Jó idő ide vagy oda, azért már korán sötétedett. A Mester a két nővel úgy jött vissza, hogy még egy óra lett volna napnyugtáig, de az erdő sűrűjében már nem tudtak volna tovább gyűjtögetni. Így is megpúpozták az összes zsákot, kosarat, amit magukkal vittek: lesz velük dolguk éppen elég, mire szétválogatják, felkötözik, szétterítik a szerzeményeket aszerint, hogy melyikkel hogyan kell bánni.

A kunyhó előtt kis tisztás állt, annak közepén pedig a kis patak partján egy diófa. Még a Mester ültette annak idején, mostanra pedig már úgy megnőtt, olyan nagyra, mint a mesék égig érő fája. Ennek a fának a tövében ült a földön a két férfi.

Messziről is látszott, hogy le vannak izzadva. Hűvösödött már a levegő, de ők nem vettek erről tudomást, hátukat a fatörzsnek vetették, a vállukat egymásnak, és messziről úgy tűnt, mintha a fekete és a szőke tincsek kettejük között összekeveredtek volna. Olyan békességet, nyugalmat árasztottak, amilyet csak az erdő áraszthat magából őszi szépségében, az érkezők azonban mégis megérezték, hogy itt történt valami. Talán éppen ezért, a két férfi nyugalmából. Hiszen mostanában annyira feszült volt köztük a viszony, hogy még a levegő is szinte szikrázott belé. És bár Hedvignek sem volt mindegy, hogy mi történt - a közte és Godrik közötti erős kötődést csak a mostanában elvakult Malazár nem vette észre, - Helga volt az, aki nyugtalanul előreszökkent.

Megállt a két férfi előtt.

- Mit műveltetek? - kérdezte.

Godrik nevetett.

- Semmit - mondta derűsen.

Malazár nem nevetett, csak Helgát figyelte. Mintha szorongott volna valamiért. Ám mivel ő nem szólt semmit, a lánynak kellett kitalálnia, hogy mi történhetett.

Helga alaposan szemügyre vette hát őket. Tekintete jó darabig elidőzött a Malazár arcán éktelenkedő vágáson és a Godrik nyakát csúfító seben. Aztán följebb nézett és meglátta a diófán a lyukat. A lyukon látszott, hogy kard ütötte, méghozzá egy olyan kard, amelyet egy férfi teljes erejéből döfött bele. Helga ezután a körbenézett. Látta a felszabdalt földet, a letarolt bokrokat, az összekaszabolt fákat. Megpillantotta a kunyhó ajtajába vágott fejszét. És amit nem mondott el neki a sok nyom a földön, fülébe súgta a szél, amit a közben mellé lépő Hedvig fordított le neki.

- Párbajoztatok? - kérdezte hitetlenkedve.

- Dehogy! - rázta a fejét Godrik.

Helga jelentőségteljesen meredt a férfiak mellett heverő kardokra.

- Khm… Gyakoroltunk kicsit - vigyorgott Godrik.

Helga a vágásokra nézett a földön, a fán.

- Súlyos a kard, néha nehéz visszafogni - magyarázta Godrik követve a lány tekintetét.

Helga rápillantott Malazár sebére.

- Ööö… Néha előfordul kisebb baleset - mentegetőzött a szőke fiatalember.

Helga a diófa törzsén éktelenkedő lyukra emelte a tekintetét.

- Látod! - mondta diadalmasan Godrik. - Nem egymásnak estünk!

- Túlságosan mesterei vagytok a kardnak - mondta Helga -, semhogy csak úgy balesetek történjenek Ha sebek vannak rajtatok, az azért van, mert sebeket akartatok osztani. De ez a fa - mutatott a diófára -, ez helyetted halt most meg.

S ahogy ránézett Godrik nyakára, nyilvánvalóvá vált mindenki előtt, hogy miről beszél.

Godrik elvörösödött, Malazár azonban elsápadt a nő vádló tekintetének súlya alatt, pedig Helga látszólag csak a szőke fiatalembert nézte.

