- Úrnőm! - settenkedett be a szobába egy cseléd. - Egy nemes hölgy kér bebocsátást.

Biztos még egy nemesasszony, akinek az egyik harcoló fél feldúlta az otthonát, és most menedéket keres - gondolta Hedvig. Szánalom ide vagy oda, mindenkit nem szállásolhat el. Maguknak is kevés a felhalmozott elemózsia, és ki tudja, meddig tart még a pusztítás.

- Adj neki ételt, és egy ágyat valamerre - felelte hátra sem nézve. - Holnap azonban el kell hagynia a várat.

- Magunk is mondtuk neki, hogy nem maradhat, de azt mondta, hogy nem menedéket kér, hanem veled akar beszélni, úrnőm.

- Futár? - fordult meg Hedvig.

- Egy asszonyszemély? - nézett vissza csodálkozva a cseléd.

- Igaz - hajtotta le a fejét töprengőn Hedvig. Nem kötötte a cseléd orrára, hogy nagyon is elképzelhető, ha nőt bíznak meg ezzel a feladattal. De ki küldhette? Godrik?

- Vezesd a fogadótermembe - mondta határozottan. - Magam is hamarost odamegyek.

A cseléd meghajolt, kiment, Hedvig pedig visszafordult a fiához. Végigsimított csapzott haján, de Amar elkapta a fejét - ki tudja, miféle lázálmok gyötörték. Hedvig sóhajtott egyet, majd kiszólt az ajtón.

- Szólj a nenőnek, hogy jöjjön ide - mondta az egyik őrnek. Két őrt állíttatott a betegszoba elé, részben vigyázni a fiát, részben hogy legyen fullajtár, ha üzenni akar valakinek. Mint most is.

A nenőnek nevezett személy hamar előkerült. Egyszerű külsejű, középkorú asszonyszemély, aki valaha dajkája volt Hedvig gyermekének, és akinek hűségében Hedvig tökéletesen megbízott.

- El kell mennem fogadni egy vendéget. Vigyázz rá addig - mutatott az ágyon fekvő fiára.

- Vigyázok, úrnőm, és te a vendég fogadása után pihenj egy kicsinyég. Kimerült vagy nagyon.

Hedvig csak legyintett egyet, és kiment. A maga szobájába sietett. Bármilyen időket is éltek, a vendéget nem fogadhatta rendezetlen külsővel. Ruhájával nem akadt baja, a háború kitörése óta állandóan dísztelen fekete ruhát hordott, ékszer nélkül, most csak azt kellett megnéznie, hogy haja és főfedője rendjén áll-e. Miután meggyőződött arról, hogy igen, méltóságteljes léptekkel leereszkedett a lépcsőn.

Ha követség, vagy akár egy férfi is lett volna a látogató, akit nem ismer, a nagyteremben fogadta volna, de ez a nő vagy valóban csak menekült, vagy titkos futár. Mindkét esetben bizalmasabb, ha a nagyterem melletti kis fogadószobában találkozik vele.

Azért őr állt ez előtt az ajtó előtt is, asszonyszemély ide vagy oda, a biztonságra minden körülmények között gondolni kell. Hedvig elégedetten konstatálta, hogy ezt nem is kellett külön parancsolnia, a vár megmaradott népe magától öltötte fel a bizalmatlanságot a külvilágból érkezettekkel szemben.

Az ajtó kitárult, Hedvig belépett. Úgy vonult be, mint egy királynő. Ám fölöslegesnek bizonyult a más körülmények között hatásos belépő, a vendég nem őt figyelte, hanem kibámult az ablakon, és az úrnő jöttének zajára is csak nehezen fordult meg.

- Helga...! - hőkölt hátra a döbbenettől Hedvig.

A másik nő megszólalt lágyan csengő magas hangján:

- Üdvözöllek!

Hedvig agyában lázasan kergették egymást a gondolatok. Ez ide mert jönni? Nem lehet igaz!

