"Csak az a férfi lehet boldog, akit nők szeretete vesz körül…"

Hm… Időnként furcsákat tud mondani a Mester. Még hogy a nők szeretete! Egy férfi boldogságához terített asztal meg jófajta bor kell, egy kis verekedés… no és persze nő is. Ezt nem is tagadja. Egy éjszakára, esetleg kettőre. De az nem kell, hogy szeresse; elég, ha kedves hozzá. Ő, Malazár ennyivel mindig beérte.

Na, ezektől tud egy férfi boldog lenni!

De hogy egy nő szeresse! Nem, köszöni szépen, ez nem kell. Ha egy nő szeret, akkor birtokolni akar. Tulajdonának tekinti a férfit. Tudni akar mindent vele kapcsolatban; hol volt, mit csinált, mit érzett, min gondolkodott… A szeretet köntösébe bújva uralkodni próbál a férfin. Beleszól mindenbe, és ha a férfi nem enged, akkor ott van a zsarolási eszköze: hogy megtagadja az urától a testét. Márpedig egy nő csak arra jó, hogy testével-lelkével szolgálja a férfit. A legtöbb esetben a lelkére sincs szükség, elég csak a teste. Az biztos, hogy őt nem fogja behálózni egyetlen nő sem!

Malazár - ahogy ideért gondolatai menetében - olyan nagy lendülettel vágta a fejszéjét a tuskóba, hogy az menten kettéhasadt. Hm… Nem is rossz, ha így megmérgeli magát. Legalább a munka is gyorsabban halad.

Eltelt már az ősz fele, de még mindig ragyogó jó idő volt. A vénasszonyok nyara olyan sokáig kitartott, hogy a legöregebb emberek sem emlékeztek ilyenre. Ez viszont most igencsak kapóra jött a kis kunyhóban élőknek, mert Malazár és Helga késése miatt a tél előtti munkákkal jócskán elmaradtak. Malazár most is tűzifát vágott télire, Hedvig a Mesterrel bogyókat, magvakat gyűjteni ment az erdőbe, Helga és Godrik meg…

Na igen. Helga és Godrik a kunyhóban van. Állítólag Godrik segít latinból Helgának, mert ezzel a nyelvvel nehezen birkózik meg a lány. Mondhatni, nagyon kedves Godriktól, hogy így a szívén viseli Helga eszének pallérozását. Csak azt nem tudni, hogy ehhez miért kell olyan nagy viháncolást csapni. Most is… szinte beleremeg a kunyhó a nevetésükbe. Mi az a nagyon mulatságos egy latin nyelvleckében?

Malazár egy újabb ütéssel beleállította a fejszéjét a következő tuskóba, majd befelé indult. Olyan nagy garral nyitotta az ajtót, hogy a bent lévők ijedten hagyták abba a nevetést. Godrik száján ugyan ott maradt a mosoly, de Helgáéról mintha letörölték volna a jókedv árnyékát is. Elkomolyodott, és pillantását mereven az előtte heverő pergamentekercsre szögezte.

- Mi baj van, Malazár? - kérdezte Godrik.

- Miért lenne baj? - morogta Malazár.

- Csak mert… olyan komor képpel rontottál be ide.

- Berontottam? Szomjas vagyok.

- Csak ennyi?

- A favágásban megszomjaztam. Tudod, vannak, akik dolgoznak is - vágott még mogorvább képet Malazár, miközben vizet öntött a fakupájába.

- Segítsek? - emelkedett meg Godrik. - Szólhattál volna!

- Nem kell!

- De hát…

- Bírom egymagam is. Azért még nem vagyok olyan vén, hogy ne győzném egyedül.

- Akkor meg…

- Hagyd, Godrik! - csendült fel lágyan Helga halk hangja. - Ha azt mondja, hogy bírja, akkor bírja.

Godrik szinte tanácstalan pillantást vetett Helgára, és a lány - ez Malazár figyelmét nem kerülte el - könnyedén rátette a kezét a férfi kezére. Godrik lassan visszaült, de pillantását nem vette le a barátjáról.

