Azon a reggelen még a nap sem akart felkelni, és amikor már nem halogathatta a dolgot tovább, felhőket húzott az arca elé. A két sereg vezérei aggodalmas arccal néztek az égre, esőben nehezebb a küzdelem. De nem esett. Az ég legalább ennyiben megszánta az embereket, nem tetézte várható kínjaikat sárban dagonyázással.

Kingtown előtt széles mező terült el, s most a mező két szélén rengeteg férfi várt. Az egyik oldalon kétezer, a másik oldalon valamivel több. Legtöbb mellét, hátát vaspáncél borította, a tehetősebbeknek minden részét. A szegényeknek csak bivalybőrből készült bőrpáncél jutott. Mindegy, az is jobb, mint a semmi, az is felfog a vágásokból, szúrásokból, melyek egyébként a puszta bőrt szaggatnák, a hús tépnék, a csontot törnék. Hamarosan nem csak a félelem szülte izzadtságtól, hanem vértől lesz iszamós kardokat, dárdákat markoló kezük...

Mert félnek. Most, szembenézve az ellenség hadával csupasznak, védtelennek érzik magukat. Látják szemközt az íjászokat, akik pillanatok alatt fogják felajzani íjaikat, és a levegőt hamarosan megtölti a sziszegve suhanó halál. És aztán jönnek a lovasok... Meg-megcsillannak még a tompa fényben is a dárdák, a fejszék, a kardok... Ó, milyen sokféle módja van a halálnak, s ma mind rájuk vár! A Csontember két kézre foghatja kaszáját, és arathat, förtelmes termését mind betakaríthatja, és nem marad utána majd más, csak a gyász...

A vezérek tudják, hogy ilyenkor félnek a katonák. Félnek azok is, akik tapasztaltak, félnek azok is, akik először fognak látni csatát. Aki nem fél, az nem képes felmérni a lehetőségeket, azt úgy fogja az ellen levágni, mint a birkát. Ám a többit is ki kell rángatni ebből az állapotából, mert aki ledermed rémületében, vagy ellenkezőleg, elveszíti a fejét, annak vége. Düh kell hát, felszított harag, mert az képes legyőzni a hideg dermedtséget, az pumpál ismét meleg vért ereikbe, attól rohannak előre nem fogadni, hanem osztani a halált.

Járják hát a vezérek a sereget. Itt is, ott is bíztató szavak harsognak, fröcskölő, gyalázkodó szavak az ellenségre, buzdítók, lelkesítők a saját embereknek. És úgy tűnik, a bíztatás sikerrel jár. A férfiak itt is, ott is egyre jobban üvöltenek, önnön hangjukkal hergelve saját magukat, és a vezérek tudják, kezdenek készen állni a csatára. Felharsannak a kürtök, megszólalnak a dobok, mély, csontot dübörögtető ritmust diktálva az előre vezényelt hadaknak. Keményen döng a föld, ahogy a sok száz férfi nagyjából egy ütemben elindul. Elsötétül az ég, ahogy az íjászok ellövik nyilaikat. Egyik sorozat után a másikat. A dobok és kürtök hangjának kavalkádjába belevegyül a nyilak süvítése, a csatakiáltásokba a jajkiáltások, a halálhörgések zaja. De ez utóbbi még halk, elnyomják a futva dübörgő léptek, a félelmetes ordítások, a kardok csengése, ahogy egymásnak roppan a két sereg. A gyalogosok küzdelmébe hamarosan beszállnak a lovasok is, hatalmas, páncélozott harci ménjeikkel igyekezve annyi gyalogot letiporni, amennyit csak lehet, amazok pedig csapatostul esnek a lovagoknak, hogy lerángatva lovaikról elbánjanak vélük. Sereg sereg ellen. Csapat csapat ellen. Ember ember ellen.

Arat a halál.

Valóban két kézre fogja kaszáját, és vágja a rendet.

És a termés: életek.

De sok asszony fogja hiába várni az urát! De sok gyermek fog apja nélkül felnevelkedni!

A szürke-fehér mezőt hamarosan vörösre festette a vér, és a harcolók társaik hulláiban

botladoztak.

Nem esett az eső, nem fújt a szél, még a tábortüzek sem lobogtak, s a föld mozdulatlan maradt...

*

Godrik lova türelmetlenül táncolt. Talán megérezte gazdája hangulatát. Godrik repült, száguldott volna a csatába, de Saluc herceg nem engedte el maga mellől. Így hát ott állt leendő ura mellett a kis emelkedőn, onnan figyelte a csata alakulását.

Egyedül az vigasztalta, hogy Malazár nagy valószínűséggel szintén ott várakozik a maga ura mellett. Draco bolond lenne, ha beledobná a csatába, márpedig Draco hercegről sok rosszat lehet mondani, csak azt nem, hogy bolond lenne.