Szinte ráförmedt:

- Mit keresel te itt?

- Meglehetősen furcsa kérdés - húzta fanyar mosolyra a száját Helga. - Mit keresek a saját otthonomban? Elvégre Roxfort éppúgy az enyém, mint a tiéd.

- A magad akaratából hagytad el - válaszolta Hedvig hűvösen.

- És a magam akaratából jöttem vissza. Kétségbe vonod-e a jogomat hozzá? - nézett a másik asszony szemébe Helga.

Különös volt a nézése. Nem félt, nem támadott. Csak figyelt, egyszerre volt derűs és aggódó, ám mindenek előtt Hedvigben az ötlött fel, ahogy a cirmokkal tarkított zöld szemet nézte: bölcs. Mint a Mester szeme.

Hedviget zavarta ez a tekintett. Haragudott érte, és haragudni is akart.

- A jogaidat senki nem vonja kétségbe - válaszolta még hűvösebben, mint az előbb. - Mégis megkockáztatom a kérdést: Miért?

- Amarért - válaszolta Helga, és szemében túlsúlyba került az aggodalom. - Hallottam, hogy súlyosan megsebesült.

- És most azért jöttél, hogy diadalt ülj a fájdalmamon? - kérdezte keserű gúnnyal Hedvig.

Helga arcán átsuhant a harag, de villámgyorsan eltakarta, álcázásnak maga is a gúnyos

arckifejezést használta.

- Hát persze - mondta. - Hisz' ismersz, azért jöttem, hogy kacagjak annak a fiúnak a betegágya fölött, akit annak idején a karomban ringattam, és nevessek az anyja fájdalmán, akinél kedvesebb barátnőm soha nem akadt.

Hedviget akarva, nem akarva meghatották a hallottak, de még tartotta magát. Ám Helga folytatta:

- És vajon ha hallanád, hogy Hannah-t nyíl sebesítette meg, mikor védeni próbálta a nővéreit, akikkel a hozzánk betörő kóbor katonák erőszakoskodni akartak, te vajon diadalt ülnél felettem?

- Hannah? - kapta fel a fejét Hedvig. - Megsebesült? És mi lett Agnesszel és Soladrával?

- Soladra a sötét hatalmakkal cimborál - mondta nyugodtan Helga, mintha mi sem lenne ennél természetesebb, - de felfokozott ereje most a javukat szolgálta. Ám a martalócok menekülés közben vadul használták a fegyvereiket a semmi ellen, és az egyik nyíl eltalálta Hannah-t, alig a szíve felett.

- Istenem! - fakadt ki Hedvig.

- Még gyengécske, de túl van a legrosszabbon.

- És magára hagytad őt? - háborodott fel Hedvig.

- Dehogy, hiszen vele vannak a nővérei - mosolyodott el Helga. - És ha beengedsz bennünket, itt lesz velünk.

- Azt mondták, csak egy nemesasszony jött. Hol vannak a lányok?

- Roxmortsban hagytam őket. Mi tagadás, nem voltam biztos a fogadtatásban.

- Magad mondtad, hogy hazatérsz, ha idejössz - vált hirtelen tartózkodóvá Hedvig.

- Ne köntörfalazzunk, Hedvig - vált nagyon komollyá Helga arca. Jóval alacsonyabb volt, mint a másik asszony, de Hedvignek hirtelen olyan érzése támadt, mintha Helga lenézett volna rá. - Azért jöttem, hogy felajánljam a segítségemet. Nem hinném, hogy ismersz nálam jobb gyógyítót, persze kivéve a Mestert. De ő nem tudom, hol van... Elfogadod hát az ajánlatomat?

- És ha azt mondanám, hogy nem? - kérdezte Hedvig komoly arccal, de a szeme megtelt meleg szeretettel. Helga persze észrevette ezt.

- Nos, ha nem engednél magadtól, megátkoználak - mondta ugyanolyan komoly arccal, mint a másik asszony, ám az ő szeme is meleg lett.

