- … és az után a kanyar után ott lesz a Lófej Szikla. Ugyan nem tudom, hogy máshonnan nézve is egy ló fejére emlékeztet-e, de a mi falunkból igen. Egyébként innen már csak egynapi járóföld a falvam, persze gyalog, nem lóháton, de nem is tudom, volt-e olyan közülünk, aki lovagolt volna valaha is, egészen addig, míg össze nem futottunk veletek…

Malazár csak hallgatott. Más választása amúgy sem lett volna. Minél közelebb értek Helga szülőfalujához, a lány annál beszédesebbé vált. Kipirult arccal mesélt, mesélt és mesélt.

Pedig amiket mesélt, távolról sem voltak vidám emlékek. Úgy tűnik, Helgát és az anyját meglehetősen kiközösítették. Ám Helga nem törődött mindezzel sem akkor, sem most. Ez a falu a szülőfaluja volt, még akkor is, ha a falu nem kért belőle.

A kanyar után valóban ott volt a Lófej Szikla. És innen valóban érthetetlen volt, miért kapta ezt a nevet. Meg kellett kerülni, és jócskán el is kellett távolodni tőle ahhoz, hogy meglássa az ember benne a lófejet - persze így is csak erős fantáziával. A szikla lábánál egy aprócska falu hevert, eldugva, szinte elrejtezve, csakúgy, mint a lakói. Egyetlen vénséges vén apókát láttak csupán az utazók az egész faluban, és ő is olyan bizalmatlanul nézett rájuk, hogy akkor sem merték volna megkérdezni tőle az utat, ha élet-halál kérdése lett volna megtudniuk.

Így hát csak keresztülmentek a falun és jóval távolabb táboroztak le. Az iménti, szinte kézzel tapintható bizalmatlanság kissé lehűtötte Helga kedélyét is, de mire fellobbantak a tábortűz első lángocskái, visszatért a csacsogó kedve. Újabb történeteket mesélt magáról és az édesanyjáról.

- Tulajdonképpen hol van az apád? - kérdezte Malazár, amikor Helga egy pillanatra elhallgatott.

- Nem tudom - vonta meg a vállát a lány. - Soha nem ismertem.

- Meghalt, mielőtt születtél volna? - vonta fel a szemöldökét a férfi.

- Nem tudom - ismételte meg Helga, és mintha egy pillanatra elborult volna a kedve. De csak egy pillanatra. A következő percben már ugyanúgy mesélgette gyermekkori élményeit, mintha az iménti közjáték meg sem történt volna.

Malazár pedig nem firtatta a dolgot. Abban az időben nagyon könnyen tűnhettek el emberek. Hogy egy férfit farkasok faltak-e fel, vagy haramiák végeztek-e vele útközben, netán katonának állt, vagy két megyével, két országgal arrébb újból nősült - ki tudhatta? Hiszen még számtalan egyéb oka is lehetett az eltűnésnek, akár az illetőn állt a dolog, akár nem, bármiért nem ismerhette hát Helga az apját.

A sok ok közül egyedül az igazi nem fordult meg Malazár fejében.

Helga pedig úgy látta jónak, ha pont azt az egyet nem köti Malazár orrára.

*

- És mit akarsz csinálni abban a faluban? - kérdezte Malazár másnap reggel Helgát.

- Meg akarom keresni anyám sírját - mondta egyszerűen a lány. - Annak idején, amikor a szörnyek elől menekültünk, eltemetni sem volt időnk a halottainkat. Nem is maradtunk sokan. Igazából azt sem tudom, visszatért-e egyáltalán valaki a faluba.

- Azóta nem is találkoztál velük?

- Nem. Tudod, hogy a támadás után találkoztunk veletek, aztán jött a Mester… Mióta az Őrzők útját járom, nem voltam még errefelé.

- És ha nem jött vissza senki?

