A Setét Erdőnek még a szélén sem volt ajánlatos mágiát használni, de Malazár úgy döntött, mindkettőjükre ráfér az egész éjjeli pihenés, hát bűvkört húzott maguk köré, azon belül aludtak mindketten - no meg a lovak.

Malazár a történtek után nem feküdt Helga mellé, ahogy azelőtt. A lány egy szó nélkül vette tudomásul az új helyzetet, csak gyorsan becsukta a szemét, mintha azonnal elnyomta volna az álom, és nem sokkal később valóban el is aludt. Malazár azonban hosszan elnézte a tűz egyre halványodó fényénél őt, és bár nem állt szándékában őrködni, akár azt is vállalhatta volna, mert minden erőlködése ellenére gondolatai hajnalig ébren tartották.

Ennek ellenére reggel ugyanolyan hamar pattant fel a szeme, mint máskor, és szokás szerint ő ébresztette fel Helgát. Látszólag minden ugyanúgy működött, mint máskor, de valami mégis megváltozott. Eddigi bizalmas, civódó-évődő, szoros, de csak testvéri kapcsolatuk egyszer s mindenkorra eltűnt, helyét átvette valami ennél sokkal mélyebb érzésből fakadó, ám szinte zavarba ejtően távolságtartó viszony. Maguk sem tudták, hogy ez jó-e, vagy rossz, csak annyit tudtak, hogy az érzéseik megváltoztak, de nevet adni ezeknek az érzelmeknek még nem tudtak, vagy nem akartak.

A dolog mindenesetre azt eredményezte, hogy alig szóltak egymáshoz, amit pedig mégis, azt a szinte kínos udvariasság jellemezte.

A Setét Erdő eddig - nyugtalanító hírével ellentétben - nem próbált ártani nekik, bár Malazár reggel a nyomokból látta, hogy a bűvkör néhány olyan nem kívánatos látogatót is távol tartott, akiket eddigi ismeretei alapján nemigen tudott volna hova tenni, pedig a férfi kitűnő vadász és nyomolvasó hírében állt. Mivel meglehetősen erőt próbáló feladatnak néztek elébe, Malazár nem is óhajtott közelebbi ismeretségbe keveredni a Setét Rengeteg különös lakóival. Ezért a továbbiakban is az erdő legszélén haladtak, annyira, hogy a fák még eltakarják őket a mezőről esetleg idekíváncsiskodó szemek elől, de azért a belsejébe sem mentek

Malazár meg sem próbált vadászni. Nem csak azért, mert Helga mindig rossz szemmel nézte az ilyesmit, hanem azért is, mert nem tartotta ajánlatosnak nagyon bemerészkedni az erdőbe. Ki tudja, nem a zsákmányból válna-e vadász? Így hát a pihenőknél azt szedték elő, amit magukkal hoztak, még arról a bokorról sem szedtek málnát, ami ebédjük elköltése közben mellettük állt.

Délután közepe felé járhatott az idő, amikor Helga azt mondta:

- Mintha nem észak felé tartanánk.

- Dehogynem - csodálkozott rá Malazár. A napot ugyan ritkán látták, mert bármennyire is az erdő szélén igyekeztek haladni, a fölöttük összeboruló ágak így is túl sűrűnek bizonyultak ahhoz, semhogy csak úgy egyszerűen átláttak volna rajtuk, de azért nem először haladtak át sűrű erdőn. Malazár sértőnek tartotta a feltételezést, hogy esetleg eltértek volna az útiránytól.

- Talán azt gondolod, hogy nem tudok tájékozódni?

- Nem! Dehogy…

Helga nem akarta megbántani Malazárt, azonban továbbra is úgy érezte, hogy igenis nyugat felé haladnak. Az erdő belseje felé. Sőt, egyre inkább a belseje felé! A nyugtalanság mind jobban elhatalmasodott rajta. Hogy erőt vegyen magán, inkább beszélgetni kezdett.

- Malazár! Tulajdonképpen miért is rendelt bennünket a Mester ahhoz a vulkánhoz?

- Te is ott voltál, amikor elmondta - vetette hátra Malazár.

