Végre eljutottak a tóhoz.

Előkerítették a sor közepéről a papot, aki villámgyorsan meggyóntatta Helgát és feladta rá az utolsó kenetet, aztán Pete ismét elsorolta a népnek a vádpontjait. Fejből persze, hiszen nem tudott olvasni, de hiába is tudott volna, ha egyszer nem volt olyan sem a faluban, aki le tudta volna írni. De nem is kellett Pete-nek ilyesfajta mankó! Olyan ékesszólóan sorolta fel az állításait, olyan pátosszal, hogy még az is Helga halálát kívánta, aki eddig részvétet táplált volna a szívében a lány iránt.

Kivéve persze Malazárt. A gróf fekete szemöldöke szinte összefüggő vonallá állt össze, dölyfös arccal keresztülnézett a tömegen, és csak Helgát és Pete-et figyelte.

A lány pedig csak állt. A szűkszavú, semmitmondó gyónás után nem volt egy hangja sem, de a szeme haragosan járt az ismerős arcokon. Hiszen bár sokan más falvakból települtek ide a háború után, mégis sokat gyógyított ki annak idején ilyen vagy olyan bajból. És a gyógyultak most egymást tüzelve készülnek megölni azt, akinek hajdan az életüket köszönhették.

Szép kis köszönet…

Pete szónoklata után csak úgy záporoztak Helga fejére a "Halál reá!" kiáltások. Nem foglalkozott velük. Némán hagyta, hogy lerángassák róla a felsőruhát, főfedőjét, csizmáját; tűrte, hogy összekötözzék durva kötéllel a csuklóját. Egyedül akkor rándult meg fájdalmasan az arca, amikor a csónak felé lökdösték, mert a bal vállánál még elég friss volt a seb, amit lord Bentontól szökésükkor kapott. De nem szólt akkor sem, lenyelte a fájdalmát, belépett a csónakba és odatartotta a lábát, hogy meztelen bokáit is ugyanolyan durván összekössék, mint a kezeit. Nem megadóan tűrt, hanem úgy, mintha ott sem lenne.

A hegyi tó igencsak mély volt, de nem túl nagy. Nem tartott sokáig, míg a közepére evezett a csónak. Ott megálltak, felrángatták Helgát, és miután Pete elismételte, hogy mikor tekintik bűnösnek és mikor ártatlannak, belelökték a hideg vízbe a lányt.

A parton állók egy emberként léptek előrébb, mintha onnan bizony elláttak volna a kis tó közepére. Azt lesték, felbukkan-e a lány, vagy a csónakban ülők jeleznek-e valami ilyesmit. De eltelt a fertályóra, melyet a szokások ilyenkor előírnak, és nem történt semmi.

Beteljesedett hát az istenítélet: Helga nem volt boszorkány.

Kár, hogy a bizonyításhoz meg kellett halnia.

De szépen halt meg legalább! Az ilyennek az ártatlan lelkét a Jóisten rögvest magához hívja! Mondta az atya is, hogy a gyónásnál is látszott, alig terhelte bűn a lelkét. Meg hogy szó nélkül hagyott magával akármit tenni… És milyen szép volt a szentem! Az a hosszú, dús haja! Rose-nak is ilyen kéne, mert annak a szerencsétlennek meg olyan, mintha rühes lenne. Talán valamilyen kenőcs vagy főzet segítene rajta… Ej, meg kellett volna kérdezni a leányasszonyt, még mielőtt a tóhoz vitték volna!

Ment hát hazafelé a jónép, és úgy beszélgettek a lány haláláról, mintha csak valami érdekes mese lett volna. Mintha nem is húsvér ember lett volna…

Hamarosan nem maradt más ott, a tó partján, csak a csónaknál Pete, és bokáig a vízben Malazár.

- Te nem jössz vélünk vissza? - kérdezte Pete.

- Semmi keresnivalóm köztetek - válaszolta Malazár még mindig a vizet kémlelve.

Pete egy pillanatig habozott, mielőtt újra megszólalt volna:

- Ártatlan volt.

Malazár arcán egy kicsit megfeszültek az izmok, mielőtt felelt volna.

- Tudom.

- Hiába kémleled a vizet, ő már nem jön többé vissza.

