A kisvárosi fogadó aznap tele volt vendégekkel. A zöme ugyan sehonnai csibészekből, zsebmetszőkből, útonállókból tevődött ki, de amíg fizettek, a fogadós nem foglalkozott azzal, hogy honnan szerezték a pénzt. Sőt az is lehet, hogy igazak a pletykák, és a fogadós titokban orgazdaként is működött. Nem légből kapott feltételezés ez, hiszen ez a fogadó is a város rosszhírű negyedébe tartozott, ahol rendszeresen megfordultak a várost vigyázó őrök, de a fogadós szemmel láthatóan jóban volt a parancsnokkal. Márpedig nyilvánvaló, hogy ezt a jó viszonyt valakinek meg kellett fizetnie…

Minderről persze fogalma sem volt se Malazárnak, se Helgának, akik beléptek az ajtón. Igazság szerint Helgának egyik fogadó sem tetszett ezen a környéken, de hát valahol csak meg kellett szállni, és az erdőkön, mezőkön már nem lehetett… Hja! A nagyságnak is megvan az ára!

Az utolsó fél évben Helga véglegesen felnőtt nő lett. Magasságra ugyan nemigen változott - alacsony volt, az is lesz világéletében, - de az alakja kitelt, kigömbölyödött azokon a helyeken, ahol egy fehércselédnek gömbölyűnek illik lennie. Immáron nehéz lett volna elhitetni bárkivel is, hogy egyszerű szolgalegény, még akkor is, ha legénygúnyát aggattak volna rá. De Helga nem is engedte volna ezt. Maga vetette fel, hogy végre leányként kellene mutatkoznia a nagyvilág előtt, és igen büszke volt, amikor felvehette egyszerű, de nemesi lányruháit. Úgy indultak a kis kunyhóból útnak, mint két jegyespár: Godrik Hedviggel, Malazár pedig vele.

Villámgyorsan rájött, hogy nem véletlenül adott kísérőt mellé a Mester. Amikor annak idején egyedül rótta az utat, még kislány volt, a kutya sem törődött vele - bár a sárkánynak azért odavetették volna, - ám most, felnőtt nőként még Malazár oldalán sem kerülhette el időnként a galibákat. Volt benne valami, ami vonzotta hozzá az embereket; férfiakat, nőket egyaránt, ám a férfiak vonzalma gyakran bizonyult vagy túl hevesnek, vagy túl bárdolatlannak. Annak ellenére, hogy Malazár külsejében is meglehetősen tiszteletet parancsoló volt, és a világ előtt mint Helga vőlegénye szerepelt, mégis összefutottak jó néhány olyan alakkal, aki megpróbálta "elhódítani" Helgát Malazártól, és sokszor nem is a legtisztább eszközökkel.

Mi tagadás, Helgának tetszett is a dolog, meg nem is. Az, hogy mennyire vonzó nőnek tartják, kétségtelenül hízelgett a hiúságának. Ám a mód, ahogy ezt gyakran a tudomására hozták, már kevésbé volt számára megnyerő. Egyes egyedül azért nem vetette le női ruháit és bújt vissza megszokott szolgajelmezébe, mert Malazár…

Nos, Malazáron viszonylag nehéz volt eligazodni. Mások előtt igen meggyőzően alakította a vőlegény szerepét. Igaz, nem a romantikus, szerető vőlegényét, hanem sokkal inkább a férfiét, aki majd ura lesz asszonyának, de viselkedése ellen semmiféle kifogás nem merülhetett fel. Udvarias volt Helgával, mondhatni, előzékeny, és az idegenekben erőteljesen tudatosította, hogy Helga hozzá tartozik.

Ám mihelyt kettesben maradtak, hűvös, távolságtartó és szinte gőgös lett. Az a kedves, évődő-civódó viszony, ami régen annyira jellemezte kettőjüket, úgy látszik végérvényesen és visszahozhatatlanul eltűnt. Kapcsolatuk jóval inkább hasonlított most arra a régi, távolról sem felhőtlen viszonyra, amilyen megismerkedésük elején volt. Malazár úr volt, magabiztos, fölényes, és sokszor úgy beszélt Helgával, hogy az már a lenézés határát súrolta. Mintha ismét nem tartotta volna magával egyenrangúnak.

