Helga hosszan kísérte a tekintetével Lady Gwendolynt és kíséretét. No lám... Mennyi mindent is kapott a hercegnőtől, pedig milyen fiatal és látszólag milyen törékeny! De ha valaki, hát ő már megtanulhatta, hogy a látszat gyakran csal, és hogy a test erejét nem szabad összetéveszteni a lélek erejével.

Tudta, hogy nem ez volt az utolsó találkozása a hercegnővel.

Éppen megfordult volna, amikor fekete pontot pillantott meg az égen. A pont pillanatról pillanatra növekedett, innen tudta, hogy bármi teremtmény legyen is, elképesztő a sebessége. Nem telt bele egy perc sem, már ki tudta venni, hogy mi az: egy holló.

Helga szívét balsejtelem szorította össze. Bárhonnan is jött ez a madár, hozzá jön, és bárki küldte is, rossz hírt küldött vele. Ezt az asszony egészen határozottan tudta.

És nem is tévedett.

A holló egyenesen nekiszállt.

A kíséret tagjai közül néhányan már az íjuk felé kapkodtak, ahogy a madár zuhanórepülésben nyílegyenesen az úrnőjük felé suhant, ám Helga egy szóval megállította őket. Így a férfiak aggodalommal ugyan, de engedelmesen figyelték, ahogy a holló egyre közelebb ért, majd az utolsó pillanatban fejét felemelve kecses mozdulattal rászállt az asszony kinyújtott karjára. Mintha csak egy idomított sólymot láttak volna.

Vagy akár egy baglyot, hiszen ennek a lábához is levél volt kötözve.

De holló volt. Hatalmas. Fekete. Baljóslatú.

Helga egyetlen mozdulattal oldotta le a levelet. A madár félrehajtotta a fejét:

- Kaaar... - mondta rekedt hangján, aztán elrugaszkodott, és méltóságteljes szárnycsapásokkal, de lényegesen lassabban, mint ahogy jött, távozott.

Helga nem vesztegette az idejét azzal, hogy utána nézzen. A levél kötötte le a figyelmét. A pecséten borz és kígyó fonódott össze... Malazártól?

Feltépte.

"Asszonyanyám!

Rablók támadtak meg bennünket. Öt halottunk és sok sebesültünk van, köztük Hannah. Nem tudjuk meggyógyítani. Gyere haza, amilyen gyorsan csak tudsz!

Agnes"

- Úrnőm! - térítette magához az asszonyt Alfred aggodalmas hangja. - Valami baj van?

Helga még képtelen volt megszólalni. Sápadt arccal nyomta a férfi kezébe a kis pergamendarabot. Alfred arca ugyanúgy elfehéredett, mint az imént a nőé. Az ő felesége és négy kisgyermeke is a Mardekár udvarházban lakott.

- Egy perc vesztegetni való időm sincs - mondta halkan Helga. - Én előre megyek, ti pedig gyertek haza olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtok.

- Veled tartok, úrnőm! - jelentette ki határozottan Alfred. Ő is varázsló volt, Roxfortból tartott velük, ismerte hát a helyváltoztatás gyors módját. Ám Helga leintette:

- Nem lehet! Haza kell vezérelni a csapatot. Ha te is velem jönnél, ki maradna a védelmükre?

- De úrnőm, hátha mégis szükséged lenne rám a rablók ellenében - erősködött a férfi.

- Úgy vettem ki Agnes leveléből, hogy elűzték már őket. Ám ha még ott vannak... - villant meg egy pillanatra fenyegetően az asszony szeme, aztán nyugalmat erőltetett magára. Könnyedén megszorította a férfi karját. - Megóvom őket, barátom. Ígérem.

Alfred legyűrte a szerettei iránt érzett aggodalmát. Tudta ő nagyon jól, hogy a rablóknak jobb nem találkozniuk az úrnőjével. Gyors mozdulattal szájához emelte hát az apró kis női kezet, és csak annyit mondott:

- Óvjon az ég, úrnőm! Sietünk haza mi is, amint csak lehet. Eredj!

