- Malazár! Ébredj! Malazár!

Messziről hatolt a tudatába a hang.

Ki az a Malazár?

És ki szólítja?

- Malazár! - csendült a fülében lágyan a kedves, ismerős női hang.

Honnan is ismeri?

Halvány képek tolakodtak az agyába. Egy szép lányarc, szívének oly kedves…

- Malazár!

De hiszen ő maga Malazár! Hát persze…

- Helga - suttogta hangtalanul. Megpróbálta felnyitni a szemét, de hasztalanul.

- Csssssss - csitította a lány, és Malazár érezte, hogy Helga karcsú ujját az ő szájára helyezte. Mintha csitult volna a fájdalom az érintése nyomán…

- Ne beszélj, kedves - mondta lágyan Helga. - Pihenj. Csak azt akartam tudni, ájult vagy-e még, vagy csak alszol.

- Vizet… - motyogta a férfi, de hangja most sem volt. - Vizet…

Helga megértette. Megtámasztotta Malazár fejét, és valami ivóedényt tolt az ajkához. Malazár mohón nyeldekelt, annyira mohón, hogy félrenyelt. Hevesen köhögve próbált ismét levegőhöz jutni.

- Támasszátok meg a hátát - hallotta Helga hangját, aztán érezte, hogy a fekhelye megmozdult, átalakult karosszékké, és megtámasztotta a hátát. Köhögése elcsitult, és immár újabb félrenyelés nélkül tudott inni.

A víz visszaadta életerejének egy töredékét. Szét akart nézni, de semmit nem látott. Kezével tétova mozdulatot tett, hogy elvegye a látását akadályozó valamit, bármi legyen is az. De a megkezdett mozdulat rengeteg erejébe került, mégsem bizonyult elegendőnek a befejezéshez, a karja erőtlenül lehanyatlott.

- Várj - mondta Helga. - Majd én.

Azzal levette a szeme elől azt a valamit. De csak az egyiket.

Így is élesen hatolt az agyába a fény. A hosszan tartó sötétség után fájdalmas volt újra látnia. Hunyorogva próbálta megszokni a világosságot, és nem értette, miért csak az egyik szeme érzékel, és az is miért ilyen homályosan.

- Hol vagyunk? - kérdezte tompa hangon.

- Útban a vulkán felé - hallotta a választ.

Mintha ringatózna. Milyen kellemes így…

- Homályos minden…

- Majd elmúlik. Idő kell, míg lelohad a daganat.

Végre összegyűlt annyi ereje, hogy a szeméhez nyúljon. Alig érzett valamit, de… mintha a jobb szeme püffedt lett volna, a bal pedig…

- Mi történt a bal szememmel?

Hallotta, hogy Helga halkan sóhajt egyet.

- Kiégettette - jött a tompán a válasz.

- Kicsoda?

- Tamira…

Tamira! Ez a név izzó betűkkel villant fel az agyában, és felidézett mindent, emléket és

szenvedést egyaránt!

Tamira!!

Ha a gyűlölet életre tudna kelni, most feltámadna, és megfojtaná azt a szukát!

- Mit művelt veled? - csikordult meg a foga, és erőlködve Helga felé fordult, hogy lássa a lányt.

- Velem? Semmit - vonta meg a vállát Helga, és valóban nem látszódott rajta semmi. De Malazár nem mert hinni a szemének. Nyugtalanul helyezkedett, hogy jobban szemügyre tudja venni a lányt, de Helga visszanyomta. - Maradj nyugton! Még nagyon sokat kell erősödnöd az ilyen heveskedéshez. De elmondok mindent, ha jó így neked.

Malazárban felsejlett, hogy Helgának alighanem igaza van. Visszadőlt hát a támaszára és bólintott.

- Mesélj. De… mi ez? - Fejét jobbra-balra forgatva próbálta megállapítani, hogy tulajdonképpen min is fekszik.

- Ez? - mosolygott Helga. - Egy tutaj. Egy különleges tutaj, amin csak a Kígyók Ura utazhat.

- Hogyan? - csodálkozott Malazár.