Helga nem szólt. Belül ugyan fájt neki Malazár hidegsége, de a viselkedésén ebből semmi nem látszott. Ha Malazár eljátszotta az urat, akkor Helga eljátszotta a nemes kisasszonyt. Ha Malazár meg is sértette, Helga úgy tett, mintha mi sem történt volna. Távolságtartó és udvarias lett ő is, csak a modora volt kedvesebb, mint Malazáré, de lévén, hogy Helga a nő, ez természetesnek hatott.

Mintha nem is lett volna igazán közük egymáshoz. Mintha soha nem kockáztatták volna még az életüket is egymásért…

Érthető, hogy Helga nem erősködött, hogy többet legyenek kettesben. Ráadásul nemesi női gúnyájában nem is volt tanácsos erdőkben, mezőkön megszállniuk, mint tették azt hajdanán. Tehát bármennyire is ki nem állhatta a fogadókat, mégiscsak rá kellett fanyalodnia. És most, a Nagy Vásár idején a városban csak ebben a fogadóban találtak végre üres szobát.

Utólag Helga gyakran gondolt arra, hogy fenn kellett volna maradnia a szobájukban, és oda kérni a vacsorát is, de akkor és ott olyan természetes volt, hogy lemennek a füstös ivóba, és ott esznek, ahogy más is. Leültek hát egy meglehetősen sötét és félreeső sarokba, és békésen hozzáláttak az estebédjükhöz.

Szó ami szó, az az alak is meglehetősen nagyra nőtt, aki feltűnően nézegetni kezdte Helgát. Meglehet, ezért nem zavarta Malazár termete. De az is lehet, hogy megtévesztette a látszat, hiszen - mint mondtuk - meglehetősen sötét sarokba ültek hőseink. Ám az is előfordulhat, hogy a létszámfölényben bízott, hiszen ők nyolcan ülték körül az asztalt, Malazár pedig egyedül volt. De bármi volt is az oka, a fickó bizony pimaszul viselkedett. Egész idő alatt Helgára meresztette a szemét, ciccegett neki, hangosan megjegyzéseket tett rá a társainak azt fejtegetve, hogy miket művelne vele szívesen, egyszóval úgy viselkedett, mintha Malazár ott sem lenne, Helga pedig csak egy könnyűvérű nőcskének látszana.

Még be sem fejezhették a vacsorájukat, amikor a fickó felállt és odament az asztalukhoz két kupával. Az egyiket lecsapta Helga elé.

- Iszol velem, szépségem? - kérdezte hódítónak szánt vigyorral.

Helga még csak fel sem emelte a fejét, úgy folytatta az étkezését, mintha mi sem történt volna.

- Azt kérdeztem, iszol-e velem, szépségem! - ismételte meg a fickó egészen közelre dugva a képét.

- Nem - szólalt meg mély hangján Malazár.

- Nem téged kérdeztelek - nézett rá a férfi, mintha valami bosszantó légyre nézne, de aztán azonnal visszafordult Helgához. - Nos, szépségem?

Helga rávillantotta a szemét Malazárra. Akár le is lehetne a dolgot rendezni békésen… De nem. Látta, hogy itt botrány lesz, akármit is tesz, egyszerűen csak azért, mert a férfiak szeretnek verekedni. Hát… tulajdonképpen azt is lehet, de azért szerette volna megenni a vacsoráját…

Előrelátóan elvett egy lepényt és hátradőlt. Legalább ezt elcsipegeti.

- Nem iszik veled, és hordd el innen magad - mondta látszólag még mindig nyugodtan Malazár.

- Ne ártsd bele magad! - ugatott vissza neki a fickó.

- A hölgy hozzám tartozik, te tahó.

- Tahó? - egyenesedett fel az alak. - Azt mondtad rám, hogy tahó?

- Méghozzá a bunkóbbik fajtából - bólintott nyugodtan Malazár.

- Csiba te! Vagy megtanítalak tisztességre!

- Ember is kéne ahhoz, fattyú!

- Sértegeted az anyámat?

- Eddig csak azt a féleszű fiát.

A fickó látta, hogy a szópárbajban alighanem Malazár fog győzelmet aratni, ezért rátért a tettekre. Ökle azonban a levegőbe zúgott, mert Malazár egy mozdulattal kerülte ki az ütést és kelt fel a székről.

Ez volt az a pont, ahol Helga felállt, és a falhoz lapulva hozzálátott megmentett lepényének bekebelezéséhez.