- Kitelik tőled - bólintott Hedvig, aztán habozva megindult a karja.

Helga számíthatott erre, mert mihelyt meglátta barátnője tétova mozdulatát, maga is gyorsan ölelésre tárta a karját. Állt a két asszony egymást szorosan átölelve, és érezték, hogy az ostoba viták, felesleges perlekedések állította falak, amelyek eddig közöttük álltak, miként omlanak össze a szeretetük súlya alatt.

*

Két nap múlva Amar magához tért. Igaz, csak rövid időre, és utána mély, ám láztalan álomba zuhant, de elég ideig volt fenn ahhoz, hogy az anyját megkönnyebbült zokogásra fakassza.

Hosszú-hosszú idő után végre Hedvig úgy érezte, mégiscsak megmarad az egyetlen gyermeke. Nincs szó rá, mennyire hálás volt Helgának - így hát nem is mondta. De nem is kellett. Helgának elég volt köszönetképp az, hogy barátnője az ő vállán sírta ki magát, no meg az, hogy Hedvig végre elvonult a saját szobájába, és hálóköntösre vetkezve igazi álomba mert merülni. Aludt is két napot egyhuzamban. Mi tagadás, rá is fért már nagyon.

Mi lehetett volna nagyobb köszönet a bizalomnál? Hogy nyugodt volt az álma, mert tudta, hogy Helga vigyázza mindnyájukat? Nem köszönhette volna meg sem szebben, sem jobban.

Hedvig tehát nyugodt volt. És Helga?

Helga tudomásul vette az újabb felelősséget. Nem menekült előle, bár nem is kereste. Egyszerűen felvette ezt a terhet is, és cipelte.

A tanítványok és a cselédek - de még a lányai se - látták még soha ilyen komolynak. Ilyen tekintélyt parancsolónak. Ilyen felnőttnek. Persze azelőtt is engedelmeskedtek a parancsainak, de Helga azelőtt nem is parancsolt, csak kért, és az engedelmesség is inkább a helyzetének szólt, mintsem magának Helgának. Ám ez megváltozott, és mindenki kimondatlanul is tudta, hogy végérvényesen. Már senki sem beszélt úgy róla, hogy a "kisebbik úrnő", vagy főként úgy, hogy "Helgácska". A neve Lady Helga lett, és nem csak a szemébe mondva, hanem a háta mögött is. És ha valaki az "Úrnőt" emlegette Roxfortban, immáron senki sem gondolt Hedvigre. Hedvig Lady Hedvig volt a tanítványok és a cselédek szemében, de az Úrnő immáron visszavonhatatlanul Helga lett.

Erre hamarosan Hedvig is rádöbbent.

Ahogy felébredt hosszú alvásából, első útja természetesen Amarhoz vezetett. És ha azt hitte, hogy ez itt végre a megkönnyebbülés időszaka, rá kellett jönnie, hogy tévedett. Mert bár Amar testileg rohamosan épült fel - hála a gondos ápolásnak, - viselkedésében hidegebb már nem is lehetett volna. Fertályórás együttlét elegendő volt ahhoz, hogy az anya kétségbeesettebben jöjjön ki a fia szobájából, mint Amar betegsége alatt bármikor is.

Ki ez az idegen?!

Helga éppen a házvezetőnővel beszélte meg a másnapi étrendet, amikor Hedvig belépett a terembe. Csupán egyetlen pillantást vetett barátnője arcára, máris meglátta rajta a kitörni készülő kétségbeesést. Halk szóval elküldte a házvezetőnőt, utána fordult Hedvig felé.

- Mi történt? - kérdezte.

- Amar - sóhajtott fel Hedvig.

Helga már beszélt a fiúval nem egyszer, nem kellett neki több magyarázat.

- Talán jobb lett volna, ha Godrik magával viszi - csóválta meg a fejét elgondolkodva.

- Gyerek még! - tiltakozott Hedvig, ám Helga legyintett.