Malazár végre Pete-re nézett. Tekintetének a súlyától a férfiban váratlanul feltámadt a lelkiismeret.

- Te is tudtad - mondta ridegen a gróf. - Semmi mást nem tudtál felhozni ellene, csak azt, hogy annyiszor segített rajtatok. Azért ölted meg, mert erősebb volt, mint te.

- De honnan volt a hatalma? - vicsorgott Pete.

- Láthattad az istenítéletből - mutatott a tóra Malazár. - Az Ég adta. Nektek.

Mély levegőt vett és hevesebben folytatta:

- Bárhová ment, enyhítette a szenvedést és megszűntette a fájdalmat. Az Ég adta, hogy jobb legyen nektek. Az Ég adományát ölted meg, Pete! Felfogtad-e végre?

A másik férfi összevont szemöldökkel meredt a grófra. Kissé hátrakapta a fejét, de nem szólt.

- Nem azt kérdem tőled, hogy hogyan fogsz számot adni e tettedről a másvilágon, Pete. Terhelheti még a lelkedet ezen kívül addig bármi. De gondolsz-e majd a halálos ágyadon fájdalmaktól gyötörten arra, hogy lett volna gyógyír a szenvedésedre, de magad végeztél vele? Vered-e majd a falba a fejed, ha rájössz, hogy a halálos kínokat elszenvedő gyermekedet vagy unokádat megmenthette volna Helga?

- Bármi lesz is, viselem a tetteim következményeit - húzta ki magát komoran Pete.

Malazár hidegen végigmérte.

- Viselni fogod. Akár akarod, akár nem - mondta és visszafordult a tóhoz.

*

Malazár sötétedésig állt ott egyedül a bokáig érő vízben. Néha úgy tűnt, mintha aludna, máskor meg nézelődött, de nem mozdult, nem ment ki a partra és beljebb sem ment. Csizmáját lágyan körbe-körbenyalta a víz, és ha bárki odalépett volna, meglepődött volna, hogy a másutt jéghideg tó itt kellemesen langyos.

Ám amint lebukott a nap nyugaton a látóhatár mögött, Malazár körbekémlelt. Jó ideje nem volt a környéken rajta kívül senki. A férfi megélénkült, kihúzta magát és kicsit toppantott:

- Adjátok ide nekem - mondta parancsolóan valakiknek, akik nem látszottak.

Apró vízfodrok jelentek meg a tó felszínén és kifelé igyekeztek, Malazár felé. Mintha pajkos sellő-lánykák játszadoztak volna hol a hajukat, hol a karjukat villantva elő. A habok keltek életre, tajtékot vetettek és egyre jobban magasodó vágtájukkal ajándékot sodortak urukhoz. Végül az utolsó hullám szelíden Malazár karjába adta Helgát.

- Jól vagy? - kérdezte a férfi.

- Jól - dideregte Helga. - A tóban jó meleg volt, hála a védőburkodnak, és aranyosak voltak a vízi lények is, akik szórakoztattak, de ez a hullám eláztatott, és most fázok.

- Tüzet most nem rakhatunk - szorította magához a reszkető lányt Malazár. - De varázsolok valami mást.

És ahogy kiléptek a tóból, Helga érezte, hogy minden egyes vízcsepp, amely a testén vagy a ruháján volt, visszaszökik a tóba. Egy pillanat alatt mindene megszáradt.

- Most már jobb? - kérdezte a férfi.

- Sokkal, de egy kicsit még mindig fázok.

- Akkor öltözz fel, és szerintem induljunk is.

Helga hallgatott rá, és hamarosan már a szűk kis hegyi ösvényen léptettek.

- Miért megyünk vissza? - kérdezte Malazár.

- Nem emlékszel? Anyám sírját akartam megnézni. Azért jöttünk ide.

- Megláthatnak.

- Nem érdekel - emelte meg az állát Helga. Nem dac hallatszott a hangjából, hanem elszántság. Mégpedig… hideg elszántság. Malazár még soha nem látta Helgát ilyennek.

A grófra nem volt jellemző az együttérzés, ráadásul maga is dühös volt a falusiakra, most mégis arra gondolt, hogy jobb lesz mindnyájuknak, ha egy paraszt sem keresztezi Helga útját.