Lesz még alkalom, hogy törlesszen Malazárnak.

Mióta megkapta Rowena levelét, hogy Amart halálos sérülten hozta meg Gwendolyn hercegnő, s hogy ama sérüléseket valószínűleg Malazár szerezte a fiúnak, Godrikban égett a bosszúvágy. Dühét még csak fokozta, hogy nem kapott újabb híreket, hiába kérte, majd követelte azt egyre sürgetőbben nejétől. S most már nem csak a fiáért, hanem a feleségéért is aggódott.

Malazár...!

Hát ennyit a barátságról! Ennyit az életre szóló szövetségről!

Ma egyiküknek halnia kell!

Csak homályosan érzékelte, hogy a csata egyre dühödtebben folytatódik. A felek igencsak egyforma erősek voltak, egyik sem bírt a másikkal. Már bedobták az utolsó tartalékokat is... És végre! Saluc elindult legfőbb hívei és testőrsége kíséretében.

Godrik úgy vetette magát a harcolók közé, mint mikor az oroszlán csap le zsákmányára. Jaj volt annak, ki az útjába került! A neki szánt vágásokat könnyedén fogta fel hatalmas pajzsa, ő maga meg még könnyedebben osztotta a halált jobbjában szorongatott méretes szablyájával. Fényes páncélját hamarosan vörösre festette ellenségei kiontott vére, s ez, meg félelmetesen villódzó szeme utat nyitott neki a tömegben. Ám Godrik maga vetette magát az ellenfél után, noha időről időre felemelkedett nyergében, hogy Malazárt megtalálja.

De nem lelte.

Godrik dühe nem ismert határt. Ha eddig harcolt, hát akkor most öldökölt. Oda rúgtatott, ahol a legnagyobb volt a tömeg, és ahol súlyos csapásai a legnagyobbat tarolhatták.

Senki meg nem állhatott előtte.

Egy különösen sűrű csapatot fedezett fel. Mintha valakit védenének. Godrik gondolkodás nélkül esett nekik. Igen, ezek képzettebbek voltak, mint a közkatonák, fegyvereik is jobbak, de Godrik őket is legyűrte. És egyszer csak ott volt előtte Draco nagyúr! Godriknak elegendő volt egyetlen pillantást vetnie a herceg immáron bemocskolódott címerére ahhoz, hogy tudja, kivel áll szemben.

Draco! Ha már Malazárt nem kaphatja meg...

Godrik rettenetes csapása kettérepesztette a herceg pajzsát. A másodikat azonban egy testőr kardja fogta fel, aki halált megvető bátorsággal vonta magára az urát fenyegető lovag figyelmét. Godrik szempillantás alatt levágta a vakmerőt, ám ez idő alatt Draco őfelé sújtott, s ha kárt nem is tudott tenni benne, a sisakját leverte. Godrik már emelte a kardját a csapásra, amivel véget vethetett volna a herceg életének, amikor...

- Godrik!!!

Malazár ordítása még a csata zaját is túlharsogta.

Godrik kutatva nézett körbe, s hogy pillantása nem találta, Malazár is lekapta a sisakját.

Godrik hátracsapott a pajzsával, ezzel lesodorta a rátámadó Dracót a nyeregből, s aztán nagyot rikkantva fordította lovát Malazár felé. Olyan erővel vágódtak egymásnak, hogy mindkettőjük lova eldőlt. Ám mindketten időben leugrottak róluk, s most gyalogosan estek volna egymásnak, ha Draco testőrei nem támadtak volna hárman is Godrikra. Most könnyű lett volna Malazárnak negyedik támadóként legyűrnie Godrikot, de ő nem mozdult. Vagy legalábbis nem így.

Míg Godrik levágta támadóit, Malazár alig érzékelhető intésére széles vizesárok vette őket körbe, ezzel tartotta távol maguktól a közelükbe igyekvőket. S ha ez nem lohasztotta le a többiek támadó kedvét, megtette azt a Godrik - hasonlóan észrevehetetlen - intésére fellobbanó tűzkör.

A harcolók - tartozzanak bármelyik félhez is - megértették, hogy itt olyan hatalmak csapnak most össze, melyeknek ők jobb, ha közelébe sem mennek. S nem is mentek.

Most, hogy nem zavarták már őket mások, lelassult a párbajozók mozdulata. A saját maguk által készített körben óvatosan kerülgették egymást, egyik kezükben súlyos kardjukat, másikban pajzsukat szorongatva, melyet felvontak maguk előtt, egészen a szemükig. Hiszen ismerték egymást, tudták, hogy a lehető legkevesebbet szabad felfedniük magukból, mert a másik azonnal kihasználja a legkisebb hibát is.