- Jó, csak… Hallani szeretném még egyszer.

- Minek?

- Hogy… biztos jól értettem-e mindent.

- A Mester majd elmagyarázza, ha odaérünk.

- Malazár - sóhajtott a lány. - Kérlek…

Malazár még egy darabig hallgatott. Ő is érezte, hogy valami nincs rendben, de nem tudta, hogy ez a tegnap történtek, vagy egyéb okok miatt van-e így. Úgy döntött, figyelni fog, és hogy kiszűrje az egyik lehetőséget, beszélni kezdett.

- Nos, a Mester azt mondta, hogy varázstudományunkban eljutottunk arra a szintre, hogy továbblépjünk. Eddig szinte csak ösztönösen birtokoltuk az elemek erejét, de most már tudatosan tudjuk befogadni, átengedni magunkat, ha kell, és irányítani is, ha a szükség úgy hozza. Azért kell a vulkánhoz mennünk, mert ott köthetjük meg a magasabb szintű szövetségünket az elemekkel és egymással.

- Egy vulkánnál mindannyian? - vetette közbe Helga.

Malazárban egyre erősödött a baljóslatú előérzet, de igyekezett nem tudomást venni róla.

- Én még soha nem jártam ott, de a Mester azt mondta, hogy az egy ősrégi hely, amely magába sűríti az elemek mágiáját. A tengerparton áll az a működő vulkán, ahová igyekszünk. Mert neked és Hedvignek bárhol jó szinte, de nekem víz, Godriknak pedig tűz kell.

- Godriknak be kell mennie a vulkánba?

- Azt hiszem, igen - nézett óvatosan körbe Malazár. Nem látott semmi gyanúsat, de mintha sűrűbben állnának a fák, és mintha nagyobb homály lenne, mint az indokolt…

- De a vulkán mégsem tisztán tűz - vetette ellen a lány. - Ez veszélyes.

- Veled megy be - mondta Malazár mintegy odavetve. - A tűzig te fogod óvni őt.

- Utána pedig ő engem?

Malazár egy pillanatra elfeledte az aggodalmait, hátrafordulva végigmérte a lányt.

- Miért? Kell neked védelem a tűz ellen? - kérdezte kíváncsian.

Helga kissé elgondolkodott.

- Azt hiszem, nem - mondta végül kissé elpirulva, maga sem tudta, miért.

- Na látod - vetette oda Malazár.

Pár pillanatig csöndben haladtak tovább, aztán a férfi megállította a lovát.

- Nézd meg a fák oldalát - mondta, és közelebb is lépett az egyikhez. - Itt mohás. Erre van észak. Erre megyünk.

- És mégis nyugat felé haladunk - fejezte be a gondolatmenetet Helga halkan.

- Magam is úgy érzem - vonta össze a szemöldökét Malazár.

Összenéztek. Gondolkodtak.

- Azt hiszem - szólalt meg végül Malazár, - hogy el kellene fordulnunk jobbra, mintha kelet felé mennénk. Ha csak képzelődünk, kiérünk az erdőből. Ha mégsem, akkor így észak felé haladnánk tovább.

- Megpróbálhatjuk - felelte Helga vontatottan. - De attól tartok, elkéstünk.

- Elkéstünk? Miről?

- Ez a Setét Rengeteg, Malazár. Már elkapott bennünket. Próbálhatunk bármerre indulni, akkor is oda fogunk jutni, ahova ő akarja.

- Ördögöt! - fakadt ki Malazár haragosan. - Elvégre nem kisgyerekek vagyunk, akikkel tehet, amit akar!

- Kicsoda? - kérdezte Helga, és ezzel kizökkentette Malazárt a gondolatmenetéből.

- Ki kicsoda?

- Hát az, aki azt hiszi, hogy tehet velünk, amit akar.

- Nem tudom - válaszolta kissé meghökkenve Malazár. - A Setét Rengeteg.

- De a Setét Rengeteg attól setét, mert a benne lakók lelke sötét. Maga az erdő nem akarhat ártani nekünk.

- Dehogynem. Nem érzed a fákból felénk áradó rosszindulatot?