Lehet, hogy valahol meghallgatásra talált a kívánsága, mert valóban nem találkoztak senkivel.

Malazár csak kivételesen jó tájékozódási képességének köszönhette, hogy sejtette, merre járnak. Helga ugyanis nem ment vissza a faluig, hanem jóval előtte egy szinte láthatatlan ösvényen bement az erdőbe. Hamarosan pedig eljutottak oda, ahol a falu elleni támadásnak vetett véget Helga, amikor átka nyomán megnyílt a föld a szörnyek alatt…

Hatalmas sötét lyukak tarkították a kopár tisztást. Mintha a fák, a bokrok is elvonultak volna e gyászos helyről, ahol jó néhány évvel ezelőtt a halál rémfigurái arattak. Lekopott innen még a fű is, még a föld is hagyta magát máshova elmosni, hogy itt más se látszódjon, csak a csupasz szikla, melyet az éppen felkelő hold még kísértetiesebbre varázsolt, mint lehetett egyébként. Rettenet és borzalom járta át e helyet még most is, kivéve egy kis dombot, ahova az alig látható ösvény vezetett. Ez a domb volt az egyetlen a környéken, ahol föld is akadt, virágok is nyíltak rajta. Nem kellett hozzá sok ész, hogy kitalálja az ideérkező: ez az akkor elhullott falusiak közös nyughelye.

Helga leszállt a lováról a domb lábánál. Malazár követte a példáját. Helga felment a dombra, Malazárt azonban vonzotta az a sötét lyuk, mely alig pár lépésnyire a domb mellett tátongott.

- Ne lépj rá a sziklára! - csattant fel mögötte Helga figyelmeztetése, de ekkor már késő volt.

Malazár már ott állt a hasadéknál, és pálcája gyér fényénél az üresen tátongó irdatlan mélységet kémlelte.

- Miért? - kérdezte a gróf csodálkozva, ám Helgának már nem volt ideje válaszolni rá.

Velőtrázó, mély hangú üvöltés verte fel az éjszaka csendjét, és Malazár döbbenten vette észre, hogy az addig üresnek hitt veremben két embertelenül nagy vörös szempár parázslik fel. A férfi hátrahőkölt, mert a szempár egyre közeledett, ahogy a tulajdonosa egyre feljebb jött és végül kilépett a felszínre.

Egy óriás kísértete volt.

A gróf csak fél szemmel látta, hogy a többi lyukból is kísértetek bukkannak fel; óriásoké, vámpíroké, vérfarkasoké, trolloké, és még ki tudja, milyen fajú rémalakok kísértetei, akiknek halandó teste ellen is oly nehezen harcolhatott annak idején, most pedig egyenesen reménytelennek tűnt a küzdelem. Mert küzdelem látszott eljőni, hiszen a kísértetek zombiként közeledtek felé, ki a fogait csattogtatva, ki a karmait meresztve, ki bunkóját, kését, egyéb ölő alkalmatosságát lóbálva, és nyilvánvaló volt, hogy a betolakodóval kívánnak végezni, aki megzavarta elátkozott nyugalmukat. Malazár pedig, aki egyébként bátor volt, mint egy oroszlán, és erős, mint egy medve, elhűlő szívvel hátrált, mert felfogta, hogy ez a harc nem végződhet az ő győzelmével; és a vakmerőség, mely Godrikot biztos rábírta volna a kilátástalan küzdelemre, távol állt a fekete gróf természetétől. Ám ahogy hátrált, hirtelen megcsúszott a lába. És ahogy odakapta a fejét, látta, hogy virágokat tiport le, és azok lédús szárán-szirmain szaladt ki a lába.

Malazár alatt és körülötte mindenütt termőföld volt, a földben pedig élettel teli növények.

A gróf Helga felé kapta a fejét, és látta, hogy nem tévedett. Az ifjú boszorkány a domb tetején állt, karcsú alakját megvilágította holdfény, és arcán különös elmélyültséggel nézett le a tisztásra.

- Azt hiszi a Gonosz, hogy övé ez a föld. Ideje, hogy elkotródjon… Maradj ott, ahol vagy - mondta Malazárnak, és a férfi engedelmeskedett.

