazár érezte, hogy komoly veszélyben van. Amikor pedig Helga a tekintetét az övébe fúrta, ez az érzés még inkább felerősödött.

Helga pedig nem állt meg a ruháinál, letérdelt Malazár előtt.

- A vízzel lehet játszanom? - kérdezte, és a szeme, a cirmokkal tarkított zöld szeme úgy csillogott, hogy Malazár kis híján elveszett benne.

- Vigyázz - mormolta rekedten. - Van egy pont, ahonnan már nem lehet visszatáncolni.

- Nem táncolni akarok - súgta Helga, és ajkával megkereste a férfi száját.

Mi tagadás, ügyetlen volt ez a csók, alig több egy puszinál, Malazárt mégis eddig soha nem tapasztalt melegség járta át tőle. Megragadta a lány csípőjét, szája pedig átvette az irányítást. Maradék józan esze még óvatosságra intette, de Helga engedelmesen szétnyíló ajka elsöpört Malazárban minden józan gondolatot. Hamarosan a férfi is megszabadult minden ruhájától, és meztelen testük összegabalyodott a tűz mellett.

De Helga még valóban nagyon fiatal volt, olyan, akinek a teste már igazi női test, de a lelke még nem készült fel arra, hogy beavatott nő legyen. Feltüzelte Malazár vágya és férfiúi ereje, de egyben meg is ijesztette, és amikor érezte, hogy immáron valóban komolyra fordul a helyzet, ijedtsége rémületté változott. Menekülni igyekezett. Csakhogy Malazár már túl volt azon, hogy egyszerűen elengedje, azt tette, amit a legtöbb férfi tett volna a helyében; folytatta, amit elkezdett.

- Ne! - szakadt ki a lányból. - Kérlek, ne!

Rimánkodása nagy sokára elhatolt a férfi tudatáig.

- Mi a baj? - kérdezte Malazár.

- Nem akarom…

- De hiszen te kezdted!

- Nem akarom…!

Malazár a fogát csikorgatta.

- Mondtam, hogy egy ponton túl már nem lehet visszatáncolni!

- Kérlek…

Malazár arcáról lesírt, hogy ádáz küzdelmet folytat benne a vágy és a szánalom. Egy darabig úgy tűnt, hogy győz a vágy, de a következő pillanatban mégis legördült a lányról.

- Malazár…

A férfi arcán megfeszült az összes izom, ahogy uralkodni próbált magán. Végül felpattant.

- Malazár…

- Ne szólj hozzám! - szűrte a szavakat összeszorított fogain keresztül.

Helga a szájára szorította a kezét, hogy elfojtsa feltörő zokogását. Malazár megrázta a fejét, de nem fordult hátra. Belevetette magát a folyóba.

Ilyenkor, a vénasszonyok nyarán már nem volt akkora hőség, mint nyáron, hűvösebb volt a folyó is, azért maradt benne az előbb Helga olyan rövid ideig. De Malazár nem fázott. Úgy érezte, kell ez a hideg, hogy lehűtse felforrósodott vérét, kiszellőztesse buja gondolatokkal teli agyát. Erőteljes karcsapásokkal úszott szemben az árral, hogy levezesse felgyülemlett fölös energiáját, majd vissza. Jó idő eltelt, mire végre elérte a kellő hatást, ekkorra azonban már annyira elfáradt, hogy szinte nehezére esett kilépni is a vízből. Kissé lihegve ment oda a tűzhöz. Nem törődött azzal, hogy anyaszült meztelen, ráérősen szárítkozott, és egy pillantást sem vetett Helgára.

- Malazár…

A férfi nem szólt, gőgösen feltartotta a fejét.

- Bocsáss meg…

Malazár még hosszan hallgatott, mielőtt válaszolt volna.

- Innentől nem tűrök semmilyen beleszólást a dolgaimba - mondta végül.

Helga nem szólt.

Malazár végül megunta a dolgot, és gőgösségéből semmit sem engedve ránézett a lányra. Elrémült attól, amit látott. Helga annyira sápadt volt, hogy a kisírt szeme szinte világított. Tompán meredt a tűzbe, karjait a hasára szorította, és összegörnyedve kissé előre-hátra hintázott.

- Mi bajod van? - kérdezte aggódva Malazár.

Helga csak egy futó pillantást vetett rá, de utána riadtan kapta el a tekintetét.

- Most gyűlölsz… - rebegte halkan.

Malazár erővel lobbantotta fel ismét a dühét, hogy száműzze magából a szánalmat, ami feltámadt benne a lány iránt. Felkapta a ruháit, öltözködni kezdett.

- Nem gyűlöllek - vetette oda végül. - De most talán te magad is belátod, hogy kislány vagy még.

Lopva Helgára pillantott. A lány ugyanúgy hintázott, mint az előbb, de most behunyt szeméből megállíthatatlanul peregtek a könnyek.

Az ördögbe… Az előbbi helyzet ocsmány volt ugyan, de annyira nem, hogy ennyire szenvednie kelljen tőle ennek a lánynak. Végtére is… csak kislány… Egy frászt kislány! De még nem is felnőtt nő… Az ördög vinné el a világ összes asszonyát, akár soha többé ne lássa őket, csak ez az egy ne sírjon már!

- Jól van, na! - kuporodott a lány mellé. Sután átölelte a vállát. - Ne sírj! Nincs már semmi baj.

- Dehogynem! - zokogott Helga. - Azt akartam, hogy az enyém legyél. Csak az enyém! Erre… elveszítettelek…

- Dehogy veszítettél - csitította kissé ügyetlenül a férfi. - Hiszen látod, itt vagyok.

- Amíg meg nem látsz egy szoknyát. És most már nem szólhatok egy szót sem, hiszen én nem tudlak… Én képtelen vagyok rá…

- Most még - simogatta meg a lány fejét Malazár. - Majd felnősz. Meglátod.

- Akkor… - kapta fel a fejét, és nézett rá reménykedve Helga, - nem veszítettelek el? Az enyém maradsz?

- Hogy érted ezt? - kérdezte gyanakodva Malazár.

- Hát… úgy! Megvársz?

- Mármint, hogy addig senkivel sem…?

Helga lelkesen, nagyra nyitott szemekkel bólogatott.

- Ezt… azért nem ígérem - morogta halkan Malazár.