Kissé kábán lépett ki a barlangból. Az iménti sötétség után szinte bántotta a szemét a csillagok sápadt fénye. Nagy nehezen bírta csak kivenni, hogy az oltárnál három alak áll, de hogy ki az a három, azt már nem látta. Botladozva botorkált le a hegyi ösvényen, és már majdnem az aljához ért, amikor a három alak közül kettő futni kezdett az ellenkező irányba, a tenger felé. Ekkor Helga már felismerte őket: a Mester maradt az oltárnál, Hedvig és Godrik pedig a tengerből kisodródó Malazárnak próbáltak segíteni. De ahogy Helga elfáradt a próbatétel alatt, valószínűleg a többiek is így jártak, mert alig-alig bírták a magatehetetlen Malazárt cipelni.

Helga végre az oltárhoz ért. Egy pillantást vetett a Mesterre, és a Mester mellett az órára. Látta, hogy az utolsó szemek peregnek le, és a többiek még nagyon messze vannak. Még Malazár nélkül, futva sem érnének már vissza, nemhogy így. És mögöttük sötét árnyak gyülekeztek, egyre közelebb és közelebb kerülve hozzájuk. Látszott az árnyak vörösen izzó szeme, meg-megcsillant a csillagfény éles fogaikon, hallani lehetett patájuk koppanását a part fövenyén. Helga emlékezett rá, mit mondott a Mester: hogy ha nem érnek vissza az oltárhoz időben, hiába állták ki a próbát, elragadja őket a sötétség.

Már csak néhány pillanat, és lepereg az órából az utolsó homokszem is... Már csak néhány pillanat, és utolérik őket a démonok…

Helga behunyta a szemét, tudata alábukott, szempillantás alatt társai alatt termett, és a föveny, mint a keleti mesék szőnyege odarepítette az ifjakat az oltárkő mellé, éppen akkor, amikor az órában az utolsó homokszem is lepergett.

Malazár rábukott az oltárkőre. Hajából, ruhájából víz csöpögött.

Godrik megrázta magát, és parázs lepte el a követ.

Hedvig sóhajából szellő támadt, és végigszaladt az oltáron.

Helgáról por szállt a kőre.

Iszonyatos szélvihar támadt, földrengés rázta meg talpuk alatt a talajt, a vulkán hangos robbanással köpte ki a lávát, a tenger pedig hatalmas hullámmal ostromolta a partot. Ám ugyanebben a pillanatban az oltárkő átlátszóvá vált, és az ifjak meglátták benne a mintát, amit már egyszer régen egy másik kőben láttak: egy fát, az Élet Fáját. Ajándékaik, amit a kőre tettek, beszivárogtak, a Fa magába olvasztotta, szívta őket, és fényre lobbant tőle, gyönyörű, kristálytiszta, fehér fényre. A fény végigsöpört a parton, és nyomában elült a szélvihar, elcsitult a föld, megnyugodott a vulkán, és a tenger is visszatért medrébe.

A Szövetség megköttetett.

*

Helga látta, hogy a Fehér Fény ellöki az oltárkőtől Malazárt, és hogy az ifjú a földre roskad. Amint elült a Fény ereje, a lány azonnal odaugrott, bár Godrikot nem tudta megelőzni. Ám mindnyájuk meglepetésére Malazár ruganyosan felpattant, és elmosolyodott. Helga felkiáltott: Malazár ép volt ismét, és egészséges! A Fény meggyógyította összezúzott, megcsonkított testét, erősebb, egészségesebb, szebb lett, mint valaha.

- Barátom! - hüledezett Godrik. Malazár nevetett, és a két férfi mélységes szeretettel összeölelkezett. Hedvig is csatlakozott hozzájuk, így hárman örvendeztek. Ám Malazár szeme Helgát kereste. A lány az oltárkő másik végénél állt, kissé a Mester mögé bújva.

Godrik és Hedvig megérezhették, mi zajlik bennük, mert elengedték Malazárt, és mosolyogva néztek hol egyikükre, hol másikukra. Ám ők csak álltak, és nézték egymást, mígnem Malazár kitárta a karját. Helga elmosolyodott, és nevetve vetette magát az ifjú nyakába.

És ha a Mester netán azt hitte, hogy megúszhatja a csontropogtató öleléseket és a mindent elsöprő vidámságot, hát tévedett…

*

Nem együtt mentek vissza a kunyhóba. Sebes és Villám, Malazár és Helga lova ott maradt Tamira palotájánál, mert semmivel sem lehetett őket rábeszélni, hogy együtt utazzanak a kígyókkal, ezért Malazár elhatározta, hogy visszamegy értük, Helga pedig követte.

