- Miért akarsz elmenni? - szegezte a kérdést Amarnak Hannah.

- Már te is? - fordult el dühösen a fiú.

- Mit már én is?

- Te sem hagysz békén ezzel.

- Örülök, hogy végre veled lehetek. Baj?

Amar fél szemmel a kislányra sandított. Hannah oldalra billentett fejjel állt mellette, cirmokkal tarkított zöld szeme nagyra tágult, mint mindig, valahányszor valamit kérdezett. "Olyan, mint egy macska. Egy vörös kis macska. Vajon dorombolni vagy karmolni fog?" - gondolta a fiú, aztán erővel elfojtotta magában a feltörő késztetést, hogy hóna alá kapja a lányka fejét, és jól összekócolja a buksiját, mint szokta annyiszor évődéseik során.

Ehelyett szigorú kifejezést öltött fel, összefonta a mellén a karját és fensőbbségesen nézett le a másikra.

- Nem érek rá játszadozni veled - jelentette ki. - Odakint háború dúl, ha nem tudnád.

- De tudom. Éppen azért kérdem. Miért akarsz odamenni?

- Mert férfi vagyok, és egy férfinak kötelességei vannak.

- Hedvig néni szerint még gyerek vagy.

- Hah!

- Anyu szerint is.

- Nők! - horkant fel ismét megvetően Amar. - Mit tudtok ti erről?

- Miről mit tudunk?

- Hogy mitől válik férfivá egy fiú.

- Mitől?

- Attól, hogy... Eh! - hagyta abba legyintve. Ahogy csípőre tett kézzel odaállt az ablak elé, finom vonású arcán ugyanaz a komor elégedetlenség terült el, mint annak idején Malazárén, amikor tétlenségre volt kárhoztatva.

Hannah azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Fejét áterőltette Amar karja alatt, ezzel mintegy kényszerítve a fiút, hogy ölelje át, és onnan nézett fel rá azzal a bizonyos kismacskás nézésével.

- Mesélj nekem! - kérte. - Mit csináltál a háborúban?

Amarnak egyáltalán nem volt ellenére ez a szelíd erőszak, bár látszólag bosszúsan vonta össze a szemöldökét.

- Ez nem kislányoknak való - mondta.

- Miért?

- Mert sok véres dolog is van benne.

- Na és?

- Rosszul leszel.

- Nem leszek.

- Dehogynem.

- Megígérem.

- Becsületszóra?

- Becsületszóra.

- Na jól van - adta meg magát a fiú. - Hol kezdjem, Kisbéka?

- Ott, ahogy megszöktél.

- Hú, az akkor nagyon hosszú mese lesz!

- Az a jó!

Amar felnevetett. Hannah mindig is a gyenge pontja volt. Lám, most is. Anyjának vagy Helga nénjének semmi pénzért nem mesélt volna, még Agnesnek vagy Soladrának se nagyon, pedig nővéreiként szerette őket, de Hannah az más! Hannah, az... Hannah. És kész.

Így hát ott ült a két gyerek az ablakban, az egyik beszélt, a másik ragyogó szemekkel hallgatta.

Amar rengeteget könyörgött annak idején az apjának, hogy vigye magával, de hiába volt a sok kérés, rimánkodás, Godrik hajthatatlan maradt. Amar azonban úgy érezte, igenis a háborúban van a helye. Nem kisfiú már, akit pátyolgatni kell, ezt előbb-utóbb a szüleinek is be kell látniuk! Vakmerő szökései tervet eszelt ki, és sikeresen végre is hajtotta. Ezzel büszkén dicsekedett is a kislánynak. Ám azt elhallgatta, hogy a szökés után ott állt egy szál egymagában, mindössze egy tőrrel felfegyverkezve, inas-ruhában, gyalogosan, és jócskán megszeppenve, hogy most aztán hogyan tovább? Őt egyáltalán nem érdekelte a felnőttek szócséplése, de mert az apja Saluc nagyúr pártján állt, hát úgy döntött, ő is követi a példáját. Persze esze ágában sem volt elmenni Saluc nagyúrig, egyéb sem hiányzott volna, mint hogy összefusson az apjával! De eljutott a serege elejéig, ott pedig - ha harcolni akart - a kutya sem kérdezte tőle, hogy ki fia-borja, beosztották egy szabadcsapatba.