És Helga ment. Rövid vágtával ért a közeli erdőig, s lovát hátrahagyva lépett a fák közé. A törzsek takarásában egy pillanat műve volt csupán erejét összeszedni, és a puszta akaratával elérni, hogy a hegyek helyett a Mardekár udvarház kapujában legyen.

Szörnyű látvány tárult elé.

A hatalmas, vastag kapu még mindig füstölögve a földön hevert, így szabad belátást engedett. A ház félig elszenesedve összerogyott, s ahol a falak még álltak, abban sem volt köszönet: mint csonka kezek vádlón mutogattak az ég felé, számon kérve tőle a tragédiát, aminek részesei lettek. Helga látta, hogy a tűz átterjedt az istállókra is, de talán mert itt nem volt fűtés, és a hó vastagon állt meg a nádtetőn, nem tett nagy kárt, csak imitt-amott perzselte meg a házhoz legközelebb álló falakat. Az állatokat tehát elkerülte a tűzhalál, de mindent, még a havat is elborította a korom és a pernye.

És volt még ott valami...

Helga a szeme sarkából látott mozgást, ám amikor arra kapta a fejét, nem volt ott semmi. Vagy csak valami halovány árnyék... Oldalt izzó szempárt vélt felvillanni a homályban, de mikor odanézett, nem látott semmit. Felállt a pihe a tarkóján, mintha leheletet érzett volna rajta. A gonosz leheletét...

Nem maradt ideje jobban a megérzéseire figyelni: két férfi közeledett felé. Az egyik felajzott íjat szegezett rá, a másik kardot tartott a kezében, ám ahogy a közelébe értek, mindketten leeresztették a fegyverüket.

- Lady Helga! - örvendezett a szakállas.

Helga megismerte őket. Mindkettő nála megszállt menekülő nemes úr volt.

- Hol vannak a többiek? - ripakodott rájuk köszönés helyett. - Hol vannak a lányaim?

- Az istállóban - mutatott a háta mögé a szakállas férfi. - Hála az égnek, hogy visszatértél, úrnőm...

Helga nem is figyelt rá többé, futni kezdett az istálló felé.

- A démonok óvják őket - kiáltott utána a férfi. - Vigyázz a démonokkal, asszonyom!

Helga kifulladva érkezett az istállóhoz. Nem tudta, miért, de nem lépett be. Olyan... sűrű volt a homály az istálló ajtaja előtt. Mintha sziszegő hangokon suttogna a fülébe a semmi. Ismét látni vélte a láthatatlan, vörösen izzó szemeket, és megint felállt a tarkóján a pihe, ahogy megérintette az az egyszerre forró és hideg lehelet...

Behunyta a szemét. Ismerte ezt a jelenlétet jól. Ám e lények csak hívásra mászhatnak elő a pokol förtelmes bugyraiból, mely nemcsak otthonuk, de börtönük is. Ki hívhatta őket ide?

- Soladra! - kiáltotta érces hangon. - Soladra, gyere ki!

Nem látta, csak hallotta a gyermekét, ahogy feltépi az ajtót.

- Anyám! - kiáltotta örömteli meglepetéssel a hangjában a lány, de Helga elé tartotta a karját.

- Küldd vissza őket! - parancsolt Soladrára. - Azonnal küldd vissza őket, vagy küldöm én!

- Nem bírom... - suttogta rekedten a lány, közelebb lépve az anyjához. - Minket bántani nem bántanak, de nem mennek el.

Helga végre kinyitotta a szemét, és felnézett Soladrára - a lány bizony zsenge kora ellenére is fél fejjel magasabb volt nála.

- Te fogod őket elküldeni - ragadta meg a lánya kezét. - Itt vagyok melletted, de te fogod elküldeni őket.

- Miért? - tágult nagyra Soladra fekete szeme.

- Tanulják meg, hogy te parancsolsz nekik - suttogta Helga magyarázólag.

