Valóban a konyhába vezetett az útja. Beszélt egy-két emberrel, aztán ment tovább az istállóhoz. Itt is beszélt néhány emberrel, utána a tömlöchöz sietett.

A tömlöc őreivel ritkán beszélgetett azelőtt, úgyhogy itt nem volt olyan könnyű dolga, mint az előbbi helyeken.

- A fogolyért jöttem, akit a vadászat után záratott be ide őlordsága - mondta komoly arccal.

- Aztán hogy képzelted ezt mégis, kisasszonyom - lépett közelebb az egyik börtönőr. - Idejössz, és hipp-hopp, kiadjuk neked a rabot?

- Lord Benton parancsát hoztam - válaszolta Helga, és kis kezét a silbak orra elé dugta, amin ott virított a lord ujjáról leráncigált gyűrű.

A silbak alaposan megszemlélte az ékszert. Ismerte, látta már ezerszer, de ez idáig mindig csak ura ujján. Most azonban…

- Hogy került ez hozzád? - kérdezte gyanakodva.

- Lord Benton adta - felelte Helga zárkózottan.

- De mégis hogyan? - vakarta a fejét az őr. - Soha nem szokott megválni tőle.

- Most megtette - vonta meg a vállát a lány.

- Mivel vetted rá? - pislogott rá csodálkozva a férfi.

- Mi közöd benne? - vált hideggé Helga hangja. - Ez csak őlordságára tartozik meg rám.

Az őr elvigyorodott.

- Na igen - mondta. - Őlordsága meg szokta kapni, amit megkíván. De a lotyóinak mégsem szokta odaadni a gyűrűjét.

- Kit merészelsz te lotyónak nevezni?! - vonta kérdőre Helga. Ahogy felemelte a fejét, ahogy összehúzta a szemöldökét, ahogy végigmérte az őrt, abban annyi fenyegetés és annyi fensőbbség volt, hogy a férfin végigszaladt valami eddig ismeretlen, elemi erejű félelem.

- Bocsáss meg, kisasszonyom! - kapta le a fejét, és gyorsan a zárral kezdett babrálni, hogy ne kelljen azokba a villámló szemekbe néznie. - Ostobaságokat beszéltem.

- De még milyen ostobaságokat! - vágta rá Helga fagyosan. - Jobb lesz, ha innentől csak akkor nyitod ki a szád, ha kérdezlek.

- Igen, kisasszonyom - hajolt meg a silbak, ahogy kinyitotta a lány előtt az ajtót.

Helga belépett.

- Hozd ide a foglyot - parancsolta.

- Igenis, kisasszonyom.

Egy szempillantás múlva már vissza is tért a fogollyal. Helga egy pillantással felmérte, hogy Malazár igencsak megviselt állapotban van, de most nem volt ideje a férfi sérüléseivel foglalkozni. Malazár szavak nélkül is felfogta, hogy most nincs itt az ideje a cseverészésnek, úgyhogy csak figyelt, de néma maradt.

- A fegyvereit is - adta ki kurtán a következő parancsot.

Az őr, aki eddig Helgával beszélt, most a fejével biccentett a másiknak, aki eddig szótlanul meghúzódott, ám az intésre gyorsan eliramodott egy kamra felé. Fújtatva cipelte ki a fegyverhalmot, és dobta le az asztalra.

Malazár gyors mozdulatokkal vette magához őket.

- Szólj a kapuőröknek, hogy nyissák ki a kaput - hangzott az újabb parancs.

A szótlanabbik silbak azonnal rohant a kapu felé. Helgáék lassabban léptek ki a tömlöcből, és nem is arra vették az irányt, de még el sem kellett menniük az istállóhoz, amikor már megjelent két férfi, kantárszáron vezetve Sebest és Villámot.

- Itt vannak, kisasszonyom - mondta az egyik. - Megnéztük a patkójukat, átzsíroztuk a szíjakat is. Takarókat is raktunk ide, és nem csak nékik, hanem néktek is, kisasszonyom.