- Nem az számít, hogy mi minek látjuk, hanem az, hogy ő minek látja magát.

- Hiába látja magát hős lovagnak, attól még csak egy taknyos gyerek - csattant fel Hedvig úgy, mintha egy régóta megkezdett veszekedést folytatna. Hiszen valóban azt is tette.

- Godrik nyughatatlan vére folyik benne - folytatta Helga az elmélkedést. - Jobb lett volna, ha az apja felügyelete mellett kerül ki az életbe. De tán Malazár még jobb lett volna.

- Miért? - hökkent meg Hedvig.

- Mondám, Amar Godrik vére. Túlságosan hasonlatos a természetük - magyarázta Helga. - Malazárnak több a türelme hozzá, mint Godriknak.

- Igaz - gondolkodott el Hedvig. S aztán szinte hisztérikus nevetésben tört ki. - Miután elmentetek, fel kellett volna keresnem Malazárt: "Tudom, hogy egy életre összekaptatok az urammal, de attól még elvinnéd-e a fiamat világot látni? Hiszen neked olyan nagy türelmed van hozzá... S ha netán harc közben összeakadnátok Godrikkal, mint az ellenségetekkel, hát istenem... Előfordulhat az ilyen!" Vagy mégis mire gondoltál? - fordult a barátnőjéhez, és a szemében megcsillanó könnyek éles ellentétben álltak a harsány kacajával.

Helga komolyan nézett rá.

- Véget kell vetnünk a viszálynak - mondta.

- És hogyan? Írjak Godriknak levelet, hogy "békülj ki a barátoddal"?

- Nem csak férjeink viszályára gondoltam - folytatta Helga. - Király kell végre ennek az országnak.

- Ezt már hallottam. Erre hivatkozva mentek öldökölni - válaszolta hirtelen lehiggadva, de szomorúan Hedvig.

- Én adok királyt ennek az országnak - jelentette ki halkan, de nagyon határozottan Helga. - Meglehet, viszállyal, de vérontás nélkül, és hamar.

Hedvig felkapta a fejét.

- Mit beszélsz? - kérdezte csodálkozva.

- Jól hallottad. És tervem kivitelezésében te fogsz segíteni.

- Te megbolondultál, húgom - mondta Hedvig szánakozva. - Mit tehetne két asszony...?

- Két Őrző - vágott a szavába Helga hevesen. Egy pillanatig szinte kapkodott levegő után, aztán mélyeket lélegzett, és lenyugodva, végtelenül határozottan, szinte hipnotikus erővel folytatta tovább. - Két Őrző, nővérkém. Hiszen érezned kellett neked is a zavart, amit e bizonytalan helyzet teremtett az Egyensúlyban. Minden perc, amivel húzódik a viszály, menthetetlenül a Gonosz erejét növeli.

Hedvig csak legyintett. Mit érdekelte őt most ez?

- Nézd, mivé lett máris ez az ország - folytatta Helga. - És mi vár még rá, főleg, ha a nyugati szörnyek netán elözönlenének minket ismét. Hiszen volt már erre példa, te ne emlékeznél rá?

Hát persze, hogy emlékezett Hedvig. Hiszen két évtizede pontosan e szörnyek támadása hozta össze őket, négyüket. De...

- Godrik is rájuk hivatkozott. Azt hiszed, egyedül te ösmered a veszélyeket? - kérdezte szinte kihívóan. Nagyon nem tetszett neki Helga beszéde.

- És Godrik ösmeri-é azt, mivel le lehet őket győzni? - támadt vissza azonnal a kicsi asszony.

- Igen - bólintott méltóságteljesen Hedvig. - Azért ment el, hogy mielőbb véget vessen a viszálynak, mert csak békében vehetünk erőt a szörnyeken.

- S elment karddal békét szerezni...

- Malazár éppúgy kardot ragadott - vágta rá hevesen a magas grófné.