Fogta a lánya kezét, belenézett a fekete szemekbe, és Soladra érezte, miként árasztja el a tagjait valami hihetetlenül hatalmas erő. Legmerészebb álmaiban sem képzelte, hogy létezhet ekkora hatalom, most pedig íme, annak a törékeny kis asszonynak a jóvoltából az övé lett. Önkéntelenül is kihúzta magát, fejét felemelte, és erős, magabiztos hangon szólalt meg:

- Távozzatok, sötétség gyermekei! Időtök lejárt itt! - És az árnyak szempillantás alatt elillantak. Soladrát ez örömmel töltötte el, ám az kevésbé, hogy az anyjától kapott hatalom is távozott - csak a saját ereje maradt ismét vele.

- Vezess Hannah-hoz - sürgette Helga, és Soladra végre teljesen magához tért.

- Jer! - ragadta meg most ő az anyja kezét, és húzta maga után az asszonyt, noha az ment magától is, nem kellett neki külön biztatás.

Agnes örömkiáltást hallatva ugrott az anyja nyakába.

- Köszönöm! - suttogta könnyezve. - Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar visszaérsz.

- Hol van Hannah?

Agnes arrébb lépett, így rálátást engedett Helgának az istálló belsejébe.

Hannah a szalmán hevert. Vörös haja csapzottan, kócosan terült szét körülötte, sápadt arca verejtéktől fénylett. Mellkasán vastag kötés, amit már kissé átütött a vér.

Nem volt magánál.

Helga melléült és óvatosan végigsimított a lányka arcán. Hannah hevesen elkapta a fejét, de ettől sem tért magához.

- Magas láza van - mondta halkan Agnes. - Sajnos nem tudtuk kivenni a nyilat, ami eltalálta.

Helga bólintott. Látta a gyermek mellkasában a nyíl csonkját - a szárát letörték, hogy legalább be bírják kötözni, - és látta azt is, hogy bár a nyíl nem talált el semmi létfontosságú szervet, de sokkot és seblázat okozott. Igazság szerint nem is a nyíl volt veszélyes, hanem az a kis, sunyi tekintetű démon, amelyik beköltözött a sebbe, és se azt nem engedte, hogy kihúzzák a lánykából a csonkot, se azt, hogy őt magát elűzzék. Soladra igéje elől bevetette magát az élő húsba, és - úgy tűnt, - onnan csak Hannah lelkével együtt hajlandó távozni.

Helga szívét elöntötte a hideg düh. Ez a kis féreg meri fenyegetni az ő gyermekét?!

Kinyújtotta a kezét, és az ő szavak nélküli hívásának muszáj volt engedelmeskedni. A démon nyüszítve, vinnyogva, de előjött. Az asszony elkapta, és kicsi keze kíméletlen erővel szorította a túlvilági szörny nyakát, amíg az tekergőzve, hörögve ki nem múlt. Nem maradt utána más, csak egy sötét füstpamacs és némi kénkőszag, amit Helga egyetlen kézmozdulattal elhessentett.

- Lássuk a csonkot - mondta a lányoknak, akik néma döbbenettel meredtek rá.

Természetesen Agnes tért előbb magához. Azonnal intézkedett, hoztak kést, tüzet, kötözéshez rongyokat - nem telt bele sok idő, és már ki is szedték Hannah-ból a nyilat.

A művelet után Helga ismét odaült a kislány mellé.

- Hogyan történt mindez? - kérdezte halkan anélkül, hogy levette volna a tekintetét Hannah-ról.

Agnes leült az ágy mellé egy alacsony kis fejőszékre, és belevágott:

- Már pár napja feltűnt nekünk néhány ólálkodó sötét szerzet a környéken. A kapukat zárva tartottuk, az őrök pedig fokozott éberséggel figyeltek. A rablók nem támadtak, s aztán az ólálkodók is eltűntek. Azt hittük, feladták a terveiket, bármik is voltak azok, és minket békén hagynak. De tévedtünk - Agnes egy kissé kényelmetlenül mozdult meg a széken, de továbbra is nyíltan az anyjára nézve folytatta. - Tegnap egy újabb csapat ember érkezett. Magam fogadtam őket, mindőjükön ott volt a pecsét, kivéve egyet. A többiek azt mondták, az út szélén találták teljesen legyengülve. Egy falat élelemért könyörgött, mert akkor már három napja nem evett. Azt mesélte, hogy kovácsinas, a gazdáját kísérte a következő faluba, de rablók támadtak rájuk, és a gazdáját megölték. Neki is alig sikerült kereket oldania.