Helga pedig lejött a dombról és sétálni kezdett. Amerre lépett, elsötétedett a fehér szikla; fekete termőföld lepte el az addig meddő követ, és a földből fű és virágok bújtak elő szélsebesen. A rémisztő kísértetek pedig egymást letaposva furakodtak a közelébe, de nem azért, hogy bántsák, hanem hogy a lány érintésétől felszabadult sóhajjal elenyésszenek, ezzel véglegesen megszabadulva halandó létük utolsó maradványától is. Hiszen elátkozottak voltak ők, kárhozottak, akik a gonosz varázslatok hatására nem találhattak végső nyugodalmat addig, amíg nem találkoztak olyan tiszta lélekkel, aki égi adományként hordozta magában a képességet arra, hogy segítsen.

Mire Helga befejezte a sétáját, eltűntek a tisztásról az üresen ásító lyukak, behegedtek a föld sebei, és buján tenyésző növények lepték el az egész területet. Megmaradt a domb, soha nem látott virágok szépségével emlékezve a holtakra, a hajdani szörnyek sírjainál pedig egy-egy tölgyfa termett elő a semmiből. Ám ezek a tölgyek nem elátkozott fejfák voltak, amelyek őrizhették volna a borzalmak emlékét, hanem áldott menedékek, melyek visszacsalogatták e vidékre az életet.

Végül Helga megállt a domb előtt.

- Nem hoztam neked, anyám, semmit, csak magamat - mondta halkan. - Nem is viszek mást innen, csak az emlékedet. Tőled kaptam az életemet, és ezt nem tudom semmi mással viszonozni, mint egyetlen kívánsággal: nyugodj békében.

Egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd a lovához lépett. Felült Villám nyergébe és vissza se nézett.

Malazár azonban sejtette, hogy Helga kívánsága több volt, mint egy egyszerű kívánság: tény volt, amelyről a lány maga gondoskodott.

*

Hosszú órák múlva álltak csak meg pihenni, és bár Malazár egész nap talpon volt, Helgával ellentétben nem bírt aludni. Egyre csak képek jártak a fejében: Helgát lerángatják a lóról és összeverik. Helga botladozva megy az ösvényen. Helgát belökik a tóba… És az esendő Helga mellett a másik Helga képei: a nagyhatalmú boszorkány, aki érintésével elkárhozottakat szabadít fel, a Föld Erejének Őrzője, akinek léptei nyomán élet sarjad a kopár kősziklán is.

Melyik Helga az igazi?

És Malazárban felidéződtek a saját érzései is. Ó, igen, szereti ő a Föld Erejének Őrzőjét is, tiszteli és becsüli, de igazán az a gyönge, esendő lány áll hozzá közel, aki az ő védelmére szorul. Aki mellett igazi, erős férfinak érezheti magát. Aki behódol neki.

Szerencsére Helga ritkán mutatja ki a valódi erejét. Ám ettől függetlenül bosszantóan öntudatos. Nem fogja fel, hol van egy asszonyszemély helye. A Szövetség az egy dolog. A házasság pedig… Nos, az egy másik.

Ha sikerül megtanítania Helgának, hogy ő, Malazár az úr, akkor nem lesz semmi baj. Akkor jöhet a házasság. De ha nem…

Nem lesz "de". Megoldott ő már ennél bonyolultabb problémákat is. És ráadásul ismeri a nőket, mint a tenyerét, hisz volt velük dolga épp elég. Be kell törni az orrát! Ennyi az egész! Ha ráébred végre, hogy a ranglétrán minden szempontból Malazár alatt áll… Ha rájön, hogy mennyire lehajlik hozzá Malazár, akkor jó feleség lesz. Ebben a gróf biztos volt.

Reggel hozzá is látott az idomításhoz.

- Innen már magam is tudom az utat - szólt rá Helgára, aki előre akart rúgtatni a lovával, ahogy tette azt az ismerős környéken nap mint nap.

A lány kissé megütközve nézett rá, de aztán engedelmesen hagyta, hogy Malazár léptessen előbbre.

