Úgy tűnt, jó ötlet volt ez a körutazás. Már az első napon menekülőkre bukkantak. Két-három jobbágy család próbált elbújni előlük az erdőben, mert martalócoknak nézték őket. Ezeknek csupán kevéske élelmet adtak, de föl nem vették a szánokra őket, hanem megmutatták az utat, hogy merre találják meg a Mardekár udvarházat, ráütötték a kezükre a pecsétet, és mentek tovább.

Azért kellett a pecsét, mert Tangwen néne szentül fogadkozott, hogy amíg úrnője távol van, ő ugyan semmiféle koldusfajzatot be nem enged, hiába is mondják neki, hogy Lady Helga küldte őket. Helga erre találta ki, hogy az általa megtalált emberek kezére bűvös tintával - amely le nem mosható - pecsétet üt. A pecsét egy kígyót és egy borzot ábrázolt. Így aztán Tangwen néne is tudhatta, hogy a kapu előtt toporgót be szabad-e engedni, vagy netán zavarja el. Helga azért érezte, hogy Tangwen néne bizalmatlanságát még ez a pecsét sem tudja teljesen feloldani, ezért a döntést megosztotta a derék házvezetőnő és Agnes között. Hiszen a lány már tizenhét éves lesz Szent Iván napján, elég nagy már ahhoz, hogy bevonják a felnőttek dolgaiba.

Mentek tovább. Helga hamar rájött, hogy valóban nem könnyű feladatra vállalkozott. A jobbágyok féltek az uraktól, ilyen felfegyverzett csapat elől akkor is rejtőzni próbáltak volna, ha nincsenek e vészterhes idők. De azok voltak. És a főurak csatározásai mellett természetesen azonnal felbukkantak a zavarosban halászók is, rablók, banditák, a nyomor és a bizonytalanság vámszedői. Ők még rosszabbnak bizonyultak, mint a főurak katonái, de a különbség annyira csekély volt köztük, hogy a parasztok bizony okkal fogták menekülőre a dolgot, akárki idegen is közeledett feléjük. Ha Helgának nem lett volna különleges hatalom a birtokában, hiába próbált volna a nyomukra bukkanni.

Számtalanszor adódott olyan eset, hogy egy-egy megközelíthetetlen szurdok, ismeretlen barlang előtt elhaladva emberei el sem akarták hinni, hogy ott lehet bárki is, ám az asszony tudta, amit tudott, és nem hagyta annyiban a dolgot. Mert ott emberek lapultak. Emberek, akik éheztek, emberek, akik fáztak, emberek, akik féltek szinte mindentől. És Helga érzékelte mindezt. Nemcsak azt árulta el neki a Föld, hogy hol találja a hontalanokat, de elmesélte neki a fájdalmukat, megsúgta a félelmeiket is. Ó, be sokszor kellett Helgának magának mennie az úttalan utakon, a megmászhatatlannak hitt sziklákon! Nem vitt magával még egy tőrt sem, mégsem ment üres kézzel. Oldalán kulacsokat cipelt pálinkával, borral megtöltve, a hátán pedig élelmiszeres zsákokat. Soha nem lett semmi baja, holott késekkel, kaszákkal várták nem egy helyen. De ki emelt volna kezet a vékony kis vörös asszonyra, aki két kézzel szórta közéjük az áldást?

És az emberek megnyíltak előtte. Elmondták neki, hol, melyik úr birtokán éltek eddig, meg azt, amit tudhattak az urukról, ami a pletykák alapján fülükbe juthatott, hogy melyik főúr pártján állt, ha állt egyáltalán valamelyik mellett. És elsírták azt is, hogyan jutottak koldusbotra, kik, hogyan támadtak rájuk. Helga többet megtudott így a környékbeli eseményekről, mint a hadurak. A baj csak az volt, hogy ez a tudás nem tölthette el elégedettséggel és örömmel. Mert amit a menekülők meséltek neki, az felülmúlta a legvadabb rémálmokat is.