Helga egy pillantást vetett Agnesre. Ő már innen sejtette a történet végét, de hagyta, hadd mondja el a lány.

Agnes elértette az anyja pillantását.

- Igen, ő engedte be éjszaka a rablókat - hajtotta le a fejét elpirulva, mintegy feleletként a ki nem mondott kérdésre. - Nincs mentségem az ostobaságomra.

- Nem voltál ostoba! - tiltakozott Soladra kezét a nővére vállára téve. - Csak túlzottan jószívű.

- Öt ember halt meg a jószívűségem miatt - hunyta be a szemét Agnes.

- Csontsovány volt és nyúzott - ellenkezett tovább Soladra. - Ugyan ki kergette volna el a kapu elől a helyedben?

- A felelősség az enyém - mondta halkan Agnes.

- Az övéké! - csattant fel a húga. - Nem te hívtad őket ide gyilkolni!

- Nem vigyáztam eléggé azokra, akik rám voltak bízva...

- Elég! - vágta el a szócsatát Helga. - Hogy ki mennyire hibás, majd eldöntöm akkor, ha mindent hallottam. Most folytassátok.

Agnes mély lélegzetet vett, aztán tovább mondta:

- Éjszaka odalopódzott a kapuőrhöz ez a fiú, elvágta a torkát, aztán beengedte a társait. Tudod, nem sok karforgató maradt itthon, ők is vagy túl ifjak, vagy túl aggok már ahhoz, hogy a közelharcban helyt állhassanak. A támadók hát gyorsan végeztek azokkal, akik igazi ellenfeleik lehettek volna, a megmaradtakat pedig lefegyverezték. Mire észbe kaphattunk volna, a rablók már győzedelmeskedtek is felettünk. Egybe tereltek bennünket a nagyterembe, letépték az ékszereinket, és még többet követeltek. Ékszert, pénzt, élelmet - ezeket akarták. Meg... Én... próbálkoztam védekező bűbájokkal, de a legtöbb hatástalan maradt.

- Miért? - csodálkozott Helga.

- Vigyáznom kellett, ne találjak el ártatlanokat. - Agnes immáron nem piros, hanem falfehér volt. A sápadt arcán szinte világított a zöld szeme, ahogy anyjára nézett. - Aztán meg engem is letepertek.

- Letepertek? - szűkült össze Helga szeme a haragtól.

- Soladrát is - felelte Agnes csendesen. - De ő erősebb volt, mint én...

Helga összepréselte a száját.

- Tudom, hogy haragszol rá a démonok miatt, anyám - mentegette Soladrát Agnes, mondat közben rátéve a kezét húga kezére. - De már csak ez segített rajtunk. A démonok azonnal itt teremtek, és szabályosan kisöpörték a gonosztevőket. Igaz, még ők sem tudták megakadályozni, hogy amazok felgyújtsák a házat. Sokan megsebesültek a tűzben, vagy az oltásánál. Mások meg a nyilaktól, amiket a rablók lövöldöztek ki a démonokra - persze hiába. Hannah is így sebesült meg... De Soladra jót akart, anyám! Ha nem teszi, amit tett, mára már mind halottak lennénk!

- Tudom - vágta el az asszony halk hangja a szóáradatot.

Anges meghökkent, Soladra szeme pedig kikerekedett.

- Mindketten helyesen cselekedtetek - nézett végig Helga a lányain. - Nem tökéletesen, de helyesen. Úgy, ahogy cselekednetek kellett. Úgy, ahogy cselekednetek lehetett. Büszke vagyok rátok. De most... rengeteg dolgunk van. Munkára! - azzal felemelkedett Hannah mellől.