Egy sötét alak emelkedett fel az orra előtt. Malazár már tudta használni a megmaradt jobb szemét, hunyorogva nézte, és felismerte, hogy egy hatalmas kígyó hajladozik előtte.

- Kössszöntlek, uram - hajtotta meg a kígyó a fejét. - Jöttünk, hogy ssszegítssszünk.

- Nem tudtalak másképp szállítani, csak vízen - mondta halkan Helga. - De kellett egy tutaj, egy nagyon kényelmes tutaj, hogy a lehető legkíméletesebben tudja vinni az összetört testedet. Gondban voltam, és akkor jöttek ők… Tudták, hogy bajban vagy. Alád csúsztak anélkül, hogy nagyon mozdítottak volna, élő ágyat készítettek magukból neked, aztán elhoztak ide, a folyóhoz, és azóta tutajként álltak össze.

Malazár nagyon sokára szólalt meg.

- De hiszen nem is visz folyó északra, csak keletre.

- Nem is. Csak most, míg téged odaszállít a Mesterhez.

- De hiszen te nem is tudsz a víznek parancsolni.

- De a földnek igen. És a folyó arra folyik, amerre a medre vezeti.

Malazár egy időre ismét hallgatásba burkolózott, majd ránézett a kígyóra.

- Honnan tudtátok, hogy szükségem van rátok? - kérdezte a kígyók nyelvén.

- Mindig ott vagyunk körülötted, uram.

- Akkor miért nem mondtátok, hogy ne menjek a Setét Rengetegbe?

- Nem ssszólhatunk bele abba, amit cselekssszel, uram.

- Legalább figyelmeztethettetek volna.

- Magadtól isssz tudtad, hogy vessszélyesssz… De megbirkósssztál vele, uram.

- Kis híján meghaltam.

- Megtörted a démonhercegnő hatalmát, uram.

- Én ugyan nem. Majdnem végérvényesen legyőzött.

- Elpusssztítani ugyan assszonyod pusssztította el, uram - intett a kígyó a fejével Helga felé, - de te ellenálltál neki a végssszőkig, ésssz essszel arra késssztetted, hogy hibát kövessszen el.

- Miféle hibát?

- Víssszbe akart téged fojtani - húzta el a kígyó a száját szélesen, mintha mosolyogna. - Essszel vissszafordította a varássszlatot, ésssz asssz erőd kessszdett vissszaáramlani beléd. Ő pedig így nagyon kevésssz volt ahhosssz, hogy ssszembeszálljon assszonyoddal.

Malazár ismét hosszan emésztette a hallottakat.

- Köszönöm, barátom - mondta végül. - Amit tettetek értem, azért a hálám nem marad el.

- Nem ssszolgáltunk rá a háládra, uram - mondta a kígyó széles szájjal, és fejét lágyan Malazár vállára tette. - Gyógyulj meg minél előbb… barátom… - Aztán visszasüllyedt a többiek közé, az élő tutajba.

- Hallottam a sikításodat - fordult Malazár Helgához.

- Tamiráét hallottad - mosolyodott el Helga.

- Mesélj!

- Túl sok mindent már nem mesélhetek, a barátod elmondta a lényeget…

- Honnan érted te, amit a kígyók beszélnek? - vágott a szavába Malazár.

Helga elmosolyodott.

- Ők is a föld teremtményei - mondta, aztán visszakanyarodott az előző témához. - Tamira rájött, hogy a Víz Erejének Őrzője vagy, és meg akart ölni. Előbb máglyán akart elégetni, de te eloltottad a tüzet, aztán földhalom alá akart temetni. Innen tudtam, hogy bántott, és ártalmadra akar lenni továbbra is, úgyhogy… nekem sem kellett több.

- Éreztem, hogy remeg a föld - emlékezett vissza Malazár. - Aztán elnyelt.

- Igen - bólintott Helga. - És így megóvott attól, hogy az összeomló falak kárt tegyenek benned.

- Összezúztad a palotáját? - nézett hitetlenkedve a lányra Malazár. - És mi lett Tamirával? Meg a koboldokkal?

