- Úrnőm! Idegen fegyveresek vannak előttünk - jelentette az egyik katona.

- Tudni, hogy kik ők? - kérdezte Helga.

- Nem igazán. De sok fegyverük van. És sok málhájuk.

- Mutasd! - lépett az asszony kíváncsian előre.

A katona óvatosan közelebb vezette úrnőjét a szikla széléhez. Lenézve aprónak látszó alakokat láttak szánokon, lóháton. "Mint mi magunk" - gondolta Helga.

Volt valami furcsa ezekben az alakokban. Akadt náluk fegyver elég, de ezek inkább könnyű fegyverzetű katonák voltak - mint az övéik, - és mintha csak azért lettek volna ott, hogy a málhát védjék.

- Ezek nem fosztogatók - mondta az asszony. - Ezek segélynyújtók, csakúgy, mint mi.

Visszalépett a szikla széléről.

- Lemegyek, megnézem őket közelebbről.

- Nem engedhetlek le egyedül, asszonyom! - lépett előre Alfred, a katonái vezére.

- Helyes - bólintott Helga. - Akkor gyere velem te. A többiek pedig lassan kövessenek minket.

Bárki más katona élénken tiltakozott volna e parancsok ellen, Alfred azonban már megtanulta, hogy az úrnő mindig tudja, mit beszél. Pár szót váltott hát a helyettesével, utasításokat adott ki, aztán felszállt a lovára, és követte Helgát.

Még a mokány kis hegyi lovakon sem volt könnyű leereszkedni a csúszós ösvényen. Alfred tudta, hogy a bivalyoknak bizony meg kell majd küzdeniük alaposan, ha ép bőrrel akarnak leérni. Ám most nem volt ideje sokáig a többiekkel törődni, mert az idegenek már meg is látták őket, és nyilaikat rájuk szegezték.

Helga egy intéssel parancsolta Alfredet maga mögé, gyakorlatilag egymaga ügetett előre. Az idegenek - látván a kicsi asszonyt - ugyan nem engedték le az íjakat, viszont egyikük a nő elé lovagolt.

- Állj! - kiáltott rá. - Ki vagy?

- Lady Helga vagyok, Hugrabug grófnője - kiáltott vissza az asszony. Szándékosan nem

emlegette Mardekárt.

- Sose hallottam még rólad. Mit akarsz?

- Én...

- Kísérjétek elém Hugrabug grófnőjét! - hallatszott egy kellemesen lágy, mély női hang.

A katona ugyan még egyszer bizalmatlanul végigmérte a jövevényt, aztán fejével intett neki, hogy kövesse. Nem mentek sokat, az első szekér előtt álló női lovashoz mentek.

Helga először szinte semmit nem látott a bundába bugyolált alakból, de ahogy az hátrébb vetette a csuklyáját, azonnal felismerte.

- Gwendolyn hercegnő - hajolt meg olyan mélyen, amilyen mélyen csak tehette lovon ülve.

- Lady Helga - bólintott felé az úrnő. - Mi járatban errefelé, egyedül?

- Nem vagyok egyedül, fenség - rázta meg a fejét Helga. - A málháim lassabban ereszkednek le a völgybe, mint jómagam, aki látásodra siettem előre. És te, fenség?

Gwendolyn egy pillantást vetett az előttük tornyosuló hegyre, ahol már látszottak a lefelé ereszkedő szánok.

- Gondolom, ugyanazért, amiért te - fordult ismét Helga felé. - Hosszú ez a tél, a háború pedig kegyetlen. Élelmet, meleg ruhát osztok szét én is a rászorulóknak. De ti miért vagytok olyan sokan?

- Mert mi össze is szedjük azokat, akik nem tudtak elég biztonságos helyre menni. A barlangokban megbúvókat ott hagytuk, de ezek még az étel és a meleg ruha ellenére sem érnék meg a tavaszt, ha nem kerülnek védett helyre.

