És meglátták. Az aznap esti lakoma szakasztott mása volt az előző estinek, és a következő szintén. Meg az azután következő is. Mint ahogy az azután következő is. És az ébredést követő események is pontosan ugyanúgy zajlottak le, mint első alkalommal.

Malazár beszélni próbált Bentonnal, de a fejfájós főúr mindig másnapra halasztotta az anyagi dolgok rendezését. Mindig másnapra és másnapra, és a napok peregtek.
Malazár a lakomák kivételével alig találkozott Helgával. A lány immáron nem törte rá az ajtót - talán nem akart több kellemetlen meglepetést, - és amikor a férfi kötelességszerűen, ám roppant rövidre fogva naponta érdeklődött hogyléte felől, csak kurtán és egyre közömbösebben válaszolgatott. A vacsorák alatt pedig még ennyit sem beszéltek egymással.

Tán tíz napja időztek lord Benton várában, amikor az egyik nap reggelén Malazár szokatlanul korán ébredt. Felkelt, kipenderítette az ágyából és a szobájából az aznapi leányzót, összekapta magát és csak céltalanul őgyelgett.

Kinézett az ablakán. A nyár már a vége felé járt, de egyelőre semmi sem jelezte a közelgő őszt. Az eget egyetlen felhő sem tarkította, eső aznap sem volt várható. Már így korán reggel is meleg volt, sejteni lehetett, hogy hamarosan ugyanolyan hőség lesz, mint mostanában minden nap. Még jó - gondolta magában Malazár, - hogy a vastag várfalak között fognak hűsölni, nem pedig a nyílt terepen kell aszalódniuk, mint eddig legtöbbször. Igaz, a kunyhó a hegyek közt egy erdei tisztáson állt, nagyrészt belevájva a hegybe, ott sem panaszkodhattak se hidegre, se melegre…

Tán valóban haza kellene indulniuk…

Csakhogy Benton még mindig nem fizette ki.

Beszélnie kellene Helgával…

Az elhatározást tett követte. Azonnal indult, bekopogtatott Helga ajtaján. A lány maga nyitotta ki az ajtót, de csak résnyire.

- Igen? - kérdezte éppen hogy kidugva az arcát.

- Beszélni szeretnék veled - mondta Malazár, és kezével benyomta az ajtót, hogy be tudjon lépni.

De Helga nem engedte. Mindkét kezével megmarkolta az ajtó szélét, mögé is lépett, hogy testével akadályozza meg a kinyitást.

- Most? - kérdezte kissé nyögve, mert Malazár egy kezének is nagyobb volt az ereje, mint az ő egész testének.

Malazár meghökkent.

- Miért nem engedsz be?

- Mert… Most nem alkalmas - hebegte a lány fülig pirulva.

Malazár agyán őrült gondolat futott át.

- Van veled valaki? - kérdezte szinte fenyegetően.

- Nincs - rázta a fejét Helga, de a lovag nem hitt neki. Erőteljes mozdulattal beljebb taszította az ajtót, mintegy félresöpörve a lányt.

Pedig Helga nem hazudott, valóban egyedül volt. Csak éppen csomagolt.

- Hová készülsz? - kérdezte Malazár kezdeti döbbenetének elmúltával.

- Haza - fordította el a fejét a lány.

- Haza? De hát ezt hogy képzeled?

Helga makacsul hallgatott. Tekintetét még csak véletlenül sem fordította Malazár felé.

- Helga! - förmedt rá a férfi. - Mégis mi ez?

A lány végre rápillantott a lovagra. Arca sápadt volt.

- Egyszerűen csak haza akartam menni. Már az első nap mondtam neked.

- Itt hagytál volna?

- Úgy láttam, nagyon is jól érzed itt magad.

- Ostobaság! Csak Benton még mindig nem adta ide a fizetségem.

- És te nem is nagyon erőlteted, hogy megkapd.

- Minden nap kérem tőle.

- És ráhagyod, amikor elküld.

- Mi egyebet tehetnék?

- Mondjuk, kérhetnéd határozottabban is!

- Kértem. De azt mondta, most nincs pénze. El fogja adni a termény egy részét, abból akar kifizetni.

- Hazudik.

- Tudom. De ezt csak nem mondhatom neki.

Helga türelmetlenül sóhajtott fel.

- Akkor hagyjuk itt. Menjünk el fizetség nélkül.

- Nincs pénzünk. Hogyan utazhatnánk?

- Nem kell nekünk fogadó. Régebben is el tudtunk hálni a szabad ég alatt.

- De akkor még nem játszottad el a nemes kisasszonyt.

- Viseltesebb lesz a ruhám. De nem nagyon megyünk emberek közé, kinek számít hát?

- Muszáj emberek közé mennünk. Ennivalót is szereznünk kell, és nincs pénzünk.

- Régebben vadásztál. Vadászhatnál most is!

- Érdekes! Most egyszerre vadászhatnék? Máskor meg odáig vagy meg vissza, ha elejtek valami apró kis zsákmányt!

