Berol király meghalt. Egy ostoba baleset vetett véget életének, a lova lába egy ugratás után gödörbe lépett. A lónak a lába, a leeső királynak a nyaka törött.

Ha fia született volna, a nép eltemette, meggyászolta volna Berol királyt, és megkoronázta volna a fiát. De Berolnak csak lányai születtek. Asszonyszemély pedig nem szokott trónon ülni.

Akadt ugyan fiú kettő is, aki Berol véréből volt vér, de ez sem volt egyszerű ügy. A nagyobbik legidősebb lányának és unokaöccsének, Salucnak a fia, Berin, de ez a fiú már mind elméjében, mind testében megnyomorodva jött a világra, még házasodásra is alkalmatlan volt, hát még uralkodásra. A másik fiú Berol király ifjabb lányának és másod-unokaöccsének, Dracónak a fia, Curas, de a gyermek oly kicsi volt még, csecsszopó, aki járni sem tudott, őrá még nem lehetett bízni az országot, hacsak nem úgy, hogy felnőtt koráig apja tölti be a szerepét régensként.

De hát ezek az unokák.

Volt más is, aki igényt tartott a trónra.

Saluc Berol király idősebb öccsének, Igalnak volt a fia, aki az unokafivérek között a legelébb született, és aki Berol király legidősebb lányát vette nőül. Ő magának követelte a trónt, mondván, hogy a néhai király is őt szánta utódjának, noha a fia, Berin nem bizonyult alkalmasnak arra, hogy továbbvigye a vérvonalat. De Saluc még nem volt öreg, noha asszonya már majdnem koros, támadhat még kettejük öleléséből fiú utód, de Berol király nem Saluc bármelyik létező vagy ezután születendő örökösének, hanem magának Salucnak akarta átadni a koronát. S ez igaz is volt, tudta ezt mindenki.

Ám Saluc csak veje és unokaöccse volt Berol királynak. Curas meg egyenesen az unokája.

De Curas még karonülő kisded, Saluc pedig ereje teljében levő férfi.

Melyik legyen hát a király?

Leültek az ország bölcs emberei, és tanácsot tartottak. Azt mondták, addig fel sem kelnek, míg döntésre nem jutnak. Három hét is eltelt, mióta összegyűltek a jó urak, de döntés még nem született. Saluc is, Draco is próbálta maga felé hajlítani őket kedvezményekkel, csengő aranyakkal, de a tanács tagjai hol erre, hol arra hajlottak. Jó időbe tellett, mire a két herceg rájött, hogy vagyonát hiába herdálja, a csalárd uraknak csak az a fontos, hogy hogyan tömjék meg a zsebüket.

Ekkor Saluc betört a kincstárba, és el akarta ragadni a koronát, de annak csak hűlt helyét találta. Rohant volna anyósához, az özvegy királynéhoz, hogy erővel kicsikarja belőle, merre vannak a koronaékszerek, de Draco megelőzte. Saluc dühében a ...-i érseket fogta el, akinek egyedül volt tiszte megkoronázni az új királyt, hacsak a pápa nem jelöl helyette más személyt, de a pápa egyelőre várt. Várt, hogy mi lesz ennek a vége.

(A krónikás csak csöndben említi meg - megelőzvén az események sorrendjét, - hogy az özvegy az új király eljövetelét meg nem érte, és a pápa is kénytelen volt másik érseket kinevezni az elhunyt helyébe a háború végeztével.)

Ám arról, hogy a korona hol található, egyikük sem tudott mondani semmit. Állítólag egy ősöreg ember, tán egy szerzetes vitte magával a király halála utáni napon, nem erővel, de nem is engedéllyel. Úgy sétált be a kincstárba, mintha nádfedeles kunyhójába tért volna be, és az őrök valamiért természetesnek vették, hogy ez az öreg itt jár, és elviszi a koronaékszereket. Ám hogy ki lehet ő... senki sem tudta.

Saluc rátört a tanácskozókra, hogy hozzanak végre döntést. Draco azt hitte, hogy Saluc önmagának kedvező határozatot akar kicsikarni, ezért rátámadt Salucra. A királyi vár tanácstermét karddal szentségtelenítették meg, méltóságteljes csöndjét kardcsattogással űzték el, hófehér márványfalait ráfröccsent vér csúfította, sima padlója vértől lett iszamós. És ez még csak a kezdett volt!