- És hol van az a védett hely? - kérdezte a hercegnő.

- A Mardekár udvarházban.

- Annak is véges a befogadóképessége.

- Találtunk útközben egy-két olyan barlangot, ahol meghúzódhattak a földönfutók. Ismerem a környéket, lesz még ilyen épp elég.

- Okos gondolat - bólintott a hercegnő. - Csak nehogy martalócok búvóhelyére bukkanjatok.

- Vagyunk elegen, hogy megvédjük magunkat - villant fel keményen egy pillanatra Helga szeme, majd a szokásos hangnemében folytatta. - De inkább kerüljük őket. Eddig sikerrel. De ti...?

- Eddig mi is sikerrel jártunk - válaszolta Gwendolyn.

- Nem szabadott volna ide jönnöd, fenség - csóválta meg a fejét Helga. - Nagy veszélyt vettél

magadra.

- Nem nagyobbat, mint te.

- Én nem vagyok az uralkodó család tagja.

- No és ki bántana? - mosolyodott el minden jókedv nélkül Gwendolyn. - Én egyik sógoromat sem pártolom. És ha pártolnám is... Mit számít egy asszony szava?

Helga tudta, hogy most valami fontosat hallott, valami nagyon fontosat, de nem bírt rájönni, hogy mit. Ám nem törte most a fejét, helyette inkább félrebiccentette a fejét, úgy kérdezte:

- Van-e már hír asszonyanyádról, fenség?

Most Gwendolyn szeme villant meg, de Helga állta.

- Tudják, hogy én meg nem mondhatom, merre lelik a koronaékszereket - vett erőt magán a hercegnő.

- Azóta már biztos rájött Draco nagyúr is, hogy Izabelle királyné sem tudja megmondani - mondta Helga. - Mégsem hallottam afelől, hogy elengedte volna.

- Nem. Valóban nem - mondta hangsúlytalanul a hercegnő. Rangban ugyan ő állt magasabban, de Gwendolyn is - mint családjának minden tagja - nagyon is jól tudta, ki és mi Lady Helga. Nem sértődött hát meg az enyhe kioktatáson, amiben a kicsi asszony részesítette, sőt! Arcán keserű mosollyal szinte mentegetőzve tette hozzá: - Valakinek azonban gondoskodnia is kell a népről, ha már a férfiak csak kardot adnak.

Helga úgy meredt a hercegnőre, mintha az megütötte volna. Ismét egy mondat, aminek súlya van. És most már azt is tudta, hogy mi volt az előbb az a fontos, amit Gwendolyn mondott.

A háború végének kulcsa volt abban a két mondatban.

*

Két napig haladtak együtt, mert olyan szurdokba kerültek, amelynek nem akadt, csak egyetlen kijárata. Látták, hogy a hegyoldalban rengeteg a barlang, viszonylag könnyen megközelíthető helyen, ám az embereknek egyáltalán nem akaródzott behúzódniuk egyikbe sem, és Helga sem erőltette a dolgot.

- Itt még erős a régi hit varázsa - magyarázta Gwendolynnak. - Azt mondják, érzik a levegőben a hajdan volt druidák szellemét.

- Érdekes... - mélázott el a hercegnő. - Én pedig olyan nyugalmat érzek itt, mint tán életemben eddig még sehol.

- Ennek megvan az oka - mosolyodott el Helga. - Van-e bátorságod olyat látni, amit keresztény szemek nemigen mernek?

- Pogány dologra akarsz engem rávenni? - vonta össze a szemöldökét a hercegnő.

- Pogány dologra? - nevetett föl a grófnő. - Meglehet...

Gwendolyn - ugyan egy kicsit még mindig bizalmatlanul, de - rábólintott:

- Mutasd!

Helga magához rendelte Alfredet, és kiadta a parancsot a megállásra. Amúgy is dél felé járt már, megérett az idő egy kis pihenésre. Megálltak hát a szekerek, és az emberek előszedték elemózsiájukat.