A háború hivatalosan még el sem kezdődött, de az emberek által elkövetett borzalmak már pokollá tették a földet.

*

Messze északon, ahol egy működő vulkán tört az égbe a tenger mellett, és furcsa fát rejtett magában a part fövenyére helyezett oltárszerű szikla, a sötétség fenyegetően körülvette a sziklát.

*

Malazár elégedetlen volt. Hiába látta el tanácsaival Dracót, unokaöccse udvariasan meghallgatta, de továbbra is ment a saját feje után. Pedig ennek így nem lesz jó vége. Saluc már jelentős sereget toborzott magának, kihasználva a tél erejét, amikor a hideg keménnyé, járhatóvá dermesztette az utakat. Hogy a nagy sereget nehéz etetni? Ez igaz, de a szállítmányozó szekerek is éppúgy odaérnek a jeges utakon, mint a katonák maguk. Ha ez így megy, Saluc jelentős haderővel indulhat útnak, az ő felaprózott táboraikat pedig úgy fogja felfalni, mint a tűz a nádat.

És ha mindez nem lett volna elég ok a rosszkedvhez, itt volt a tegnap esti beszélgetés... Malazárt még mindig elfogta az émelygés, ha csak rágondolt. Pedig a mai sem lesz különb.

És igaza lett.

Ismét arról beszélgettek, hogy Saluc megelőzi őket, össze kell szedni a Dracóhoz hű hadakat, és lecsapni az ellenkező oldalon állókra - csakúgy, ahogy Saluc teszi. Mert...

- Elég! - csattant fel Draco, aztán látva nagybátyja arcát, szelídebben tette hozzá: - Elég volt mára, bácsikám. Ma már eleget háborúztunk.

- Értsd meg, végre, Draco, lépned kell...

- Nagyon jól tudom, mit kell tennem! - Dracón immáron egyértelműen látszott az ingerültség.

- Nem azért kérettelek magamhoz, hogy utasítgassál.

- Valóban nem értem, miért hivattál, ha eszedben sincs megfogadni azt, amit mondok - fakadt ki Malazár is ingerülten.

- Egy háborút magam is meg tudok nyerni - nyomta el a gőg még az ingerültséget is Draco arcán. - Te másért kellesz.

- Mi az a más?

Draco mélyeket lélegzett, szemmel láthatóan ez idő alatt próbálta rendezni a vonásait. Igyekezett a gőg helyett ravasz és egyszerre szinte alázatos arckifejezést erőltetni magára. A végeredmény meglehetősen siralmas lett. Malazárt az egész valami groteszk vicsorra emlékeztette.

- Bácsikám! - fogta halkra a hangját Draco. - A családból te vagy az egyetlen, aki nem vagy érintett a harcban.

- Micsoda? - vonta fel kérdőn a szemöldökét Malazár.

- Nézd... - vágott bele Draco. - Berol királynak két öccse van, akik igényt támaszthatnak a trónra. Ám sem Igal, sem Darhem nem magának akarja a koronát, hanem utódaiknak: Igal a fiának, Salucnak, Darhem az unokájának, nekem. Ám ettől ők még érintve vannak, hiszen saját jelöltjüket támogatják elszántan. És a család többi férfitagja? Kik vannak még, akik számítanak? Salucnak van ugyan egy fia, de az a torz gnóm nem érdekes. És a mi oldalunkon? Apám, és az öcsém. Az apám az apám, az öcsém viszont még gyerek. Te vagy az egyetlen, bácsikám, az egyetlen férfi, aki a családhoz tartozik, mégis kívülálló.

- Na és?

- Az, hogy te ki mellett állsz... Nem gondolod, hogy ennek nagy jelentősége van?

- Ugyan kinek? - kérdezte Malazár némi kis gondolkodás után.

- Nekem és... Salucnak!

- Ugyan mi gondja lenne Salucnak arra, hogy én ki mellé állok? - kérdezte a gróf jó adag iróniával.

- Gondja van rá, bácsikám! Nekem elhiheted, hogy gondja van rá!