Rolik mellett aztán gyorsan szerzett tapasztalatokat. Először rosszul lett a temérdek kiontott vér láttán, aztán felháborodott a védtelen parasztok sérelmein. De Rolik előtt ismeretlenek voltak a lovagiasság alapfogalmai, és amikor tőrét Amar torkának szegezve elmagyarázta a szabadcsapat szabályait, a fiúnak két lehetősége maradt: vagy elfogadja őket, vagy meghal. Az a lehetőség, hogy kiszáll, nem merült fel. Ahhoz már túl késő volt.

Így hát Amar erőt vett magán, és nyelt. És amikor először vágta el egy paraszt torkát, még valami kificamodott élvezetet is érzett. Muszáj volt kierőltetnie ezt magából, vagy különben soha nem tudott volna szembenézni a tükörképével.

A második ölés még az elsőnél is könnyebben ment.

A negyedik után már végképp elcsitult benne az a bizonyos tiltakozó hang, és egyre inkább kitört belőle a vadállat. Ölt, mert különben őt ölték volna. Ölt, mert élvezte az ölést. Ölt, az ölés öröméért önmagáért.

És mivel kiskorától tanították a különböző harcmodorokra, hamarosan Rolik jobb kezévé vált. A helyettessé, aki mind tudásában, mind vérszomjában a vezér után következett. És kegyetlenségben sem maradt el sokáig mögötte. Amióta elhallgattatta magában azt a bizonyos tiltakozó hangot, közömbös lett a kétségbeesett rimánkodásokra, onnan pedig már csak egy lépés volt, hogy a maga tevékenysége folytán csikorogjanak fel a kín hangjai, noha élvezetet nem lelt benne.

De volt ott más is: a nők.

Az első lányhoz még a tapasztalatlanok félénkségével közeledett. Lefogták neki. Örökre megmaradt benne a többiek röhögő bíztatása, és a lány hiábavaló, kétségbeesett sikoltozása. Emlékeiben elkeveredett a részegek bűze a lány félelem szülte izzadtságának szagával, és azzal az izgató illattal, ami olyan jellemző az ilyen aktusra. Olyan hirtelen esett túl a dolgon,

hogy még azt sem tudta eldönteni, jó volt-e, vagy sem.

A második sem hagyta magát. Tulajdonképpen mindig védekezett mind. De Amar a másodiknál ütött először, és aztán gyorsan rákapott. Olyan egyszerűvé vált ez is, mint az ölés. Vagy az ivás, bár azt az egyet nem szerette meg. Utálta a többiek bamba vigyorát, hát gondolta, hogy az övé sem lehet különb. No és utálta a másnapot, a fejfájást, a szennyet. Úgyhogy az italra nem kapott rá. Józan fővel ölt, erőszakoskodott.

Míg meg nem sebesült.

Mindezt büszkén mesélte Hannah-nak. Igaz, az elején elhatározta, hogy a kényes részeket nem mondja el, de aztán elragadta a hév, és mesélt, csak mesélt. Saját szavaiba belemerülve észre sem vette, hogy a kislány arcán a kezdeti lelkesedést hogyan váltja fel a döbbenet, a düh, majd az undor. És mire Amar a végére ért, Hannah arca hideg és kifejezéstelen lett, mint egy kőszobor, éles ellentétben a fiú kipirult, lelkes arcával.

- Érted már, hogy miért akarok visszamenni? - kérdezte Amar. Kicsit lihegett, kifulladt a sok beszédtől.

- Igen - válaszolta Hannah színtelen hangon.

- És? Segítesz nekem?

- Nem.

- Nem? - ütközött meg Amar. Csak most tűnt fel neki Hannah arckifejezése. - Mi bajod van?

- Semmi - válaszolt a lány, és felállt.

- Most hová mész?

- El.

- Ez nem válasz.

- Nem érdekes - vonta meg a vállát a lány, és kifelé indult, de Amar keményen elkapta a karját, és nem túl kíméletesen maga felé fordította.

- Mi bajod van? - ordított rá.