Malazárnak igazán nem tartott sokáig kiütnie a pimaszkodó alakot, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy a fickó enyhén kapatos társasága nem fogja ezt szó nélkül hagyni. Társuk padlóra kerülése után hangos kiáltásokkal kerekedtek fel, és fenyegetően körülvették a fekete lovagot. Malazár azonban egyáltalán nem szeppent meg a túlerőtől. Sőt! Vigyorogva csalogatta magához a díszes kompániát, akik azonban ettől a fene nagy önbizalomtól kissé meghökkentek. Előkaptak néhány kést és tőrt is, de ez - úgy látszik - még jobb kedvre derítette Malazárt. Ő maga semmiféle fegyvert nem szedett elő, puszta kézzel hárította el szép számú ellenfele ütéseit, rúgásait, szúrásait és döféseit.

Még szinte sehol sem tartott a csetepaté - csupán ha két támadó került padlóra, - amikor nyílt az ajtó, és hét-nyolc fegyveres lépett be a fogadóba. Látván a felfordulást azonnal közbeléptek volna, ha a vezérük nem tartja őket vissza. De ő egyetlen karmozdulattal visszaparancsolta fogdmegjeit, és karba tett kézzel figyelte a verekedés alakulását. Szemmel láthatóan eltökélte, hogy nem avatkozik az egyenlőtlen küzdelembe.

Mert a küzdelem valóban egyenlőtlen volt, de nem a támadók létszámfölénye, hanem a két fél harci készségében mutatkozó eltérés miatt. A fickó társasága ügyes lehetett, ha védtelen utasok vagy mit sem sejtő járókelők kifosztásáról volt szó, szakavatott zsebmetszők és hivatásos gazemberek lévén valószínűleg egy átlagos, hétköznapi verekedésben is jeleskedhettek, de a harc művészetéhez nem értettek. A fekete lovag azonban szemmel láthatóan nem csupán rendkívül erős, hanem igen alaposan kiképzett harcos is volt. Játszi könnyedséggel hárította el a szúró-vágó fegyvereket, az öklöket, a lábakat. És nemcsak azért dőltek ki egymás után támadói, mert Malazár ütései letarolták őket, hanem mert azt is tudta, hogyan kell az egyszerre több felől támadók lendületét egymás ellen kihasználni.

Nem kellett hozzá négy-öt miatyánknyi idő, a martalócok szanaszét hevertek, ki törött tagokkal, ki csupán eszméletlenül, mindenesetre mindannyian magatehetetlenül. Malazár még körbepördült, hogy meggyőződjön arról, biztosan vége van-e a csetepaténak, amikor tapsolásra kapta fel a fejét. Az időközben bejött fegyveresek vezére fejezte ki tapssal a tetszését.

- Szép volt, barátom! - mondta közelebb lépve. - Ezt nevezem!

- Az a kérdés, minek nevezed - mérte végig Malazár. A férfi majdnem olyan öles termetű volt, mint ő, korban is rá hajazott. Szőkésbarna haj, hidegszürke szem, szakáll mögé rejtett széles állkapocs, állig páncél, férfitenyér szélességű kard, parancsoláshoz szokott tekintet - mindent összevetve az idegen férfi nem volt taszító jelenség, de bizalomgerjesztő sem. Malazár igyekezett minden eshetőségre felkészülni.

- Bámulatra méltó teljesítménynek nevezem - húzta a száját mosolyra az idegen. - Egymagad nyolc ellen… Ráadásul fegyver nélkül… A karddal is ilyen jól bánsz?

- Magadon akarod kipróbálni, vagy az embereiden? - intett Malazár a katonák felé.

- Egyelőre nem látok nálad egy szál kardot sem - mosolygott tovább az idegen.

- Ezen könnyen segíthetünk - vonta meg a vállát Malazár, majd egy villámgyors lépéssel az egyik katona előtt termett, és mielőtt az illető bármit is tehetett volna, bal kezével megragadta a katona kardjának markolatát, és már ki is rántotta a kardot a hüvelyből. Az egész egy szemvillanásnyi ideig tartott csupán.

- Tessék - mondta Malazár. - Most már van kardom is.

A vezér végigmérte.

- Balkezes vagy? - kérdezte.

- Az.

Az idegen ismét végigmérte, ezúttal még figyelmesebben.