Sorra járta a sebesülteket. A legtöbben égési sérülést szereztek a tűzben, de nem egy akadt köztük olyan is, akit a rablók fegyverei sebesítettek meg. Szerencsére a kamrák - s bennük a gyógynövények - megmenekedtek, így Helga biztosnak látta, hogy mindenkit meg tud gyógyítani. Utasításokat adott hát, hogy melyik betegnek milyen ápolás szükségeltetik, és hogy ahhoz milyen gyógyírt készítsenek. Hannah-n kívül csupán két-három beteg akadt, akin vágni kellett, de e kemény munkát későbbre halasztotta. Elébb az udvarházat járta körbe.

Látta, mi maradt, és látta, mit kell tenni. Megszervezte, kik és hogyan állítsák helyre a kaput, kik és hogyan álljanak neki a romokat eltakarítani, kik álljanak őrt, kik ápoljanak, kik főzzenek, egyszóval pár halk, de határozott mondattal rendet teremtett a fejetlenségben.

És az emberek megnyugodtak. Végre ismét erőskezű, de irgalmas úrnő volt köztük. Olyan, aki parancsolt, és aki biztonságot adott. Akinek engedelmeskedhettek.

Így szokták meg.

Agnes még nagyon fiatal volt ehhez.

Helga csak ezután állt neki ellátni a súlyos sérülteket. Bizony az egyik fiúcska örökre nyomorék maradt a jobb kezére, és egy aggastyán életéért is aggódott, akinek a lábát térd fölött le kellett vágnia. Félő volt, hogy e hajlott korban már nem akad benne elég erő a felépüléshez.

Késő este volt már, mire mindennel végzett. Ekkorra már testileg is, lelkileg is kimerült, mégis tollat ragadott, és pár megnyugtató sorban beszámolt Alfrednak a történtekről. Szerencsére a távollévő emberei hozzátartozóinak nem esett bajuk.

Ahogy útjára bocsátotta a baglyot a levéllel, leroskadt a szalmakupac mellé, ami most Hannah ágyául szolgált. Fáradtan nézett körbe.

A legtöbben már aludtak. Elnyomták őket a viszontagságok és az erőfeszítések. Hannah ágya mellett aludt Agnes és Soladra, és aludt maga Hannah is. Nyugalom és béke lengte be az istállót, és mégis...

Ahogy Helga felemelte a fejét, a tekintete egy rút öregasszony tekintetével találkozott. Látta már a vénséget aznap nem egyszer, ám mivel az nem volt sérült, nem foglalkozott vele. A néne sem szólt hozzá, de... egész nap a közelében volt. Erre most Helga határozottan emlékezett.

Miért volt mindig körülötte?

És most mi ez a tekintet?

Helga ereiben megdermedt a vér ettől a nézéstől. Ez nem egy kis öregasszony sokat megélt tekintete volt, hanem egy számonkérő lény hideg, átható tekintete.

- És az uradnak nem írsz vajon? - kérdezte a vénség, fogatlan száját rémisztő mosolyra húzva.

Helga maga sem értette, miért mentegetőzik az öregasszony előtt.

- Őt most nem szabad elvonni az országos dolgoktól - hebegte.

- Persze... Országos dolgok - nézett rá amaz hidegen. - Szánalmas a hiszékenységed, asszony! S ha most éppen más fehércseléddel hempereg?

- Malazár nem tesz ilyet - vágta rá Helga elfehéredő szájjal.

- Mert ő a hűség szobra. Tudjuk. Azért nem írt eddig néked egy árva sort sem.

- Nem...!

- Magad is tudod, hogy ez lehet a hallgatásának az oka - vigyorgott gonoszul a vénasszony. - Azért nem írsz neki te sem. És jól teszed! Az ilyen férfi, aki elfeledte a családját, szerelmét, nem érdemel törődést semmit sem.