Hannah elsápadt a fájdalomtól - még igen friss volt a sebe, és Amar rántása érzékenyen érintette. Amar látta, hogyan rezdül össze Hannah, de nem törődött vele. Ez a lány nem az a kislány volt, akit születése óta ismert és szeretett. Ez a lány egy idegen volt, aki majdnem úgy nézett rá, mint azok a lányok, akikkel dolga volt, csak a tekintete volt sokkal keményebb, sokkal hidegebb. Szinte feltámadt benne az inger, hogy ütésre emelje vele szemben a kezét, és Hannah meglátta ezt. Felszegte a fejét, és szeméből sütött a megvetés, ahogy a fiúra nézett.

- Agnest és Soladrát is meg akarták erőszakolni - mondta. - Azok az alakok is olyanok voltak, mint te.

- Mit értesz ez alatt? - húzta össze a szemét Amar, pedig nagyon is jól tudta.

- Azt hitték, erősek. És hogy az erősnek mindent szabad.

- Az erőseké a világ - jegyezte meg Amar kiszáradó torokkal.

- Én azért vagyok erős, hogy a gyengéket védjem - mondta Hannah halkan, de határozottan.

- Te csak egy ostoba kislány vagy!

- Te pedig egy gyilkos...

És Amar nem ütött, csak tehetetlenül bámult a távozó lány után.

*

- Gyere, fiam!

Amar ámultan nézett körbe. Nehezen fedezte fel a rút banyát, aki az egyik sötét sarokból integetett neki.

- Ki vagy te? - kérdezte a fiú.

- A szabadságod, ha úgy akarod - húzta mosolyra fogatlan ajkait a vénség. Ijesztőbb volt, mint komoran.

- Miket beszélsz? - vonta össze a szemöldökét a fiú, de azért közelebb lépett.

- Tudom, hogy sas-lelked szárnyalni kíván - sutyorogta bizalmasan az öregasszony. - De azt is tudom, hogy anyád és nénikéd mint egy börtönbe, bezárt ide. Én segítek neked elmenni innen, ha akarod.

Amar megborzongott. A banyában semmi bizalomgerjesztő nem akadt, s ha nem lett volna nem sokkal ezelőtt ama vitája Hannah-val, akár kardlapjával kergette volna el a csoroszlyát. De most...

- Megmutathatod annak a fruskának, mit ér egy igazi férfi - vigyorgott a vénség, és a szeme olyan hidegen villogott, mint két jégcsap.

- Honnan tudod...?

- A gondviselés gondoskodott arról, hogy véletlenül kihallgattalak benneteket. Nem volt szándékos. - S hogy a fiú fenyegetően előre mozdult, a banya eltüntette rémes mosolyát, és komoly hangon hozzátette: - Nincs sok időd, fiú! Most kell döntened!

Amar tétovázott, de a banya nem hagyott neki időt a gondolkodásra. Pillantásában nyoma sem volt az imént megjátszott szolgai alázatnak. Határozott volt, parancsoló.

- Ha nem, hát nem - mondta ridegen, azzal félig elfordult. - Nyald tovább a nők lábát, hadd tiporjanak a fejeden.

- Mert ha elmennék, mit bizonyítanék? - ragadta meg Amar a távozó vénasszony karját.

- Hogy nem vagy gyilkos - felelte a vénség.

- Háborúban? Ott ölni kell - vonta össze a szemöldökét Amar.

- Gyilkolni és ellenséget ölni nem ugyanaz. Férfi vagy, neked magyarázzam?

- Nem, nekem nem kell... - mondta tétován Amar, de még nem engedte el az öregasszony karját.

- Ha győztesen térsz meg, tiéd lesz a lány - jelentette ki a vénség, mint egy ígéretet.

- Enyém? - hökkent meg Amar. Meg sem fordult a fejében, hogy valaha is övé legyen Hannah. Hiszen az övé. A testvérkéje... Vagy több? Eszébe jutottak azok a lányok, akikkel együtt volt, arcuk helyében Hannah arca jelent meg, és Amar teljesen összezavarodott.

- Maga fog a lábaid elé omlani - vigyorgott fölényesen a banya, mintegy kitalálva a fiú ki nem mondott gondolatát. - Úgy fog könyörögni neked, hogy hadd lehessen a tiéd. Hiszen neked rendeltetett.

- Ostobaságokat beszélsz - förmedt rá a fiú, ellökve magától a vénség karját. - Kotródj innen!