Jószerivel délidőig nem szóltak egymáshoz, mindketten elmerültek a saját gondolataikban. Malazár éhes volt ugyan, de esze ágában sem volt megállni. Várt. S nem hiába.

- Malazár! - szólt előre Helga. - Nem kellene már megállnunk pihenni?

- Nem vagyok fáradt - hazudta a férfi. - Te talán igen?

- Fáradt is vagyok és éhes is.

- Jobb lenne minél messzebb lennünk a drágalátos szülőfaludtól. Menjünk még egy kicsit.

- Nem hinném, hogy követtek volna bennünket - ingatta a fejét a lány. - Rólam azt hiszik, hogy holt vagyok, téged meg mi okból lesnének?

- Azt mondják, jobb félni, mint megijedni.

- És ez most mit jelent?

- Haladjunk még egy kicsinyég.

- De mégis meddig?

- Amíg jónak látom.

- Na és mikor látod jónak? Estig féljünk? - gúnyolódott fáradtan Helga.

Ez volt az, amire Malazár várt!

Megállította a lovát és hátrafordult.

- Azt hittem, megtanultad a történtek után, hogy jobb, ha rám hallgatsz. Újabb vádaskodásokat akarsz?

- Hol vagyunk már attól…! - legyintett Helga, de a gróf keményen a szavába vágott.

- Egészen közel! Mi ugyan lóháton megyünk, de kanyargós hegyi ösvényen, gyalog akármikor elénk vághatnak.

- Azt hittem…

- Azt hitted, hogy tárt karokkal fognak majd a falvadban fogadni. Azt is hitted, hogy hálásak lesznek neked. Ehelyett összevertek és vízbe fojtottak. Mikor látod már be végre, hogy meg kellene fogadnod a szavamat?

- Ezt úgy mondod, mintha te nem tévedtél volna sosem! - berzenkedett a lány.

- Halálosan még sohasem tévedtem - biggyesztette le az ajkát Malazár.

Helga egy pillanatig hallgatott, aztán sápadtan emelte a grófra a tekintetét.

- Jót feltételeztem róluk. Olyan nagy baj ez?

- Megöltek érte - felelte tömören Malazár.

- Csakhogy én nem tudok bizalom nélkül élni! - fakadt ki a lány. - Ismerem az emberi önzést és a butaságot, de akkor sem tudok változtatni magamon!

- Még ha újra és újra kivégeznek is érte?

- Még akkor sem!

- És azt hiszed, hogy ettől erős lesz a jellemed? - förmedt rá a férfi. - Csupán makacs vagy és fafejű! És ostoba, mert makacsságból utasítod el a józanész szavát!

- Mert a te szavad lenne a józanészé? - kiáltott fel Helga.

- Az enyém!

- Jézusom! - pillantott az égre Helga. - Ez az önteltség netovábbja!

- Becsmérelni merészelsz? - kérdezte fenyegető-halkan Malazár, miközben még inkább Helga felé fordult.

- Csupán felhívnám a figyelmedet, hogy te sem vagy tökéletes!

- Csak tökéletesebb, mint te!

- Ugyan miben?

- Idősebb, tapasztaltabb vagyok.

- Ennek a jellemhez semmi köze, Malazár!

- Jó! Akkor hát kimondom: Nem vagyok hazudós sem, mint te!

- Hogy én…? Mikor? Miben?

- Én nem hazudtam a származásom tekintetében - emelte fel a fejét gőgösen Malazár.

- Nem hazudtam neked - vágta oda öntudatosan Helga, de közben elfehéredett a szája. - Azt mondtam, nem ismertem az apámat, és ez igaz.

- Ez a szavakon lovagolás! De rendben, legyen: Csupán elhallgattad előlem a valót. De el tudod képzelni, hogy ez az ártatlan kis dolog milyen hatással lehetett volna rám, ha akkor derült volna ki, amikor már a feleségem vagy? - robbant ki a férfiból. - Ujjal mutogatott volna rám a sok léhűtő udvaronc: Nézd, ott megy Malazár, Mardekár grófja, a király unokaöccse, akinek paraszt fattyú a felesége!

Helga megszédült és halottsápadt arccal kapaszkodott a nyerge szélébe.

- Micsoda szégyen lett volna… - suttogta elzsibbadt ajkakkal.

