Vadászat közben nagyobb szabadság engedett meg, mint más egyéb alkalmakkor. Máskor nem illik egy nemes hölgynek kettesben lennie bármilyen férfiemberrel, de itt, a vadászaton teljesen megszokott dolog a párokra szakadás.

Lord Benton még előtte nap értesítette a várható mulatságról a környékbeli udvarházakat, reggel tehát akadt nemes kisasszony a vadászok között éppen elég. Helgának nem kellett volna egyedül éreznie magát, ha bármelyikkel is szóba elegyedhetett volna, de erre nemigen volt idő. A hajtók már régen elindultak, a társaság hamar felkerekedett.

Eleinte Helga és Malazár együtt léptetett a lord mellett, de ahogy beértek a fák közé, egyre jobban szétszóródtak, és mire Helga észbekapott, már gyakorlatilag édes kettesben lovagolt Bentonnal. A lord olyan vehemenciával tette neki a szépet, hogy a lány legszívesebben megfordította volna a lovát, és megkereste volna Malazárt, de ezt a rákényszerített szerep nem engedte. Mindössze annyit tehetett, hogy olyan messzire húzódott a lordtól, amennyire az illendőség egyáltalán engedte, és egyszavas válaszokon kívül egyebet nem mondott. Sajnos ennyi azonban kevésnek bizonyult.

- Miért húzódsz el tőlem, kisasszonyom? - léptetett hozzá egészen közel Benton, és kezét a lány vállára tette.

- Úgy érzem, nem illik az ilyen bizalmas közelség, uram - hajtotta le a fejét Helga. - Még félreértésekre adhat okot.

- Ugyan ki érthetné félre? - vigyorgott Benton. - És mit érthetne félre? Kedvellek, kisasszonyom, olyan nagy bűn ez?

- Nem…

- Hát akkor? - állította meg a lovakat Benton, hogy a lány szemébe nézhessen. Ám Helga - ha nem is indíthatta útnak ismét a lovát - továbbra is kerülte a lord tekintetét.

- Tudod, uram, hogy milyen a világ - válaszolta vontatottan, mivel nem térhetett ki a lord kérdése elől. - Azt, hogy te kedvelsz, még elnézően vennék. De ha én is kedvelnélek, engem ezért megvetés sújtana.

- Tehát csak a világ szájától való félelem tart vissza? - hajolt előre mohón Benton.

- Nem csak - pirult el Helga. Benton ezt igencsak szemet gyönyörködtető látványnak tartotta, és azt hitte, a szemérem festi pirosra a gyönyörű rózsaszál orcáját, pedig a lány a visszafojtott haragjának köszönhette ezt a szépítő arcszínt.

- Hanem? - faggatta tovább a férfi.

- Menyasszony vagyok, uram - emelte fel az állát Helga.

- Ez még mindig a világ szájától való félelem. De hidd el - hajolt egészen közel Benton, - senki sem tudná meg…

- Nem, uram - húzódott el Helga. - Magam lennék az, aki nem tudna önmagának megbocsátani ilyen ballépést. Magam elől pedig még te sem rejthetsz el.

- Ne légy ilyen szigorú önmagadhoz! Nem te lennél az első asszony, aki nem lányfővel hágna fel a nászi ágyra.

- Ha még leendő férjemnek hagynám magam idő előtt asszonnyá tenni, megbocsátható bűn lenne. De te mást akarsz tőlem.

- Honnan veszed? Lehet, hogy oly kívánatossá tudnád magad tenni az ágyamban, hogy nőmmé kérnélek. Nem vonzó lehetőség ez? Ki kellene próbálnod!

- Kötve hiszem, hogy meg tudnék felelni ilyen magas követelményeknek - húzódott még hátrébb Helga. - Hiszen tapasztalatom sincs e téren.

- Ezen könnyen segíthetünk - karolta át a lord a lányt.

- És nem is vágyom veled efféle tapasztalatokra - próbálta eltolni magától a férfit Helga.