- Azért szólj, ha úgy érzed, elkelne a segítség - mondta megkockáztatva egy mosolyt.

Malazár azonban nem enyhült meg. Döngő léptekkel ment az ajtóhoz, de a küszöbnél még visszafordult.

- Ti viszont jobban tennétek, ha enyelgés helyett valóban tanulnátok! - mondta szúrós szemekkel, aztán kiment.

Mi az, hogy Helga csak úgy ráteszi a kezét Godrik kezére? Mi az ördög közöttük ez a bizalmaskodás? Nem mintha őt érdekelné a dolog, de…

Hogy merészeli Godrik?!

Malazár akkora indulattal csapott le a fejszével, hogy nem csak az aprítani való tuskó, hanem alatta a tőke is kettérepedt. Ettől a fiatalember mintha kissé magához tért volna. A feltámadó szellőbe tartotta az arcát, hogy lehűtse, közben mélyeket lélegzett.

"Nem szabad így elragadtatnom magam" - gondolta. - "Godrik a barátom. Egyetlen nő sem ér annyit, hogy miatta összevesszek a barátommal."

Nem ér annyit? Komolyan egy sem ér annyit? - kérdezte belül egy kaján hang. - Na és mi a helyzet Helgával?

Helga… csupán egy fityfiritty - válaszolta annak a bizonyos hangnak Malazár dühösen, miközben másik tőkét kerített. A benne dúló indulatnak köszönhetően egymaga tette a helyére azt az irdatlan rönköt, amihez rendes körülmények között Godrikkal ketten is szinte kevesek lettek volna.

Egy fityfiritty. Aki jobbágynak született. Ráadásul törvénytelenül. Egy senki! És hazudós! És gyönyörű…

Malazár megrázta a fejét, talán hogy kirázza belőle Helga képét, ami most fölsejlett előtte. Nem fog ellágyulni tőle! Ugyan mitől is? Szép? Más szép nők is akadnak ezen a világon. És egyáltalán… Nő? Hiszen csak gyereklány… Na várjunk csak! - egyenesedett fel Malazár a favágás közben. - Éppen valamelyik este számolgattak. Ő maga tavasszal töltötte be a huszonnegyedik életévét, Godrik most nyár végén az ugyanannyit, Hedvig valahogy karácsony táján lesz huszonkettő, Helga pedig ezen az őszön tizenkilenc. No lám… Felnőtt lett a kis fityfiritty… És maga szerezte magának a főnemesi rangját. És… valóban gyönyörű…

Malazár leült a rönkre, a térdére könyökölt és a homlokát a tenyerére támasztotta.

Jaj… Tavaly tél óta tudja, hogy neki nem kell más asszony, csak Helga. Mégsem kérte meg, mert… Miért is nem? Büszkeségből. Mert Helga olyan öntudatos. Túl öntudatos ahhoz, semhogy engedelmes, alázatos felesége legyen az urának. Márpedig neki olyan asszony kell, aki felett uralkodni tud. Végtére is hova lenne a világ, ha az asszonyok azt tehetnének, amit akarnak? Kell a gyeplő nekik, ez világos! Helgának meg de pláne kell…

A baj csak az volt, hogy amikor hozzákezdett betörni a lányt, az egyszerűen fogta magát, és faképnél hagyta. Még meg is fenyegette, nehogy Malazár utána próbáljon menni. És az a legrosszabb az egészben, hogy Malazár tudta: a lány képes beváltani a fenyegetéseit! Külön utakon tértek meg a kunyhóba, és azóta Helga nem szól hozzá. Mit nem szól? Rá se néz! Úgy bánik vele, Malazárral, mintha a világon sem lenne!

Bezzeg Godrikkal! Godrikkal rengeteg időt tölt együtt, beszélgetnek, nevetgélnek… Ki tudja, mi lesz ennek a vége? Lám, most is! Mi volt ez a bizalmaskodó mozdulat? Ráteszi a kezét Godrik kezére, hogy lenyugtassa, és Godrik le is csillapodik tőle! Hát mi mindent csinálhatnak, amikor édes kettesben maradnak?

Malazárnak megcsikordult a foga.