És Malazár elhitte. Ám volt abban valami rettenetesen émelyítő, hogy a két nagyúr igazolást próbál keríteni magának a trónigényéhez. Ő lenne az igazolás? Csak ezen múlik? Nem az igazságon? Nem a tehetségen?

Malazárban először ötlött fel, hogy talán rosszul döntött. Nem, nem azért, mert nem Saluc mellé állt. Ismerte az unokabátyját jól. De lehet, hogy Draco sem különb nála, és neki végképp nem kellett volna beleártania magát ebbe az egész csetepatéba. Mert lehet, hogy ez az egész háborúskodás mégsem az ország érdekéről szól, hanem csupán két hatalomra vágyó nagyúr torzsalkodásáról...

- ...tehát azért nem vontam eddig össze az erőimet, mert tele van a tábor kémekkel - hatolt el végre a tudatáig Draco hangja. - Így, hogy nem vagyunk együtt, Saluc nem tudhatta meg, valójában mekkora erő felett rendelkezem. De most már valóban ideje összevonnom őket, méghozzá egy előre megbeszélt helyre. Ebben kell a segítséged, bácsikám. Arra gondoltam, hogy mivel te magad is oly sokszor említetted nekem az erőim összevonását, talán szívesen mennél, hogy megvidd a hadaknak a találkozó pontos helyét és időpontját.

"Végre!" - gondolta Malazár.

- Örömmel teljesítem a kérésedet, öcsém! - mosolyodott el.

És tényleg örült. Örült, hogy végre kimozdulhat, örült, hogy kiszellőztetheti a fejét, és - mi tagadás - örült, hogy nem kell egy darabig egy levegőt szívnia az unokaöccsével.

*

Ellenfelek? Istenem, dehogy! Az ilyen ostoba csőcselék minden, csak nem ellenfél. Még ennek a Dracótól testőrnek kapott féleszű viking gyilkosnak, Ogurrnak sem, hát még neki, Malazárnak! Ahogy felvázolta pár szóban, hogyan üssenek rajta a minden bizonnyal diadalt ülő hordán, Ogurr még cuppogott is a gyönyörűségtől, mintha már előre érezné a szájában az első elejtett áldozata vérének ízét, amit soha el nem mulasztott megkóstolni. Malazár annyira undorodott tőle, hogy rá sem nézett. A többieknek beszélt, bár azok sem voltak különbek.

Bunkó söpredék, akik vérontásból akarják megszedni magukat.

A rajtaütés zökkenőmentesen zajlott le. A kémek jelentéséből Malazár nagyon is jól ítélte meg a helyzetet: a Saluc-pártiak pár paraszt legyilkolása után már csak mulatoztak. Persze a mulatságuk olyan volt, mint az övéké, ha győztek: néhány másik, reszkető parasztot megkínoztak, néhány házat felgyújtottak, a csinosabb lányokat megerőszakolták, és természetesen ittak. Mint a kefekötő. Mire Malazárék odaérték, már csak nagyon kevesen maradtak olyan állapotban, hogy kardot bírjanak emelni a támadókra. Ezeknek sem lett lassabb haláluk, csak ők legfeljebb még tudatuknál voltak, mielőtt meglepte volna őket az örök sötétség.

Mire Malazár beért a falu főterére, az emberei szinte már a végére értek a munkájuknak. Hullák mindenfelé... Parasztok vagy martalócok, oly mindegy.

Az egyik viskóból azonban összetéveszthetetlen zaj hallatszott ki. Vívnak! Itt még van ellenállás! Sőt! A viskó ajtaja nyögve adta meg magát az enyészetnek, amikor Malazár két embere kiesett rajta, ahogy ellenfelük kitaszította őket.

Malazár mindenre készen húzta ki a kardját a hüvelyéből, és nem is tévedett. Az ajtóban vad kurjantással megjelent az ellenálló, és bősz arckifejezéssel csapott volna le rá, ha a gróf nem számít előre a vágásra.