- Csupán a tudatlanság beszél belőled - húzta magához egyre közelebb a lányt Benton, mit sem törődve annak ellenkezésével.

- Tudatlan óhajtok maradni, uram - nyögte Helga erőlködve, és elfordította a fejét.

- Kis buta - lehelte Benton immáron közvetlenül Helga arcára.

- Lord Benton! - harsant fel mögöttük Malazár mély hangja.

Benton azonnal elengedte Helgát. Látva Malazár dühtől villogó szemét, jónak látta, hogy a lovaggal szembe fordítsa a lovát, és közben lekapta a válláról az íját.

- Medve! Vigyázz! Medve! - ordították körülöttük a fáktól még láthatatlan emberek. És valóban, az előttük álló bokorból kirobbant egy hatalmas méretű medve, és egyenesen a lordnak rontott. A lord azonnal felajzotta íját, és gyors egymásutánban több nyílvesszőt is kilőtt a támadó állatra. A nyilak úgy álltak ki a medve bundájából, mintha sündisznó tüskéi volnának, de azon kívül, hogy még jobban felingerelték, más hatással nem voltak rá. Szinte már közvetlenül a férfi lova előtt a medve két lábra emelkedett. Benton lova nyihogva farolt, de a bokrok elzárták a menekülése útját, ellenben Villám, Helga lova felágaskodott, hirtelen mozdulatával levetette magáról úrnőjét és elvágtatott.

Malazár a kisujját sem mozdította volna, ha csupán Benton marad a feldühödött medve közelében. De ott volt Helga is, és az állat most felé fordult. Benton ezt a némi könnyebbséget arra fordította, hogy lovát megpróbálta menekülésre ösztökélni, de hiába. A medve még mindig nem távolodott el annyira a bokroktól, hogy a ló el mert volna mellette vágtatni. Hiába sarkantyúzta gazdája, a ló még mindig farolva kísérelt meg magának utat törni.

Malazáron csak átfutott a megvetés, de aztán nem ért rá tovább foglalkozni a menekülni igyekvő lorddal. Pillanat alatt lesiklott a lováról és harsány kiáltással próbálta felhívni magára a medve figyelmét. Nem is hiába.

Az állat megtorpant két lépéssel Helga előtt. Busa fejét a hang irányába fordította, aztán lezuttyant négykézlábra, Malazár felé fordult, majd ismét felágaskodott és maga is felbömbölt. A férfi ismét felordított, futtában vett lendületet, és mikor a medvéhez ért, dárdáját teljes erejéből a mellkasába döfte.

A medve nem halt meg azonnal. Még volt ereje felbődülni úgy, hogy Helgának be kellett fognia a fülét, és még volt ereje egy lépést Malazár felé tenni, meglendíteni hatalmas mancsát, aminek lendületével meg tudta volna ölni a férfit, ha eléri. De Malazár megvetette a lábát, és kemény kézzel tartotta a dárdát. Mikor már erejét remegővé kocsonyásította az állat irdatlan súlya, amint dőlt felé, lejjebb engedte a dárda végét, a földhöz támasztotta, de kitartott, míg a medve végleg el nem zuhant, hörgése el nem csendesedett, és a szeme nem vált üvegessé. Malazár csak ekkor engedte el a dárda nyelét, maga is erősen zihálva hátrébb lépett, de még mindig szemmel tartotta az állatot. Valóban nehéz volt elhinni, hogy egy ilyen hatalmas, nagy erejű jószág ilyen gyorsan kimúlhatott.

Benton lova még mindig nem nyugodott meg, de a lord már nagy-nehezen le bírt róla kászálódni. Ruházata megsínylette a bokrokkal való viaskodást, és tépett köntösével, összekuszálódott hajával, szakállával, kezében kivont tőrével olyan volt emberei szemében - akik most értek csak oda, - mintha ő küzdött volna meg a fenevaddal. A lordnak azonnal visszatért a bátorsága, mihelyt megpillantotta őket.