- Akkor a csontjaikat találom meg. Legalábbis remélem…

Malazár nem firtatta tovább a dolgot. Tudta, miféle szörnyek voltak azok, és azt is tudta, hogy nem kevés dögevő is járt velük. Azoknak pedig mindegy volt, hogy állati vagy emberi tetemre bukkannak-e…

Ez a falucska mintha nagyobb lett volna, mint a másik. De ugyanolyan bizalmatlan. Sőt, még bizalmatlanabb! Alig értek be a házak közé, négy-öt férfi állta az útjukat. Malazár félszemmel látta, hogy nagyjából ugyanennyi férfi került mögéjük is, és hasonló számú melléjük. "Ez körülbelül tizenkét-tizennégy jó erőben levő férfi jelent, még akkor is, ha néhányuknak csak most pelyhedzik az álla" - gondolta Malazár. - "Szép, nagy faluvá nőtte ki magát ahhoz képest, hogy annak idején mindössze nyolcan maradtak életben - Helgával együtt."

Az egyik férfi - egy középkorú, szúrós szemű - valahogy ismerősnek tűnt neki. Mintha ez kérte volna a lovakat annak idején tőlük…

- Hé! - bökött feléjük a férfi a vasvillájával. - Mit akartok itt?

- Pete bácsi! - mosolygott rá Helga. - Hát nem ismersz meg?

A férfi bizalmatlanul méregette, de nem sok jelét adta, hogy megismerte volna. Hát igen… Helga szurtos kislányként menekült innen gyalogszerrel - mint a többi falusi, - és most egy nemes kisasszony ült itt a lován. Még lángolóan vörös haját is elrejtette a kissé csúcsos főfedő, amit annak idején a divat írt elő. Nem igazán lehetett felismerni benne azt a hajdani kislányt. De a szeme…! A szeme az nem változott.

Vagy mégis?

- Nem ösmerlek, asszonyság - mondta zordan Pete. - És jobb lenne, ha gyorsan elmondanátok, mi járatban vagytok erre, különben megmártjuk bennetek ezeket a szerszámokat! - És ismét feléjük bökött a vasvillájával.

- Miért lennél velünk ilyen goromba? - kérdezte meg Malazár.

Pete - és a többiek - ugyan eddig Helgát figyelték elmélyülten, de most, hogy megszólalt Malazár, felkapták a fejüket. A feketébe öltözött lovag megjelenése és mély hangja ugyanis megkövetelte, hogy foglalkozzanak vele. Látva fegyvereit és magabiztos viselkedését a falusiak kissé elbizonytalanodtak, de Pete hamar összeszedte magát.

- Ha ki ártó szándékkal jönne, annak hamar megmutatjuk, merre van a pokol bejárata - markolta meg elszántan a villája nyelét.

- Mondhatnánk bármit - nézett le rá Malazár. - Honnan tudnád, hogy igazat beszélünk-e?

- Az majd elválik! - jelentette ki Pete. - Tudjuk mi azt!

- Anyám sírjához jöttünk - szólalt meg vékony hangján Helga, mielőtt Malazár megakadályozhatta volna.

- Ő az! - süvített egy hang. - Tudtam! Ő az, apa!

- Kicsoda? - kérdezte Pete.

- A boszorkány! - lépett előre a hang tulajdonosa, Deel. - Kikupálódott rendesen, de engem nem téveszt meg az átkozott! Ő az, nem ismeritek meg? A szajha kölyke! A korcs fattyú! Helga!

*

Malazár meglepetten pillantott a lányra. Helga mozdulatlanul ült a lova nyergében, száját penge vékonyra szorította, arca sápadt volt, mint a viasz, de a szeme élt. Haragudott.

- Jézusom! Ő az! Valóban ő az! - hangzott innen is, onnan is. Az emberek megzavarodottan tekintgettek a lányra, mint akik nem tudják, hogy mit kezdjenek ezzel az egész dologgal.