Helga szívébe tőrként fúródtak az öregasszony szavai. Elfordította a fejét, hogy vissza tudja nyelni a feltörő könnyeit. Pár pillanat múlva már elegendő erőt érzett magában a higgadt válaszhoz, és akkor visszafordult.

Ám a vénség eltűnt, mintha a föld nyelte volna el...

*

De nem végleg.

Másnap délelőtt Helga a ház üszkös romjainak eltakarítását felügyelte. Rábukkantak néhány halott és egy súlyosan sebesült rablóra is. Ez utóbbi ellátásáról a grófnő azonnal intézkedett. Aztán előkerültek holmik is, amelyeket valaha használtak, és úgy-ahogy túlélték a tüzet. Hogy az a fából faragott bábu milyen csoda folytán maradt meg, nem tudni, de megmaradt. Az asszony lehajolt érte, és elgondolkodva forgatta a kezében.

Azt a bábut Malazár faragta Hannah-nak.

Malazár...

Írnia kellene neki valóban? De hát tudna Malazár segíteni? Karjának erejével biztos nem. Hát a szíve erejével? Azzal igen. De vajon övéké még Malazár szíve...?

- Tedd csak el emlékbe - károgott fel mellette az öregasszony. - Lehet, hogy a bajokon kívül csak ez marad meg neked belőle.

Helga csak egy pillanatra lepődött meg a vénasszony hirtelen felbukkanásán.

- Magad gondoskodsz a bajok szaporodásáról? - kérdezte élesen.

- Megteszitek ti ezt helyettem, gyermekeim - villantotta fel rémisztő mosolyainak egyikét a banya.

Helgában megerősödött a gyanú, ami az imént bukkant fel elméjében.

- Soladra elűzött benneteket - mondta mintegy próbaképpen.

- A te segedelmeddel visszaküldte a maga démonjait - nézett rá csontig hatolóan hideg tekintettel az öregasszony.

- De te itt vagy...

- És itt is maradok.

- De te nem démon vagy - bökte ki Helga.

- Nem hát - felelte a vénasszony, és lehajolt egy másik, feketére pörkölődött bábuért.

- Ki vagy? - faggatta a grófnő tele balsejtelemmel.

- Nem tudod? - vigyorgott a banya, aztán közelebb hajolt. - Az vagyok, aki te lehetsz. -

Azzal a fiatalasszony kezébe nyomta a bábut.

Helga önkéntelen mozdulattal átvette. A bábu szétporlott a kezei között, és ő már meg sem lepődött, hogy amikor felnézett, a vénasszony már megint nem volt sehol.

"Az vagyok, aki te lehetsz."

Hát lehet belőle ilyen cinikus, lélektelen vénség? Nagyon is könnyen. Az ember mindig mentségeket keres, hogy kisebbítse hibáit, vétkeit önmaga előtt. Ez az ember természete. De vajon neki vannak hibái? Hogyne lennének. Mindenkinek vannak. És ekkorák, hogy mentegetnie kell önmaga előtt önmagát? Hát ekkorák. És ha nem kapja el őket, azzá válik, ami ez az öregasszony.

Nem.

Ő maga az öregasszony.

Úgy érezte, megfordult vele a világ.

"A gyávaság is bűn" - gondolta, és tudata egy újabb világforgással átlépett egy magasabb dimenzióba. Nem volt már Helga, Malazár felesége, se lányainak anyja, se Mardekár grófnéja, hanem mindez és egyik sem. Több is és kevesebb is.

"A Mester azt mondta, addig marad velünk, míg szükségünk van rá... Gwendolynt a Gondviselés sodorta az utamba... Tudom, mit kellene tennem, de félek... Félek... A gyávaság is bűn... Őrző vagyok... Aki erejét szükségben nem használja...Agnes öt lélekért érzi magát felelősnek. Hány lélek terhel vajon engem? Soladra nem habozott sötét erőt hívni, hogy cselekedhessen... Én mindkét hatalommal tudnék cselekedni, mégsem tettem eddig semmit. Agnes erős volt, Soladra még erősebb, egyedül én vagyok gyenge... Bűnös vagyok... Erős vagyok. Hatalmat kaptam. Elegendő erőt és hatalmat kaptam ahhoz, hogy megtegyem, amit meg kell tennem. Mert meg kell tennem..."