- Vigyétek - intett a tetem felé. - Óvatosan nyúzzátok meg! Ekkora bőr még nem díszítette termeimet.

- Most sem fogja, hacsak nem adom neked - vetette oda Malazár még mindig zihálva kissé.

- Hacsak nem adod nekem? - vonta fel a szemöldökét rosszallóan Benton.

- A medvét én öltem meg, tehát az enyém.

Benton látta, hogy az emberei csodálkozva néznek hol őrá, hol a lovagra. Már nyitotta volna a száját, hogy elvitassa Malazár érdemét, de ekkor az egyik vadász megpróbálta kihúzni a dárdát a tetemből, ám nem sikerült neki. Odalépett a másik is, majd hárman cibálták a gyilkos szerszámot, de mindhiába. Ekkor odament Malazár, félretolta a vadászokat, két kezével megragadta a nyelet, egyik lábát a tetemnek vetette, majd egy igencsak erőteljes rántással kiszabadította a dárdát.

- A dárda és a medve az enyém - nézett Bentonra gúnyos félmosollyal. - A nyílvesszők a tieid.

- Ez az én erdőm - villámlott Benton szeme haragosan. - Minden, ami e földön van, az enyém.

- Igen, láttam, hogy mindenről így vélekedsz - mondta neki hanyagul Malazár, miközben Helgához lépett és felsegítette a földről. - Pedig tévedsz. Nem minden a tiéd, ami itt van. Nem tiéd a medve, nem vagyok a tiéd én sem, és nem tiéd a menyasszonyom sem! - Az utolsó szavai már nagyon dühösen robbantak, ahogy élesen Benton felé fordulva odavágta.

- Ki kívánná a te menyasszonyodat? - próbált gúnyolódni Benton.

- Te magad! A saját szememmel láttam! De ha még egyszer a közelébe mersz menni, velem gyűlik meg a bajod - emelte meg haragjában önkéntelenül is a véres dárdát Malazár.

- Fenyegetni merészelsz? - emelte meg az állát gőgösen Benton.

- Figyelmeztettelek!

- Nem tűrök ilyen hangnemet!

- Nem tűrsz? Akkor vegyél rajtam elégtételt! Kihívlak párbajra!

- Nem hívhatsz ki párbajra!

- És ugyan miért nem?

- Mert én főnemes vagyok, te pedig… Még meg sem száradt a festék a kutyabőrödön, ha ugyan van! Bah! - horkantott megvetően Benton.

- Nem számít, mikori a nemességem - válaszolta dühtől megremegő orrcimpával Malazár. - Felövezett lovag vagyok, kihívásomat még a király is köteles lenne elfogadni.

- Hívd hát ki a királyt, engem pedig hagyjál békén!

- Gyáván megfutamodsz? Nem fogadod el a kihívásomat? - lépett fenyegetően előrébb Malazár.

- A sorsodat hívod ki magad ellen, ostoba! - kiáltotta fellengzősen Benton, de úgy hátrált, ahogy Malazár lépett felé. Benton riadtan nézett szét, majd elrikkantotta magát: - A hálót!

És mielőtt Malazár felfoghatta volna, mit is jelent ez, már rá is dobtak egy hálót, amivel a vadakat szokták fogságba ejteni. Hiába küszködött, hiába ordított, nem tudott szabadulni. Sokan vették körbe, rászorították a hálót, öklökkel, dorongokkal ütlegelték, és a háló alatt igyekeztek összekötözni kezét, lábát. A káoszban még a fegyvereit is elszedték tőle, még egy tőrt sem hagytak, nehogy megpróbálja kiszabadítani magát.

Amikor már úgy nézett ki, mint a kötözött sonka, Benton megvető arckifejezéssel eléállt.

- A lovagi kódex szerint lehet, hogy rendjén való az ilyen kihívás - mondta ajakbiggyesztve. - De a valóságban sértés, ha egy ilyen kis senki egyenrangúnak képzeli magát velem. A sértéseket pedig meg szoktam torolni.