Két részre szakadt az ország. Barátok, rokonok estek egymás torkának, tagadták meg egymást örökre, békés együttélések váltak engesztelhetetlen viszállyá, vagy szakadtak meg végérvényesen, mert a két nagyúr királyi hatalmat akart. Ők pedig gyűjtötték erőiket, mert amellett, hogy le-lecsaptak egymás híveire, készültek a végső összecsapásra.

*

- Na tessék! - csapta a királyi testőrgárda parancsnokától kapott levelet az asztalra Godrik. - Fogságba vetette Izabelle királynét!

- Kicsoda? - kérdezte Rowena.

- Draco! Ki más? Nem elég, hogy a trónra ácsingózik az a taknyos, még el is ragadja a saját anyósát!

- Az a taknyos felnőtt férfi - vetette közbe mély hangján Malazár. - És szerintem nem fogságba vetette a királynét, hanem csak biztonságba helyezte.

- Biztonságba? - fújt nagyot Godrik. - Ugyan ki elől?

- Saluc elől - mondta Malazár, mintha ez magától értetődő lenne.

- Inkább maga elől kellene - válaszolt gúnyosan Godrik.

- Nem Draco akarta kifosztani a kincstárat - mondta Malazár hidegen.

- Saluc nagyúr az érsek úr védelme alá akarta helyezni a koronaékszereket.

- Mondja ezt ő...

- Malazár! Hogy kételkedhetsz a saját véredben? Saluc nagyúr az unokabátyád!

- Draco viszont az unokaöcsém. Magam tisztítottam meg annak idején a gonosztól.

- Részben - vágta oda Godrik. - És azóta újabb gonoszság ragadhatott rá.

- Te soha nem láttad azt a mágiát, Godrik. Kisöpört belőle mindent, hidd el.

- Ott voltam lélekben én is, barátom. És tudom, mit beszélek.

*

Nem telt bele egy hét sem, és ismét összekaptak.

- Önmagad erejét kérdőjelezed meg, ha kételkedsz Dracóban - vágta oda dühösen Malazár.

- Te viszont túlértékeled az erőnket, ha azt hiszed, angyallá változtattad Dracót - riposztozott azonnal Godrik.

- Nem lett angyal, de nem is lett ördög, mint amilyennek te beállítod!

- Csak azt érted el azzal a varázslattal, hogy nem kötötte meg a szövetségét az ördöggel! A természetét viszont nem változtattad meg!

- Miért? - fújtatott Malazár. - Szerinted milyen a természete?

- Hataloméhes.

- Csupán az ország érdekeit nézi!

- Malazár! Ti...

- Igen? - kapta fel a fejét a fekete gróf, miután Godrik elharapta a mondata végét.

- Nem érdekes...

- Dehogynem! Ha már elkezdted, fejezd is be! Mi van velünk?

Az ellenséges hangra Godrik összevonta a szemöldökét és összeszorította a száját.

- Vagy félsz kimondani, amit gondolsz? - vetette oda Malazár lenézően.

- Talán tőled kellene félnem? - robbant ki Godrikból. - Kicsit túl sokat képzelsz magadról... De jól van! Ha annyira akarod, hát kimondom: Családod minden tagja önzően hataloméhes. Mert nem az ország érdekéért akartok hatalmat magatoknak, hanem a hatalomért önmagáért. És ezért képesek vagytok átgázolni mindenen és mindenkin.

- Tehát ilyenek lennénk? - fonta össze a mellén a karjait Malazár. - No lám... Szerinted én is ilyen vagyok?

- Családod tagja vagy te is - morogta Godrik. Az iménti kirohanása után kissé lehiggadt.

- Én nem akarok király lenni - biggyesztette le az ajkát a fekete gróf.

- Mert neked annál jóval nagyobb hatalom adatott.

- Örülök, hogy ezt nem felejtetted el.

Godrik felkapta a fejét.

- Hátrább az agarakkal, ember! - vicsorított a másikra. - Nem kisebb az enyém sem!