- Köszönöm. - Ennél többet nem is mondhatott Helga, mert fújtatva, szuszogva közeledett hozzájuk egy igencsak kövér férfi két ifjú legénykével, akik nagy pakkokat cipeltek.

- Itt vagyok én is, kisasszonyom! - integetett messziről a kövér.

Malazár Helgára nézett, és már nyitotta a száját, de a lány egy könnyed mozdulattal a karjára tette a kezét és előrelépett az érkezők felé. Malazár megértette, hogy még mindig nincs itt a kérdések ideje.

- Sikerült-e? - kérdezte Helga.

- Sikerült-e?! - visszhangozta a kérdést felháborodottan a kövér férfi. - Hát persze, hogy sikerült! Ha én egyszer azt mondom, kisasszonyom, hogy összepakolok neked két hétre elemózsiát, akkor összepakolok. Nem szoktam én a levegőbe beszélni!

- Jó, jó! - mosolygott csitítóan Helga. - Tudtam én, hogy állod a szavad, csak nem szeretném, ha bajod lenne a bőkezűségedből.

- Bajom? - szusszantott a kövér megvetően. - Hát mi bajom lehetne? Hát ki éhezik itt, mióta én vagyok a főszakács, he?

- Hát te biztos nem! - nevetett fel a lovász. Ám mielőtt a kövér válaszolhatott volna, már Helgához fordult. - Sietnetek kell, kisasszonyom! Tudod, mindig nyugat felé tartsatok! Menjetek! Siessetek!

Azzal villámgyorsan felpakolták a lovakra, amiket a szakácsék hoztak, majd felsegítették Helgát is a lovára. Malazárral nem sokat törődtek, de a fekete lovag nem is igényelte a segítséget, sérülései ellenére is frissen pattant fel a csődöre hátára.

- A kapu? - kérdezte a lovász.

- Azt parancsoltam, hogy nyissák ki - mondta nyugodtan Helga, de Malazár megérezte a lány hangjában a feszültséget.

- Ha nem sikerült, végetek van - bólintott a lovász.

Helga szeme könnybe lábadt, ahogy végignézett rajtuk.

- Köszönöm! - rebegte. - Mindnyájatoknak szívből köszönöm!

- Öreg vagyok én már a könnyes búcsúkhoz - legyintett harsányan a kövér szakács, de a szeme neki is gyanúsan csillogott. - Menjetek, kisasszonyom!

Helga ismét végignézett rajtuk.

- Ég veletek! - intett, azzal megsarkantyúzta a lovát és elügetett.

Malazár is mondott egy istenhozzádot, mielőtt Helga nyomába eredt volna, de az aggódó tekintetek nem őt követték, hanem a lányt. Malazár magában megcsóválta a fejét, de befogta a száját és Helga után ment.

A kapu rácsait felhúzták ugyan, de a hidat még nem eresztették le. Helga odaléptetett az őrparancsnokhoz. Lehúzta a gyűrűt az ujjáról - nem volt vele nehéz dolga, - majd odanyújtotta az elé lépő férfinak.

- Ezt juttasd vissza őlordságának - mondta, és Malazár látta, hogy még egy aranyat is csúsztat a gyűrű mellé. - Még egyszer hálásan köszönjük a vendégszeretetét.

- Komolyan éjszaka szándékoztok elutazni, kisasszonyom? - kérdezte az őrparancsnok, akit az arany szemmel láthatóan kedvességre hangolt.

- Kinek dolga van, ne halogassa másnapra - mosolygott rá bájosan Helga.

- Értem - bólintott a parancsnok, pedig nem értette. - Akkor ég veletek!

Intett a csörlő mellett állóknak, így a híd lassan leereszkedett.

Helga és Malazár még éppen hogy ráléptek a hídra, amikor kiáltások verték fel az éjszaka csendjét. Sem ők, sem az őrök nemigen értették, mit kiabálhatnak, de amikor Malazár meg akarta állítani a lovát, hogy jobban tudjon figyelni, Helga megrántotta a kantárszárát.