- De nagy a szád most, hogy nekem össze van kötve a kezem! - köpött ki Malazár. Egy dárda nyele villámgyorsan gyomorszájon találta, erre összegörnyedt és hörögve folytatta: - De nehogy azt hidd, hogy ezzel vége van a játszmának!

A többiek - Bentonnal az élen - rosszindulatú röhögésben törtek ki.

Malazár megrázkódott. Hátul kötötték össze a kezét, ezért nem tudta a hasát feszítő fájdalmat önerejéből enyhíteni, de gyorsan összeszedte magát. Felemelte a fejét, arcán megfeszültek az izmok, összevonta a szemöldökét. Bentont és a slepjét még nagyobb derűre késztette az arckifejezése, eszükbe sem jutott, hogy félniük kellene a megkötözött, összevert, lefegyverzett férfitól.

De Helgának eszébe jutott. Ő nagyon is jól tudta, hogy mit művelhet Malazár, és azt is tudta, hogy annak nagyon komoly következményei lehetnek.

- Malazár! Ne! - kiáltotta, és odarohant hozzá. Átkarolta a nyakát, lehúzta magához a férfi fejét, odaszorította az arcát az arcához, és halkan suttogta: - Türtőztesd magad! Kitalálok valamit.

Kemény kezek ragadták meg és rángatták el Malazártól, de a tekintetük összekulcsolódott, és Helga látta, hogy a férfi hallgat a szavára.

- Vigyétek innen ezt a pondrót! - harsogott Benton, és Helga tehetetlenül volt kénytelen nézni, ahogy ellökdösik a szeme elől Malazárt.

De a tekintetük az utolsó pillanatig összekapcsolódott…

- A vadászatnak vége - intett Benton az egyik emberének. Hamarosan felharsant a kürt is, tudatva a többiekkel a főúr parancsát.

- Mit szándékozol tenni Malazárral? - fordult Benton felé Helga hevesen, lerázva magáról az eddig fogva tartó kezeket. Azok nyúltak volna ismét utána, de a lord egy szemvillanással elparancsolta őket a közelből.

- Még nem tudom - válaszolta aztán Benton. Látszólag elmélyülten igazgatta a kesztyűjét, de fél szemével a lány arcát figyelte. - Még gondolkodom rajta.

- De hiszen megmentette az életedet!

- Hogy aztán maga törjön rá.

- Megbántottad! A szeme láttára próbálkoztál velem!

- Én? - mosolyodott el gúnyosan Benton. Közelebb lépett, gőgösen fenntartotta a fejét, aztán két ujjával könnyedén megemelte Helga állát, mintegy kényszerítve, hogy a szemébe nézzen.

- Talán inkább te kacérkodtál velem, kiscicám!

- Aljas! - szűkült össze a lány szeme a haragtól, majd meglendítette a kezét, hogy képen törölje az arcátlan lordot. Ám a férfi elkapta a csuklóját, közelebb rántotta magához és vérlázítóan vigyorogva mondta:

- Óva intelek, hogy Malazár hibájába essél! Az engem ért sérelmeket nem szoktam megtorlatlanul hagyni, kisasszonyom! - És ez a megszólítás most úgy hangzott Benton szájából, mint egy sértés.

Helga rántott egyet a karján, de nem bírta kiszabadítani magát a férfi erős markából. Benton arcára még szélesebb vigyort csalt a lány meddő erőlködése. Még közelebb dugta az arcát, amivel Helgát hátrálásra késztette.

- De ha nem utasítasz el - folytatta a férfi megváltozott, behízelgő hangon, - nagylelkű is tudok lenni. És ki tudja? Lehet, hogy még ahhoz a bugris paraszthoz is... Csak rajtad áll, kisasszonyom! - És a megszólítás most úgy hangzott, mint egy megelevenedett csábítás.

- Legyen kedves hozzád a pokol minden ördögével! - sisteregte Helga, és ismét rántott egyet a karján. Benton ezúttal elengedte és gúnyosan nevetett, ahogy a lány dühösen hátat fordítva neki visszafelé indult a vár irányába.