Godrikban forrt a hideg düh. Ez az alak szúrta le a fiát! S hogy mi lehet Rowenával...?

- Megöllek! - sziszegte Malazár felé, és csapott.

Malazár a pajzsával fogta fel az ütést, s azonnal visszatámadott. Godrik hárított.

- Én öllek meg téged - vicsorított Malazár, s most ő kezdeményezett.

- Most nem Amarral van dolgod - acsargott Godrik, és viszonozta a csapást.

- Amar derék harcos, de te - ütött Malazár - egy aljas féreg vagy!

- Te meg egy ocsmány gyerekgyilkos! - csapott Godrik.

- Micsoda?! - hökkent meg Malazár, és megállt, nem sújtott.

- Te szúrtad le Amart, ne is tagadd! - kiáltott Godrik, és ő viszont nem fogta vissza magát.

- Banditák szúrták le - hárított Malazár, - két emberemmel egyetemben.

- Hogyne! - gúnyolódott Godrik újabb ütéssel kísérve.

- Magam vittem el őt Roxfort faláig - védte ki a vágást Malazár.

- Gwendolyn hercegnő - igazította ki Godrik támadva.

- Néki adtam át - fogta fel a csapást Malazár.

- Miért? Már nem akartad kiélvezni Rowena fájdalmát? - sújtott irgalmatlan nagyot Godrik.

- Megőrültél? - hátrált egy lépést a döbbenettől Malazár.

- Nem az lett volna az élvezet? - vágott utána keserű gúnnyal Godrik.

- Amar meghalt?! - hátrált még mindig Malazár.

- Nem tudom! - üvöltött fel Godrik, s maga is megállt.

Lihegve nézték egymást.

- Nem tudom - ismételte meg Godrik. - Nem kaptam Rowenától azóta sem hírt, hogy Helgát beengedte Roxfortba. Nem tudom, mit művelhetett velük az a boszorkány...

- De hiszen Helgát tömlöcbe vetetted! - rivallt rá Malazár.

- Micsoda?! - Most Godrikon volt a sor, hogy megdöbbenjen.

- Agnes éppen csak hogy tudott egy baglyot küldeni... Tömlöcbe vetetted Helgát köszönetképpen, hogy segíteni akart Amaron!

- Ez nem igaz! - tiltakozott Godrik.

- Agnes írta! - üvöltött Malazár.

- Otthon sem voltam! - üvöltött vissza Godrik.

- Hazudsz! - bömbölte Malazár, és újult dühvel esett Godriknak.

De Godrik is bedühödött, maga is elbődült, és ugrott Malazárnak.

S innentől már nem volt visszaút. Már nem beszéltek, csak küzdöttek. Csapást csapás után osztottak, és csapást csapás után fogtak fel. Ütéseik ereje a bivalyt is leverte volna, egymásban mégsem tudtak kárt tenni. Hogy hol, merre tart a csata körülöttük, egyiküket sem érdekelte, csak egymásra figyeltek. Szemüknek nem létezett más, csak a másik tekintete, melyből megpróbálták kitalálni a következő mozdulatot. Fülüknek nem hallatszódott más, csak a kardjuk csattanása a másik pajzsán, és a saját lihegésük. Sisak nem volt a fejükön, hajuk csapzottan tapadt a homlokukra, páncéljuk alatt patakokban folyt a hátukon az izzadtság.

Puff. Csatt. Puff. Csatt. Puff. Csatt. Puff. Csatt...

*

Feltámadt a szél.

Eleinte csak körbefújdogálta a harcolókat, aztán pillanatok alatt viharossá fokozódott. Meglett harcosok sem tapasztaltak még ilyet: kitépte a kezükből a fegyvereket, úgy lökte fel a páncélba öltözött lovagokat, mintha üres tojáshéjak lettek volna. Zászló? Sereg? Ugyan! Mindenki kétségbeesetten kotorászott kapaszkodó után, hogy a tomboló orkán el ne sodorja őket ki tudja, miféle tájakra.

A vihar nem hozott esőt egy cseppet sem, de teletömte a harcosok szemét, száját, fülét porral, elakasztotta a lélegzetüket, földre-földhöz tapasztotta őket, és szétfújta a csatát. Mire elállt, senkinek sem jutott eszébe folytatni az öldöklést.

Hiszen elég volt abból eddigelé is...

Dél felé járhatott az idő, de olyan homály szállt a földre, mintha szürkület lett volna. Hogy ki győzött? Mit érdekelte az a holtakat, akik beborították a kingtown-i mezőt? S elsőre úgy tűnt, nem is maradt ott más, csak halott. De aztán itt is, ott is megjelentek a tétova árnyak, akik hozzákezdtek az eltakarításhoz. Vagy a fosztogatáshoz. Hisz nem csak a hollók és a farkasok állnak ilyenkor készenlétben.