Meglehet, már tudtak volna hoppanálni, de a Setét Erdőben még Tamira eltűnése után is maradt éppen elég ellenséges alak, nem kockáztattak a varázslattal. Ám vagy nem laktak az útjukban ilyen alakok, vagy megelőzte a fiatal Őrzőket a hírük, mindenesetre egyetlen rosszindulatú lénnyel sem találkoztak, hacsak a szúnyogokat nem tekintjük annak. Azokból pedig akadt bőségesen, különösen este. A fiatalok hát sietve rakták meg a tábortüzet, zöld füvet dobtak rá, annak a füstje távol tartotta tőlük a parányi vérszívókat.

Fáradtak voltak az egész napos gyaloglástól, hát hamar lefeküdtek. Ám Malazár tartotta magát az új rendhez, a tűz túloldalán dőlt le a földre.

Helga figyelte egy darabig, aztán csak nem bírta ki, megszólalt:

- Nem jössz át ide?

- Nem - válaszolt Malazár kurtán, bár nem ellenségesen.

- Én menjek oda hozzád?

- Maradj csak ott, ahol vagy!

Egy darabig csöndben feküdtek, aztán ismét Helga szólalt meg:

- Malazár! Kérlek, gyere ide!

- Nem. Megmondtam.

- Még mindig haragszol rám?

- Nem haragszok. De tanulságos volt az az eset, és én nem szeretnék még egy ilyet.

- Tehát mégiscsak haragszol…

- Nem! - mondta nyomatékosan a férfi. - Megmondtam!

- De akkor miért nem alszol velem?

- Tudod te azt nagyon jól! - csattant fel Malazár, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, hátat fordított a tűznek és a lánynak.

Helga egy darabig csalódottan figyelte a férfi hátát, aztán felhúzta az álláig a takaróját.

- Lesz még olyan, amikor könyörögni fogsz, hogy velem alhass - mondta, és becsukta a szemét.

- Majd ha elment az eszem - morogta Malazár, aztán tovább nem mondott semmit egyikük sem.

Másnap délután végre rábukkantak Tamira egykori palotájának maradványaira. Ha nem tudták volna, mit keressenek, nem is ismertek volna rá a helyre. Az erdő máris visszakövetelte, ami az övé.

A lovaknak hírük-hamvuk sem volt, Malazárnak kellett füttyszavával előcsalogatnia őket a rengetegből. Szegény jószágok sok kalandhoz voltak hozzászokva, de ez a legutolsó jócskán megviselte őket. Ám akkora örömmel vették gazdáik újra felbukkanását, hogy Helga joggal feltételezhette, hogy a derék állatok mellettük végre biztonságban érzik magukat.

Mivel a lovaknak az ijedtségen kívül más bajuk nem volt, nem vesztegették soká az idejüket, másnap hajnalban elindultak hazafelé.

De Helgának azon a délelőttön sok baja akadt. Most is…

- Álljunk meg! - szólalt meg.

- Már megint miért? - kérdezte dörmögve Malazár.

- Pisilnem kell - hangzott a méltóságteljes válasz.

- De hát most voltál! - méltatlankodott a férfi.

Helga nem válaszolt, csak egy kimért pillantást vetett rá, és megállította a lovat. Malazár sóhajtott egy nagyot, aztán rántott egyet ő is a kantáron.

- Jó lenne, ha igyekeznél! - mondta Helga hátának, mivel a lány már le is pattant a nyeregből, és eltűnt a bokrok között. - Ha ilyen tempóban haladunk, tavaszig sem érünk haza!

Helga nem válaszolt.

Malazár hallgatta egy darabig a madarakat, nézte a fák levelei közé beszűrődő napfény érdekes mintázatát, és magában dohogott az örökké kikéredzkedő lányokra. Helga máskor is sűrűn vette igénybe a bokrok nyugalmát, de amit azon a napon művelt, az már több volt a soknál. Hajnalban indultak el, most még a délelőtt fele sem telt el, de már ötödszörre állnak meg miatta. Kiitta tán éjjel a kutat? Ha így haladnak, tényleg kitavaszodik, mire a kunyhóhoz érnek!