- Visszajutottak oda, ahonnan előmásztak - felelte Helga, és Malazár talán még soha nem látta ennyire keménynek a fiatal lányt.

- Elbántál vele? Egymagad elbántál vele?

- El. Úgyhogy - mosolyodott el ismét Helga, ezzel mintegy letörölte arcáról az iménti keménységet, - jobb, ha ezentúl nem vitatkozol velem.

- Nem hiszem el… Te, aki eddig minden élőt óvtál…

- Nem öltem meg - vált merevvé ismét a lány arca. - Mondtam. Csak visszaküldtem a pokolba. És ebben a teremtésben elő sem mászhat többé.

Malazár megcsóválta a fejét.

- Ez hihetetlen. Csak úgy elbántál vele? Nem is védekezett?

- Nos… - felelte habozva Helga, - de igen. Ami azt illeti, egy-két sebet valóban ejtett rajtam.

- Nem látok rajtad semmit.

- Pár karcolás volt csupán. És már meggyógyítottam magam.

- És engem? Engem miért nem gyógyítottál meg?

- Arra is sor fog kerülni, de most pihenj.

Malazár már nyitotta volna a száját egy újabb kérdésre, de Helga az ujjával zárta le.

- Pihenj - súgta.

És Malazár szót fogadott. Átaludta az utat, és csak abból érzékelte, hogy megérkeztek, hogy nem ringott tovább a "tutaja". Kábán nyitotta ki megmaradt szemét, de a látványtól gyorsan magához tért. A vulkán lábánál voltak, egy működő vulkán lábánál. A kígyók, amelyek idáig szállították, feltették egy oltárkőre, és már nesztelenül el is távoztak. Helga ott állt mellette, fogta a kezét.

- Helga! - hallotta a Mester hangját. - Helga…!

Malazár látta, hogy Helga szája széle megremeg, és sírva bújik a Mester védelmező ölelésébe.

- Jól van - dünnyögte az öreg. - Jól van, kislányom…

Jó idő telt el, mire Helga végre nagyjából kisírta magát. Még mindig könnyes szemekkel nézett a Mesterre.

- Nem tehettem mást… különben meghalt volna - mondta egészen halkan, de Malazár meghallotta.

A Mester csak megcsókolta Helga homlokát, aztán szelíden eltolta egy homályos, távolabb álló alak felé.

- Fiam… - lépett közelebb Malazárhoz az öreg.

- Mit nem tehetett mást? - faggatta köszönés helyett Malazár. - Mi történt vele?

Az öreg kutató szemekkel nézett az ifjúra. Ráncoktól szabdalt arcán nem látszódott semmi abból az iszonyatból, ami elöntötte a bensőjét. Malazár szörnyű állapotban volt.

- Hogy érzed magad, fiam? - kérdezte.

- Jól - válaszolt türelmetlenül Malazár, és megpróbált felülni. - Mi történt Helgával?

A Mester szelíden visszanyomta. Nagyon nem kellett birkóznia vele, hiszen az ifjú nagyon legyengült. De eltorzított arcáról lesírt az eltökéltség, hogy választ akar kapni a kérdésére. Az öreg - némi habozás után - megadta magát.

- Rendben - mondta. - Látom, jobban izgat Helga állapota, mint a tiéd… Hát jó! Ugye azt tudod, hogy Helga letaszította a pokolba azt a démonhercegnőt egész udvartartásával egyetemben?

- Igen, mondta - felelte még mindig türelmetlenül Malazár.

- Nos, ez több erőt vett ki tőle, mintha megölte volna őket. Hiszen még meg is kellett nyitnia a pokol kapuját, neki, a halandó embernek. Nem sok ereje maradt… És azt a keveset is arra használta, hogy téged ideszállítson, hozzám.

- És akkor most… mi van vele?

- Varázstalan lett.

Malazár úgy érezte, megrendült a föld alatta. Hogy Helga varázstalan lett? Egyszerű, közönséges ember? Helga?