Visszajött. Valóban ő az? És ha ő az, akkor ez jó nekik, vagy rossz? Tétován röppent fel az első vád:

- Tán azért jött, hogy elapassza az anyák tejét?

A pillanatnyi döbbent csendet zajos kiabálás váltotta fel.

- Úgy van! Bizonnyal azért jött!

- Meg hogy szemmel verjen!

- Elveri a termést!

- Ránk uszítja az erdő vadjait!

- Meddővé teszi a lyányokat!

- Vihart hoz!

- Jégesőt!

- Bajt hoz ránk!

- Nagy bajt!

Ilyen és ehhez hasonló kiáltozások közepette estek neki a lánynak. Szempillantás alatt leráncigálták a lováról, leverték róla a fejfedőt, megtépték a ruháját. És Helga nem védekezett.

Bezzeg Malazár! Amint a mohó kezek Helga felé nyúltak, már kapta is elő a kardját. Hiába döfködtek felé a vasvillákkal, félreütötte azokat, aztán lepattanva a lováról hol a kardja lapjával, hol az öklével ütött szét az eszét vesztett tömeg között. Pár pillanat alatt Helga mellett termett, és elűzte a lány mellől a támadókat.

Helga térdre esett, aztán négykézlábra. Szédült a temérdek ütlegtől, amit az imént kapott. Megrázta a fejét, ekkor vörös hajkoronája beborította, mint egy palást. Néhány tincse lehullott a sárba. Egyik kezével megtörölte sajgó száját. A kézfeje véres lett.

Malazár fél kézzel a falusiakra fogta a kardját, a másik kezével Helgát próbálta felráncigálni a földről. Harcedzett lovag volt, de látta, hogy a pórnép jócskán túlerőben van. Ez a férfinak még nem okozott volna nehézséget; ha egyedül lett volna, biztos elmenekül, de Helga… A legyengült Helgával nem tud kitörni. Ezt biztosan tudta. Más módszerhez kellett folyamodnia.

- Mit akartok tőle? - kérdezte.

- Boszorkány! - lépett egy lépést előre Deel, de Malazár mozdulatára rögtön vissza is lépett.

- Honnan veszed ezt? - mordult rá a lovag.

- Tudjuk és kész - vágta rá az idősebb férfi. - És ha nem állsz félre az utunkból, veled is végzünk.

Malazár tudta, hogy egy közelharcból ő kerülne ki győztesen. De a szeme sarkából látta, hogy néhányan már köveket vesznek fel a földről. A megkövezés megint más. Ahhoz a hatalmát kellene bevetnie. Márpedig Malazár nem feledte a szabályt: A varázstalanok előtt nem leplezhetik le magukat.

- Ismerlek téged - mondta Pete-nek. - Te kérted a háborúban őfelségétől a lovakat.

- Te is ott voltál? - torpant meg Pete.

- Velem beszéltél - húzta ki magát feltűnés nélkül a lovag.

- Malazár lovag? - kottyantotta közbe Deel. Pete rosszalló pillantást vetett a fiára, de az ifjú lelkendezve folytatta: - Valóban te lennél, Malazár lovag? Ő a király főtestőre! - mutatott a lovagra mintegy dicsekedve a többieknek, hogy ő ismeri.

Malazár rögtön ráérzett, hogy ebből előnyt kovácsolhat. Még inkább kihúzta magát, a fejét felvetette.

- Már nem - mondta gőgösen. - Már a királyság grófja vagyok. Mardekár grófja. Aki kezet mer emelni rám, annak őfelségével gyűlik meg a baja.

Ez hatott. A pórnép alázatosan hajtott fejet, egyikük a másik után. Csak Pete biccentett mindössze a fejével. És amikor Malazár Helga felé nyújtotta a kezét, azonnal rá is szólt.

- Ő marad.

- Velem van - húzta össze a szemöldökét Malazár.

- Akkor vagy boszorkánymester vagy magad is… vagy elbájolt téged is, uram.