És egyáltalán, hol az ördögben van ez a lány? Már régen vissza kellett volna érkeznie! Egy egyszerű folyó ügy nem tarthat ilyen sokáig! Még a másik sem! Mit csinál? Miért nem jön már vissza? Malazárba egyszer csak beleállt a jeges rémület: csak nem esett valami baja?

- Helga! - mondta hangosan, de nem érkezett rá válasz.

- Helga! - ismételte meg még hangosabban, de az eredmény ugyanaz lett.

- Helga! Mi az ördögöt művelsz? - Semmi válasz.

- Helga! Hallasz egyáltalán? - Malazár mély hangjából most már igazi aggodalom csendült ki.

Leugrott a lováról, odaintett neki, amitől az okos jószág tudta, hogy helyben kell maradnia, majd beugrott a bokrok közé ugyanott, ahol a lány tűnt el évszázadokkal ezelőtt. Nem kellett sokat mennie, hamar megpillantotta. Helga egy fának vetette a hátát, köpönyegét összetekerve a hasához szorította, arca falfehér volt és behunyt szeméből csurogtak a könnyek. Annyira elesettnek látszott, hogy Malazár érezte, az ő arcából is kifut a vér az ijedtségtől.

- Helga! - nyögte ki halálra rémülten. - Mi történt veled?

A lány kinyitotta a szemét, ránézett, de nem válaszolt, továbbra is némán sírdogált.

- Bántott valaki? Mi történt? Szólalj már meg!

Hogy most sem kapott feleletet, Malazár megragadta a lány vállát, és megrázta.

- Mi van veled? Mi bajod van?

- Meg fogok halni - suttogta Helga, és fejét lehajtva most már igazi sírásra fakadt.

- Mi van? Miért? Honnan veszed? - faggatta halott sápadtan Malazár, miközben igyekezett tőle telhetően gyöngéden felemelni a lány állát. - Kicsikém! Mi történt?

- Tamira - sírta Helga. - Megátkozott!

- Micsoda?! De hiszen annak három napja! Honnan veszed, hogy megátkozott? Azt mondtad akkor, hogy nincs semmi bajod!

- Akkor nem is volt! De utána... nagyon fájt a hasam, és most meg...

- Most meg?

- Vérzek...

- Hol? - kérdezte Malazár, ha lehet, még rémültebben, mint azelőtt.

- Itt - mondta a lány, és elvette az összegyűrt köpenyt a hasáról.

Semmi sem látszódott. Malazár azonnal térdre vetette magát a lány előtt, hogy jobban szemügyre vehesse, és Helga szét is tárta lábait, hogy a férfi láthassa a vért combja belső részén, ahol már át is ütötte a nadrágot.

Malazár egy pillanatig meredten bámulta a szóban forgó területet, aztán felpillantott Helga arcára, majd újra lekapta a fejét, utána pedig gyorsan felállt. Helga aggódva fürkészte az arcát, de furcsa dolgot látott. Úgy tűnt, Malazár nem tudta eldönteni, sírjon-e, vagy nevessen. Végül köztes megoldást választott, vörös arccal krákogni kezdett. Helga döbbenten nézte a férfit, nem hogy nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna elpirulni, de eddig ezt még csak lehetségesnek sem tartotta. És most tessék!

- Mmmi ez? - kérdezte a leány remegő hangon.

Malazárnak időbe tellett, mire annyira össze bírta szedni magát, hogy Helga szemébe nézhessen. Az arca már nem volt olyan vörös, de látszott, hogy még igenis zavarban van. Komoly volt, de a szeme sarkában mosoly bujkált.

- Nem halsz meg - jelentette ki. - Ez nem seb.

- Hanem mi? Hiszen vérzik! - rebegte a lány, de már kezdett reménykedni.

- Igen, vérzik. És ez el is fog tartani még olyan négy-öt napig. Aztán elmúlik, de ha újra újhold lesz, megint kezdődik elölről.

- Micsoda? Miért?- kérdezte Helga döbbenten.

- Khm... Ez a nők tisztulása. Minden hónapban így tisztulnak meg. Ne aggódj, nincs semmi bajod! - tette a lány vállára vigasztalóan a kezét. - Ez minden nőnél így van.

- Hogyhogy minden nőnél? Nekem eddig még nem volt ilyen!

- Hát mert… eddig csak kislány voltál. Innentől vagy nő.