- Nem. Rabigában vannak, azt érzem. Meg a felettük uralkodó valami rosszindulatát.

- Ha engedelmeskednek annak a valaminek, teljesen mindegy, hogy ők a rosszindulatúak, vagy az, ami uralkodik felettük - vonta meg a vállát Malazár.

- Meglehet - felelte Helga, és ő is jobbra irányította a lovát, mint Malazár.

Mintha megszédültek volna. Vagy a fák keringtek volna. De pár lépés után Helga ismét érezte, hogy nem kelet, nem is észak, hanem nyugat felé haladnak.

- Malazár… - szólt előre bizonytalanul.

- Igen, én is érzem - mordult hátra a férfi.

Ismét jobbra fordította a lovát, és ismét jött az a szédülés.

Malazár leszállt, kantárszáron fogta a lovát, és ismét elindult arra, amerre északot sejtette. Most egyikük sem érezte a szédülést. Ám mielőtt megkönnyebbülhettek volna, a növényzet lett egyre sűrűbb, annyira sűrű, hogy már nem is mehettek tovább, csak úgy, hogy Malazár előhúzta a kardját, és azzal vágott utat maguknak. De mintha a levágott ágak helyébe azonnal újabbak nőttek volna, a haladás egyre nehezebb lett, míg végül a fák mintha összenőttek volna, és élő falként zárták volna el előlük a továbbhaladás útját. A sejtett észak felé nem mehettek. A sejtett kelet felé sem. És már csak szinte kíváncsiságból nézték meg, hogy dél felé sem.

Egyedül nyugat felé állt rendelkezésükre ösvény.

Amerre nem akartak menni.

- Hoppanáljunk innen, Malazár - mondta nyugtalanul Helga.

- A lovakat itt kellene akkor hagynunk - felelte a férfi, és a lány tudta, hogy Malazár soha nem hagyná itt a lovát, még akkor sem, ha ezzel életveszélybe sodorná magát.

- Akkor mit tegyünk?

Malazár egy ideig összevont szemöldökkel nézett nyugat felé. Furcsán, szinte vibrálóan éles volt arrafelé a fény. Nyugtalanító. Minden más irányban azonban sötét volt, fojtogatóan sűrű és sötét.

Malazár vett egy mély lélegzetet, megigazította az íját a hátán, és felült Sebes nyergébe.

- Elfogadjuk a szívélyes invitálást - mondta. - Egyebet úgysem tehetünk.

- De Malazár… - ellenkezett volna Helga, de Malazár szigorú pillantással belefojtotta a szót.

- Nem! - rivallt a lányra.

Helga döbbenten meredt rá, Malazár pedig lassan, szinte tagoltan folytatta:

- Mindent megpróbáltunk, de semmi többet nem tehetünk.

Helga hirtelen megértette. Nincsenek egyedül…

- Azt hiszem, igazad van - mondta, és maga is felült a lova nyergébe. - Menjünk.

Így, hogy önként indultak arra, amerre eredetileg nem akartak menni, szinte szétnyíltak előttük a fák, bokrok, és akadálytalanul haladhattak. Szemük ugyan óvatosan cikázott jobbra-balra, de látszólag határozottan léptettek, és nem néztek hátra.

Jó órai lovaglás után az ösvény egy tisztásba torkollott, a tisztáson pedig egy fából, kőből épült kunyhó állt. Ahogy közelebb értek, kivágódott a kunyhó ajtaja, és három alacsony, emberszerű alak jött ki rajta. Koboldok.

Kettő a lovakhoz sietett, a harmadik lecövekelt az ajtó előtt.

- Üdvözöllek - mondta. - Tamira úrnő már vár benneteket.

- Üdvözöllek én is - köszönt vissza Malazár, miközben leszállt a lováról. - Honnan tudta úrnőd, hogy jövünk?

- Az ő birtokán jártok - vigyorodott el a kobold minden vidámság nélkül, míg társai hátravezették a lovakat. - Az úrnő előtt semmi sincs rejtve, ami a birtokán történik.

- Értem - felelte Malazár. - Akkor hát vezess úrnőd elé, kérlek.