Ám a két úrnő nem pihent. Helga vezetésével letértek egy keskeny, és meglehetősen baljóslatúnak tűnő elágazásba. Gwendolyn habozni látszott, de Helga olyan határozottan haladt előre, hogy a hercegnő nem merte megállítani. Lehet, hogy a kicsi asszony valóban tudja, mit keres.

Hát tudta is. Meg sem állt egy kör alakú kis térig, melyet úgy álltak körül a komor sziklák, mint valami páncélozott lovagok. S a kis tér közepén ott állt egy szürke szikla, melyet nyomokban sem lepett be a hó.

- Mi ez? - ámult el a hercegnő.

Helga leszállt a lováról, és közelebb lépett a sziklához. Tudta, hogy Gwendolyn követi.

- Mit érzel? - kérdezte a hercegnőt, miközben már egészen közel ért a kőhöz.

- Meleget... - mondta tétován Gwendolyn.

- Gyere! - invitálta Helga. - Vedd le a kesztyűdet. Tedd rá a kezed, mint én, és csukd be a szemed. Mondd, most mit érzel?

Gwendolyn úgy tett, ahogy a másik nő mondta neki. Miután kezével egy kis ideig a sziklát érintette, arcára kiült a derű.

- Nyugalmat - mondta. - Biztonságot. Mint a Jóisten tenyerében.

- Ott is vagy - mosolygott Helga. - Ez a Földanya egyik szentélye.

- Egy szikla? - nyitotta ki csodálkozva a szemét Gwendolyn.

- Miért ne? Szilárd alap a föld, kemény, mint egy szikla, mégis lágyan ringatja e kemény alapon gyermekeit.

- Ez nem keresztény beszéd - vált szigorúra a hercegnő arca. Ám Helga csak mosolygott.

- Lehet, hogy nem keresztény - hagyta helyben. - De igaz. Isten nem csak az Atya. Ő az Anya is. Csak e világban, ahol a férfiak karjuk erejével veszik el, amit elvehetnek a gyengébbektől, kiszorította az Atya elnevezés az Anyát. A Földanya is Isten.

- Csak egy Isten van - vágta rá Gwendolyn.

- Csakhogy Isten a Mindenség. És a Mindenségből nem lehet a nőket kiszorítani. Ezt jól jegyezd meg, fenség!

- Miért mondod ezt nekem? - kerekedett ki a hercegnő szeme.

Helga úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Kezét még mindig a sziklán tartva derűsen nézett körbe.

- Látod azokat a kavicsokat? Meg a kis faágakat? Nem látszanak már a virágok, legfeljebb a szikla közvetlen közelében. Látod? Ezek az elszáradt kórok azok.

- Látom - felelte a hercegnő. - Miért vannak ezek itt?

- Ajándékok - mosolyodott el ismét Helga. - Azok az egyszerű emberek hozták őket ide, akik nem akartak e közeli barlangokba húzódni, merthogy ez pogány vidék. Félnek a papoktól... De ők tudják, hogy Isten adta nekik az életet, a természetet, a földet. És a maguk egyszerű módján viszonozni próbálják mindazt, amit kaptak.

- Isten nem pogány áldozatokat vár - mondta szigorúan Gwendolyn.

- Felelősséget érezni Isten teremtményei iránt... szerinted ez pogány áldozat? - Helga pillantása beszédes volt, és a hercegnőt legalább annyira nyűgözte le a tekintete, mint a szavai. - Felelősséget érezni csak a legnagyobb alázattal lehet. És akiben ez megvan... Csak annak a kezébe érdemes hatalmat adni.

- A hagyományokkal te sem szállhatsz szembe... - suttogta ámultan Gwendolyn. Elértette, mit akart mondani neki a másik nő.

- A hagyományokat ember teremtette - izzott fel Helga szeme.

- Nekem nincs erőm... - tiltakozott erőtlenül a hercegnő.