- Vágta! - kiáltott a lovagra, és maga járt jó példával megsarkantyúzva Villámot. Malazár kissé értetlenül ám azonnal követte.

- Állj! Állítsátok meg őket! - kiáltott az őrparancsnok, aki ugyan nem értette, hogy ugyanezt kiabálják onnan fentről is, de nem tetszett neki a távozók viselkedése.

Az őrök kapkodtak a csörlőhöz, de nyilvánvaló volt, hogy nem tudják már időben felhúzni, úgyhogy fegyverekhez folyamodtak; csak úgy sziszegtek a nyilak a menekülők feje körül.

Ám úgy tűnt, mindhiába. A szökevényeket elnyelte az éjszaka, üldözésükről is csak másnap hajnalban lehetett legkorábban szó.

Pedig ha esetleg kutyákat vetettek volna be, sikerülhetett volna. Mert Helga megsebesült.

Malazár nem hallotta azt a tompa nyögést, ami önkéntelenül is elhagyta a lány ajkát, amikor beleállt a nyílvessző a hátába, közel a bal vállához. Csak az tűnt fel neki, hogy Villám lelassult. A sötétben nehezen tapogatta ki, hogy a lány a lova nyakára borulva fekszik. Újabb tapogatózás után megtalálta a nyílvesszőt is. Fény sem kellett neki ahhoz, hogy rájöjjön, az a nedvesség, amibe belenyúlt, Helga vére.

Malazár holtra válva, de óvatosan emelte át a saját lova nyergébe az eszméletlen lányt. Ha nehezen is, de lélegzett, tehát él.

Bármilyen is a sérülése, menni kell tovább. Merre is? Nyugat felé, ezt mondta a lovász. A kunyhó északnyugat felé van, de úgy látszik, Benton közeléből csak nyugat felé lehet elmenekülni. Mert menekülniük kell, akárhogy is mutogatta Helga az imént azt a pecsétgyűrűt, Malazár tisztában volt azzal, hogy szöknek. Hogyan, miért, azt nem tudta, csak azt, hogy hiába sebesült meg Helga, menniük kell. Magához szorította hát óvatosan a lányt, és magában forrón imádkozva vágtára ösztönözte a lovát, tudva, hogy Villám követi őket.

Malazár hosszú óráknak érezte, mire elérték az erdőt. Azt, ahol a medvét elejtette. De most hogyan tovább? A sötétben nem tud a lovakkal és a sebesülttel mozogni, fényt pedig nem gyújthat, mert azzal felhívná magára az üldözők figyelmét. Mi legyen?

Malazár még életében nem volt ilyen tanácstalan, mint most. Csak állt ott, az erdő szélén, karjaiban a magatehetetlen lánnyal, és érezte, hogy ruhájának ujját annyira átitatta már Helga vére, hogy lecsöpög a földre. A földre…

Kis szentjánosbogár szállt az orra elé. Aztán még egy. Hirtelen egy csomó világító apróság keringett előttük, oda-vissza szállva Malazár és egy immáron halványan felderengő ösvény között.

- Tarts ki… - suttogta Malazár Helga fülébe. Lágy csókot lehelt a lány arcára, aztán lépésre ösztökélte Sebest.

Mintha még a fák, a bokrok is elhúzódtak volna, hogy utat adjanak nekik. A kövek elgurultak, a göröngyök, gyökerek belesimultak a földbe, a meredélyek lankákká szelídültek, hogy ők akadálytalanul haladhassanak. A szentjánosbogárkák gyöngyházfénnyel világították meg nekik az utat, ami végül egy barlangba torkollott. Malazár még látott egy őzet, amelyik a szarvával igazította meg a gallyat, amit hozott, aztán az ő is eltűnt nyomtalan.