A kobold elindult előttük. A kunyhó csak kívülről tűnt kunyhónak, belül tágas és fényűző palota volt. Helgának olyan érzése támadt, mintha már járt volna itt. A termek, a lépcsők, a díszek… Hol látta ezeket?

Szerette volna a gondolatait megosztani Malazárral, de a férfi beszélgetésbe próbált elegyedni a kobolddal, nem figyelt rá. Ám amikor beléptek a fényűző márványterembe, Malazár is alig észrevehetően, de meghökkent, és Helgára pillantott. Ahogy összenéztek, tudták, mindkettőjük agyán ugyanaz a gondolat futott át: ez a palota olyan, mint a hajdani sötét varázsló, Mahrun belső vára volt. Az a vár elpusztult sötét gazdájával együtt - ők pusztították el. Ez azonban itt áll.

Ki lehet az a Tamira? És mit akarhat tőlük? Lehet, hogy nemcsak a lakhelye hasonló Mahrunéhoz, hanem a lelke is. Nem árt az óvatosság.

Miközben ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak át az agyukon, már meg is pillantották Tamirát. Fiatal, döbbenetesen szép, vörös hajú nő állt a terem közepén, kecsesen támaszkodva egy támlás székre. Volt benne valami, ami Helgát azonnal taszította, Malazárt pedig vonzotta; zöld szeme rideg, számító intelligenciát, félig szétnyílt ajka pedig határtalan érzékiséget sugárzott. Még az öltözéke is ezt a kettősséget húzta alá, egyszerre volt fensőbbségesen előkelő és rafináltan erotikus.

És volt még valami, ami azonban csak jóval később tudatosult bennük: rettenetesen hasonlított Helgára.

A nő mosolyra húzta a száját.

- Üdvözöllek benneteket szerény hajlékomban - mondta. A hangja úgy búgott, hogy minden ép érzésű férfiban azonnal megmozdult a vér. - Tamira vagyok, e vidék úrnője.

Malazár mélyen meghajolt, pár lépéssel mögötte Helga szintén.

- Üdvözöllek én is, úrnőm - mondta Malazár. - Ha megengeded, magam is bemutatkoznék. A nevem Malazár, a Serpens nemzetség tagja vagyok.

- Malazár, a Serpens nemzetség tagja mi járatban vagy errefelé?

- Vándorúton voltam, úrnőm, hogy tapasztalatokat szerezzek, és most hazafelé tartok.

A nő kissé közelebb lépett. Malazár figyelmét nem kerülte el, hogy a csípője milyen kecses táncot jár.

- Miféle tapasztalatokat kell szereznie egy ilyen derék daliának, mint amilyen te vagy?

- Másféle vidéken másféle népek, másféle szokások élnek. Minél többféle ismerete lesz az embernek, annál többet ér.

- Kinek? - búgta Tamira félig felvonva a szemöldökét.

- Annak, aki érdemesnek tart arra, hogy a szolgálatába fogadjon - magyarázta Malazár.

- Nem azt mondtad, hogy otthonodba tartasz?

- De igen, úrnőm.

- Akkor miért emlegetsz szolgálatot?

- Mert bár volt honnan eljönnöm, és van hová hazatérnem, negyedik fiúgyermekként atyám halála után csak megtűrt rokon lennék a szülői házban.

- Értem. És sokféle emberrel, sokféle szokással találkoztál?

- Igen, úrnőm.

- Nos, akkor Malazár, a Serpens nemzetség tagja, meghívlak, tölts nálam pár napot, és pihend ki nálam eddigi utad fáradalmait. Szolgám a szobádba vezet, és felfrissülésed után kíváncsi lennék a megszerzett tapasztalataidra.

Malazár csak annyi ideig habozott, hogy azt csupán egy figyelmes szemlélő - mint Helga - érzékelhette, utána meghajolt.

- Megtisztelsz, úrnőm.

A nő egy fejbiccentéssel elbocsátotta őket.

Az iménti kobold két emelettel feljebb mutatott nekik egy szobát. Mit szobát, lakosztályt! És bár Malazár otthonosan mozgott a király termeiben is, ennél fényűzőbb lakosztállyal még ő sem találkozott eddigi élete során.