- Lesz-e mindig egy fa a nyakad és aközött a kard között? - kérdezte halkan Helga Malazár kardja felé biccentve, aztán sarkon fordult és otthagyta őket. Nem a kunyhó, hanem a patak felé indult.

- Azzal vádolsz, hogy előbb-utóbb Godrik gyilkosa leszek? - szólt utána Malazár, de a nő hátra sem nézett.

Malazár úgy pattant fel, mintha rugók lökték volna. Öles léptekkel eredt Helga nyomába.

Hedvig már mozdult volna, de a Mester szelíden megfogta a kezét és nemet intett. Ők hárman szépen az ellenkező irányba, a kunyhóba indultak. Az öreg csöndben somolyogva, Hedvig kissé aggódva, Godrik szélesen vigyorogva, egyik kezében a saját, a másikban Malazár otthagyott kardjával.

Amazok pedig észre sem vették a többiek távozását. Malazár utolérte Helgát és megragadta a könyökét, így kényszerítve arra, hogy a nő megálljon és szembeforduljon vele.

- Azt kérdeztem, azzal vádolsz, hogy Godrik gyilkosa leszek? - kérdezte Malazár villámló szemekkel.

- Nem állítottam semmi ilyesmit - nézett vissza Helga nyugodtan.

- Pedig így lehetett érteni.

- Egy kérdést? Én csak kérdeztem…

- Félreérthető kérdés volt.

- Szerintem egyértelmű. Nem tehetek róla, ha félreértetted.

- Feltételezed rólam, hogy képes lennék a barátomat megölni? - kérdezte Malazár dühösen és egyben hitetlenkedve.

- Honnan tudjam, mire vagy képes és mire nem?

- Helga! Hiszen elég régóta vagyunk együtt! Ismerhetsz!

- Ó, igen! - húzta el a száját gúnyosan a lány. - Ismerlek.

- És ilyennek ismertél meg?

- Milyennek?

- Aki képes lenne a barátját megölni.

- Lássuk csak - vágott töprengő képet Helga, de a szemén látszott, hogy ez nem más, csak egy játék. Egy keserű játék… - Milyennek is ismertelek meg? Önzőnek? Gőgösnek? Kegyetlennek? Igen! Olyannak, aki képes keresztülgázolni akár a barátain is? Igen! Ezek után azt kérdezed, hogy feltételezek-e rólad gyilkos hajlamokat? Miért ne?

- Helga - hőkölt hátra a férfi.

- Képes voltál nekiesni Godriknak, mert jól éreztem magam a társaságában. Mondhattok bármit, láttam, amit láttam. Először fejszével, aztán karddal mentél neki. Meg is sebesítetted a nyakánál.

- Ő meg az arcomon - nyúlt a sebéhez Malazár. - Ez nem számít?

- Csakhogy ő nem akart megölni téged, te viszont őt igen!

- Honnan veheted ezt ilyen biztosra? - csattant fel a fiatalember.

- Malazár! - szűkült össze Helga szeme. - Mit akarsz tőlem, ha hazugsággal kezded?

A férfi meghökkenten. Aztán nyelt egyet.

- Igazad van - mondta jóval csöndesebben. - Nem fogok neked hazudni. Valóban bosszantott, hogy annyit nevetgéltél vele, engem meg…

- Téged meg?

- Kutyába sem vettél. Velem nem nevettél, hozzám se szóltál. Tulajdonképpen rám se néztél.

- Megbántottál, Malazár - mondta Helga nyugodtan.

- Igen, tudom, de…

- De…?

- Ezt akkor sem kellett volna!

Csönd telepedett közéjük, miközben súlyos gondolatokkal küszködve fürkészték egymás arcát. Végül Helga szólalt meg:

- Mit akarsz tőlem, Malazár?

- Én… - A férfi hirtelen zavarba jött a nő nyílt tekintetétől és nyílt kérdésétől. - Én… csak azt, hogy legyél… kedves velem.

- Hogy legyek kedves veled, Malazár?

- Úgy, mint… Godrikkal.

- Beszélgessek veled? Nevessek veled? Rád nézzek?