- Az nem lehet… - suttogta. - Az lehetetlen…

- Elmondtam, mi lett vele, de most már ideje azzal törődnünk, amiért idejöttünk - mondta az öreg határozottan. - Jertek ide ti is! - intett a távolabb álló háromnak.

Ketten, Godrik és Hedvig közelebb léptek, Helga maradt.

- Te is lányom - intett neki az öreg.

- Én… már nem tehetek semmit.

- Dehogynem - intett újra az öreg. - Gyere!

- Mit adhatok még a Szövetségért? - kérdezte lemondóan a lány.

- Elherdáltad az erődet, mert féltetted bepiszkolni vérrel a kezed - mondta szigorúan a Mester.

- De életeddel még szolgálhatod az Egyensúlyt.

- De Mester! - tiltakozott Godrik, és Hedvig is nyugtalanul mozdult meg.

- Hallgassatok! - szólt rájuk az öreg. - Nem várok tőle mást, mint amit tőletek várnék. A hibákat büntetés sújtja, ám ha bármelyikőtöknek is többet érne az élete, mint az Egyensúly fenntartása, az nem hiba lenne, hanem árulás. Az árulók büntetése pedig halál.

- De Helga immáron nem Őrző, Mester - nézett szembe vele szilajul Godrik. - Egy vulkán mindenkinek veszélyes, egy közönséges ember számára pedig maga a halál.

- Nem hallottál még emberáldozatról? - kérdezte szinte gúnyosan az öreg.

- De az egész az én hibám! - vetette közbe gyenge hangon Malazár. - Miattam küldte pokolra Tamirát.

- Igen - nézett rá a Mester. - Tamira a te hibád.

- Akkor küldj engem a halálba, Mester!

- Honnan tudod, hogy nem oda küldelek? - nézett rá rendíthetetlen szigorral a Mester. - Négy erőtől duzzadó Őrzőnek kellene megkötnie a Szövetséget, és kik állnak itt? Két félelemtől elgyöngült Őrző, egy testében sokszorosan megcsonkított Őrző, és egy varázstalan. Bármit adnak nektek az Elemek, megérdemlitek. Mertek-e a sorsotokkal ellenkezni?

A tanítványok egy pillanatig mukkanni sem mertek. Az öreg menydörgő szavai után szinte kínzó lett a csend. Végül Malazár mozdította meg a fejét.

- Nem a magam halála fáj, Mester, hanem…

- Vállalom a sorsomat, Mester - vágott a szavába Hedvig. - Ha életemmel vagy halálommal segíthetek fenntartani az Egyensúlyt, hát legyen!

A Mester végignézett a fiatalokon. Mind a négyük szemében látta a félelmet, de látta az elszántságot is.

Az öreg lassan bólintott. Köpenye zsebéből előhúzott egy homokórát.

- Kezdődjön hát. Mind a négyőtöknek el kell mennie ahhoz az Elemnek, mely erejének Őrzője, és bizonyságot kell szereznie arról, hogy méltó-e az Őrző tisztére. Amelyikőtök elbukik, az nem tér vissza élve, de amelyikőtök méltónak bizonyul, az egy óra múlva visszatér ide. De ne feledjétek, egy óra múlva itt kell lennetek, itt, az oltárnál, mert aki nem ér ide időben, azt bárhogy kedvelték az Elemek, elviszi a Sötétség. Én nem segíthetek nektek, de ti egymásnak igen. Induljatok hát! Most!

Azzal az öreg hátrált egy lépést az oltártól, és megfordította az órát. A homokszemek kérlelhetetlenül peregni kezdtek.

A fiatalok összenéztek. Nyilvánvaló volt, hogy hiába oly közel a tenger, Malazár képtelen eljutni odáig. Odaléptek hozzá, ülő helyzetbe segítették, elhúzták az oltárkő szélére, aztán egyik oldalán Godrik, a másik oldalán Hedvig karolta át, aki jóval magasabb volt Helgánál, és elcipelték a vízhez. Ám alig léptek bele, a tenger a csillagok fényében is jól láthatóan sötét színűvé vált, majd szinte visszahúzódott, megemelkedett, és fenyegető falként magasodott föléjük.