- A ruhádon ott van a kardod hüvelyének nyoma. Baloldalon. A te bal oldaladon.

- Ott.

- Ha a kardodat a bal oldaladon hordod, akkor jobbkezes vagy.

- Jobbkezes vagyok - mondta Malazár, és a kardot átdobta a jobb kezébe.

- Az imént nem azt mondat, hogy balkezes vagy?

- Dehogynem - felelte Malazár, és a kardot visszadobta a bal kezébe.

- Akkor most mikor is hazudtál? Jobbkezes vagy, vagy balkezes?

- Nem hazudtam. Bármelyik kezemben tartom is a kardot, ki tudom vele csipkézni a bőrödet.

- És felteszem, ebben még a legényeim sem akadályoznának meg - vigyorgott szélesen az idegen.

- Nemigen.

- Tudod mit, barátom? Elhiszem. Viszont lenne számodra egy ajánlatom. Ugyanis éppen ilyen ügyes fickókat keresek.

- Mire? - kérdezte összeszűkült szemmel Malazár.

- Gyere, üljünk le ide - invitálta a férfi az egyik közeli asztal felé, de Malazár nem mozdult.

Az idegen kissé összevonta a szemöldökét.

- Nem vagy hajlandó meginni velem egy kupa bort?

- Idegennel nem - mondta Malazár.

- Ezen könnyen segíthetünk. Lord Benton vagyok a Domere nemzetségből, a címerem pedig a Domere - hajtotta meg a fejét a férfi.

Malazár könnyed meghajlással viszonozta az udvariasságot.

- Én pedig Sir Malazár vagyok a Serpens nemzetségből, a címerem pedig a Serpens.

- Hm… - vágott elgondolkodó arcot Lord Benton. - Nem hallottam még sem a nemzetségedről, sem a címeredről.

- Nemzetségem alapítója én magam vagyok. A háború után kaptam rangomat és címeremet.

- Á! - derült fel a lord arca. - Így már értem! Annál jobb, barátom! Annál jobb!

- Minél? - érdeklődött Malazár még mindig bizalmatlan arccal.

- Ha nem lett volna elég az iménti bemutatód, akkor a friss nemesi címed győzött volna meg arról, hogy te vagy az én emberem.

- Ismét kérdem, mire?

- Most már nem vagyunk idegenek, tehát elfogadsz tőlem egy kupa bort?

- Köszönettel - biccentette meg a fejét Malazár, és elindult a lord által mutatott asztal felé.

Ám mielőtt leültek volna, a lord megkövülten Malazár háta mögé meredt. A fekete lovag villámgyorsan megperdült, kardját maga elé szegezte, aztán rögtön le is engedte.

Helga állt ott.

A lány alázatosan lehajtotta a fejét, szemét lesütötte, és csak egy villanásra emelte fel a

tekintetét, ahogy megkérdezte:

- Felmehetek a szobámba, uram?

- Hát persze - bólintott kegyesen Malazár, de lord Benton közbevágott.

- Ha hozzád tartozik ez a bűbájos virágszál, természetesen őt is örömmel vendégül látom!

Bemutatnál?

Helga előbb a lordra, majd Malazárra villantotta a szemét. Látta, hogy Malazárnak egy csöppet sincs ínyére a dolog, de ha már csak egyszerű lovagként mutatkozott be, egy lord kérésének nem állhatott ellen.

- Lord Benton, bemutatom neked a menyasszonyomat, Helgát - mondta Malazár anélkül, hogy a lordra pillantott volna.

Talán tudta, hogy milyen túláradó csodálatot látna a másik férfi arcán, ahogy az Helgát nézte, és nem akarta felbosszantani magát a látvánnyal.

Mert a lord valóban el volt bűvölve. Helga nem volt csúnya, bár első ránézésre szép sem, de az a vonzerő, amit akaratlanul sugárzott… ez alól nem tudta magát kivonni a lord sem. Az az alig érzékelhető fölényesség, ami a lordból belépése óta áradt - a szívélyesség látszata ellenére - Helgával szemben semmivé foszlott, noha a lány állt hivatalosan hármuk közül a ranglétra legalsó fokán.

- Ülj le közénk, kisasszonyom! - mutatott a mellette álló székre Lord Benton.