Ilyen borongós gondolatokkal volt teli a feje, amikor kinyílt a kunyhó ajtaja, és kilépett rajta a két jómadár.

- Vigyázz magadra! - intette Godrik a lányt, és gyengéden megpaskolta a vállát. Helga kedvesen rámosolygott a férfira és elindult az erdő felé.

Abban a pillanatban, amikor a pár kilépett, Malazár azonnal felállt, majd a sietség látszata nélkül folytatta a favágást. Csak a szeme sarkából látta a jelenetet, mert a fejét ugyan oda nem fordította. Dehogy fordította! Még a végén azt hinnék, hogy kíváncsi rájuk! Így hát úgy ért oda hozzá Godrik, hogy őt lázas munkában találta.

Merthogy Godrik odament hozzá.

- Add ide a fejszét! - mondta. - Átveszem.

- Nem adom - válaszolta foghegyről Malazár.

- Elfáradtál. Pihenj egy kicsit!

- Nem vagyok fáradt.

- Azért tartalékold csak az erődet. Nem egyedül kell felvágnod azt a fát.

- El vagy te foglalva mással - vetette oda Malazár, és megfeszültek az arcán az izmok, ahogy gyilkos indulattal lesújtott a fejszével.

- Most már nem - mondta Godrik.

- Nocsak! - kérdezte Malazár újra lesújtva. - Vége a latinórának?

- Vége - bólintott a szőke férfi. - Helga bement az erdőbe a Mesterék után. Ő is szedni akar füveket.

- De gyorsan abbahagytátok, miután rátok szóltam!

- Igen. Gondoltuk, bizonyára elfáradtál már, azért voltál olyan mogorva. Úgyhogy itt vagyok, átveszem a munkát - nyúlt a fejszéért Godrik.

Malazár ugyan leeresztette a szerszámot, de nem nyújtotta át. Kihúzta magát és szúrós szemekkel meredt a másik férfira.

- De készségesen átveszel tőlem mindent, barátom - nyomta meg gúnyosan az utolsó szót.

- Ezt meg hogy érted? - értetlenkedett Godrik.

- Fejszét, munkát, fehérnépet…

Most már Godrik is összevonta a szemöldökét.

- Helga nem egy rongybaba, amit átvehetnék tőled, barátom - nyomta meg ő is a mondat végét. - És jobb lenne, ha nem beszélnél róla ilyen hangon.

- Miért? Milyen hangon beszélek róla?

- Lenézően. Pökhendien.

- De nagyon a szíveden viseled, hogy hogyan beszélek róla!

- Valóban - lépett előrébb egy lépést Godrik. Az orrcimpája kitágult, ahogy egyre dühösebb lett. - Helga megérdemli, hogy törődjenek vele. Te nem így gondolod?

- Én úgy gondolom, hogy túl sokat törődsz vele.

- Te meg túl keveset!

- Ezért cicázol vele?

- Egyáltalán nem cicázok vele - tiltakozott visszafojtott hangon Godrik.

- Láttam, amit láttam - fújtatott Malazár. - És azt ajánlom, barátom, többé a közelébe se menj, mert különben velem gyűlik meg a bajod!

- Meg akarod szabni, hogy mit tehetek? - kérdezte szikrázó szemekkel Godrik.

- Csupán Helgával szemben!

- Helga nem a tulajdonod, Malazár!

- Megmondtam: a közelébe se menj!

- És én sem vagyok a tulajdonod!

- Vigyázz, Godrik! Vigyázz!

- Hiába hőbörögsz itt nekem, ettől még Helga nem lesz a tied!

Malazár dühe olyan hirtelen lobbant fel, hogy elvakította az agyát: meglendítette a fejszét, és a másik férfi felé csapott.

Godrik félrehajolt a fejsze elől, és amikor látta, hogy az első csapást a második és harmadik is követi, nem volt rest beszaladni a kunyhóba. Hallotta, hogy ellenfele követi, úgyhogy habozás nélkül felkapta a kardját, és még anélkül fogta fel Malazár következő csapását, hogy kirántotta volna a hüvelyéből.