Malazár leszállt, óvatosan leemelte Helgát is, és a földre helyezte az összehordott gallyak mellé. Tarisznyájából előkotorta a tűzszerszámát, és hamarosan fellobbant az első lángocska. Így, a tűz fényénél Malazár szemügyre vette a barlangot, és meglepődve tapasztalta, hogy kristálytiszta vizű patakocska is csörgedezik benne, kicsit arrébb pedig olyan sziklatömb van, mely egyenes is, és moha is takarja. Mintha Helgának lenne kitalálva ágynak, hogy jóízűt pihenjen rajta.

Bár már pihenne! De még előtte ki kell szedni belőle a nyilat…

Malazár gondosan előkészült. Odakészített vizet, másik ruhát, a tarisznyában pálinkát is talált, aztán kését jó alaposan megfente - mintha nem lett volna amúgy is éles, - a tűzbe tartotta, majd levágta a köntöst. Ahogy ügyködött, legnagyobb meglepetésére Helga ruhájának eleje magától leesett, fedetlenül hagyva a lány mellét, hasát, egész testét szinte ágyékig.

Malazár megdermedt. Mit is mondott a börtönőr?

"Őlordsága meg szokta kapni, amit megkíván. De a lotyóinak mégsem szokta odaadni a gyűrűjét."

Helga és Benton…? Az nem lehet! Vagy mégis?

Hogyan másképp került hozzá a gyűrű?

De ha Helga összeszűrte volna Bentonnal a levet, miért üldözték őket?

Valami mégis történhetett, mert íme, itt van a szakadt ruha bizonyítékképp!

De ha Helga önként adta oda magát Bentonnak, akkor az a mocsok miért szakította el a lány köntösét?

No de valahogyan mégiscsak fizetnie kellett azért, hogy a lord őt, Malazárt elengedje. Lehet, hogy a testével?

Arra rávehette esetleg így Bentont, hogy őt, Malazárt elengedje, de a kéjsóvár lord a lányt nem engedte volna ki a markából, különösen, ha még meg is kóstolhatta!

Mi történhetett hát? Mi a válasz erre a sok kérdésre? Malazár önkéntelenül is megremegett. Mit meg nem adott volna, ha tudhatná, amit most nem tud! És mégis… Még ha az élete múlna is ezen, MOST akkor sem szabad foglalkoznia vele. Most csak Helga a fontos és a vállában a nyíl.

Erővel száműzte a gondolataiból Benton és azokat a szennyes képeket, amik óhatatlanul is felrémlettek benne az imént. Eltávolította a ruhát, vízzel körbetisztította a sebet, aztán óvatosan mozgatva kitapasztalta, hogy hogyan is áll a nyíl hegye. Helga öntudatlanul is felnyöszörgött, de nem tért magához.

- Kevés a fény - dünnyögte magában Malazár. Idegesen kisöpörte a szeméből a haját, megtörölte izzadt homlokát és visszahajolt. Mintha most jobban látott volna. Hát persze! Visszatértek a szentjánosbogarak…

Késének hegyével óvatosan bevágta a bőrt, a húst, és kiemelte a nyilat. A sebet pálinkával öntötte le, aztán gyorsan ruhát szorított rá, és Helga amúgy is tépett ruhájából csíkokat leszakítva bekötözte. Tehetetlenül nézte, hogy a vér miként üt át szinte azonnal a rászorított ruhán.

No igen. A nyilat sikerült kiszednie. De mivel állítsa el a vérzést? Helga persze tudná, neki amúgy is mindig teli van egy tarisznyája gyógyfüvekkel, most is itt van, csak éppen neki, Malazárnak nincs fogalma arról, hogy melyiket és hogyan kell használni. Mitévő legyen?
Ó, amikor a segíteni akarás tudatlansággal párosul…!

Napok teltek el és éjszakák. Egyik a másik után, lassan, kínlódva, összemosódva, lázálmoktól gyötörten és rémálmokból felriadva.

Helga testét és álmait hevítette a láz. Malazárnak maradtak a rémképek és a fohászok.