- Ha bármire szükségetek lenne, csak hívjatok. Samat a nevem - hajtotta meg kissé magát a kobold, majd távozott.

- Megőrültél? - támadt Helga Malazárra, mihelyt kettesben maradtak. - Két nap múlva a vulkánnál kell lennünk, nem maradhatunk itt.

- Tudom - felelte a férfi.

- Akkor miért egyeztél bele, hogy napokig itt vesztegessük az időt?

Malazár megfordult és szembenézett a lánnyal.

- Gondolod, hogy elengedne, ha szépen megkérnénk? - kérdezte.

Helga önkéntelenül is lehalkította a hangját.

- Hiba volt idejönnünk - mondta.

- Nem volt más választásunk, ha elfelejtetted volna - közölte Malazár, aztán szétnézett.

Valóban káprázatos volt itt minden. A falak, a padló, a bútorok… Bizánc pompáját idézték, nem azt a nyers utánzatot, amivel a kelta hagyományokat próbálták az előkelők összeötvözni a rég elbukott Róma eleganciájával. Talán még soha nem jártak hasonló helyen. Olyan… buja volt itt minden. Mintha minden dísz, minden kellék csak azt a célt szolgálta volna, hogy felajzza az érzékeket, és eltompítsa a józan gondolkodást. Ez járt Malazár fejében, míg felfrissítette magát, és akkor is, amikor elkísérték Tamira ebédlőjébe - Helgát, az állítólagos szolgát otthagyták a lakosztályban, - már ha ebédlőnek lehetett nevezni ezt a termet. Mintha az erdőből szakítottak volna ki egy darabot, hogy behelyezzék ebbe a márvánnyal és aranyozással díszített lakrészbe, és nem csak a növényzetet, hanem a forrást, a patakot is. Még a medencét is úgy alakították ki, hogy inkább hasonlított egy természetes kis tavacskára, mintsem valami mesterséges építményre. A roskadásig megrakott asztal mögött kis szökőkút állt, ám itt bor fakadt, nem víz, és a fáklyák fénye furcsán csillant meg alul a kényelmesen elérhető kis medencében.

Tamira már várt Malazárra. Kényelmesen elhevert az egyik kereveten, könyökére támaszkodott, a másik kezével az asztalról csipegetett. Ruhája olyan könnyű anyagból készült, hogy nem lehetett igazán eldönteni, mi célból van a testén: el-, vagy felfed-e. Malazár azonban sejtette, hogy valódi cél az, hogy rabul ejtse az érzékeket, csakúgy, mint az, ahogy feküdt; az oldalán, könyökére támaszkodva, ezzel formás testének összes domborulata a lehető legtökéletesebben látszott, izgalmasan, izgatón.

A termek díszítése, a bútorok, a vacsora, Tamira…

Mi végre kell elfeledni a gondolkodást? Mi végre kell ennyire felcsigázni az érzékeket?

Malazár érezte, hogy testére hatással van minden, de igyekezett, hogy gondolatait kitisztítsa, és éberen tudjon figyelni, mi történik körülötte. Mindez távolról sem bizonyult könnyű feladatnak. Az úrnő megkérte, hogy vacsora közben meséljen neki a megszerzett tapasztalatairól, így hát Malazárnak mesélnie kellett.

Tamira értett ahhoz, hogy beszéltessen másokat. Határtalan figyelemmel csüngött Malazár ajkán, és ha valamit nem értett, vagy még többet akart tudni róla, ártatlanul nagyra nyitott szemekkel kérdezett. Akármelyik ember hiúságának hízelgett volna ez a figyelem, ám ahogy Tamira nézett, megfeszült, sikkantott, ümmögött, ahogy teste együtt hallgatott fülével és elméjével, az mindegyik férfiember hiúságának tökéletesen elegendő lett volna.

Nem lett ez alól Malazár sem kivétel. Kezdeti óvatossága mind jobban és jobban felengedett. Hogyan is feltételezhetett erről a törékeny szépségről bármiféle rosszat? Hiszen csak rá kell nézni. Olyan ártatlan, olyan védtelen, olyan érzéki… Malazár később sem tudta volna elmondani, hogyan került Tamira az ő kerevetére, de egyszer csak ott volt. Könnyed ujjakkal cirógatta Malazár széles mellét, erős karjait, és még mindig tágra nyitott szemmel hallgatta a férfi egyre jobban akadozó elbeszélését.