- Legyen! - rántotta helyre a vénasszony a vállán a ruhát. - Ha nincs benned bátorság... Ha nem kell az a lány... Maradj, fiú! - Azzal elfordult. De még egy lépést sem tehetett, amikor

Amar utána szólt:

- Várj! Elébb össze kell szednem a holmimat...

- A kardod itt van, a köpenyed is, meg némi elemózsia - mutatott a vénség egy sarokba, ahol valóban egy kard, és kis motyó hevert. - Más mi egyéb kellene?

- De legalább pár sor üzenet...

- Nincs rád több időm, kölyök! - fordult el az öregasszony, de Amar ismét felé kapott:

- Várj!

- Döntsd el gyorsan, hogy mit akarsz! - förmedt rá a banya.

Amar már csak egy pillanatra tétovázott, de aztán felrémlett előtte Hannah hideg, megvető szeme.

- Megyek! - mondta.

Az öregasszony tekintete gonoszul felizzott, aztán odament a motyóhoz, felnyúlt a fáklyatartóhoz, és elfordította azt. A falban egy sötét nyílás tárult fel, és a vénség sürgető mozdulatára Amar felkapta a kardot, a motyót és egy fáklyát, aztán belépett a bizonytalan nyílásba.

*

- Hol van Amar? - esett neki Hedvig Helgának.

- Hogyhogy hol van? - csodálkozott el a vörös kis asszony.

- Nem jött vacsorára! - kiabált Hedvig. - Utána küldettem, de a szobájában nem volt, s nem találták másfelé sem! Eltűnt! Elment!

- Micsoda? - sápadt el Helga.

- Micsoda? - kiáltott fel Lady Gwendolyn és a lányok is, de leginkább Hannah.

- Te vagy az oka! - rikoltott Hedvig, és körmével esett volna Helga arcának, ha Helga nem húzza el a fejét, és Hannah nem szólal meg:

- Igen, én...

- Micsoda? - fordult most mindenki egy emberként a kislány felé, akinek falfehér arcából szinte világított a nagyra tágult zöld szeme.

- Én mondtam neki, hogy gyilkos...

- De hát miért mondtál neki ilyet? - kérdezte Gwendolyn.

- Elmondta... elmondta, miket művelt, mióta elhagyta Roxfortot - hebegte még mindig szörnyen sápadtan Hannah.

- És miket művelt? - faggatta tovább a hercegnő, amikor már nem bírta várni a folytatást.

- Beállt egy rablóbandába. Olyanba, akik titeket támadtak meg - nézett Agnesre.

Mindenki megértette, miért nem azt mondja: minket.

- Hazudsz! - rivallt Hedvig a kislányra. - Álnok kis cafka!

- Lady Hedvig! - próbálta Gwendolyn csitítani a fájdalmában szinte önkívületben kiabáló anyát, de hiába.

- Azt ígérted, itt tartod! - támadt rá Helgára Hedvig. - Azt ígérted, megóvod őt! Azt ígérted... Azt ígérted...!

- Elég! - kiáltott fel Helga olyan erővel, hogy szinte beleremegtek a falak. Mindenki megdermedt, még Hedvig is abbahagyta kétségbeesett, sírással vegyes vádaskodását.

Helga komoran vonta ráncolta a homlokát, miközben gondolkodott. Beletelt vagy egy percbe, mire megszólalt:

- Azok az erők, melyek vesztünkre törnek, nem ismernek kíméletet. Ha továbbra is tétlenül állunk, apródonként emésztenek fel bennünket, ám ha cselekszünk... megpróbálnak lerohanni bennünket. Nem maradt vesztegetni való időnk - emelte fel a fejét. - Holnap korán reggel indulnunk kell.

- És a fiam? - kiáltott Hedvig. - Mi lesz Amarral?

- Nézz utána, mi van vele - parancsolt rá Helga.

Hedvig megdermedt.

A többiek nem értették a néma párbajt, amit a tekintetük vívott, ezért egy darabig csak egyikről a másikra néztek, végül Gwendolyn merte megszólítani őket.

- Hogyan nézzen utána Lady Hedvig, hogy mi történt a fiúval? - kérdezte magas rangja ellenére bátortalanul.