Egymásnak feszült a két kard, egymásra sziszegett a két koromtól, vértől mocskos arc. És a küzdelem kimenetele nem lett volna kétséges, mert Malazár jóval magasabb és erősebb volt, mint az ellenfele, ám...

- Amar...! - kiáltott fel döbbenten.

- Bácsikám? - hangzott fel a hökkent kérdés.

Valóban Amar volt az, Malazár keresztfia.

A fiú azonnal eldobta a kardját, arcán széles mosoly terült el. Már tárta volna ki ölelésre a karját, amikor eszébe jutott, miért is van itt. Lehullott a karja.

De Malazár úgy tett, mintha ez utóbbi mozdulatot észre sem vette volna. Lehajította ő is a kardját, és mosolyogva megölelte a fiút. Úgy ropogtatta meg, mint amikor Amar még egészen kicsi volt, és hagyta, hogy szeretgessék...

- Drága fiam! - dörmögte a fülébe. - Hogy kerülsz te ide?

Amar önérzetesen bújt ki az ölelésből.

- Harcoltam - szegte fel az állát.

- Láttam - intett a gróf a fejével a két embere felé, akik szájtátva bámulták, hogy a vezérük kedélyesen beszélget a támadójukkal. - Ügyesen csináltad.

Átkarolta a fiú vállát.

- Régen láttalak. Mesélj, mi minden történt veled! - Azzal belépett abba a viskóba, ahonnan

Amar kirohant az imént. Az ajtóból még odamordult a két martalócra:

- Szedjétek össze a fegyvereinket, és hozzatok enni-inni!

A viskóban sötét volt, és bár a kirúgott ajtón keresztül most ömlött be a fény, Malazárnak mégis időbe tellett, mire hozzászokott a szeme a benti homályhoz. A viskó közepén feldöntött asztal és székek hevertek, a sarokban szalmaágy, amin egy megtépett ruhájú fiatal lány kucorgott.

Malazár fél kézzel állította fel az asztalt, közben ráförmedt a lányra.

- Kotródj innen!

A lány a falhoz lapulva oldalazott ki, és ahogy Amar ránézett, rémülten felnyüszített, és kiszaladt.

- Khm... - köszörülte meg a torkát Malazár. - Látom már, miért áll olyan csálén a nadrágod.

Amar kihúzta magát.

- Férfi vagyok, bácsikám! - és kirázta az arcából aranyszőke fürtjeit.

A gróf jobbnak látta, ha a feldöntött székek ürügyén elrejti az arcát, így Amar nem láthatta meg a mosolyt rajta.

Még hogy férfi...! Gyermek még... De már akasztja a körmét az oroszlánkölyök! Griffendél oroszlánja!

Malazár magában elnézően és egyben büszkén megcsóválta a fejét, és amikor visszanézett a fiúra, minden önuralmára szüksége volt, hogy ne vigyorogjon bele a képébe.

- Szóval férfi lettél - mondta. - Harcoltál, öltél, nővel háltál...

- Igen - hangzott az önérzetes válasz.

- Hm... Azért még egy kis tanulás rád férne. Úgy rohantátok le ezt a falut, mintha a tiétek lenne itt minden. Pedig tudhattátok volna, hogy ez Draco nagyúr híveinek a területe. De se egy járőr, se egy kis elővigyázatosság... No és ezek a tüzek! Mérföldekről tudni lehetett, hogy itt vagytok.

- Tudom - hajtotta le a fejét Amar. Arcát piros színbe vonta a szégyen, olyan szép lett tőle, mint egy kislány. - Mondtam is Roliknak, hogy ezt nem így kéne...

- Ki az a Rolik?

- Ezeknek a vezére - intett kifelé a fejével a fiú.

- Mit csinált a háború előtt?

- Nem tudni. De azt hiszem, a börtönből adott neki kegyelmet Saluc nagyúr.

- Haramiákat szabadított ránk Saluc? - vonta össze a szemöldökét Malazár.

- Jól harcolt eddig - vonta meg a vállát Amar.