- Igen!

Helga egy lépést közelebb ment. Felszegte a fejét, hogy a férfi szemébe tudjon nézni.

- Hát rád nézek, Malazár. Beszélgetek veled. Nevetni majd akkor fogok, ha mulatságosat mondasz. Elégedett vagy, Malazár?

- Nem…

- Nem? - húzta fel a szemöldökét Helga.

- Nem…

- Hát mi nem tetszik neked, Malazár? Hiszen rád nézek!

- Igen, de…

- De?

- Sorompóban láttam ilyen tekintetet - nyögte ki a férfi. - Párbajnál.

- Akkor hát a beszédem sem tetszik?

- De! Gyönyörű a hangod…

- Csak?

- Csak… amit mondasz…

- Ó! Úgy látom, ebben sem tudok kedvedre tenni, Malazár! - csóválta meg a fejét Helga tettetett sajnálkozással. - Milyen kár! - Azzal sarkon fordult és elindult újra a patak felé.

- De tudnál! - sietett utána Malazár. - Tudnál, ha akarnál…

- Lehet, hogy tudnék - lépkedett tovább Helga rá sem nézve a férfira. - Ha akarnék… De lehet, hogy nem akarok.

- Miért nem?

Helga hirtelen megtorpant és szembefordult Malazárral. Olyan volt a tekintete, hogy a férfi önkéntelenül is hátrébbhőkölt tőle.

- Mert igazság szerint látni sem akarlak soha többé az életben - sziszegte a nő. - Te pedig újra és újra az utamba kerülsz. Hagyj végre békén!

- Ezt úgy mondod, mintha gyűlölnél.

- Ne mondd, hogy nincs meg rá minden okom!

- Szükségem van rád…

Helga egy pillanatig döbbenten meredt a férfira, aztán éles, de egyáltalán nem vidám hahotára fakadt.

- Miért nevetsz? - kérdezte Malazár félig hökkenten, félig bosszúsan.

- Te akartad az imént, hogy nevessek, nem?

- De te azt mondtad, majd csak akkor, ha mulatságosat mondok.

- Hát most mulatságosat mondtál! - húzta el a száját gúnyosan Helga.

- Szerintem semmi mulatságos nem volt benne - vonta össze a szemöldökét Malazár. Nem sokan gúnyolódhattak eddig büntetlenül rajta.

- Nem? Szerintem pedig igen. Én ugyanis azt tapasztaltam, hogy neked senki másra nincs szükséged, csak önmagadra.

- Nem… Rád szükségem van!

Ahogy Helga farkasszemet nézett a férfival, arca szinte észrevétlenül megváltozott.

- Szükséged van valakire, aki csodál téged? - kérdezte, és a hangjából bizony több keserűség csendült ki, mint gúny. - Aki fölött zsarnokoskodhatsz? Magányosnak érzed magad, ha nincs alantas a közeledben? Ha nincs olyan, aki…

- Rád van szükségem - vágott a szavába Malazár.

Helga arca kőmerev lett.

- Sajnálom - mondta halkan, - de én nem tudom neked megadni, amit kérsz tőlem. - És elfordult.

Malazár azonban elkapta a karját és visszafordította.

- Helga! Légy a feleségem!

- Nem!

Az utolsó szó szinte visszhangot vert a folyó vize felett, és csak sokára halt el.

- Helga… - sóhajtotta a férfi az első lélegzetével, amihez végre hosszú idő után jutott.

- Nem.

Ez a második "nem" jóval halkabb volt ugyan, de nem kevésbé határozott. Malazár csak állt ott, és bénultan hagyta, hogy a nő kihúzza a karját az ő szorításából.

Ez nem lehet igaz… Ez nem lehetséges! Nem mehet el! Nem veszítheti el! Meg kell fogni, a markába zárni, mint egy pillangót, és örökre ott tartani…!

Erővel nem megy nála semmire…

- Helga! - kiáltott utána.

Olyan volt ez a kiáltás, mint egy fuldokló kiáltása, és a benne csengő mérhetetlen

kétségbeesés arra késztette a nőt, hogy felé forduljon.