- Menjetek - mondta Malazár, és maga kezdett kibontakozni barátai szorításából. - Én már itt vagyok.

- Menjünk - szólt Hedvig is, magával húzva a vonakodó Godrikot.

Helga mögöttük állt. Ő nem tudott segíteni. És amikor végre Hedvig és Godrik kellőképpen elhátráltak Malazártól, és a vízfal lecsapott, elragadta Malazárt, Helga volt az egyetlen, aki fel sem kiáltott.

Godrik rohant volna a tengerbe, hogy megpróbálja visszaszerezni eltűnt barátját, de Hedvig visszafogta.

- Magának kell megküzdeni a vízzel - kiáltott a férfira. - Ahogy nekünk is meg kell tennünk a magunkét. Eredj!

Azzal lökött egyet Godrikon, hogy hátráljon a part felé.

Feltámadt a szél. Pillanatok alatt őrjöngő orkán tombolt körülöttük. Tépte, szaggatta a ruhájukat, szinte lecibálta fejükről a hajukat, aztán láthatóvá vált a szél, tölcsért eresztett a földre, és egyenesen a tanítványoknak szaladt. Úgy kapta fel Hedviget, mint a tollpihét, de a másik kettőhöz nem nyúlt, és amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen eltávozott a még mindig háborgó tenger fölé.

Godrik szemét csípte a por, amit a szél belefújt, talán ezért könnyezett. Könnyein keresztül is a tengert fürkészte, és a tenger fölött a levegőeget. Ki tudja, meddig maradt volna még így, ha nem csúszik egy apró kéz a tenyerébe.

- Menjünk, Godrik - mondta Helga, ahogy a szőke férfi lenézett rá. - Most rajtunk a sor, és az idő rövid.

Godrik hang nélkül megszorította a kicsi kezet, aztán elindult vele, a vulkán felé.

Nem kellett felmenniük a hegy oldalán, az öreg előzőleg megmutatta nekik azt a keskeny rést, ami egy barlang bejárata lehetett. Ezen kellett odajutniuk a vulkán belsejéhez, ahol az izzó föld már nem föld volt, hanem a legmelegebb tűz, amit e sártekén találni lehetett.

Már ahogy közeledtek a barlanghoz, fojtottabbá vált a levegő. A vulkán időről időre füstöt, hamufelleget köpött, mint aki elrontotta a gyomrát, és most visszaöklendezi ocsmány tartalmát.

Egyfolytában morgott, rázkódott alattuk a föld. Egymás kezét el nem engedve lépkedtek, fejüket lekapták, nyakukat behúzták, amikor egy-egy rengéskor kő, vagy porfelleg záporozott rájuk. Sokszor tűnt úgy, hogy rájuk omlik az egész mennyezet, és maga alá temeti őket. És mindannyiszor megúszták, mígnem már egészen közel az izzó lávához megemelkedett a föld, és egy óriást formázva el nem zárta előlük a további utat.

- Kinek van kettőtök közül birtokában a hatalom? - kérdezte elképzelhetetlenül mély hangon.

Godrik lépett volna előre, de Helga gyorsabban szólalt meg:

- Nekem volt, de elpazaroltam.

A gólem furcsállva pillantott le rá.

- Akkor vagy nem mentek át, vagy áldozatot adtok.

Godrik nyitotta a száját, de Helga ismét gyorsabb volt.

- Én vagyok az áldozat. A társamnak mennie kell.

A gólem bólintott.

- Elfogadom. Eredj, emberke! - mondta Godriknak, és kissé félreállt.

Godrik habozott, de Helga meglökte.

- Eredj! - bíztatta. - Sietned kell!

Godrik vetett egy aggodalmas pillantást Helgára.

- Isten veled! - mondta neki, aztán elsurrant a gólem mellett.

- Az ő útját a céljáig nem zavarja semmi - mondta a föld-óriás. - De te… a végedhez értél.

- Tudom - felelte nyugodtan Helga.

- Halálod tudatával léptél be ide?

- A halált is el kell fogadnom. Az is az életemhez tartozik.