És végül Malazár teljesen elakadt. Tamira nem kérte a folytatást, hanem felé hajolt, és finoman szájon csókolta. A csók után elhúzódott tőle, de csak azért, hogy utána vadmacskaként vesse rá magát, és csókolja, ahol éri.

Malazár nem számított kezdőnek a szerelem terén, de ilyennel még életében nem találkozott. Tamiránál hevesebb, tüzesebb szeretője még soha nem akadt. A nő úgy vette birtokba Malazárt, mint egy tornádó, és sodró lendületével rávette, hogy a férfi is majdnem ugyanolyan hevesen vegye birtokba viszonzásként őt. Kihozott belőle mindent, amit Malazár adni tudott, sőt, még azt is, amiről Malazárnak sejtelme sem volt, hogy benne lakozik.

Órákig tartó szerelmeskedés után Malazár kimerülten hanyatlott hátra. Úgy érezte, minden erejét kiszedte belőle ez a boszorkány. Nem vágyott most semmi másra, csak egy kis alvásra, ám Tamira lovagló ülésben rátelepedett.

- Fel tudod-e emelni a kezedet, ha én nem akarom? - kérdezte mosolyogva.

- Nem tudom - felelte a férfi szintén elmosolyodva. Női csacskaság…!

Ám Tamira nem hagyta annyiban a dolgot.

- Biztos, hogy nem tudod?

- Hát persze.

- Próbáld meg! - makacskodott Tamira.

- Mit próbáljak meg? - mosolygott Malazár kissé értetlenül.

- Hogy fel tudod-e emelni a karodat, holott én nem akarom.

Malazár nem értette az egészet, de nem akart vitatkozni a nővel. Azokért a csodálatos percekért megtehet ennyit, nem?

Felemelte a kezét.

Azaz felemelte volna.

De nem bírta.

Meghökkenve nézett Tamirára, Tamira visszanézett rá, és a mosolya fölényessé vált.

Malazár újra nekifeszült, de hiába. Bármennyire erőlködött, mozdítani sem tudta a karját. Megrázta a fejét, koncentrált, és újra próbálta. Már csorgott a homlokáról a veríték, ahogy összeszorítva a fogát, minden erejét megfeszítve próbálkozott, de mindhiába. A karja meg sem moccant.

- Mi ez? - förmedt Tamirára.

- Ez? Ó, csak egy kis varázslat - húzta el gúnyosan a száját a nő. - Ne aggódj, az erőd most is megvan. Csak nálam. És itt is marad.

- Miket beszélsz? - motyogta Malazár. Teljesen kimerült, de kimerültsége mellett is elöntötte a balsejtelem.

- Hát igen - hajolt hozzá közelebb Tamira, hogy a szája szinte érintette a száját. - Ti, férfiak semmit sem értetek. Azt hiszitek, hogy ti irányítjátok a világot és minket, holott valójában mi irányítunk benneteket, ez által - és keze rácsúszott Malazár ágyékára. Malazáron borzongás futott végig, ami nem kerülte el Tamira figyelmét. A nő gúnyosan felnevetett. - Ez is csak olyan, mint egy hangszer. Ha tudod, hogyan kell játszanod rajta, félelmetes erők birtokába juthatsz általa.

Hirtelen mozdulattal ismét felült, ujjaival finoman cirógatta Malazár hasát.

- De te több vagy, mint az a sok féleszű, aki általában idetéved. Erősebb vagy. Hatalmasabb. És ha most szépen elmondod nekem, valójában ki vagy, nagyon kíméletes leszek veled, megígérem.

- Elmondtam már neked.

- Ó, dehogy - hajtotta oldalra a fejét gúnyos pajkossággal a nő. - Alig mondtál nekem valamit, derék lovagom, holott egész este meséltél. De a lényeget - hajolt ismét előre érzékien, - a lényeget, hogy ki vagy valójában, elhallgattad előlem.