- Vádolni mersz engem? - lépett előre fenyegetően Malazár. Pete azonban szilárdan nézett vele farkasszemet.

- Mondtam, hogy el is bájolhatott téged, uram - felelte.

- Ostobaság!

- Ha el is vetted, e királyságban nemes úrnak nem lehet boszorkány a felesége!

- Újra kérdem, ember; honnan veszed, hogy boszorkány lenne?

- Láttuk a hatalmát, uram.

- Hol? Hogyan? - dühöngött Malazár.

- Kislánykorától - felelte Pete.

- Nézz rá, uram! - kottyantotta közbe az egyik férfi. Az ő arca is ismerős volt a grófnak, biztos ama nyolc túlélő közé tartozott. - Nézd, milyen veres a haja!

- Másnak is van vörös haja - vágta rá Malazár.

- Ilyen lángolóan veres haja nem soknak van, uram - fogta volna meg Helga haját a férfi, de Malazár fenyegető mozdulatának hatására inkább távolabb maradt. - Ilyen csak azoknak van, akik az ördöggel cimborálnak!

- Ha jártad volna a nagyvilágot - mérte végig a kotnyeleskedőt a fekete gróf, - tudnád, hogy vannak vidékek ebben az országban, ahol faluszám élnek ilyen vörös hajú népek.

- Akkor ott faluszám vannak boszorkányok - szögezte le a maga részéről Pete.

- Errefelé is vannak vörös hajúak.

- Miközülünk egy sem.

- Szőkék vagytok, meg világosbarnák - nézett szét köztük Malazár. - Bizonnyal akad köztetek vörös is, még ha most egyet sem látok.

- Nincs - válaszolt kurtán Pete.

- És felmenőitek között sem volt? Soha?

- Nem volt - vágta rá Pete, de egy Malazárnál jóval rosszabb emberismerő is azonnal megérezte volna hangjában az elbizonytalanodást. A gróf persze azonnal lecsapott erre.

- Dehogynem - jelentette ki magabiztosan. - Látod, a hajszín még nem jelent semmit sem. És tán nem volt megkeresztelve? - mutatott Helgára kérdőn. - Tán nem gyónt, nem áldozott veletek?

- De igen… Csakhogy ez nem jelent semmit!

- Hogyhogy nem? Ha valóban boszorkány lenne, visítana a szenteltvíztől.

- Nema'! - kotnyeleskedett bele egy másik férfi. - A sátán visítozik tőle, de az ilyen némberek nem! Azér' alkalmazza őket a Gonosz! Mer' megszédítik vele a hiszékenyeket!

Malazárnak ugyan teljesen más elképzelése volt arról, hogy milyenek a hiszékenyek, de jobbnak látta ezt most nem szóba hozni.

- Úgy beszélsz, mintha valami hittudor volnál - förmedt a kotnyeleskedőre. - Nekem a Canterbury érsek volt a gyóntatóm. Ugye, nem azt akarod mondani, hogy okosabb vagy, mint ő?

- Neeeem… - húzódott hátrébb a férfi, de látszott rajta, hogy csak azért teszi, mert Malazár az érsek nevével támadt rá, nem pedig azért, mert egyetértett volna vele.

- Nahát akkor… - nyúlt Helga kezéért a gróf, de Pete ismét ellene szegült.

- A tettei viszont arról tanúskodnak, hogy boszorkány - mondta hidegen.

- Miféle tettei? - tette vissza a kezét ismét a kardja markolatára Malazár.

- Már kölyökkorában állandóan füveket, bogyókat gyűjtött - válaszolta Pete. - Ha valaki beteg lett vagy megsérült, mindenféle istentelen löttyöket kotyvasztott belőlük, és azt itatta a szerencsétlenekkel, meg kente rájuk.

- De hiszen ha ártott a betegeknek, miért engedtétek hozzájuk?