- Az bizony! - vágta rá a gróf. - És még fel sem készülhettem volna rá! Szörnyen kínos helyzetbe kerültem volna az elhallgatásod végett!

- Még jó, hogy meg sem kértél - Helga hangja még mindig nem jött meg.

- És gondolkodok is rajta, hogy megkérjelek-e - biccentett még gőgösebben Malazár. - Bár… ha megfogadod, hogy ezentúl engedelmes asszony leszel, nagylelkű leszek és túlteszem magam a történteken.

Helga annyira sápadt volt, hogy a szemei, amik most hihetetlenül nagyra tágultak, szinte világítottak az arcában. Csak nézte, nézte Malazárt, és nem szólt egy szót sem.

- Nos? - sürgette felvont szemöldökkel a férfi.

Helga nagy levegőt vett, de elsőre mégsem bírt megszólalni. És ahogy kifújta a levegőt, az leginkább egy sóhajra emlékeztetett. Egy olyan ember sóhajára, aki szenved.

Második lélegzetvételére jött csak meg a hangja, bár reszketegen:

- Nem fogadhatom el a nagylelkűségedet.

- Micsoda?! - hökkent meg Malazár. Nem ezt a választ várta.

Helga végre erőt vett magán, bár az arca még mindig falfehér maradt.

- Benton megmondta, hogy minden jótett elnyeri a méltó büntetését - mondta látszólag alázatosan. - Nem fogadhatom el a nagylelkűségedet, mert azzal bajt idéznék a fejedre.

- Magam döntöm el, hogy vállalom-e ezt a kockázatot - hangzott a gróf magabiztos válasza, de a tekintete bizonytalanul fürkészte a lány arcát.

- Azt viszont én, hogy ilyen döntés elé állítalak-e - válaszolta Helga. A hangja immáron teljesen nyugodtan csengett, és a szeme… A szeme olyan volt, mintha egy idegenre nézne. - Az lesz a legjobb, ha ezentúl távol tartom magam tőled.

- Mit mondasz?

- Más utat is ismerek, amin eljuthatok a kunyhóhoz. Te menj erre - intett előre, - én megyek arra - intett a balra. - Mindketten odatalálunk, és így legalább nem szólnak meg az útitársadért, Malazár, Mardekár grófja.

Immáron egyértelműen kicsendült a szavaiból a keserű gúny.

- Különválni? Nem hagyhatom! - léptetett előre a férfi, de Helga rideg hangon rászólt:

- Nem ajánlom, hogy megpróbáld rám tukmálni magad! Ne feledd, hogy ez a paraszt fattyú egyben a Föld Erejének Őrzője is, és el tudja tüntetni a lábad alól a talajt!

S hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, Sebes patája előtt villám alakú, de még keskeny hasadék jelent meg. A ló megtorpant.

- Ez hát a feleleted? - szűkült össze a férfi szeme dühösen.

- Nekünk nincs miről beszélnünk ezentúl - jelentette ki a lány hidegen, aztán elfordította Villám fejét, és elindult arra, amerre az imént mutatott. A fák, a bokrok félrehúzódtak előtte, hogy sima utat nyissanak neki, de mögötte azonnal össze is záródtak.

Malazár ottmaradt egyedül az ösvényen. Az arckifejezése igencsak bamba volt.

Az ördögbe! Hogy fajulhatott idáig a dolog? Szó szót követett, ahogy tervezte, de egy idő után elkanyarodott a vita, és most ahelyett, hogy büszke vőlegényként alázatos kis menyasszonyával mehetne haza, kigúnyolt és megfenyegetett férfiként egyedül kénytelen hazasomfordálni. Hát hogyan lehetséges ez?!

Ahogy halkan, de dühösen káromkodva visszafordította a lovát, egy kifejezés villant az elméjébe: "Az ég adománya." Ezt ő mondta Helgáról Pete-nek. "A nő az ég adománya a férfinak" - Ezt viszont a Mester mondta Godriknak és neki.

Pete elveszítette a maga adományát, Malazár pedig kénytelen volt szembenézni azzal, hogy most valószínűleg ő is elvesztette a magáét.

Kérdés, hogy megtalálhatja-e valaha is…