- Kérlek…! - nyújtotta Helga felé a kezét a férfi. - Kérlek! Hallgass meg!

A nő nem szólt, csak várt. Sohasem látta még ilyennek Malazárt. A szeme…! Az a máskor olyan lenéző, sokszor kegyetlennek tűnő szeme most kért. Mit kért! Könyörgött!

- Hallgatlak - biccentett kegyesen Helga. Magabiztos viselkedésének álcája mögött azonban elbizonytalanodott.

- Én… - kezdte a férfi akadozva, - nekem… kellesz. Szükségem van rád, mert… ha elhagysz… az olyan, mintha elveszíteném a kezem vagy a lábam.

Megakadt. Szemmel láthatóan azt várta, hogy Helga mond valamit, de a nő nem szólt semmit. Kifejezéstelen arccal várta a folytatást. Malazárnak tehát nem maradt más választása, mint erőt venni magán és folytatni.

- Olyan régóta vagyunk együtt… Természetes volt, hogy mellettem állsz. Nem gondoltam volna, hogy… Nem gondoltam, hogy valaha másképp is lehet. - Nagyot sóhajtott. - De mindig kedves voltál a szívemnek. Ne mondd, hogy ezt nem vetted észre. Ha felidézed a történteket… Tanújelét adtam nem egyszer…

- Igen - bólintott Helga. - Sokszor megvédtél, sokszor megmentettél. Ez igaz.

- Na látod!

- Csakhogy az utóbbi időben egyre undokabb voltál. Nem tudom, mit vétettem ellened, hogy ennyire ellenséges lettél velem, de azt hiszem, immáron a terhedre vagyok.

- Nem! - kiáltott Malazár. - Ellenkezőleg!

- Ellenkezőleg?

- Én… azt akartam, hogy hozzám gyere.

- Tessék? - csodálkozott Helga. - Azt mondod, hogy azért voltál velem olyan utálatos, mert

feleségül akartál kérni?

- Igen.

- Hát tudod… Furcsa módját választottad az udvarlásnak…

- Igen, tudom, de…

- De?

Malazár kínjában egyik lábáról a másikra állt.

- Az égre…! - nyögött fel. - Muszáj neked minden kérdésre választ kapnod?

- Nem - vált Helga arca zárkózottá. - Csak azt hittem, komolyan beszélni akarsz velem.

Elment volna, de ahogy mozdult, a férfi ismét utánakapott.

- Ne! - kiáltott kétségbeesetten. - Hát jó… Igen, azt akartam, hogy te kérj meg…

- Mit mondasz? - meredt rá értetlenül Helga.

- Mint akkor, amikor Tamirához mentünk.

- Akkor még szinte kislány voltam! - pirult el az emlék hatására Helga.

- Nem voltál már akkor sem teljesen kislány… De azt akartam, hogy megint te kérj meg.

- De hát miért?

- Mert aki kiszolgáltatja az érzéseit, az…

- Igen?

- … az a védtelenebb…

Helga nem szólt, csak nézett. Cirmokkal tarkított zöld szeme nagyra tágult, és beszédesen meredt a férfira. És ó, be sok kellemetlen dolgot mondott…!

Malazár azonban túlesett a legrosszabbon. Mélyet sóhajtott, aztán sokkal nyugodtabban folytatta tovább.

- Igen, jól ismertél meg, gőgös vagyok, önző és számító. Azt akartam, hogy add ki magad nekem teljesen. Uralkodni akartam feletted. A markomban akartalak tartani. Nem tagadom.

Helga szeme még mindig némán kérdezett, és Malazár immáron bizonytalankodás nélkül válaszolt:

- Nem mentség, de ismered a családomat. És jártál már a királyi udvarnál is. Tudod, hogy azokban a körökben, ahol én eddig éltem, az érzelmek kimutatása a gyengeség jele. Márpedig egy férfi, egy lovag, egy gróf nem lehet gyenge!

- Godrik kimutatja az érzelmeit - vetette közbe a nő halkan.