Szikrázott a levegő, ahogy egymásnak feszült a két férfi. Nagyjából egyforma magasak voltak, nagyjából egyforma erősek, és most úgy tűnt, nagyjából egyformán makacsak is. Mint mikor két feldühödött medve ront egymásnak. Vagy inkább két oroszlán, hiszen hatalmas termetük és hihetetlen erejük ellenére mindketten meglepően gyorsan és hajlékonyan mozogtak a harcban.

Két dühös, erős, ostoba hím…

- Elég lesz már a tréfából - morogta Godrik összeszorított fogain keresztül.

- Azt hiszed, ez tréfa? - morogta vissza ugyanúgy Malazár.

- Ajánlom, hogy az legyen. Bár túlontúl vaskos - szikrázott fel mérgesen Godrik szeme.

- Nincs kedvem nevetni - izzott fel komoran Malazár szeme is.

Zihálva szedték a levegőt, ahogy félelmetes erővel, de hiábavalóan feszültek egymásnak. Egyikük sem bírt a másikkal. Végül hatalmasat lökve egymáson szétváltak, és távolabbról méregették a másikat.

Itt volt a ragyogó alkalom, hogy lecsillapodjanak, de…

- Ostoba barom! - mondta Godrik.

- Gyáva kurafi! - válaszolta Malazár.

A pillanat elveszett…

Godrik fejéből minden józan gondolatot kisöpört a harag. Szeme gyilkosan villant, aztán

kihúzta a kardját a hüvelyéből.

Malazárnak nem sok ideje maradt dönteni. A harci bárdhoz remekül értett - csakúgy, mint a másik férfi -, de a bárddal nem lehet olyan finom mozdulatokat tenni, mint a karddal. Ráadásul, amit a kezében tartott, az még csak nem is volt harci bárd, hanem közönséges erdei favágó fejsze. Döntött hát. Hátrabukfencezve az asztalon a másik falhoz ugrott, ahol a saját kardját tartotta, lábával Godrik felé lökte a vaskos bútordarabot, ezzel nyerve időt, hogy a fejszét a szőke fiatalember felé hajítva kiránthassa a kardot a hüvelyéből.

Godrik elhajolt a fejsze útjából, az ormótlan szerszám pedig nagyot csattanva állt bele a nyitva hagyott ajtóba.

Malazár felugrott az asztalra, aztán a másik oldalon ismét a földre. Godrik fürgén kihátrált a kunyhóból az irdatlan csapások elől. Kint aztán akadt helyük elég.

Nehéz volt a kardjuk, két marokra fogták, úgy suhintottak, vágtak, szúrtak, döftek. Most látszott csak, mennyire számít, hogy egy kéz képezte ki őket, és az is, hogy mennyire hasonlítanak ketten egymásra; bárhogy küszködtek, egyikük sem bírt a másik fölé kerekedni. Malazár ugyan egy hajszállal erősebb volt, mint Godrik, de Godrik egy csöppecskét fürgébben mozgott, mint Malazár. Küzdöttek hát, letiporták a füvet, le az aljnövényzetet, egymásnak szánt csapásaik kettészeltek bokrokat, növendék fákat, felsértették a vastag kérgeket és felszántották a földet. A levegő megtelt a harci kiáltásaikkal és erőlködő nyögéseikkel. Küzdöttek. Izmaik megfeszültek, arcuk verejtékben fürdött, testükhöz odatapasztotta a ruhát az izzadtság. Hajuk kibomlott, szemük szikrázott, régóta szájukon keresztül kapkodták a levegőt. És nem bírtak egymással.

Hogy miért is harcoltak? Igazából egyikük sem tudta már. Malazárban még mindig izzott ugyan a féltékenység, Godrikban pedig a düh a másik viselkedése miatt, de ezek valahol háttérbe szorultak, másodlagossá váltak, valamilyen okból csak az maradt elöl, hogy le kell győzni a másikat. Mintha az évtizedes barátságukat a szél fújta volna el, mintha most is tizenegy évesek lettek volna, mintha most vívták volna az első találkozásuk utáni párbajukat, amelyben egymásról semmit sem tudva a világ elleni haragjukat zúdították a másikra. Igen, hiszen azóta sem fordultak soha egymás ellen; ez annak a párviadalnak a folytatása volt.