- Ha szépen megkérsz, elém ülhetsz a nyeregbe! - kiáltott utána. S hogy a lány nem válaszolt, folytatta: - Gyalog akarsz tán visszamenni?

- Nem - vetette hátra Helga. - Lovon.

- A lovad elfutott, ha nem vetted volna észre, más ló meg nincs itt.

- Dehogynem. Itt van - mutatott Helga Sebesre, Malazár lovára.

A ló valóban ott volt, de senki nem bírta még a kantárszárát sem megfogni, nemhogy felülni rá. Sebes nyihogott, harapott, ágaskodott, rugdalt.

- Ezen nem tudsz visszalovagolni - vigyorgott Benton, ám Helga válaszra sem méltatta.

- Takarodjatok! - rivallt a szolgákra, azok pedig a határozott parancs hallatán valóban arrébb léptek, szabad utat engedve az apró termetű, de igencsak felpaprikázódott fehércselédnek.

Helga menet közben előkapta a tőrét és felhasította vele a szoknyáját. Így amikor odaért Sebeshez, férfi módra pattant rá. Másképp nem is ülhetett volna, hiszen a lovon nem női nyereg volt.

A férfiak szájtátva nézték, ahogy az addig kezelhetetlenül szilaj, hatalmas csődör milyen könnyedén engedelmeskedett a törékeny kis nőszemélynek.

- Megbabonázta… - suttogta ámulva egy szolga Benton mellett. - Boszorkány!

A lord lekevert egy nyaklevest a szolgának.

- Ne beszélj ostobaságokat! - förmedt rá. - Ismeri, ennyi az egész.

A szolga nyakát behúzva tartotta a másik ló kantárszárát, amíg ura fel nem szökkent a nyeregbe, és utána is gondosan ügyelt rá, hogy kívül maradjon az ostor hatótávolságán. Benton pedig elindult Helga után vissza a várba.

*

Kopogtatás törte meg az északi torony csendjét. Az ajtó túloldalán azonban senki nem válaszolt. A lord egy pillanatig mintha habozott volna, aztán határozott mozdulattal benyitott a vendégszobába.

Helga az ablakban állt és kifelé bámult.

- A foglyod vagyok-e, hogy engedelmem nélkül így rám töröd az ajtót? - kérdezte anélkül, hogy hátrapillantott volna.

- Kopogtattam, ahogy az illem előírja, de nem válaszoltál - lépett beljebb Benton nem törődve a nem éppen szívélyes fogadtatással.

- Nem válaszoltam, mert nem akartam, hogy háborgass.

- Nem azért jöttem, hogy háborgassalak, hanem az aggodalom hajtott.

- Aggodalom? - fordult meg csodálkozva Helga. - Mi végre?

Benton óvakodott kimutatni az elégedettségét amiatt, hogy a lány végre hajlandó volt ránézni. Helyette igyekezett valóban aggodalmas képet vágni.

- Egész idő alatt itt kuksolsz a szobádban - mondta. - Még vacsoránál sem tiszteltél meg a jelenléteddel.

- A silbakjaid ki sem engedtek a szobából - válaszolta hűvösen Helga. - És ezt magad parancsoltad nekik.

- Azt a parancsot kapták, hogy ne engedjenek le a tömlöcökhöz. De a vacsorához vagy hozzám lekísértek volna.

- Miért ne mehetnék a tömlöchöz? - szegte fel az állát a lány.

- Mi értelme volna? Csak búsítanád ott magad - mondta Benton, miközben egészen közel ment Helgához.

- Mert a te társaságodban felvidulnék?

- Legalábbis megtennék érte minden tőlem telhetőt - búgta Benton. Megfogta a lány kezét és megcsókolta. Az apró kéz szinte eltűnt a férfi szakállában, bajuszában. - Mindent, ami csak hatalmamban áll.

- Hát tedd meg! - kérlelte halkan Helga. - Engedd szabadon Malazárt! Engedj minket békével elmenni innen!