- No és apád engedte, hogy ilyen rablófajzat keze alá adjanak téged?

- Apám... khm... - esett határtalan zavarba a fiú, noha minden erejével megpróbálta palástolni.

- No! Ki vele!

- Tudod, bácsikám... - hajtotta le a fejét Amar, hogy hosszú szőke haja takarja el az arcát.

- Igen?

- Apám nem tudja, hogy itt vagyok - hebegte Amar alig érthetően.

Malazárba belevillant a felismerés.

- Azt hiszi, hogy még mindig Roxfortban vagy?

- Igen...

- Hogy az a...!

Bármilyen furcsa is, Malazár megkönnyebbült, hogy nem kellett csalódnia Godrikban. Érthetetlen volt ugyanis számára, hogy volt barátja hogyan engedhette el az egyetlen fiát a háborúba. Hiszen még gyermek! Alig tizenöt éves! És ráadásul egy ilyen semmirekellő keze alá, mint ez a Rolik? De Amar szökése mindent megmagyaráz. Godrik mégsem olyan elvakultan ostoba, mint ahogy azt először gondolta.

Megjelentek az ajtó keretében a martalócai. Kezükben az urak fegyvereit tartották, azzal terelgettek befelé két riadt nőt, akik enni-innivalót tettek az asztalra.

Malazár egy intéssel parancsolta ki mindet, aztán megtöltötte borral a kupáikat. Amarnak adta az egyiket, a másikat maga emelte meg, de még nem ivott belőle. Elgondolkodva nézett a kupa fölött a fiúra, mígnem az feszengeni kezdett.

- Bácsikám...

- Ha visszakísérlek Roxfortba, ott maradsz? - szegezte a gróf a kérdést a fiúnak.

- Nem - vágta rá Amar határozottan.

Malazár bólintott. Tulajdonképpen tisztában volt azzal, hogy ezt a választ fogja kapni.

- Akkor most mi legyen? - kérdezte.

- A foglyod vagyok - felelte Amar zárkózottan.

- És?

- Tudom, mit szoktatok tenni a foglyaitokkal.

- Amit ti a tieitekkel - dörmögte Malazár, és gúnyosan kérdezte: - Öljelek meg?

- Te döntesz felőlem - vonta meg a vállát Amar, és kihúzta magát, hogy minél magabiztosabb férfinak lássék. De Malazár meglátta a szemében a riadt fiút, azt, aki valójában volt.

- Én döntök - dörzsölte meg az állát a férfi, és aztán valóban döntésre jutott. - Holnap két emberem elkísér a rivermoor-i mezőkig. Onnan már visszatalálsz a tieidhez.

- Elengedsz? - rökönyödött meg a fiú.

- Hát mi egyebet tehetnék veled? Meg nem öllek!

- De itt is tarthattál volna...

- Nem kívánok foglyokkal foglalkozni.

- Hátra is hagyhattál volna.

- Ebek harmincadjára? Azt ugyan nem! - háborodott fel már a gondolattól is Malazár.

- Váltságért más foglyokért.

- Nemigen ejtenek e háborúban foglyokat.

- Bácsikám...!

- Igen?

Amar habozni látszott, de végül csak feltette a kérdést, ami foglalkoztatta:

- Miért nem akartál a magad oldalára állítani?

Malazár elgondolkodva nézett a fiúra. Tulajdonképpen maga sem értette magát.

- Egy fiúnak - mondta végül lassan - követnie kell az apját.

- Még akkor is, ha az apa rossz példával jár elöl?

- Apád nem jár elöl rossz példával! - csattant fel Malazár határozottan.

- Akkor miért öltétek egymást? - nézett Amar kíváncsian a szemébe.

Malazárt meghökkentette a fiú tekintete. Őszinteséget követelt tőle.

- Apád azt teszi - mondta végül -, amit helyesnek tart. Ami véleménye szerint jó az országnak.

- De szerinted nem - vetette közbe Amar.

- Én... másképp látom a dolgokat - felelte Malazár. - Ám ettől még az apád...