Kereszténynek született, de az erő, melynek őrzője lett, magasabb szintre emelte tudatát, semhogy bármiféle vallásba beleférhetett volna. Most mégis előszedte mindazt a régen tanult imát, amit valaha belevertek nevelői, s még azokat is, amiket csak úgy hallott vándorlásai során. Közelebb állt a teremtéshez, mint bárki a világon élők közül - persze a társaival együtt, - de éppen ezért jobban látta azt is, hogy az elmúlás éppúgy hozzátartozik a léthez, mint a születés. Az örök körforgás törvénye mindenre és mindenkire érvényes, lett légyen az akár egy fűszál, vagy akár egy rendkívüli emberlány. Malazár nem látta a jövőt, nem is akarta, de rettegés kerítette hatalmába, hogy e törvény most lesújt Helgára, és elveszíti őt. Időnként a karjaiba kapta, hogy nehogy elragadja tőle a csontember, ringatta, hűvös vízzel átitatott ruhával törölgette arcát, nyakát, és dörmögő hangján rekedtre rimánkodta magát, hogy ne hagyja el őt. És ha már kifogyott az imákból, énekelt, meséket mondott neki, amiket ismert, vagy maga talált ki madarakról, fákról, tengerekről, hogy lássa a lány, milyen szép is élni. De sokszor szorította könnyáztatta arcát ahhoz a sápadt archoz! De sokszor csókolta meg beesett szemét! És talán hiába…
Ám egyszer…

- Malazár…!

Gyönge, vékony hang keltette álmából a férfit. Egy pillanatig tétován egyensúlyozott az ébrenlét és az álom határán, nem tudván eldönteni, hogy éppen hova tartozik, és honnan jön a hívó hang, de akkor ismét meghallotta:

- Malazár…!

Felült a pokrócán, így pont Helga arcába látott, akit puhán helyezett el a mohán, és ellenőrizte - mint tette ezt oly sokszor, - hogy lélegzik még a lány. Lélegzett. És nyitva volt a szeme!

- Virágom! - szakadt ki a férfiból.

- Szomjas vagyok - lehelte a lány olyan halkan, hogy alig lehetett érteni, de Malazár értette, hogyne értette volna, hiszen minden idegszálával őrá figyelt.

Gyengéden emelte ülő helyzetbe, karjával támasztotta meg a hátát, vállára fektette a fejét, úgy itatta meg, mint egy beteg madárkát, szinte cseppenként adagolva neki a vizet, nehogy cigányútra tévedjen. Helga arcán átsuhant egy mosoly, olyan halovány, hogy csak érezni lehetett, látni nem, aztán elfáradva a megerőltetéstől azonnal elaludt. Malazár óvatosan visszafektette és ismét őrködött mellette, mint idáig mindig, de ez más volt, mint az eddigiek, mert Helga légzése egyenletessé vált, nem hánykolódott tovább, és teste nem árasztotta azt az elviselhetetlen forróságot.

És innentől rohamosan javult az állapota.

És ahogy Helga egyre jobban erőre kapott, Malazár egyre visszahúzódóbb lett. Ahogyan a betegség elsodorta minden kételyét és kérdését, a lány gyógyulásával egyre inkább feltámadt ismét az összes gyanakvása és féltékenysége.

Sietniük kellett. Bár ez az ősz enyhébbnek és hosszabbnak ígérkezett, mint a megelőzőek, mégsem akartak kockáztatni. Alig öt nappal az első láztalan nap után úgy döntöttek, útnak indulnak. Ha nem lett volna fogytán az élelmük - és nem lettek volna ilyen közel még mindig Bentonhoz, - Malazár tiltakozott volna, de így kénytelen-kelletlen maga is rábólintott Helga javaslatára.

A csomagolásnál Helga bizonytalanul vette a kezébe a rongyokat, amiket Malazár sebkötözéshez használt. Forgatta a lány a darabokat, nézte, nézegette.