- Tudatában vagyok, ki vagy, mi vagy - emelte meg az állát Malazár gőgösen.

- Mindnyájunk érdekében jobb is, ha nem feleded - vágott vissza Godrik. - Csakhogy most itt nem te, és nem is én vagyunk a lényegesek, hanem Saluc nagyúr és Draco.

- Draco nagyúr - javította ki Malazár.

- Legyen - szikrázott fel ugyan Godrik szeme, de legyintett. - Draco nagyúr... Ha neked így jobban tetszik.

- Csak hogy ne legyünk részrehajlóak - bólintott a fekete gróf.

- Pedig te az vagy. Nagyon is részrehajló vagy.

- Nocsak! Ez nekem új!

- Pedig nem kell hozzá sok ész, hogy rájöjjön az ember. Draco közelebb áll hozzád, mert ő a bátyád fia.

- Desil és köztem nem dúl a testvéri szeretet - jegyezte meg Malazár, de Godrik úgy folytatta, mintha meg sem hallotta volna:

- Saluc nagyúr apja viszont Igal úr, a nagybátyád. Egész életedben egyebet sem hallottál az apádtól meg a bátyáidtól, hogy Igal így, meg Igal úgy... Apád soha nem tudta neki megbocsátani, hogy Igal úr idősebb nála, és így közelebb áll a trónhoz.

- Az, hogy ki született előbb, még nem dönti el, ki az alkalmasabb az uralkodásra - fújtatott Malazár dühösen.

- A törvény szerint igen.

- A törvény...!

- Nem csak akkor kell előrángatni a törvényt, ha az érdekeiteket szolgálja!

- Hát idefigyelj, Godrik! - fakadt ki Malazár. - Ha már szóba hoztad az imént családom

tulajdonságait, ne feledd, hogy mindez Salucra is érvényes! És hidd el nekem, hogy nem fog válogatni az eszközökben!

- Miért, Draco talán finnyásabb lesz?

- Dracót megtisztítottam.

- Legfeljebb addigi bűneitől.

- Mi kifogásod van ellene?

- Az, hogy egyáltalán szövetkezni akart az ördöggel!

- Hidd meg, Godrik - intett ujjával figyelmeztetően Malazár, - hidd meg nekem, hogy Saluc

már szövetkezett is vele!

- Ha így folytatod, még azt is elhiszem, hogy te is!

*

És az ilyen, vagy ehhez hasonló beszélgetések mindennaposak lettek. Godrik Salucot támogatta, és felhánytorgatta Draco hibáit - akadt elég. Malazár viszont ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy Draco lenne a megfelelő személy az ország élén, és ő a Saluc ellen felhozható érveket sorakoztatta. Ez sem volt kevesebb, mint Draco hibája.

Érveléseikbe az idők során egyre több indulat vegyült, beszélgetéseik folyamatosan átalakultak, elébb vitákká, későbben veszekedésekké.

Helga és Rowena eleinte csillapítgatták férjeiket, és még a legelső időkben sikerrel is, de aztán hogy a viták egyre személyesebbek lettek, az asszonyok sem tudták kivonni magukat a hatása alól. Igazság szerint őket nem az érdekelte, hogy ki lesz a király, hanem hogy férjüket ne győzhesse le a szócsatában a másik férfi. Négyük megbonthatatlannak hitt barátságába éket vert a viszály, érzelmeikben megállíthatatlanul váltak szét. A Mester tán segíthetett volna a Szövetségen, de ő Berol király halála után eltűnt, és hollétéről azóta sem tudtak semmit. Úgy tűnt, e királyságból örökre eltávozott a józanész.

*

Messze északon, ahol egy működő vulkán tört az égbe a tenger mellett, és furcsa fát rejtett magában a part fövenyére helyezett oltárszerű szikla, halvány árnyék bukkant fel.

*

- Saluc sereget toboroz - robbant be Malazár a kis tanácsterembe. Tudta, hogy itt találja Godrikot, hiszen kereste, és a cselédek tájékoztatták.

Rowena és Helga is itt tartózkodott. Rowena a férje mellett, Helga a lehető legmesszebb tőlük az egyik polcon tekercseket nézegetett.