- Malazár tévedése nem menti Godrikét - kezdett el örvényleni Helga cirmokkal tarkított szeme. - Neked s nekem kell rávilágítanunk a hibájukra.

- Mióta asszonyok dolga belemártózni a politikába? - vetette fel gőgös-kioktatón a fejét Hedvig.

- Mióta fel tudják fogni ésszel, hogy mi történik körülöttük - vágta rá Helga azonnal.

- Ne kapaszkodj olyan dolgok felé, melyek messze feletted állnak, húgom - vonta össze a szemöldökét Hedvig. - Ki a férfiak jussait kívánja, könnyen elveszítheti asszonyi jussait is.

- Dönteni életünk felől mióta férfiúi juss? - kérdezte Helga nyugodtan.

- Mióta a világ világ - felelte a másik asszony. - Te magad is engedelmességet fogadtál az uradnak, mikoron férjhez mentél.

- Hedvig! Ha látod, hogy az urad a szakadék felé lovagol, nem állítod meg a lovát, csakhogy meg ne sérts az ő akaratát?

- A háború a férfiak dolga - rázta meg a fejét makacsul Hedvig. - Nekünk távol kell magunkat tartanunk tőle.

- De azért kínlódnunk a háborúban szabad? Szenvednünk és gyászolnunk megengedett? S ha úgy adódik, meghalhatunk? - hajolt előre Helga. A hangja ugyan halk volt, de olyan erőt árasztott, amivel eddig Hedvig csak nagyon ritkán találkozott. - Nővérkém, én kinn voltam. Láttam az asszonyokat és gyerekeket, akik éheznek és fagyoskodnak. Asszonyokat és gyerekeket, akik siratják fiaikat, apáikat. Asszonyokat, akiket megerőszakoltak és gyermekeket, akiket levágtak, mint a birkákat. Nem tudták a háborútól távol tartani magukat, mert a háború utánuk nyúlt, és ők nem tudtak elmenekülni előle. - Helga még inkább előre hajolt, és a cirmokkal tarkított zöld szeme immáron úgy örvénylett, hogy a másik asszony kis híján beleszédült. - A háborútól nem tudod távol tartani magad te sem, még akkor sem, ha magas várfalak mögé bújsz, mert vedd eszedbe, hogy nem létezik olyan magas várfal, melyet ne tudnának ártó kezek lerombolni, avagy éppenséggel megkerülni!

- Elég! - kiáltott fel Hedvig egy lépést hátrálva. - Elég ebből az ártalmas beszédből!

- Ártalmas? - villant meg Helga szeme. - Tán nem ragadta el a háború már a férjed, és magas tornyaidat kikerülve nem fertőzte meg már a fiadat is?

- Amart hagyd ki ebből! - kiáltott rá dühösen Hedvig.

- Maga vonta magát bele, nem én! - vágott vissza Helga, majd mielőtt Hedvig megszólalhatott volna, folytatta: - De ha te meg én összefogunk, s ha felnyitjuk embereink szemét is, megállíthatjuk Amart veszedelmes útján.

- Megállítom én őt nélküled is! - csattant fel Hedvig.

- Ha kezét-lábát odaláncolod az ágyához, akkor sem! - felelte azonnal Helga. - Csak ha véget vetsz a háborúnak!

- És hogyan akarod végét vetni a háborúnak? - gúnyolódott Hedvig.

- Mondám, királyt adok az országnak.

- S ugyan kit? - kérdezte Hedvig, és hangjában egy árnyalatnyit sem csökkent a gúny.

- Lady Gwendolynt.

Hedvig bántó, éles hangú kacaját sokáig visszhangozták Roxfort falai...

*

Három nap múlva megérkezett Roxfortba Gwendolyn. Hedvig még akkor sem akarta elhinni, amikor ott állt előtte a hercegnő a maga hús-vér valójában.

- Iderendelt? - faggatta magas rangú vendégüket hitetlenkedve, mikor kettesben maradtak. - Helga egyszerűen iderendelt?