- Ez… olyan ismerős - mondta. - Olyan, mint a ruhám.

- Mert ez a ruhád - válaszolt Malazár szűkszavúan.

- A ruhámat tépted szét? - csodálkozott rá Helga. A ruha meglehetősen nagy érték volt akkoriban.

- Eleve tépett volt - nézett rá Malazár látszólag közömbösen.

Helga elgondolkodott.

- Valóban - mondta. - Benton eltépte.

- Miért? - robbant ki Malazárból végre valahára a kérdés, ami már szökésük óta fojtogatta.

- Gyengéd akart hozzám lenni - mosolyodott el Helga gúnyosan.

- És te?

Helga ráérzett, hogy Malazárnak ez a kérdés még fontosabb, mint az előző volt, de neki sértő volt, rettenetesen sértő. Megremegett az orrcimpája.

- Mi van velem? - kérdezte ártatlanul.

- Tudod jól!

- Miről beszélsz? Nem értelek.

Malazár félig elfordult, hogy ne látsszon az ökölbe szoruló keze. Vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta, és vele együtt kiengedte az öklét is. Így látszólag nyugodtan csengett a hangja:

- Azt kérdezem, hogy te is gyengéd voltál-e Bentonhoz.

S hogy Helga sokáig nem válaszolt, visszanézett. A lány őt figyelte elgondolkodó arccal.

- Miért érdekel ez téged? - kérdezte élesen.

- Csak úgy… Érdekel - próbálta közömbösen mondani Malazár, de megfeszülő arcizmai ellentmondottak ennek a látszólagos közömbösségnek.

- Aha… És te mit gondolsz?

- Hogyan? - kapta fel a fejét a férfi.

- Azt kérdezem - mondta tagoltan a lány, - hogy te mit gondolsz?

- Az… mindegy.

- Nekem nem.

- Nem gondolok semmit.

- Hogy te nem gondolsz semmit… - csóválta a fejét Helga. - Ez meglepő lenne. Neked mindig tele van a fejed. Persze sokszor kótyagos gondolatokkal, de akkor is gondolsz valamit. Most is. Ki vele, mit gondolsz most rólam?

Malazár hosszan hallgatott, mielőtt megszólalt volna.

- Nem tudom, mit gondoljak - kezdte vontatottan. - Láttalak téged Bentonnal, és sokszor kacérkodtál vele. Sokszor viszont udvarias voltál ugyan vele, de határozottan elutasítottad. Nem tudom hát, nem tudom, mit gondoljak. Féltékeny voltam rád, és közben bíztam is benned. Annyira… megváltoztál az utóbbi időben, nem tudok eligazodni rajtad.

- Féltékeny? - vonta fel a szemöldökét Helga. - Csak akkor lehetnél féltékeny rám, ha szeretnél.

- Hozzám tartozol - felelte Malazár kitérően.

Helga nem szólt, mintha arra várt volna, hogy a férfi folytatja. De hiába várt.

- Furcsa elképzeléseid vannak a férfiakról és a nőkről - mondta végül kissé elsötétült arccal. - Előre is sajnálom a leendő feleségedet, feltéve, hogy egyáltalán lesz olyan.

Összetekerte a rongyokat és félredobta egy sarokba. Folytatta a csomagolást.

Malazár elkapta a karját.

- Tehát Benton? - kérdezte, miközben pillantását belefúrta Helga szemébe.

- Döntsd el magad - felelte Helga halkan, és rezzenetlenül viszonozta a férfi tekintetét.

Malazár volt az, aki előbb kapta el a fejét.

- Igyekezzünk - vetette oda durván. - Lassan lemegy a nap.

Helga egy darabig szótlanul figyelte a férfi ténykedését, aztán bólintott, mintegy önmagának.

- Egyszer még eljöhet az a nap, amikor szembe kell nézned önmagaddal. De nem biztos, hogy akkor is melletted leszek.

Azzal elindultak - hosszú idő után végre - hazafelé.

 vége