- Igen. És soha nem értettem, honnan van meg ehhez az ereje. Talán ezért is lettünk barátok, mert annyira az ellentétem. Mert én viszont… Féltem tőled.

- Micsoda?!

- Féltem tőled.

Helga hökkenten meredt a férfira, Malazár azonban szinte derűsen folytatta.

- Szeretlek. Annyira szeretlek, hogy arra már nincs is kifejezés. Szeretem a tested-lelked, szeretem minden erényedet és minden hibádat - ha van egyáltalán olyan. Olyan nehezen ismertem be magamnak… de igen, legjobban a határozottságodat szeretem. Azt, hogy már egész fiatalon sem egy butácska kislány voltál, hanem egy gyöngéd szívű, de erős egyéniség. Most meg már… Nem azért, mert a Föld Erejének Őrzője vagy. Azt hiszem, a dolog fordítva működik. Azért lehettél Őrző, mert az vagy, aki vagy. És nekem szükségem van rád, hogy én is az lehessek, aki vagyok. Az én erőm és gyengeségem te vagy. Veled vagyok teljes egész, nélküled pedig semmi és senki. Féltem ezt még magamnak is bevallani, hát még neked! De most már nem élek tovább félelemben. Most már vagyok olyan erős, hogy bevalljam neked a gyengeségem. Szeretlek.

Helga képtelen volt megszólalni, csak a kezét tette a keblére, mintha a kiugrani készülő szívét próbálná ezzel maradásra bírni. A másik kezét Malazár fogta meg.

- Nem tudok udvarolni neked - mondta a férfi. - Mindig azt hittem, értek a nőkhöz, de jól mondtad, csak használtam őket. Soha nem érintették meg a lelkem, és én sem próbáltam megérinteni az övékét. Tudatlan vagyok hát ezen a téren. Csak annyit tudok tenni, hogy felajánlom neked a szívem, a lelkem, ha elfogadod.

Helga még mindig néma maradt, ezért Malazár ismét megkérdezte:

- Elfogadod-e?

Helga lassan kivonta a kezét Malazár kezéből, ám mielőtt a férfi elkomorodhatott volna, a lány már át is ölelte szorosan a derekát és hozzábújt. Arcát félig-meddig Malazár ruhájába fúrva suttogta:

- Elfogadom!

*

Késő este már csak Helga és Malazár maradt a közös helyiségben. A többiek a meghitt hangulatú eljegyzés után maguk is későn tértek nyugovóra, az ifjú jegyespár szemére azonban még mindig nem jött álom. Így hát csak ültek a lócán szorosan összebújva, bámulták a tüzet és élvezték egymás közelségét. Érdekes, évek óta együtt voltak, minden nap beszéltek egymással, mégis annyi mondanivalójuk akadt most, hogy bevallották egymásnak az érzelmeiket, hogy a végére sem érhettek. Nem is fognak életük végéig sem, ezzel tisztában voltak.

Mégis, ezen a kései órán már csak együtt hallgattak. Hiszen mindent egymásnak adtak; az előbb elhangzott szavaikat éppúgy, mint a némaságukat. A múlt, a jelen és a jövő pillanatait is. A kimondott és a kimondatlan gondolataikat is.

Mert ahogy Malazár magához vonta Helgát, ahogy érezte maga körül a lány karjait, fejét a vállán, gondolkodott. Igaz, csak lustán, mint egy jóllakott macska, de mégiscsak. A Mester szavai jártak ismét a fejében, mint délután: "Csak az a férfi lehet boldog, akit nők szeretete vesz körül. Mert egy férfi erejét az anyja ülteti el benne, és az asszonya teljesíti ki. Az a férfi, aki mellett nem áll szerető nő - csupán fél ember."

Hát ő végre megtalálta a másik felét! Itt tartja a karjában… Milyen furcsa is a látszat! Azt hinné az ember, hogy ez itt csak egy törékeny lány. Pedig sokkal de sokkal több ennél! Helga maga az egész világ. De még annál is több.

Egy férfi ereje.