- Voltaképpen... igen - felelte Gwendolyn, és egy nem túl éles szemű megfigyelő is megállapíthatta, hogy nem Hedvig az egyetlen, aki el sem akarja hinni a történteket.

- Őrültség - csóválta meg a fejét Hedvig. - Azt véli, hogy csak odaálltok az ország bölcsei elé, és megmondjátok, hogy te leszel a királynő? Soha nem fognak elfogadni, fenség!

- Elsőbben magam is azt hittem, hogy ez őrültség - felelte őszintén Gwendolyn. - Hiszen soha nem ült még nő a trónon. De most már...

- Most már? - faggatta kíváncsian Hedvig.

- Most már úgy gondolom, meg kell próbálnom.

- Nincs esélyed.

- Néha életek múlnak azon, hogy az esélytelen dolgokat is megkíséreljük - emelte fel tiszta tekintetét Gwendolyn. - Akárha a magunk életét is kockáztatjuk általa.

- Helgának nincs joga kockáztatni a te életedet - mondta Hedvig rosszallóan.

- Ezrek ellenében? - csendült fel az ajtóban Helga magas hangja. - Még a tiédet is.

- Én szívesen dobnám oda az életem, ha ezzel másokat megmenthetek - vágta rá Hedvig hevesen.

Helga a hercegnőre nézett.

- És te, fenség? - kérdezte tőle.

- Magam is - felelte Gwendolyn.

- Akkor az életetekkel immáron én rendelkezek - bólintott Helga. - Készüljetek, holnap indulunk Kingtownba.

- Mi jogon parancsolgatsz te nekünk? - kiáltott fel Hedvig.

Helga szinte hidegen végigmérte.

- Épp az imént ajánlottad éltedet másokért. Te eldobtad, én felvettem.

- Ezt csupán képletesen értettem - tiltakozott Hedvig. - Én a magam ura vagyok.

- Helyes! - vágta rá Helga ridegen. - Akkor szabad emberként végre itt az ideje, hogy megtartsd az adott szavad.

- Miféle adott szavamat? - rivallt értetlenül egykori barátnőjére Hedvig.

- Amit a Szövetségnek adtál - felelte Helga látszólag még mindig hűvösen, de a szeme izzott. - Azt fogadtad, hogy Őrzője leszel a világ egyensúlyának, s most ez az egyensúly felborulni látszik. Itt az ideje, hogy cselekedj.

- S ha nem teszem? - szegte fel a fejét Hedvig kihívóan.

- Enmagam ereje csekély ahhoz, hogy Amart Roxfortban marasztaljam - vonta meg a vállát Helga.

- Zsarolsz engem? - csattant fel Hedvig villámló szemekkel. E pillanatban gyűlölte Helgát.

- Én-e? - billentette oldalt a fejét a kicsi asszony, s az ő szemében sem volt kevesebb indulat, mint a másik nőében, de erőt vett magán. - Megtehetném - mondta sokkal higgadtabban. - De csupán a valót mondtam neked. Tudod, látod te is, mert látnod kell... Kérlek csak, nővérkém, hogy gyere velünk - fogta könyörgőre. - Kérlek...

- Én is kérlek, Lady Hedvig - csatlakozott hozzá Gwendolyn.

- Te? - mérte végig csodálkozva a hercegnőt Hedvig.

- Én - bólintott Gwendolyn. - Mert én mindenképp megyek. Könnyebb lenne nékem, ha te is

velünk tartanál.

- Miért mégy? - szakadt ki a kérdés a grófnőből.

- Miért? - visszhangozta Gwendolyn mosolyogva, de a szeme komoly maradt. - Mert úgy látom, e marakodásban a derék urak csak a felelősséget feledék el.

- S ezt te akarod magadra venni? - kerekedett ki Hedvig szeme.

- Már magamra vettem.

- Még nem vagy királynő - figyelmeztette Hedvig.