- Ettől? - csodálkozott Helga, újra lenézve a combjára. Malazár önkéntelenül is követte a pillantását, és újra elvörösödött. De aztán szemben találta magát Helga ártatlanul csodálkozó tekintetével, úgyhogy nem térhetett ki a válasz elől.

- Ettől - motyogta. - Soha nem említette édesanyád? Izé... persze, még egész fiatal voltál, amikor meghalt... akkor más asszony? - Hiába reménykedett, Helga tagadóan rázta a fejét, és továbbra is kérdőn függesztette rá a szemét. - Öööö... talán jobb lenne, ha majd a Mester magyarázná el neked. - Sóhajtott, aztán egy szuszra eldarálta: - Én csak azt tudom, hogy ez nektek minden hónapban van, és ha nincs, akkor gyereketek lesz.

- Gyerekünk? - kerekedett ki Helga szeme a csodálkozástól.

- Igen, de csak akkor, ha előtte férfival háltál... - Malazár zavara immáron teljes lett. - Eh, majd a Mester elmagyarázza! Gyerünk! - fordult meg hirtelen, és határozott léptekkel elindult a lovak felé.

Helga hüppögött még egyet, aztán követte. Ám a lónál ismét bizonytalanul torpant meg.

- Mi baj van már megint? - sóhajtott Malazár.

- Csupa kosz lesz a nyereg - rebegte a lány. - Mit csinál a többi nő, hogy ne legyen minden ilyen?

Malazár az ég felé nézett mártír arccal, mint aki nem érti, miért méri rá a sors ezeket a megpróbáltatásokat, majd leugrott a nyeregből, és a lány lovára erősített batyuból előrángatta a másik nadrágot.

- Ezt vedd le, tépd csíkodra, rakd magad alá, és cserélgesd! Ezt a tisztát meg vedd fel! - pattogta.

- Nem lesz jó! Ezt a nadrágot is be fogom koszolni - ellenkezett a lány.

- Tudom, de most nem adhatok neked szoknyát - dohogott Malazár.

- Ezért hordanak a nők szoknyát? - csodálkozott Helga.

- Ezért - vakkantotta a férfi, majd erőteljes mozdulatokkal terelte a lányt a bokrok felé. -

Igyekezz! Nem tölthetjük ezzel az egész napot!

Helga engedelmesen ment a bokrok mögé. Egy darabig hallani lehetett a szöszmötölését, aztán csend lett. Ám mielőtt Malazár nyugtalankodni kezdett volna, a lány vékony hangon megszólalt:

- Malazár! Nem bírom széttépni a nadrágot!

Malazár ismét egy méltatlankodó pillantást vetett az ég felé, aztán félig hátrálva indult a bokorhoz. Helga ügyesen átdobta neki az ominózus ruhadarabot. A férfi volt annyira ingerült, hogy neki aztán semmi nehézséget nem okozott a tépkedés, aztán a fecniket visszadobta a lánynak.

Nem sok idő múlva előbújt Helga. Felemelt fejjel elvonult Malazár előtt, batyujába gyömöszölte a pillanatnyilag felesleges rongyokat, majd kecses mozdulattal felült a lóra. Olyan pillantással mérte végig a férfit, hogy azt a gutaütés kerülgette:

- Mehetünk végre? - kérdezte a lány fensőbbséges hangon. Malazár egy pillanatig levegőt sem kapott a méltatlankodástól, aztán dühében egy lendülettel vetette magát a nyeregbe. Kénytelen volt ügetésre ösztökélni a lovát, hogy utolérje Helgát, aki közben már elindult.

Jó darabig csendben poroszkáltak egymás mellett, majd megszólalt a lány:

- Malazár! Emlékszel, hogy a múltkor megkértelek, hogy aludj megint velem?

- Emlékszem - morogta a férfi.

- Vedd úgy, hogy nem kértelek meg!

- Nocsak! - lepődött meg Malazár. - Hogyhogy?

- Nem akarok tőled gyereket.

- Nem? - húzta fel a szemöldökét ironikusan a férfi.

- Csak majd ha megkéred a kezemet.

- No, azt lesheted! - komorodott el a férfi.

- Ugyan miért?

- Hogy én egy ilyen átkot, mint te, önként a nyakamba vegyek? Egy életre? Azt már nem!

Helga a szeme sarkából végigmérte a férfit, aztán szája csücskében megjelent egy magabiztos is mosoly.

- Nem? - kérdezte, és most ő volt ironikus. - Hát majd meglátjuk!

Azzal előre rúgtatott a lovával.