- Fiatal létedre bölcs vagy, nő-ember. Ám ha bölcs vagy, miért pazaroltad el a hatalmadat?

- Hogy mások élhessenek.

- Most sem érzed úgy, hogy dőreség volt erődet ilyesmire pazarolnod? Hiszen a gonoszt pusztítani kell.

- A gonosznak is joga van a létezéshez. Sőt, szükségszerű a léthez. A különbség a jó és a gonosz között az, hogy a jó elismeri a másság létjogosultságát, míg a gonosz nem. És különben is…

- Különben is? - vonta fel a szemöldökét a gólem.

- Önmagamat pusztítottam volna el, ha elpusztítom Tamirát. Nagyon hasonlított rám… Ő én voltam. Benne testesült meg minden rossz tulajdonságom. És önmagam ellen küzdhetek, de nem pusztíthatom el magamat. Ez a lét törvénye.

- Mondd hát, mi a lét törvénye?

- Az egyensúly keresése a jó és a gonosz erők között.

- Folytasd!

- A jó erők tartós túlsúlyba kerülése merevséget okoz, a gonosz erők túlsúlya káoszhoz vezet. Mindkét lehetőség - ha nem teszünk ellene semmit - pusztulást, megsemmisülést eredményez.

- Azt mondod - mordult fel a gólem, - hogy a Törvény miatt nem ölted meg azt a démonhercegnőt?

- Azt. De ez… nem igaz - hajtotta le a fejét a lány. Egy pillanatig tartott csupán, mire összeszedte magát, és ismét felemelt fejjel a gólem szemébe mert nézni. - Valójában gyávaságból, és túlzott önhittségből nem tettem meg. Még soha nem öltem meg senkit és semmit, még akkor sem, ha kellett volna. Mert gyáva voltam ahhoz, hogy szembenézzek önmagammal, és vállalni merjem tetteim következményeit. De ebből a gyávaságból látszatra erényt kovácsoltam, kérkedtem vele, hogy nekem tiszta a kezem. Lám, most is, a Törvényt citálom elő… Nagyot vétkeztem. Megérdemlem, hogy lesújtson rám a büntetés.

- Tehát elismered, hogy van sötét oldalad?

- Elismerem.

- És nem akarod magadtól eldobni?

- Nem. De küzdök mindhalálig ellene.

- Jó - bólintott a gólem, és közelebb lépett. - Viseld hát tetteid következményeit.

Teljesen Helga elé ért, és fölé hajolt. Félelmetes volt a Föld teremtménye, de Helga nem hátrált meg. A gólem egyre jobban áthajolt fölötte, aztán ráborult, és maga alá temette.

Helga azt hitte, hogy fuldokolni fog, hiszen a föld alatt nem kaphatott levegőt, de tévedett. Mintha megszűnt volna ember lenni, egybeolvadt a földdel. Ő lett a Föld, és a Föld lett ő. Mindig is egyek voltak. Átélte a kezdetet, amikor megteremtődött, és látta a Szövetséget, amit muszáj volt kötni a másik három Elemmel, ha el akarta kerülni a megsemmisülést. Látta az élet kialakulását, és látta sok élet elmúlását is. Hiszen mind belőle sarjadt, és hozzá tért meg, hozzá, az ősanyához. Érezte, miként feszül meg teste az erőtől, mely elpusztíthatna mindent, és sokszor pusztít is, és érezte az erőt, mely egyben tart, teremt és növel. Látta, miként tud pusztuláshoz vezetni az élet, és látta, miként sarjad élet a pusztuláson. Semmi sem egyértelműen rossz. Semmi sem egyértelműen jó. A kettő együtt maga a valami…

Zavaró érzés volt, amikor ráébredt, hogy nem egy a Földanyával. Hogy neki külön teste, tudata van. És fájdalmas érzés volt, amikor rájött, hogy évmilliós együttlétüknek véget kell most vetniük, mert rá feladat vár.

Őriznie kell az egyensúlyt sötét és világos oldalával egyaránt, míg halandó teste porrá nem omlik, hogy újra egyesüljön a lételemével.