- Úgy gondolod? - vetette közbe halkan Helga.

Hedvig elgondolkodott. Gwendolyn, aki saját testi épségét, szabadságát is kockára tette, hogy enyhítse a nép szenvedését... Vajon nem királynő-e már? Királynő, aki nem a hatalmat keresi, de vállalja a magas poszttal járó felelősséget... Királynő, aki nem kardot és vért, hanem békét és jólétet ád...

De igen. Királynő máris.

És Helga?

Hedvig érzései vegyesek voltak iránta. Mindig szeretette, becsülte barátnéját. Valójában kezdetektől csodálta Helga öntudatos viselkedését, bátorságát, és vakon megbízott a megérzéseiben, melyekben soha nem volt alkalma csalatkozni, ám most... Most Helga minden szava Godrik szavával állt ellentétben. Godrikéval, akire Hedvig rábízta az életét, és akinek akarata előtt mérlegelés nélkül meghajtotta magát. És milyen furcsa, Godrik ugyanazt vallotta e kérdésben, mint Malazár, tehát Helga magával Malazárral is szembeszállt, amikor szembeszállt mindazzal, amit a hagyományok nekik feladatul szabtak.

A hagyományokat évezredek bölcsessége alakította ki.

Helga viszont szinte soha nem tévedett, ha a szívére hallgatott.

Melyiknek van igaza?

- Gondolkodnom kell... - mondta, miközben végigsimított a homlokán. Talán a lázas gondolatait akarta e mozdulattal lecsillapítani?

- Lady Hedvig... - tartóztatta volna Gwendolyn, de Helga rászólt:

- Hagyd őt most, fenség!

Gwendolynba belerekedt a levegő, ahogy némán nézte Hedvig távozást. Ám amikor a grófné kiment, kis sóhajjal kísérve csak megkérdezte:

- Miért?

- Mert a saját döntését magának kell meghoznia. És itt... önmagával vív meg az ember... - felelte szinte magának Helga, és a szája sarkában megjelent kemény kis vonás arról tanúskodott, hogy tudja, mit beszél. Ám gyorsan feleszmélt, s a hercegnőre pillantott: - Időt és magányt kell biztosítanunk néki, hogy tisztába jöhessen azzal, amit akar.

Gwendoly lassan bólintott:

- Azt hiszem, nekem sem ártana, ha vecsernyéig imával szedném össze a gondolataimat - mondta.

- Kápolnánk rendelkezésedre áll - biccentette meg Helga a fejét, és a hercegnő távozott.

*

Helga egyedül maradt.

- Úgysem sikerülhet a terved, magad is tudod - hangzott fel a vénség rekedtes hangja a sarokban.

- Szeretnéd, ugye? - vetette oda a választ a grófnő anélkül, hogy ránézett volna.

- Nem befolyásol semmit sem, hogy én mit szeretnék. De nézz szembe a valóval!

- A valóság az, hogy magam szabom meg, mihez kezdek magammal. És én cselekedni akarok - fordult szembe a magányát kísértő démoni alakkal Helga. - És cselekedni is fogok. Akadályozd meg, ha tudod!

- Fogsz te még nyüszíteni kínodban, nagyszájú! - fenyegetőzött az öregasszony, de a szemében a dühön kívül riadalom is látszott.

- Lehet - bólintott Helga. - De döntöttem, és innentől engem még a könnyek is erősítenek, téged pedig gyöngíteni fognak.

- A minket összefűző kötelékeket nem tudod eltépni - próbált visszavágni a vénasszony.

- Tán alkalmatosak lesznek arra, hogy megfojtsalak vele - válaszolta Helga jéghidegen, aztán ügyet sem vetve a vénség riadt vinnyogására, kiment a szobából.

*

Messze északon, ahol egy működő vulkán tört az égbe a tenger mellett, és furcsa fát rejtett magában a part fövenyére helyezett oltárszerű szikla, a sötétség felüvöltött.