- Erőt vennék magamon… No és bogyókat, gyökereket is lehet gyűjteni, azokon is lehet élni!

- Gyűjtögetni…! És akkor talán tavaszra haza is érnénk!

- De legalább akkor hazaérnénk…! Ha most nem indulunk, ki tudja, meddig tespedünk még itt?

- Ha megkapjuk a pénzt, két hét alatt otthon is vagyunk.

- De mikor kapjuk már meg? Benton csak odázza.

- Előbb-utóbb csak ide kell adnia.

- Nem fogja. Nem akarja. Megmondtam neked már az elején, hogy esze ágában sincs fizetni!

- Már megint okosabbnak képzeled magad mindenki másnál!

- Nem képzelem, de… Malazár! - tette a kezét könnyedén a férfi mellkasára, és nézett fel könyörgőn rá. - Menjünk haza! Rossz érzéseim vannak…

- Úgy kárálsz, mint valami bibircsókos vénasszony!

- Malazár! - kiáltotta a lány elfúló hangon. - Kérlek, hallgass rám! Szörnyű ez a hely, fullasztó és nyomasztó, ennél még az erdőben megázni is jobb… És te…!

-  Mi van velem? - nézett le a lányra fenyegetően a lovag.

- Úgy megváltoztál - rebegte Helga. - Olyan messze kerültél tőlem…

- Ez csak rajtad múlik - mondta jóval enyhébb hangon a lovag.

- Hogy érted ez? - csodálkozott a lány.

- Ha kedves leszel hozzám, én is kedves leszek hozzád - dörmögte a férfi vigyorogva, és átölte a lány derekát.

Helga arcára először az értetlenség, aztán a harag ült ki. Dühösen fújtatva lökte el magától a fekete lovagot.

- Összekeversz valamelyik macáddal. Én a társad vagyok!

- Miben vagy társam? - kérdezte gőgösen Malazár. A lány visszautasítása erősen sértette a hiúságát.

- Elfeledted tán, kik vagyunk?

- Ne gyere nekem ilyenekkel! Féltékeny vagy. Én csak lehetőséget kínáltam neked.

- Lehetőséget? Mire?! - kerekedett ki a lány szeme.

- Hogy kiüthesd a vetélytársaidat.

- Tartsd meg őket! Én elmegyek! - fordult a holmija felé Helga.

- Nélkülem nem mész sehová! - ragadta meg Malazár a könyökét.

- És ugyan ki akadályozhatna meg?

- Én!

- Malazár…!

- Kettőnk közül én vagyok az, aki megmondja, mi lesz! - ordította Malazár. - És én azt mondom, maradunk!

Helga szótlanul nézett a férfi szemébe. Ismerte, milyen gőgös, milyen makacs. Tudta, hogy most csak úgy tudna vele ellenkezni, ha használná mágikus erejét. De ezt nem akarta. Amilyen dühös volt most rá, abból semmi jó nem származott volna.

Teljesen más ötlött hát az eszébe.

- Jó - mondta halkan. - Maradunk, ha ezt akarod.

Malazár arcán meglepetés futott át.

- Ezt akarom - felelte kissé gyanakodva. Magabiztosnak akart látszani, de valójában nem értette, mit jelenthet Helga részéről ez a hirtelen jött engedékenység. Hiszen ő is ismerte a lányt.

Helga nem szólt többet. Malazár elengedte a könyökét és hátrébb lépett.

- Helyes! - mondta még mindig gyanakodva.

Helga csak biccentett egyet. Malazár még mindig bizonytalanul visszabiccentett, majd kiment a szobából. Az ajtóból azonban még visszaszólt:

- Szeretem, ha ilyen engedelmes vagy.

Már betette maga után az ajtót, így nem hallotta, ahogy Helga halkan maga elé mormolta:

- Csak meg ne bánd!

Újabb napok teltek el tespedt tétlenséggel. Malazár ugyan minden nap megkérdezte a lordot, és Benton minden nap elodázta még egy nappal a fizetést, de ez is csak langyos dolog lett, egyfajta játék, amit maguk a felek sem vettek komolyan.

Malazár tudta, hogy Benton nem fogja kifizetni. Azt is tudta, hogy Benton számít is arra, hogy ő előbb-utóbb feladja. Maga sem értette, hogy ezek után még mire vár, miért marad. Talán, mert nem akarta megadni Bentonnak az elégtételt, hogy túl tudott járni az eszén. Talán, mert nem akaródzott beismernie Helgának, hogy igaza volt…

Fogalma sem volt róla, mit művel a lány egész nap. Azzal tisztában volt, hogy nem kuksol egyfolytában a szobájában, de azt is tudta, hogy nem áll le barátkozni az itteniekkel. Ahhoz túlságosan kétes társaság gyűlt itt össze. Mondhatni, teljesen véletlenül jött rá, hogy Helga a várat járja. Látta, hogy hol az istállóból jön elő - Sebessel néha Malazár is foglalkozott, - hol a konyhából, hol a kapuőröktől, hol a mosókonyhából, és mindenhonnan mosolygó szolgák kísérik ki. A cselédekkel társalgott, azokkal barátkozott, és az egyszerű nép szerette, mert nyájas volt és szívélyes, és volt benne valami, amiért szeretnie kellett mindenkinek, aki nem forgatott gonosz dolgokat a fejében.