- Ezt nem tehetem.

- Ki tehetné, ha nem te? - sürgette hevesen a lány. - Mitől tartasz? Hogy Malazár rád törne egy szál egymagában? Elküldöd, elzavarod; meglásd, többé hírét sem hallod majd!

- Elzavarnám, de attól tartok, ő nem menne.

- Már miért ne menne?

- Nem hagyna itt téged.

- Engem? - hőkölt hátra Helga. - Persze, hogy nem… Hogy érted ezt?

- Őt többé látni sem akarom, de téged… - lépett még közelebb Benton. - Nem tudlak elengedni, kisasszonyom. Nem bírok lemondani rólad.

- S ha én kedves lennék hozzád, elengednéd Malazárt?

- Hát kedves lennél hozzám? - lépett mohón még közelebb Benton, de Helga hátrált.

- Nem, csak kérdeztem! - Helga kétségbeesetten érzékelte, hogy tovább már nem hátrálhat, elérte a falat.

- De valami célod csak volt a kérdéseddel.

- Igen, tudni akartam, hogy ha én önként itt maradnék, elengednéd-e Malazárt.

- Mondtam már, nem hinném, hogy elmenne nélküled.

- Ha kitoloncolod, nem lesz más választása.

- De ha te önként itt maradsz velem, mit érdekel annak a sehonnainak a sorsa?

- Az a sehonnai a vőlegényem.

- Már nem az - hajolt közelebb Benton.

- Dehogynem.

- Ha itt maradsz önként, akkor már az enyém vagy - vigyorgott a lord.

- És ha azt mondom, hogy nem akarok a tiéd lenni? - próbálta magát minél jobban a falba préselni Helga.

- Akkor kivégeztetem - mondta a lord még mindig vigyorogva.

- Ezt nem mondhatod komolyan - hökkent meg Helga.

- Dehogynem - kedélyeskedett Benton tovább, de a szemén látszott, hogy valóban komolyan gondolja. - Hiszen megfenyegetett.

Helga egy pillanatig hitetlenkedve nézett a férfi szemébe.

- Segített elhozni ide a vagyonodat - mondta végül felháborodástól elfúló hangon. - Fizetség nélkül, hiszen még most sem fizetted ki. Megmentette a medvétől az életedet. És te ki akarod végeztetni?

- Minden jótett elnyeri méltó büntetését - vonta meg közönyösen a vállát a férfi.

- Ezt nem hiszem el!

- Akkor, ha neked jobban tetszik, úgy is mondhatom, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve - vonta meg ismét a vállát Benton. A hangja cinikusan csengett. - Ő elvégezte a kikövezést. Én lesegítem a pokolba.

Helga úgy érezte, felfordul a gyomra, ha továbbra is egy levegőt kell szívnia a lorddal. Megpróbált oldalra fordulva elmenni, de a férfi a karjával elzárta előle az utat. Helga egy pillanatnyi megtorpanás után a másik oldalra fordult, de Benton elengedte az eddig szorongatott kezét, és a másik karjával is a falhoz támaszkodott, hogy a lány arra se mehessen el. Helga elszántan felemelte a fejét.

- Engedj elmennem - mondta.

- Hova mennél? - vigyorgott Benton.

- Bárhová. Minél messzebb tőled.

- Ugyan, kicsikém! - ragadta meg a férfi egyik kezével a lány vállát. - Hiszen csak most kezdünk egymással alaposabban megismerkedni.

- Ennyi ismeretség több mint elég - nyöszörgött Helga, mert Benton a másik kezével a derekát karolta át, és magához vonta, hiába próbálta magától eltolni a lány.

Benton végigdörgölte a szakállát Helga arcán - a lány orrát megcsapta a férfi által elfogyasztott mézsörök bűze. Benton belesuttogott a fülébe:

- Azt mondták rád, boszorkány vagy. Igazuk volt. Teljesen megbabonáztál. - Azzal belecsókolt a lány nyakába.