Helga nem szólt semmit, de Gwendolyn tudta, hogy ezt a látványt míg él, nem felejti el. A kis termetű asszony ott állt az áldozati sziklánál, és a vékony alakja körül szikrázó erő összekötötte őt, és azt, mit őrzött: a Földet.

*

Véget ért a szurdok, és az út kettéágazásával véget ért a közös útjuk is. A hercegnő és kísérete jobbra, a grófnő és csapata balra szándékozott továbbindulni, ahogy azt már előre megbeszélték. Most nem maradt más hátra, mint a búcsúzás.

- Vigyázz magadra, fenség! - intette Helga Gwendolynt. - Sajnos manapság nehéz eldönteni, ki barát, ki ellenség, úgyhogy az lesz a legokosabb, ha hazamész, és nem bízol meg senkiben.

- Mert úgy véled, atyám kastélya megóv? - kérdezte a hercegnő fanyar mosollyal.

- Igaz - gondolkodott el Helga. Aztán eszébe jutott valami: - Menj Roxfortba. Ott teljes biztonságban leszel.

- Úgy tudtam, már nem laksz Roxfort falai között - vonta össze a szemöldökét Gwendolyn.

- Nem... De ott lakik még Godrik és Rowena is. Ők majd megvédenek.

- Biztos vagy ebben, Lady Helga? - kérdezte a hercegnő szája csücskében hirtelen felvillanó huncut mosollyal.

- Persze - vágta rá csodálkozva Helga.

- Érdekes vagy - mosolygott most már nyíltan Gwendolyn. - Engem óvnál mindentől és mindenkitől, de a saját ellenségeidre habozás nélkül rábíznál.

- Ellenségeimre? - hökkent meg a szótól Helga.

- Tán nem váltak szét útjaitok? S tán nem fordítottátok egymás ellen erőiteket? - kérdezte félrebiccentett fejjel Gwendolyn. Látszott, hogy a téma igazán érdekli.

Helga komolyan nézett a hercegnőre. Újabb mondat hangzott el, amin el kell gondolkodnia. Minden bizonnyal a Gondviselés terelte az útjába ezt a nőt...

- Nem fordítottuk egymás ellen az erőinket - mondta végül. - És ellenségek sem lettünk.

- Én másképp hallottam - nézett rá vissza a hercegnő.

- Kitől? - csodálkozott ismét Helga.

- Lady Rowenától - felelte Gwendolyn. - Valóban, nem is meséltem még neked, hogy idefelé jövet keresztezte utunkat Mardekár grófja.

Helgának csak a szempillája rebbent meg, egyébként semmi más nem árulta el, mennyire mélyen érinti ez a hír.

Gwendolyn folytatta:

- Először azt hittük, hogy rablók támadtak ránk, de aztán a gróf előrelovagolt, és így tisztázódott minden. Amikor megtudta, hogy utam Roxfort mellett vezet el, megkért, hogy vigyem el a várba a keresztfiát, aki súlyosan megsebesült.

- Amar? - kiáltott fel Helga. - Mi történt vele?

Gwendolyn sajnálkozva nézett rá.

- A gróf azt mondta, útonállók támadtak a fiúra...

- Útonállók? Hol? Mikor? Hogyan? - faggatózott Helga. Ő még azt sem tudta, hogy Amar megszökött Roxfortból.

- Lord Malazár elmondása szerint a rivermoor-i mezőknél, azt hiszem, hat napja, ám a hogyanról nem tudok semmit - próbált válaszolni a hercegnő.

- A rivermoor-i mezőknél? Hogy került oda Amar?

- Ennek sajnos nem vagyok tudója - mentegetőzött Gwendolyn.

- Ó! - sóhajtott fel Helga, mert látta, hogy égető kérdéseire nem kaphat a hercegnőtől választ. De legalább elmondhatja a többit! - És útonállók támadtak reá?

- Ezt mondja a gróf, de...