A terem falait polcok borították be, a polcok pedig roskadásig tele tekercsekkel, könyvekkel. Nem csak itt voltak azonban értékes és kevésbé értékes iratok, még jó néhány helyiséget tömtek tele könyvtár módjára, de talán mert e terem volt a legotthonosabban berendezve, vagy mert ez volt a legmelegebb - e hűvös vidéken ez nem utolsó szempont, - ezt használták tanácskozásaik alkalmával is.

"Együtt, mint a régi szép időkben. Csak a mester nincs itt" - villant át Helga agyán.

Godrik felemelte a fejét.

- Csodálkozol? - kérdezte hűvösen Malazártól. - Draco lecsapott két falvára.

- Miután Saluc kivégeztette a követeit.

- Mert kiderült, hogy azok a követek valójában felbérelt gyilkosok - felelte hevesen Godrik.

- Ezt állítja Saluc, de semmiféle bizonyíték nem volt rá - vágta rá Malazár.

- Ott volt Saluc szava.

- Ennél valamivel hihetőbb bizonyíték sem ártana, Godrik.

- Mennyivel hihetőbb az, amit Draco állít? - kérdezte összehúzott szemmel a szőke gróf.

- Csak annyival, hogy ő mások vallomásával is alá tudja támasztani, amit mond - felelte gőgösen Malazár.

- A saját embereinek vallomásával. Tehát ezek a tanúk nem számítanak - legyintett türelmetlenül Godrik.

- Nem tudom, mit vártál, tán Saluc emberei igazolják? - dörögte Malazár. - Saluc azonnal megöletné bármelyik emberét, ha ilyesmire vetemedne.

- Semmi efféle fenyegetésről nem tudok.

- Talán te is Saluc embere vagy? Elkötelezett híve? - remegett meg Malazár orrcimpája a

visszafojtott dühtől.

- Kívánom, hogy ő legyen a királyunk - vált merev-gőgössé Godrik, - de távol tartom magam a torzsalkodásuktól.

- Amit beszélsz, az nem arra vall, hogy távol tartanád magad. Meglehet, hogy e falak Saluc kémét rejtegetik?

- Nem vagyok senkinek sem a kéme! - lépett egyet fenyegetően előre Godrik.

- Ilyesmit én nem is állítottam. Ám ha magadra vetted a megjegyzésemet, lehet, hogy erre alapos okod is volt!

- Vigyázz, Malazár! Vigyázz, hogy mit beszélsz! Efféle sértéseket még tőled sem tűrök el!

- Nem sértegettelek, barátom! Csupán kérdéseket tettem fel! - mondta gúnyosan a fekete gróf.

- A kérdéseidben megbúvó nyilak azonban elég sértőek!

- Csak annak, akit valójában érintenek! Ha sért, hogy árulót vélek e falak között, akkor lehet, hogy magad vagy az áruló!

- Kit árulnék el, te szerencsétlen? - ordított Godrik.

- Minket! - ordított vissza Malazár.

- Elegem van belőled! - kiáltotta Godrik, és kirántotta a kardját.

Szinte ugyanabban a pillanatban Malazár is előrántotta az övét.

A két kard összecsapásának fémes zaját azonban elnyomta a két nő sikoltása. Rowena volt közelebb hozzájuk, két kezével fogta meg az ellenségeskedő pengéket, de pillanatokon belül odaért Helga is. Ő nem tett semmit, de látszott rajta, hogy kész akár öntestével is megakadályozni az újabb összetűzést.

- Azonnal tegyétek el a kardokat - förmedt a férfiakra halkan, de roppant határozottan Rowena. - Nem szégyellitek magatokat, hogy e falak között ilyesmire vetemedtek?

A két férfi egymást nézte, látszólag ügyet sem vetettek a nőre, ám - vonakodva bár, de - mindketten leeresztették kardjukat.

- Szégyen és gyalázat, amit műveltek - folytatta halk hangon Rowena. - Hol van a régi barátságotok? Hol van az egymás iránt érzett megbecsülésetek?

- Nem én rúgtam fel ezeket - mondta Godrik mereven.

- Mert te most is ápolod a barátságunkat, ugye? - kérdezte gúnyosan Malazár.

- Megteszek minden tőlem telhetőt - szegte fel a fejét a szőke férfi.