*

- Asszonyanyám... - szólította meg bátortalanul Agnes.

Helga felnézett. Csak most tudatosult benne, hogy jó ideje álldogál ott a romok között egyik kezében az ép bábuval, a másikban egy maréknyi korommal. Az emberek tiszteletteljes távolságban ügyködtek körülötte, bár a gondolataiba merült grófnő kerülgetése jelentősen megnehezíthette a munkájukat.

Az asszony úgy nézett rájuk, mintha álmából ébredt volna.

- Anyám... - ismételte meg Agnes.

Helga ránézett.

- A tétlenség órája lejárt... - motyogta révedezve.

- Dolgozunk mindnyájan. De te jól vagy? - kérdezte a lány kezét az anyja karjára téve.

Helga megrázkódott.

- El kell mennünk - mondta teljesen magához térve.

- Hová?

- Roxfortba.

- Nem lehet - hökkent meg Agnes. - Sokan vannak, akik nem bírnák ki az utat...

- Csak mi megyünk - vágott a szavába határozottan az asszony. - Soladra, Hannah, te és én.

- És a többiek? - kérdezte Agnes megbotránkozva.

- Helyreállítom nekik az udvarházat. Élelmük, tüzelnivalójuk van elég, és Alfred is hamarosan itt lesz a fegyverforgatókkal. Kibírják nélkülünk.

- Helyreállítod nekik az udvarházat? - Agnes úgy nézett az anyjára, mint aki kételkedik az ép elméjében.

Helga nem válaszolt. Ó, igen, a lányai soha nem láthatták, mekkora hatalmat birtokol. Az ő erejéhez ez az udvarház semmiség. S lám, Agnes még ebben is kételkedik, mert ő soha nem mutatta meg neki! Mert kényelmes volt elrejtenie valódi kilétét a feleség és az anya szerepe mögé...

Két kezét széttárta, arcát az ég felé emelte, és hangos szóval fohászkodott:

- Istenem! Tekints le ránk, nyomorultakra! Add, hogy e hajlék, mely annyi száműzöttnek volt hivatva otthonául szolgálni, ismét ép legyen! Szenvedtek már ezek az emberek eleget... Legyen vége már a nyomorúságuknak!

Letérdelt, és kezét összetéve belekezdett a Miatyánkba. Az emberek eleinte meghökkenve figyelték, aztán egyenként térdeltek le, és csatlakoztak az imájához. Végül már csak az egy Agnes maradt állva, aki csodálkozva nézett szét. Mi ez?

És mi ez?

Megmozdult a föld. Az emberek rémülten ugráltak fel, és futottak arrébb, biztos távolságra, de Helga maradt. Továbbra is ott térdepelt, és belemerült az imájába. Körülötte a föld hullámzott, emelkedett, de ő nem zavartatta magát.

A föld pedig visszaadta, amit elvett: zúgva, bömbölve, recsegve, ropogva, de felépült a ház, és a döbbenettől dermedt emberek a beálló csendben hallhatták a grófnő csengő hangon kimondott "amen"-jét.

Utána pedig még a légy sem zümmögött.

A néma mozdulatlanságot a bejárati ajtóban megjelenő Helga törte meg. Komoly arccal nézett szét, és komoly maradt az arca akkor is, amikor az első ember odalépett hozzá, hogy megérintse. Az elsőt követte a második, aztán a többi, úgyhogy a grófnő hamarosan ki sem látszott az emberek tömegéből, akik úgy érintették meg, mint egy szentet, ez által kérve erőt maguknak az erejéből.

Agnes pedig még mindig ámultan állt ott, és nem hitt a szemének. Még akkor sem tudott megszólalni, amikor az anyja - a hódolat csillapultával - odalépett elé, és azt kérdezte:

- Akkor hát indulhatunk?

Agnes pedig csak némán bólintott.