Egy napon a nyugati bástyán találta. Előtte nap esett az eső, most is heves szél fújt, bele-belekapott Helga ruhájába, hajába. Csak állt ott a lány, nézett el észak-nyugatnak, mögötte hosszan lebegett a köntöse, néha a fonatba szorított dús, vörös haja is, arcán különös vágyakozás honolt és egyfajta szomorúság. És ha senki más nem is, Malazár tudta, mire vágyik a lány.

Haza akart menni.

Malazár szívét összeszorította a részvét. Már éppen indult volna hozzá, hogy azt mondja, készülődjenek, amikor egy hang megállította.

- Megfázol ebben a szélben itt, kisasszonyom!

Helga megfordult Benton hangjára.

- A köntösöm meleg, uram.

- De vajon elég meleg?

- Köszönöm, hogy aggódsz értem, de jól vagyok, uram.

- Pedig arra gondoltam - lépett egyre közelebb Benton, - hogy ha átkarolnálak, a testemmel tudnám melegíteni a testedet. És akkor minden baj nélkül élvezhetnéd tovább a kilátást.

- Meghatóan kedves vagy hozzám, uram - mondta Helga közömbös hangon, míg Malazár, aki még nem ért fel teljesen a lépcsőn, és ezért észrevétlen maradt, ökölbe szorította a kezét. Helga nyugodtan folytatta. - De tartok tőle, ez nem lenne helyes.

- Ne aggódj - lépett egészen közel Benton, és kezét a lány vállára tette. - A rangom nem tarthat vissza attól, hogy kedvében járjak egy magadfajta nemes kisasszonynak.

- Az én rangom viszont visszatart attól, hogy ezt elfogadjam, uram.

- Ne legyél ilyen félénk. Nem bántalak - mondta a lord, és közben a másik kezét a lány másik vállára tette. Lassan lehajolt hozzá…

Helga természetes mozdulattal fordult el a férfitól, kezével a láthatár felé bökve. Ahogy megszólalt, hangja elnyomta Malazár felhördülését.

- Miféle erdők azok, uram? - kérdezte a lány. - Azt tudom, hogy amarról jöttünk, és ott haramiák tanyáznak, de ez?

A lord egy pillanatra dühösen húzta össze a szemét, hogy Helga nem engedett, de aztán úgy tett, mintha nem is akart volna az imént semmit. Egyik kezét még most sem vette el a lány válláról, de mivel Helga most félig oldalra fordult tőle, félig hátra, ez csak baráti gesztusnak volt felfogható.

- Azok is az én erdeim - vett erőt magán a főúr. - Medveleső a neve. Merthogy sok medve él benne.

- Igazán? - nézett hátra egy pillanatra Helga felragyogó arccal. - Nagyon szeretem a medvéket!

- Nagyszerű! Ha gondolod, rendezhetünk vadászatot.

- Nem…! - tiltakozott Helga, hogy így félreértették, de hiába.

- Amúgy is látom, unod magad itt a várban, no meg egy kis testmozgás senkinek sem fog ártani. Holnap reggel ki is mehetünk. Azonnal intézkedek!

- De…!

Benton nem várta meg, hogy Helga mit akar mondani. Lendületes léptekkel a lépcső felé indult.

Malazár jónak látta úgy tenni, mintha most érkezett volna a lépcső tetejére, és az iménti jelenetből nem látott, nem hallott volna semmit. Meghajtotta magát a lord felé, a lord pedig visszabiccentett.

- Jó, hogy jössz, lovagom! Holnap vadászatot rendezünk, úgy készülj. Ma este tartalékold az erődet - mosolygott Malazárra bizalmasan.

Ám Malazár nem tudta viszonozni sem a mosolyt, sem a bizalmasságot. Válaszul mindössze megbiccentette a fejét, aztán félreállt a lefelé igyekvő lord útjából, és tekintete közben Helga tekintetét kereste. De a lány csak egy pillantást vetett rá, utána ismét a távoli hegyekre meredt.

- Vadászat. A te tiszteletedre - mondta egy idő után Malazár.

- Az - válaszolt Helga szűkszavúan anélkül, hogy a férfira nézett volna.

- Na és hol, kivel leszel?

- Mindegy - vonta meg enyhén a vállát a lány.

Malazár még egy darabig összeszűkült szemmel meredt a lány hátára, aztán sarkon fordult és lefelé indult. Menet közben még odavetette:

- Ne feledd, hogy velem vagy, és hogy mivel tartozol nekem.

Helga nem szólt, nem is nézett rá, és pillantását továbbra sem vette le az erdőkön túli távoli hegyekről.

5. fejezet következik