Azzal a különbséggel - tudták ezt jól, - hogy ennek csak egyikük halála vethet véget.

De mikor?

A küzdelem csak folyt hosszú-hosszú idő óta, és bár a felek fáradtak, mozdulataik kissé lelassultak, egyikőjük fejében sem fordult meg, hogy feladja…

*

Malazár későn vette észre a vágást. Hárított ugyan, ám Godrik kardja hegye nem mély, de hosszú és fájdalmas csíkot vésett az arcára. Malazár hátrarántotta a fejét, és az egyik kezével odakapott. Csurom vér lett a tenyere. Csodálkozva bámult rá.

De csodálkozott Godrik is. Úgy állt ott, mint aki hosszú álmából ébredt fel: Malazár vére szempillantás alatt kijózanította az iménti esztelen haragjából.

- Úristen - rebegte leeresztve a kardját.

Malazár csak bámult rá.

- Úristen - ismételte meg Godrik kikerekedett szemekkel. - Mit művelünk, Malazár?

- Megvívunk! - rikkantotta magához térve a fekete férfi, és meglengetve a kardját, lecsapott.

Godrik kivédte, de többé nem támadott.

- De mi végre? - kiáltotta hátrálás közben. - Gondolkozz, Malazár!

- Miről?!

- Hogy barátok vagyunk!

Ám hiába beszélt.

- Most egyszerre csak - puff - gondolkozzak?! - vicsorított Malazár szavait egy-egy kegyetlen erejű csapással kísérve. - Akkor nem voltunk barátok, - puff - amikor Helga körül legyeskedtél? - puff - Most, hogy legyőzlek, - puff - gondolkozzak?! - puff. És az utolsó vágásával valóban félreütötte Godrik kardját.

Meglehet ám, hogy csak azért sikerült ez a húzása, mert Godrik hátrálás közben megbotlott egy gyökérben és nem bírta visszanyerni az egyensúlyát. Ahogy Malazár félreütötte a kardját, hanyatt is esett. A fekete férfi azonnal félrerúgta ellenfele kardját, a saját fegyverét pedig Godrik torkának szegezte.

Godrik Malazár tekintetébe fúrta a magáét. Nem látott ott mást, csak engesztelhetetlen haragot. Kifújta hát a tüdejéből a levegőt és letette a fejét a földre. Még hátra is döntötte, hogy Malazár jobban hozzáférhessen a torkához.

- Tessék! - zihálta kifulladva. - Ha meg akarsz ölni, csak rajta!

Malazár mellkasa ugyanolyan viharos ütemben emelkedett és süllyedt, mint a másik férfié.

- Legyőztelek - fújtatta végül.

- Le - hunyta be a szemét egy pillanatra Godrik.

- Helga az enyém!

Godrik minden vidámság nélkül elmosolyodott.

- Érte nem velem kell megküzdened - mondta.

- Hanem?

- Magaddal.

- Hallgass! - rivallt rá Malazár, és a kardja hegyét erősebben nyomta Godrik nyakához.

Annyira, hogy kiserkent a vér. - Hallgass!

Godrik arca fájdalmasan eltorzult. Óvatosan nyelt egyet; tehetetlen volt. Mégsem rezdült félelem a hangjában.

- Megölhetsz - mondta nyugodtan. Még a zihálását is sikerült lecsillapítania. - De tudod, hogy ez akkor is így van.

- Hallgass! - mennydörögte Malazár. - Elhallgass! Fogd be a szád, vagy megöllek!!

Godrik csak becsukta a szemét, és még jobban hátradöntötte a fejét, hogy Malazár akadálytalanul hozzáférjen a nyakához.

- Ölj!

Ott feküdt teljesen kiszolgáltatva ellenfelének, és látszott rajta, hogy semmit sem fog tenni a védelme érdekében. Malazár pedig ott állt felette, arca eltorzult az irtózatos haragtól, szinte rázkódott az egész teste, ahogy tombolt benne az indulat. Felemelte a kardját, hogy lesújtson, aztán…