Pete egy pillanatra habozott. De csak egy pillanatra.

- Nem ártott nekik. Meggyógyultak tőle - mondta.

- Akkor meg mi a baj? - értetlenkedett Malazár.

- Hát nem érted, uram? Hiszen éppen ez volt benne a boszorkányság! Hát honnan tudott ilyen főzeteket kotyvasztani egy akkora pöttöm lány, ha nem a sátán adott neki erőt hozzá?

- Gyógyításhoz sátáni erő? - húzta el a száját gúnyosan a gróf.

- Hogy behálózzon minket!

- Titeket? Mi célból?

- Hogy megkaparintsa a lelkünket.

- A lelketeket… - Malazár hangja már nem is lehetett volna gúnyosabb. - Már megbocsáss, de ekkora nagy hatalom pár pórember lelkéért… Túlzás ez nékem.

- Mi csak pórnép vagyunk, de íme, most ott van a te oldaladon, és ki tudja, holnap nem lesz-e a király mellett? - hajtotta félre a fejét Pete, talán hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak.

Szó se róla, Malazár valóban nem tudott kifogást emelni e logika ellen. Legalábbis olyat nem, amit veszély nélkül mondhatott volna.

- Ez csak feltételezés - motyogta, de maga is tudta, hogy ez az érv meglehetősen erélytelen.

- Boszorkány ez, uram! - lépett közelebb Pete. - Jobb lesz, ha szépen átadod nekünk.

Malazár már nyitotta volna a száját a tiltakozáshoz, amikor megérezte a combján Helga kezét. A lány fel akart állni. Malazár fél kezével segített neki, miközben szemével a tömeget pásztázta, és másik kezében a kardját továbbra is rájuk szegezte.

Helga gyönge volt, de igyekezett összeszedni magát. Suttogott valamit úgy, hogy csak a gróf érthette:

- Istenítélet…

- Nos, parasztok - húzta ki magát még inkább Malazár. Fejét büszkén felszegte, de kardja hegyét leeresztette. - Nem adom őt, de el sem viszem. Döntsön az, akinek ítéletét meg nem kérdőjelezheti senki fia.

- Kire gondolsz, uram? - kérdezte gyanakodva Pete.

- Legyen istenítélet.

A gróf szavait nagy felzúdulás követte. A tömegnek szemmel láthatóan tetszett az ötlet. Istenítélet! Ilyen eldugott helyen ritkán adódik ehhez hasonló jó szórakozás! A legközelebbi vár vagy város mérföldekre van innen, egy közönséges kis akasztáshoz is mennyit kellene menni! De ez…! Ez most itt lenne! Itt a faluban! Micsoda mulatság!

Mind Pete, mind Malazár látták, mekkora tetszést aratott az ötlet, csak éppen ellentétes érzelmekkel fogadták. Pete fokozni akarta a hatást, Malazár csak undorodott.

- Na és az istenítéletnek mely formáját gondoltad? - kérdezte a falu vezetője.

Malazár összeszűkült szemekkel méregette a férfit. Vajon meddig fog elmenni, hogy övé legyen az utolsó szó? Tán jobb, ha a vizet nem ő hozza szóba...

- Izzó parazsat vigyen a kezén - javasolta végül.

A tömeg helyeslően felmordult. Ez igen! Ez valóban jó mulatság! A vádlottnak izzó parazsat kell vinnie a tenyerén hosszú úton át. Ha ártatlan, ép marad a keze. Ha viszont összeég, az a bűnösségét mutatja, és akkor meg lehet ölni. Nyilvánvaló, hogy a távot is úgy szokták megszabni, hogy az áldozatnak esélye se maradjon ép bőrrel megúsznia a dolgot.

- Legyen vízbefojtás - kiáltotta túl a többieket Pete.

A nép először döbbenten elnémult, aztán még inkább felzúdult, mint az imént.