- Elmondtam mindent.

- Megközelítőleg sem - szigorodott meg a nő arca, de csak azért, hogy újra elmosolyodhasson. - De el fogod. Ki vagy te?

- Mit érdekel az téged? - nyögte Malazár.

- Puszta elővigyázatosság - mosolygott fölényesen Tamira. - Nem ismerem az erődet, és az újdonságokkal óvatosan kell bánni. Ki vagy hát?

- Nincs számodra mondanivalóm - hunyta be a szemét Malazár, hogy látnia se kelljen ezt a női bőrbe bújt démont.

Látni nem látta, de hallotta:

- Dehogynem, lovagom! - nevetett a nő. - Dehogynem! Ahogy a karod a parancsomnak engedelmeskedik, ugyanúgy a szád is.

- Akkor meg minek ez a játék? - sziszegte Malazár.

- Hogy neked jobb legyen. Tudod, lovagom, ahhoz, hogy rád kényszeríthessem az akaratomat, használnom kell az erőmből. Abból az erőmből, amit belőled szedtem ki. Ez pedig pazarlás. Súlyos pazarlás, ami haragra gerjeszt - ellened. El tudod képzelni, lovagom, mire vagyok képes, ha felmérgesítesz? Nem. Hidd el, legrémesebb álmaid sem közelítették meg a valóságot… Ellenben ha a kedvemben jársz… nem öllek meg. Ügyes szerető vagy, megtartalak magamnak. Kényeztetlek. Becézgetlek. Nem gondolod, hogy te is sokkal jobban járnál így? Kényelmes, gondtalan életed lenne, amíg csak meg nem halsz, kis csődöröm. Mit szólsz ehhez?

Malazár ismételten tett egy felesleges kísérletet, hogy megmozdítsa a karját.

- Fulladj meg - köpte a szavakat dühösen.

Tamira arcán árnyék suhant át.

- Nos jó. Te akartad… - Leszállt a férfiról, és furcsa, erős hangon rárivallt. - Beszélj!

Malazár úgy érezte, mintha valami karmos, tüskés démon megpróbált volna beleköltözni, birtokba venni a nyelvét, a hangszálait, az agyát. Malazár behunyta a szemét, ahogy elárasztotta a fájdalom, kinyitotta a száját, és - üvöltött.

Tamira meglepetten nyitotta tágra a szemét.

- No lám… Erősebb vagy, mint gondoltam… Hát akkor próbáljuk meg még egyszer. Beszélj!!

Most még erősebb volt az ostrom, ami megtámadta a férfi agyát, nagyobb lett a fájdalom is, de Malazár eltorlaszolta az utat, ami a tudatához vezetett volna. Se kezét, se lábát nem bírta mozdítani, de a torlaszt fenn tudta tartani. És minél erősebben támadta Tamira, minél nagyobb lett testében a fájdalom, annál megingathatatlanabbá vált a torlasz.

- Azt hiszed, sokáig ellen tudsz állni nekem? - hallotta a dühödt sziszegést a fülében. - Vannak egyéb módszereim is.

Koboldok jöttek, durván megragadták. Lépcsőkön cipelték lefelé, feje a földön koppant, aztán kezdetét vette a rémálom…

Felváltva kínozták a testét, és varázslattal támadták a tudatát. Összeverték, megkorbácsolták, megégették, eltörték a végtagjait, letépték a körmeit, kiverték a fogát, levágták a fülét, kiégették a szemét… Elkövették ellene mindazt a szörnyűséget, amit csak bomlott emberi és nem emberi elme képes kitalálni. Gyötörték mindazzal, amivel gyötörni lehet valakit anélkül, hogy megölték volna. Nem volt menekülés, és nem volt pihenés, ha elájult, fellocsolták, és folytatták tovább, a következő ájulásig, amibe Malazár maga menekült néhány pillanatig. Nem hagyták nyugton, a kínzás hetekig, hónapokig, évszázadokig tartott... de Malazár kitartott. Már nem tudta, mi az, amit nem mond el, csak azt tudta, hogy hallgat, és hallgatni is fog, míg a halál végleg le nem pecsételi az ajkát…