- Hogy azt a sátán fattyát segéld a trónra - válaszolt rá a másik férfi.

- Inkább ezt, mint a másikat - sziszegte Godrik.

- És ezért bármire képes vagy, barátom? - nyomta meg az utolsó szót ismét Malazár.

- Talán megint célozgatni próbálsz?

- Úgy látom, nem is célzás ez, hanem találat.

- Én meg úgy látom, magad is sátán fattya vagy! - csattant fel Godrik. - Szép számmal tenyészik ilyen a családodban!

- Fogd be a szád, veszett szuka kölyke! - lépett előre hevesen Malazár. Ismét megemelkedett a kard a két férfi kezében, ám a nők megint közéjük álltak.

- Godrik, kérlek! - rimánkodott Rowena. - Ne törődj vele! Hiszen nem beszámítható!

- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte tőle elhűlve Helga, aki közben maga is a saját párját próbálta lecsitítani.

- Nézz csak rá! - mutatott Malazárra Rowena vádaskodón. - Állandóan csak az alkalmat lesi, hogy beleköthessen Godrikba! Nem tudom, miféle gonosz szellem szállta meg, de félelmetes, amit művel!

- Rowena! - kiáltott fel Helga. - Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt, ami nyilvánvaló - közölte Rowena. - Malazár megőrült, meg akarja ölni Godrikot és talán mindenki mást!

- Magad vagy őrült, ha ilyeneket feltételezel!

- Elég! - vágta el az asszonyok szópárbaját Malazár. Egy darabig farkasszemet nézett egykori barátjával, aztán lassan szólalt meg: - Úgy látom, szűk lett Roxfort a két családnak. Elmegyünk hát.

Godrik mereven bólintott.

- Ha ti nem mennétek, mennénk mi - jelentette ki hűvösen. - Valóban jobb, ha innentől külön utakon járunk.

Helga megdermedő szívvel nézte, ahogy Malazár hidegen meghajtotta magát, majd súlyos léptekkel az ajtó felé indult.

Az asszony Godrikék felé fordult, ám ők nem néztek rá. Szorosan álltak egymás mellett, és a távozó Malazárral szembeni falra függesztették a tekintetüket.

"Jaj nekünk! - jajdult fel gondolatban Helga. - Mivé lettünk?"

- A Mester mindig azt mondta - mondta ki hangosan -, hogy egységünkben rejtezik az erőnk. Ha külön válunk, hová lesz a Szövetségünk?

Malazár megtorpant, de nem fordult vissza. Állt ott némán, mint aki vár.

De hiába várt. Godrik merev arccal bámult az ellentétes irányba, és nem szólt ő sem.

Talán ő is várt.

Helyettük Rowena szólalt meg, az egyetlen, aki Helga szemébe nézett:

- A Szövetségnek vége - jelentette ki halkan, de határozottan.

- Akkor mindnyájunknak vége - válaszolta összeszoruló torokkal Helga.

Ahogy követte kifelé a tanácsteremből Malazárt, érezte, hogy egyedül ő tudja négyük közül, mi lesz ennek a következménye.

Nem lett ettől a felismeréstől vidámabb.

*

Messze északon, ahol egy működő vulkán tört az égbe a tenger mellett, és furcsa fát rejtett magában a part fövenyére helyezett oltárszerű szikla, a halvány árnyék megnövekedett.

*

És elköltöztek.

Helgába bevillant ugyan, ahogy szétnézett a rideg Mardekár udvarházban, hogy mehettek volna az otthonosabb Hugrabug házba is, de - úgy látszik - Malazárban fel sem merült ez a gondolat.

"A viszály komorrá tette" - gondolta, ahogy elnézte a férje arcát. Az utóbbi időkben Malazár szemöldöke szinte összefüggő vonallá változott, és már akkor is alig enyhült meg, ha a gyermekei körbevették. Igaz, a lányok megérezték az apjuk hangulatát, és még Hannah, a legkisebb is csak ritkán mert a közelébe menni. De ha mégis megtette, ha beleült apja ölébe, lóbázva a lábát, játszva hol a saját hajával, hol apja szakállával, csacsogva, mint azelőtt, Malazár egy idő után maga tolta el a gyermeket, hogy odaálljon ismét az ablakba, és tovább pásztázza a környéket szigorú szemekkel.