Ennél a "próbánál" összekötözték a vádlott kezét-lábát, beeveztek vele egy tó közepére, rendszerint oda, ahol a legmélyebb, aztán belehajították. Ha lesüllyedt, ártatlan volt - tartották. Ám aki mégis ki bírt evickélni, az ugyebár az ördöggel cimborált, tehát fel lehetett utána akasztani.

Ez az "istenítélet" kevésbé volt ugyan látványos, mint az előző, viszont akár ártatlannak, akár bűnösnek bizonyult a vádlott, mindenképpen belehalt. Végül is… ez is jó mulatság!

A tömeg megoszlott, hogy melyik próbát válasszák. Ebbe a vitába szólt bele Malazár:

- Nincs is tavatok.

- Már hogyne volna! - méltatlankodott Deel.

- Hol?

- Négy mérföldre keletre - mutatott a fiú a karjával a mondott irányba.

- Az messze van innét! - legyintett türelmetlenül Malazár. - Sok időbe telik. Legyen inkább a parázs-vivés. - Remélte, hogy ellentmondanak neki, és a számítása be is vált.

- Nem úgy van az! - replikázott Pete. Már csak azért is ellentmondott, hogy ne a grófnak legyen igaza. Majd megmutatja ő, hogy ki az igazi hatalom ebben a faluban! - Az ilyen dolgoknak meg kell adni a módját! Ha négy mérföld, hát négy mérföld! Odamegyünk mi szívesen, ugye, emberek? - fordult hátra a többiek felé.

Meglehet, hogyha a gróffal lett volna legalább négy-öt katona, nagyobb tisztelettel néztek volna rá a falusiak. De így… Messziről jött ember akármit is mondhat. Még hogy gróf? Hát menjen haza, ott ő lehet az úr, ha igaz, amit mondott, itt azonban… Itt csak egy senki!

Vízbefojtás lesz!

Egy-két hang szólt csak a másik mód mellett, de azokra nem hallgattak. Hamarosan kiürült az egész falu, mert apraja-nagyja a keskeny erdei úton baktatott, hogy ki ne maradjon semmiből sem.

Malazár felvetette ugyan, hogy az elgyengült Helgát hadd ültesse fel a lova nyergébe, de Pete nem engedte. Nem mintha az elöl-hátul közrevett lónak és lovasának bármi esélye lett volna elmenekülni - hiszen oldalt olyan sűrű volt az erdő, hogy oda be nem mehetett, - de már csak azért se! Ha a gróf mondja, azért se! Így hát Helga botladozva, meg-megszédülve ment a többiek között, és csak azért nem esett el és bírt megkapaszkodni egy-egy ágban, mert amikor szóba került a kezének megkötözése, Malazár nagyon dühösen megemelte ismét a kardját. "Legyen" - mondta Pete vállat vonva. utoljára még ennyi engedményt tehetnek.

Malazár viszont azért is felült a lovára, és nyerge magasságából nézett le a többiekre. Gyalogoljanak csak a pórok! Nemesember nem kutyagol velük! Helga lovának, Villámnak a kantárát Sebes nyerge hátuljához kötötte, egyértelműen kimutatva ezzel, hogy a lány lovára maga tart igényt, akárhogy kacsintgattak a derék jószágra egyesek. Érjék be a látványossággal… Még az is több mint amit megérdemelnek! Lám! Hogy csivitelnek, nevetgélnek, még a borostömlők is előkerültek! Vidámak, mert valami olyasmi történik, amivel kiléphetnek mindennapi életük unalmas taposómalmából. Örülnek, még akkor is, ha valaki halála jelenti ezt a változatosságot. Örülnek, hogy más hal meg a kedvtelésükért; egy pillanatra feloldódik a zsigereiket feszítő félelem, mely mindennap elfogja őket, hogy na, talán most ők kerülnek sorra.

Mert tudják, hogy eljön az a nap is, amikor ők kerülnek sorra.