- Igen? - kérdezte Amar, mert már nem győzte kivárni a mondat végét.

- ... igaz ember...

*

És másnap elengedte. Két legjobb kardforgatóját adta mellé, hogy kísérjék az úrfit. Malazárnak volt akkora tekintélye az emberei előtt, hogy a legényeknek eszükbe sem jutott kérdezősködni, miért is kell a fejükkel felelniük az ellenség egyik katonájáért. Ha a gróf úr ezt parancsolta, hát ezt parancsolta; bizonyára megvolt rá az oka.

Amar tétován matatott az úti pakkja körül. Nem vitt magával sokat, de Malazár ragaszkodott hozzá, hogy legalább kétnapi élelem legyen nála - soha nem lehet tudni alapon. Ám a fiún látszott, hogy nem a málha aggasztja, és Malazár nagyon is jól látta ezt, mégsem szólt. Várt.

- Bácsikám! - rukkolt elő végül Amar azzal, ami a bögyét nyomta. - Nem maradhatnék mégis veled?

Malazár pontosan efféle kérésre számított - és nem örült neki.

- Nem lehet. - A kurta válasz élét csak az a gondterhelt sóhaj tompította, amivel befejezte a mondatot.

- Miért nem? - nézett rá a fiú. A szeme szinte esdekelt.

- Mert te Saluc pártján harcoltál eddig is, én meg Dracóén - felelte Malazár látszólag morcosan.

Amar bólintott. Egy darabig a semmibe révedt, aztán ismét felemelte a fejét.

- És ha átállnék? - kérdezte reménykedve.

Mi tagadás, ez a gondolat Malazár fejében is megfordult, de aztán - fájó szívvel - elvetette.

- Tudom, hogy te nem elkötelezettségből álltál Saluc zászlaja alá - mondta -, de azért mégis oda szegődtél. Oda köt az adott szavad. Márpedig egy férfinak állnia kell a szavát, akár megbánja később, akár nem.

Amar letörten nézett rá. Annyira vágyott a felnőtt életre, annyit ábrándozott kalandokról, mulatságokról...! Ezért is szökött el. De a valóság még csak nem is hasonlított az álmokhoz. A valóság durva volt, kemény és rideg. És bár a fiú büszkesége berzenkedett attól, hogy visszamenjen az anyja óvó-védő szárnyai alá, azt egyáltalán nem bánta volna, ha a keresztapja kemény, de mégiscsak védelmező keze vezérelné tovább ebben a szörnyűséges felnőtt életben. Ám a bácsi azt mondja, hogy nem lehet...

Amar egy hirtelen gondolattól felkapta a fejét.

- És ha ismét ellenfelekként találkozunk? - kérdezte.

A gróf magában ismét sóhajtott.

- Én téged se portya közben, se csatában meg nem öllek, kardot nem emelek rád - felelte szilárd hangon. - Ám hogy te miként cselekszel majd velem szemben, az már a te dolgod.

- A lekötelezetted vagyok, bácsikám! - vágta rá hevesen a fiú.

- Amar! Én a születésedkor esküt tettem. Míg élek, míg egy csepp erő is akad bennem, megóvlak bármi veszedelemtől. De magad ellenében nem óvhatlak meg. - Komoran nézett a fiú szemébe, aztán még hozzáfűzte: - A magad útját magadnak kell megtalálnod, fiam.

És Amar a súlyos szavak alatt megérezte azt a mélységes szeretetet, amit a keresztapja iránta érzett.

- A férfiak útját fogom járni, bácsikám - ígérte. - Mint te és az apám.

A gróf egy főhajtással nyugtázta a fogadalmat.

Amar meghajtotta magát, aztán távozott.

Malazár pedig addig nézett utána, míg a fiú teljesen el nem tűnt a szeme elől.

*

Nem azért ment a rivermoor-i mezők felé, mert három nap után sem jött meg egyik embere sem. Nem. Egyáltalán nem...