- Ne! - tiltakozott Helga, de hiába. Képtelen volt eltolni magától a férfit. Benton egyre hevesebben csókolta a nyakát, arcát, de a száját nem, mert azt Helga még el bírta rántani. A férfi ettől azért nem esett kétségbe, ha a szája nem járt sikerrel, akkor a kezével vette birtokba a lányt. Helga élesen sikoltott fel, amikor Benton hatalmas marka nem éppen finoman megragadta a mellét.

- Ne ellenkezz! Úgy rosszabb neked - búgta Benton, amikor Helga hiábavalóan igyekezett eltaszítani magától. S hogy a lány nem hallgatott rá, fél kezével még mindig magához láncolva szép rabját, a másik kezével egy rántással derékig letépte róla a ruhát.

Helga egy pillanatra megdermedt. De csak egy pillanatra. A következő pillanatban azonban már mozdult.

Még a föld is beleremegett, ahogy eltaszította magától a férfit. Szeme villámlott, szemöldökét összevonta, de az arca nyugodt volt. Ujjai végén még egy-két villám cikázott a varázslat végeztével. Fensőbbséges arccal mérte végig a férfit, aki rongybabaként hevert a fal mellett és rémült szemekkel meredt rá.

- Jól mondták neked. Boszorkány vagyok, és most megbabonázlak. Itt fogsz aludni holnap délig - mondta a lány, miközben kezét végighúzta a lord előtt. A kis villámok ujja hegyéről a férfi arcára pattantak, és a lord bamba megrökönyödése nyugodt kábulattá változott. - És amikor magadhoz térsz, nem fogsz másra emlékezni, csak hogy berúgtál és elengedtél minket. Aludj! - parancsolta.

Benton azonnal becsukta a szemét. Helga leráncigálta a férfi kezéről a nehéz pecsétgyűrűt, felkapta a már jó előre odakészített kis motyóját, aztán az ajtó felé suhant. Még el sem ért odáig, amikor Benton már horkolt.

- Hová akarsz menni, kisasszonyom? - szegezte neki az egyik őr a kérdést és a lándzsáját.

- A konyhához - felelte Helga kipirultan, de nyugodtan.

- Hozathatunk neked vacsorát - mondta a másik őr előrébb lépve.

- Tudom, hogy kísérnetek kell - mondta Helga kissé erőltetetten mosolyogva. - Ha akartok, gyertek hát velem!

- Jobb lenne, ha itt maradnál - nézett rá bizalmatlanul az első őr, aki a szoba felé is tekintgetett. A lord nem jön?

- Most már mehetek, ahová akarok. Kemény árat fizettem ezért az engedelemért - hajtotta le a fejét egy pillanatra a lány, majd emelte fel elpirulva újra. De a két mozdulat között kissé szétnyílt a köpönyege és kivillant a megtépett ruhája, mely csak hevenyészve volt odatűzve a helyére.

A két őr összenézett, majd elvigyorodott.

- Ha nem untad még meg a játékot, velünk folytathatod - lépett közelebb az egyik.

- Vajon őlordsága mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy a ruhájára ácsingózol? - húzta össze a szemöldökét Helga.

- Levetett ruha vagy te már, kisasszonyom - mondta az őr, de a vigyor halványabb lett az arcán.

- Ám akkor is az övé. És tudod jól - lépett most Helga bizalmasan közelebb az őrökhöz, - hogy mi a sorsa annak, aki ki meri nyújtani a kezét a tulajdona felé. Láttad, mi lett a vendég lovaggal, Malazárral. Úgy akarsz-e járni, mint ő?

- Nem! - hőkölt hátra mindkét férfi. - Dehogy! Csak tréfálkoztunk, kisasszonyom!

- Nem tetszett a tréfátok, de most megbocsátok - bólintott kegyesen Helga. - És most engedjetek utamra.

A két összezavart és megfélemlített őr arrébb lépett, szabad utat engedve Helgának. A lány ezt ki is használta, gyorsan elsurrant közöttük, le a lépcsőn.

6. fejezet következik