Itt is, ott is fellobbantak a tüzek. Annyi volt a tetem, hogy könnyebb volt őket égetni, mint elásni. Saluc-pártiak együtt hamvadtak a Draco-pártiakkal, mert a kevés élők nem válogatták őket külön. Sokukat nem is lehetett volna. Számtalan test nélküli fej, végtag hevert szanaszét, és sok testet a felismerhetetlenségig összezúztak, megtiportak emberek és lovak egyaránt.

Mindegy, hogy kivel, de megkapták a végtisztességet.

Ez is több volt, mint amit a túlélők eleinte elvégezni reméltek. De hiszen nem is a katonák takarítottak el, hanem a kingtown-iak, meg a környékbeli falvakból az emberek.

Hozzátartozóját közülük alig valaki kereste, de ha már háború volt, hadd ejtsenek ők is valami zsákmányt. Járványt pedig nem akartak.

Két asszony járta a mezőt a többiek között. Mindkettő előkelő nőszemély lehetett, ez látszódott ruhájukból, tartásukból. A fosztogatók messze kerülték őket, pedig nem volt velük kíséret, de emezek minek foglalkoztak volna élőkkel, ha annyi a holt?

A halottakat nézte át a két nő is. Kerestek valakit. Vagy valakiket.

Nem találták.

Feltámadt a szél. Most nem volt viharos, csak körbejárta a csatateret, sőt még a környéket is, körbenézett, körbetapogatott mindent és mindenkit, és visszajött. De akit keresett, nem lelte meg.

Annyira finoman remegett meg a föld, hogy a legtöbben észre sem vették, s akik mégis, azt hitték, csupán megszédültek. Ám hiába keresett, kutatott a föld is, akit keresett, nem találta meg.

A két nő kétségbeesetten szorongatta egymás kezét, és tovább kutattak. Késő este lett, mire feladták a hiábavaló küzdelmet, és elmentek.

Finoman szitálni kezdett az eső. A máglyák tüzei lobogtak. Halkan lengedezett egy finom szellő, de a föld mozdulatlan maradt...

*

- Futár jött, nagyuram! - hajtotta meg magát a lakáj. Draco olyan fensőbbséges mozdulattal intett neki, mintha nem is egy pajtában lenne, hanem királyi palotában, és nem egykori hívei töredékével lenne körülvéve, hanem ezrek lesnék minden óhaját.

Magas, izmos fiatalember lépett be. Arcának, ruhájának tisztasága, épsége éles ellentétben állt a pajtában tartózkodók külsejével.

Az ifjú meghajtotta magát, de nem túl mélyen.

- Draco herceg! - kezdte csengő hangon. - Idézést hozok néked...

- Hogy mersz megszólítani, paraszt? - vágott a szavába Draco dühösen. - Nem tekintesz a méltóságomra?

- Kiket én szolgálok, a te méltóságod semmiség - válaszolt az ifjú nyugodtan, és szemében mintha egyaránt villant volna büszkeség és szánakozás.

- Mert kiket szolgálsz te? - fújtatott a herceg. Dühítette és meg is hökkentette az ifjúból áradó erő.

- A világot fenntartó erőket - hangzott a válasz. - Íme, itt az idézés - nyújtotta a kezében tartott pergament a nagyúr felé. Draco önkéntelenül is elvette.

- Idézés? - vonta fel a szemöldökét. - Kitől? Mitől? Mi végre?

- Uraimtól - mondta az ifjú, majd kissé meghajtotta a fejét. - S úrnőimtől. - Ismét felvetette a fejét. - Holnap, mikor a nap a legmagasabbra hág, légy Kingtownban, a királyi várban, a tanácsteremben.

- Minek? - csúszott ki a kérdés a herceg száján.

- Hogy végre királya legyen ennek az országnak - felelte az ifjú, majd meghajtotta magát, és kiment.

Draco annyira megörült az utolsó feleletnek, hogy elfelejtett dühöngeni a fiatalember tiszteletlen viselkedésén is, pedig beszélgetésük közben átfutott a fején, hogy csak azután engedi eltávozni, ha előtte rácsapnak az ülepére huszonötöt.

Kitekerte a pergament, és végigfutott a sorokon. Arcán egymást váltogatta a bíbor-lila szín és a halotti sápadtság. Hogy mi állhatott abban a levélben, az urak soha nem tudták meg, mert a herceg behajította a tűzbe, s addig nézte összeráncolt homlokkal, míg teljesen el nem égett. Aztán szó nélkül elvonult abba a parasztházba, melyet magának hálóhelyül lefoglalt.

Másnap azonban kiadta a parancsot az indulásra.

Az útirány Kingtown volt.