Helga biccentett egyet köszönetképp és leült - Malazár mellé. Az illendőség úgy kívánta, hogy vőlegénye mellé húzódjon egy másik férfi társaságában, még ha a lord erre fittyet is hányt volna. Lord Benton arcán egy pillanatra felhő suhant át, ám mivel így a lány pont szemben volt vele, hamar megbékélt a helyzettel.

- Mi járatban vagytok erre? - kérdezte szavait a fekete lovaghoz intézve, de a szemét Helgáról le nem véve.

- Őt viszem haza - intett Helga felé Malazár a fejével.- Az X-béli kolostorból, ahol eddig nevelkedett.

- Miért dugták kolostorba ezt az elbűvölő virágszálat? - botránkozott meg Benton.

- Apácának szánták. A szülei nemesek, de szegények - magyarázta tovább Malazár látva a másik férfi arcán a megütközést. - Nem tudták volna illendőképpen kiházasítani. De most, hogy meghalt az öccse, az egyetlen testvére, már Helga örökli a vagyont.

- És te rögtön kiszemelted? - villant meg a lord szeme.

- Egy kolostorból? Nehezen - húzta el a száját a fekete lovag. - Eddig még csak nem is láttam. De a királytól kapott falvam az ő apjának falva mellett fekszik, és Sir John, Helga apja a fejébe vette, hogy az ég nekem szánta a lányát. Sir John már élemedett, így hát én mentem el érte.

- Miért vette a fejébe, hogy az ég neked szánta a lányát? - kíváncsiskodott Benton.

- Néhány martalóc rátámadt a falujára. Szerencséje volt, éppen arra jártam.

Malazár nem folytatta, de a lord így is nagyon jól el tudta képzelni, hogy mi történhetett azokkal a martalócokkal.

- És te? - faggatta tovább Malazárt. - Beleegyeztél a frigybe anélkül, hogy láttad volna a lányt?

- Már miért ne? - ütközött meg Malazár a kérdésen. És igaza is volt, nem volt ritka az efféle házasság abban az időben. - Jó falu jár vele, zsíros földekkel, no meg a lány sem utolsó éppen.

- Valóban nem - helyeselt Benton.

Malazár figyelmét nem kerülte el, hogy a lord egész idő alatt le sem vette villogó szemét Helgáról. És az sem, hogy kihúzta magát, a hangja búgó lett, és időről időre végigsimított a bajuszkáján. Egyszóval a lord imponálni akart a lánynak, és szemmel láthatóan kevéssé zavarta, hogy a lány vőlegénye - akit a lord maga is veszedelmes alaknak tartott - itt ült velük egy asztalnál.

Malazárnak egyre kevésbé tetszett a dürögő lord, de ezt nem mutatta.

Helga pedig csak ült ott némán, egyenes derékkal, és az ölében nyugvó kezeit bámulta.

- No és mi járatban vagy erre te, uram? - kérdezte Malazár.

- Ó, én csak a szokásos módon beszedtem az adót a környékbeli falvaimból - válaszolt Benton, és végre levette a szemét Helgáról. - Viszem haza a váramba, K-ba. De… tudod, a váram az erdő túloldalán áll, és az erdőben veszedelmes rablóbanda ólálkodik.

- Embereiddel miért nem tisztítod meg az erdőt? - kérdezte Malazár.

- Minden évben ez időtájban hajtóvadászatot szoktam indítani, és ha csak egyet is elkapok, bitófán végzi. De az idén megtizedelte az embereimet a járvány, ráadásul pont a használhatóbbakat vitte el a fene. Rátermett férfiakat keresek hát, hogy segítsenek a rakományt elszállítani K-ba. Jól megfizetem - mondta jelentőségteljesen.

- Mit értesz jó fizetség alatt? - kérdezte Malazár.

- Ez talán megfelel? - kérdezte a lord, és egy kis zacskót csörgetett meg diszkréten.

- Az attól függ - felelte a fekete lovag.

- Mitől? - húzta össze a szemöldökét Benton.

- Hogy mi van benne: rézpénz-e, vagy arany?

A lord arcáról viharos gyorsasággal tűnt el a szívélyességnek még az árnyéka is, helyét pedig átvette a harag, de aztán meglazította a zacskó száját, és a tartalmát a tenyerébe öntötte.

Arany volt.

Talán az arany csörgését hallotta meg a fogadós, mert hirtelen az asztaluknál termett. Három ivókupát egyensúlyozott tálcáján, de nem tette le. Bizalmatlan tekintettel mérte végig vendégeit.