Helga tudta, hogy Malazár legszívesebben elmenne Dracóhoz, hogy segítsen neki, és ezzel minél hamarabb véget vessen ennek az egész országot feldúló viszálynak. Két dolog tartotta vissza. Az egyik a családja iránt érzett szeretete, a másik az, hogy Draco nem hívta. Pedig Malazár azonnal értesítette, mihelyt elköltöztek Roxfortból. Ám Draco nem válaszolt, Malazár pedig túl büszke volt, semhogy kéretlenül rátukmálja magát unokaöccsére.

Csak állt ott az ablaknál, és nézte a környező vidéket. Nézte, de nem látta, és megereszkedett vállainál belélopakodott valami megfoghatatlan öregség.

Helgának fájt így látnia őt. Úgy érezte, olyan itt Malazár, mint egy megláncolt sas. Olyan hatalmas, olyan erős, és kénytelen bezárva, elzárkózva élni ebben a szűk kis házban... Helga bármit megadott volna, csakhogy ismét olyannak láthassa, mint régen; erősnek, határozottnak, magabiztosnak.

Mégis megállt benne az ütő, amikor megérkezett a futár. Malazár abban a teremben fogadta, ahol közös étkezéseiket tartották, Helga jobbnak látta magukra hagyni őket. Hiszen tudta, milyen híreket hozott a vendég. Számára jókat semmiképpen sem.

És valóban. Jó óra múltán megkereste őt Malazár. A férfi amint belépett az ajtón, tétován megtorpant, és csak némán meredt rá. Szeme tele volt meleg szeretettel, aggodalommal, de diadalittas tettvággyal is. Helga halk sóhajjal törődött bele az elkerülhetetlenbe, de nem szólt. Még nem. Csak majd ha Malazár.

És a férfi végül erőt vett magán.

- Kedvesem! - kezdte lágyan.

Helga önkéntelenül is megborzongott a gyönyörűségtől ezt a bársonyos, hihetetlenül mély hangot hallva, csakúgy, mint ismeretségük óta mindannyiszor.

Malazár folytatta:

- El kell mennem. Draco megkért, hogy legyek a tanácsadója. - S hogy asszonya még mindig nem szólt, hozzátette: - Sajnálom.

- Sajnálod? - mosolyodott el keserű-vidáman Helga. - Hiszen ezt vártad több mint két hónapja.

- Kedvesem...

- Ne mentegetőzz! Nem tudom, kinek van igaza, ha igaza van egyáltalán bárkinek is, de neked azt kell tenned, amit helyesnek tartasz. Férfi vagy.

- Dracónak szüksége van rám.

- Nekem is.

- Drágám...!

- Vigyázz tehát magadra - lépett közvetlen a férfi elé az asszony. - Bárhová mész, bármit teszel, ne feledd, hogy nekem is szükségem van rád. És a lányoknak is.

Malazár mérhetetlenül gyöngéden ölelte át.

- Nem felejtem el - csókolta meg Helga feje búbját. - Visszajövök hozzád. Hozzátok...

Az asszony mégis úgy szorította az arcát a férfi mellkasához, úgy ölelte át, mintha attól félne, utoljára teheti ezt.

Két óra múlva Malazár nagyjából húszfőnyi kísérettel és két szekér málhával útnak indult unokaöccse táborához.

Helga sokáig állt a kapunál. Keze szinte észrevehetetlenül még mindig védő rúnákat rajzolt a levegőbe Malazár után. Nem figyelt fel rá, hogy a lányai ott állnak mögötte, és kezük ugyanazokat az ábrákat veti apjuk után, mint az övé. Tán csak Soladra igéi tértek el egy kissé, ő még megtoldotta egy-két olyannal is, melyet az egyébként tiltott setét varázslatok közül nézett ki.

Malazár, Mardekár grófja tehát szeretett női védelmében indult a háborúba. Ám sem az ég, sem a pokol nem tudta még ekkor, elég lesz-e akár a setét, akár a világos védelem ahhoz, hogy vissza is térjen.

//gportal.hu/gindex.php?pg=10359519&nid=2840136>