Hol a pokolban tekereg az a két sehonnai?! Miért nem jönnek már elibé, hogy jelentsék: Amar biztonságban megérkezett az ellenhez?!

Már három napja, hogy elmentek, azóta semmi hír felőlük, és Malazárt a hideg verte ki a gondolattól, hogy Amarnak esetleg valami baja esett. Miért is nem tartotta maga mellett a gyereket? Becsület? Adott szó? Ha ezek miatt a nagy szavak miatt került csávába a kölyök...!

Rivermoor felé mentek. Kiküldte a legjobb nyomolvasóit, találják meg az úrfi nyomát, vagy legalább azét a két zsiványét, hozzanak híreket, ha addig élnek is! S a nyomkeresők nem tértek vissza, mert eredménytelenül nem mertek.

Negyednap hajnalban - egy újabb átvirrasztott éjszaka után - Malazár kilépett a sátrából. Az őrök azonnal haptákba vágták magukat, ahogy meglátták a gróf óriásnak tetsző körvonalait a tábortűz hamvadó parazsa mellett, de Malazár intett nekik, hogy maradjanak, és ő maga továbbment. Túlment a tűz fényén, túl az őrök vonalán, és csak a mezők előtti kis csalitos fái között állt meg, ahol nem láthatta meg őt a hajnal felderengő szürkeségében senki. Fejét az egyik fácska törzsének vetve koncentrált, gyűjtötte össze temérdek erejét, melyet nem engedhetett szabadjára avatatlan tekintetek előtt, de amelyet most kénytelen volt használni. Szemmel nem érzékelhetően kavargott, sűrűsödött körülötte egyre a mágia, mígnem már szinte kézzel tapintható lett, és ekkor a férfi felemelte a fejét. Beszívta magába az erőt, eggyé vált vele, szolgálta és uralta őt - és feladatot adott neki. Szeméből, kezeiből villámként cikázott az égre a hatalma, egyszerre megvilágítva, majd elsötétítve a horizontot, és az égből lehullott a földre az első esőcsepp. Az elsőt pedig gyorsan követte a többi: hamarosan bőségesen záporozott az égi áldás, annyira, hogy elárasztotta a gödröket, árkokat, annyira, hogy ellepte a földet, annyira, hogy bejárta a környék zegét-zugát, felderített mindent, és... mesélt. Mesélt a víz Malazárnak.

És ezt mondta neki:

Még azon a napon, amikor elindult, Amart és a két legényt portyázó martalócok támadták meg nem messze innen. Amarék derekasan védekeztek, de a túlerő győzedelmeskedett felettük. A martalócok ledöfték mindhármójukat, majd a testeket otthagyták a bokrok tövében. De csak az egyikük halt meg. Amar és az egyik kísérője még életben van. Igaz, hogy szinte alig, de élnek. Még élnek...

Malazár egy intéssel állította el az esőt, majd sarkon fordult, és visszasietett a táborba. Fertályóra sem kellett, már indultak is a gróf által megszabott irányba. És egy újabb fertályóra múlva megtalálták az úrfit, meg a két tetemet. Mert mire odaértek, a másik katona is kiszenvedett.

Malazár megparancsolta, hogy tisztességgel temessék el a két legényt. Híven teljesítették a parancsot, életüket adták a fiatalúrért.

Ám Amar élete is csak hajszálon függött. Ha Helga itt lenne...! De nincs. Messze van most, nagyon messze, még ha baglyot is küldene érte, mikor érne ide? És addig mi legyen a fiúval?

Malazár komoran pillantott fel. A reggeli nap első sugarai egy nem is olyan távoli vár tornyaira estek.

Roxfort tornyaira.

*

Messze északon, ahol egy működő vulkán tört az égbe a tenger mellett, és furcsa fát rejtett magában a part fövenyére helyezett oltárszerű szikla, a sziklából gyönge fény szivárgott ki.

//gportal.hu/gindex.php?pg=10359519&nid=2840136>

//gportal.hu/gindex.php?pg=10359519&nid=1857974>