- Meg van hozzá a hatalma - felelte Helga anélkül, hogy tekintetét elszakította volna Hedvigétől.

- Miféle hatalma? - kíváncsiskodott tovább a hercegnő. Annyi mindent hallott e titokzatos hatalmakról, de ő még soha nem látott semmit...

Helga továbbra is Hedvig szemébe nézett.

- Mutasd meg! - mondta. - Mutasd csak meg nekik!

- Mire kényszerítesz még? - sziszegte Hedvig halkan.

- Másra nem.

- S ha nem teszem?

- Tőlem ugyan meg nem tudod, mi történt Amarral - vonta meg a vállát Helga.

- Gyűlöllek! - fakadt ki Hedvig.

- Ahogy tetszik - felelte Helga nyugodtan.

Hedvig vetett még egy gyűlölködő pillantást rá, aztán behunyta a szemét és lehajtotta a fejét.

Gwendolyn ugyan még nem, de a lányok láttak már ehhez hasonlót, hiszen maguk is

rendelkeztek varázserővel, méghozzá más mágusokkal összevetve nem is csekéllyel, de ilyen mértékű mágiával nem találkoztak még soha. Még Soladra sem, midőn anyja segített neki elűzni a démonokat. Még Agnes sem, midőn ott állt az anyja mellett, mikor Helga helyrehozta a lerombolt Mardekár-udvarházat - ez még azt is felülmúlta. Sistergett, villódzott körülöttük a mágia, érezték a bőrükön, érezték a levegőn, amit beszívtak, szikrát vetett a hajukon, rátelepedett a mellükre. Szinte rémítő volt ez a tömény hatalom, mely - tudták - éppúgy szárnyaira vehette volna, mint ahogy el is söpörhette volna őket, kíméletet nem ismerve. Levegő után kapkodva kotorásztak valami után, amibe kapaszkodhatnak, ha kitör a vész - kivéve a két grófnét.

Helga nyugodtan figyelte Hedviget, ahogy az mélyeket lélegzett, majd felvetette a fejét, és kezével az ablak felé intett. Az ablakszárnyak kivágódtak, és üvöltve áramlott be a szél. Szédítő forgással lepte be a termet, körbejárt minden embert, minden bútort, minden zugot, kis híján kisöpört mindent és mindenkit, kivéve a két ördöngös asszonyt, aztán bömbölve vágtatott ki, magával rántva, becsapva az ablakszárnyakat is.

Minden olyan volt, mint azelőtt, és semmi sem maradt olyan.

Gwendolyn arra gondolt, hogy lám, életében először végre ő is látott mágiát, és ettől benne is megmozdult valami.

Agnes arra gondolt, hogy ez az igazi erő, amiről eddig csak hallott, és most kezdte el igazán tisztelni az Őrzőket.

Soladra arra gondolt, hogy anyja hatalma sokkal kisebb, mint a nénjéé, és irigységgel vegyes tisztelettel nézett Hedvigre.

Hannah arra gondolt, hogy mindegy, milyen erő óvja Amart, csak óvja meg.

Hedvig pedig csak állt ott, arca, tartása valami kimondhatatlan magabiztosságot tükrözött. Gyengeségek nélküli erőt. Kételyek nélküli hatalmat. Félelmetes volt, egyszersmind lenyűgöző.

Némán nézett le Helgára, és Helga nyugodtan nézett vissza rá.

- Tudod, mi van Amarral, nénikém? - törte meg a csendet Hannah.

- Igen - felelte Hedvig, és úgy tűnt, többet már nem is szól, de egy idő után hozzátette: - Jól van.

- Visszahozod? - kérdezte a kislány.

- Nem - hangzott a kurta válasz.

- Miért? - jajdult fel a lány, de Hedvig nem válaszolt. Továbbra is Helgát figyelte.

- Azt hiszem, jobb, ha nyugovóra térünk - szólalt meg Gwendolyn, és Agnes azonnal egyetértően mozdult. Megértették, hogy a két nő kettesben kíván szót váltani.

És így is volt.

Alighogy a többiek magukra hagyták őket, Hedvig azonnal megszólalt:

- Ki az az öregasszony?

- Én magam vagyok - felelte Helga.

- Sötét oldalad megtestesülése?