- És fizetni ki fog, ha megkérdezhetem?

Malazár nagy lelki nyugalommal a lordra nézett, így annak nem maradt más választása.

- Én, ha megfelel - mondta Benton, és komótosan visszaöntötte az érméket a kis zacskóba.

A fogadós szeme az arany látványától kigúvadt. Szája mosolyra húzódott, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Jelentőségteljesen az összetört asztalokra és székekre meredt, aztán félrebillentett fejjel megkérdezte:

- Hát az okozott kárt? Azt ki téríti meg?

Lord Benton jelentőségteljesen Malazárra nézett, de ő nyugodtan viszonozta a lord pillantását:

- Fizesd csak ki ezt is, uram! Majd levonod a béremből.

- Tehát elszegődsz hozzám? - vigyorodott el a lord.

- Ha megfizetsz… miért ne? - nyújtotta a kezét a zacskó felé Malazár.

Ám a lord elhúzta az aranyat.

- Majd csak a végén. Ha épségben elvittük a rakományt - mondta.

Malazár elgondolkodva simogatta a szakállát.

- Rendben - mondta végül. - De előlegként adjál tíz aranyat.

- Miért?

- Hogy kifizethessem a fogadóst.

- Ez a te bajod, nem az enyém.

Malazár lassan bólintott. Felkelt, előhúzta tőrét. A lord fegyveresei azonnal felé mozdultak, de Malazár nem törődött velük. Odament leterített ellenfeleihez, majd szabad kezével a legnagyobb lelki nyugalommal kikutatta őket. Az erszényeik ugyan meglehetősen laposnak bizonyultak, de talált náluk egy-két értékesebb ékszert is.

Az egyik útonálló, akinek csak lába tört, védekezni próbált, de Malazár a tőr nyelével adott ütéssel elvette a kedvét a további ellenkezéstől. A többi martalóc gyakorlatilag nem reagált.

Malazár visszalépett az asztalukhoz. Egy szép, köves gyűrűt - amit az imént zsákmányolt - odanyújtott a fogadósnak.

- Ez megfelel az okozott kár fejében? - kérdezte.

A fogadós bizalmatlan arccal vette el a gyűrűt, aztán ráharapott. Felderülő képpel bólogatott.

- Igen, uram! Ez tökéletesen megfelel!

- Na és mit számítasz azért, hogy a hölgy két hétig itt marad? - kérdezte Malazár.

- Itt maradok? - emelte fel a tekintetét Helga.

- Itt marad? - kérdezte a lánnyal egy időben Benton.

- Hát hol hagyjalak, míg én odaleszek? - nézett Helgára a fekete lovag.

- De hát miért kellene itt hagynod? - kérdezte a lord emelt hangon.

- Vigyem a veszedelembe a menyasszonyomat? - nézett rá Malazár.

- Veszedelembe? - visszhangozta a lord.

- Te magad mondtad. Hogy az erdő, amin keresztül akarsz vágni, tele van veszélyes rablókkal. Közéjük vigyem?

- De hát itt sem hagyhatod! Nézd… - mutatott körbe a lord. - Miféle hely ez? Kik járnak ide? Lásd, azok is, akik megtámadtak, miféle alakok? Ilyenek között hagynád egyedül a menyasszonyodat?

- Én vigyáznék a kisasszonyra, uram - vetette közbe a fogadós behízelgő arccal.

Malazár ismét elgondolkodva simogatta a szakállát, és hol az egyikükre, hol a másikukra nézett. Szemmel láthatóan nehezen jutott döntésre.

Ám ekkor halkan megszólalt Helga:

- Ne hagyj magamra, kérlek!

Az arca komoly volt, ahogy cirmokkal tarkított nagy zöld szemét Malazárra vetette.

- Kérlek, uram… - rebegte.

- Rendben - döntött végre Malazár. - Velünk jössz.

- Remek! - kiáltott fel a lord. - Akkor holnap hajnalban indulunk! De addig megiszunk még néhány kupa bort?

- Én legfeljebb négyet, uram - mondta Malazár.

- Ugyan! - húzta a lord. - Látom rajtad, hogy bírsz te többet is!

- Bírok - bólintott a fekete lovag. - De holnap ajánlatos lesz a tiszta fej, mert én elszegődtem, uram!

 Folyt. köv.

<FONT face="Tim