- De? - kérdezte Helga rosszat sejtve.

- De Lady Rowena feltételezte, hogy a gróf talán maga...

Helga elsápadt.

Rowena feltételezte, hogy Malazár bántaná Amart?! Hát hová süllyedt a barátságuk?

- Te miként vélekedsz erről? - kérdezte halkan Gwendolyn.

Helga ránézett a hercegnőre. Gwendolyn kissé homlokát ráncolva figyelt, így hát Helga igyekezett összeszedni magát, és őszintén felelni. Tudta, hogy ezen most sok minden múlik.

- Malazár hirtelen haragú és gőgre, kegyetlenségre hajlamos természetű - mondta ki nyíltan. - De azokkal szemben, akiket szeret, vagy akik hozzátartoznak, soha nem kíméletlen. Márpedig Amart születése óta úgy szereti, mintha az édes gyermeke volna. Soha nem tudná bántani. De tegyük fel - folytatta gyorsan, amikor látta, hogy Gwendolyn szólásra nyitja a száját -, tegyük fel, hogy igaz Rowena vádja. Miféle ésszerűség lenne abban, hogy előbb megsebesíti Amart, aztán meg gondoskodik róla, hogy Roxfortba kerüljön, és az anyja ápolhassa? Lásd be, fenség - csóválta meg a fejét, - ennek így nem sok teteje van.

- Valóban - gondolkodott el Gwendolyn. - Ha ártani akart volna a fiúnak, leszúrja és otthagyja.

- Pontosan.

- Akkor hát Lady Rowena...?

- Rowena tévedett - jelentette ki határozottan Helga. - Ami megbocsátható, ha belegondolunk, hogy mennyire meg lehetett zavarodva, amikor megpillantotta a sebesült gyermekét. Egyébként hogy van Amar?

- Rosszul - jött a válasz. - Nem csak összeszurkálták, de még napokig ott is hevert a szabad ég alatt. És bár az utóbbi napokban enyhébb volt a tél, még eső is esett, ez azért nem tett jót neki.

- De azért Rowena meg bírja gyógyítani? - bizakodott Helga.

- Nem tudom - csóválta meg a fejét a hercegnő. - Nagyon lázas. Míg vele voltam, egyszer sem tért magához. Lady Rowena nagyon aggódott miatta. Amikor elváltunk, egy Mestert emlegetett, hogy az talán tudna segíteni. Nem tudom, ki az, de remélem, Lady Rowena azóta megtalálta.

Helga elgondolkodva bólintott. Biztos volt benne, hogy Rowena nem fogja megtalálni a Mestert, és abban is biztos volt, hogy öreg tanítójuk jó okkal marad távol.

"A megpróbáltatások arra jók, hogy erősödjünk tőlük" - hallotta nem egyszer a Mestertől. A megpróbáltatások, ami Szövetségükre nehezedtek, nem múlottak el, sőt növekedtek, ők pedig ahelyett, hogy összeszedték volna erőiket, széthúztak.

"Addig maradok veletek, míg szükségetek van rám" - mondta máskor a Mester, és Helga e pillanatban döbbent rá, hogy mit jelentenek ezek a szavak. Mostanáig az öreget hibáztatta magában azért, hogy felbomlott a Szövetségük. Hiszen tudnia kellett volna neki, hogy milyen nehéz idők járnak, és most hagyja el őket? Ám ebben a percben Helga rájött, hogy csak és kizárólag önmagukat okolhatja a viszályért, ellenségeskedésért. És az is világossá vált, hogy megvan bennük az erő arra is, hogy ismét összefogjanak. Hogy a többiek még nem látják ezt?

Akkor neki kell ráébresztenie őket.

*

Messze északon, ahol egy működő vulkán tört az égbe a tenger mellett, és furcsa fát rejtett magában a part fövenyére helyezett oltárszerű szikla, a sziklából sugárzó fény birokra kelt a sötétséggel.