- Akár az is, de minden sötétséget nem vett ki belőlem - mondta Helga. - Inkább az, aki lennék, ha engednék a Gonosz hívásának. Csábítás és figyelmeztetés is egyben.

- Csábítás? - vonta fel kérdőn a szemöldökét Hedvig.

- Igen figyelemre méltó a hatalma.

- Körülöttem miért nincs ilyen?

- Biztos vagy benne, hogy nincs? - húzta el a szája szélét Helga örömtelen félmosolyra. - Nézz csak oda, a sarokba!

Hedvig oda tekintett, ahova Helga mutatott. És valóban, abban a sarokban megsűrűsödött a sötétség, és az árnyékból egy rút vénasszony alakja bontakozott ki.

- Eddig nem szegültél szembe a Sötétséggel - magyarázta Helga. - Nem volt miért figyelmeztetni, és nem volt mire csábítani.

- Most sem szegültem vele szembe - mondta Hedvig hűvösen. - Csupán használtam a hatalmamat.

- Hát akkor állj mellé, ha akarsz - felelte Helga nyugodtan. - De figyelmeztetlek, annak, amit ad, ára van.

- És mi lenne az? - faggatta Hedvig szinte közömbösen. - A férjem? A fiam?

- Ők is - bólintott Helga.

- Hát még?

Helga nem válaszolt, csak ránézett az öregasszonyra. A vénségnek rút vigyorra húzódott a fogatlan szája, mielőtt ezt mondta volna:

- Önmagad!

*

- Uram! Uram! - esett be a tanácsterembe egy tépett ruhájú, barna, szakállas férfi. - Draco nagyúr lerohanta Kingtownt!

- Micsoda? - ugrott talpra Saluc.

- Hogyan? - kiáltott Godrik is, és a termet pillanatokon belül betöltötte a főurak felzúdulása.

- Tegnap jöttek, nagy erőkkel - lihegett a hírhozó. - Még a várkapukat sem csuktuk be, hiszen a királyi várnak még a környékét is kíméltétek eddigelé... Nem volt sok ellenállás, de aki mégsem hajolt meg előttük, azt azonnal levágták. Utána pedig kihirdették, hogy Draco herceg a király, és hogy a koronázása három nap múlva lészen.

- Nincs is meg a korona - vetette közbe Godrik.

- Nem tudom, mi van véle, de ezt kiáltozták a hírmondók - tárta szét a karját a férfi.

- Mikor történt mindez? - kérdezte az egyik főúr.

- Mondám, tegnap.

- Akkor még két napunk van - mondta a főúr, s mindenki Saluc hercegre nézett.

Saluc végigsimított a szakállán, aztán végigtekintett a többieknek.

- Két napunk... - ismételte. - Nos, azt hiszem, Draco királlyá koronázásához nekünk is lesz

néhány szavunk. Egyetértetek velem, uraim?

Még a falak is beleremegtek, amikor a Saluc-hívek kiáltásukkal biztosították a nagyurat

egyetértésükről.

Azonnal kiadták a parancsot, és két óra múlva Saluc hadai már fegyelmezett sorokban indultak Kingtown felé.

Senki nem hiányolta azt a barna, szakállas férfit, aki a hírt hozta. Ámbátor hiába is hiányolták volna, mert a férfi eltűnt. Ugyan még a csapatok kivonulásának kezdetekor megvolt, behúzódott egy sötét sarokba, onnan figyelte az eseményeket, de mire a hadak elvonultak, az árnyékból csak egy rút vénasszony lépett elő, fogatlan száját rémisztő mosolyra húzva...

*

Szinte ugyanabban az időben Draco herceg hadai elindultak Kingtown felé. Egy tépett ruhájú, vörös, szakállas férfi hozta nekik a hírt, hogy Saluc herceg lerohanta Kingtownt, és két nap múlva királlyá koronáztatja magát. Ezt nem lehet hagyni, akárki beláthatja.

A hadak elvonultak, a táborban pedig nem maradt más, csak egy fertelmesen ronda öregasszony, aki elégedett, gonosz mosollyal nézett a távolodók után.

*

- Baj van - kapta fel a fejét Hedvig.

- Miféle baj? - kérdezte Gwendolyn.

- Nem látok semerre.